1
Annak a Kafka-képnek az alapja, amelyet napjainkban többé-kevésbé mindenki elfogad, egy regény. Max Brod írta, közvetlenül Kafka halála után, s 1926-ban adta ki. Ízlelgessék nyelvük hegyén a címét: A szerelem elvarázsolt birodalma. Ez a kulcsregény kulcsra járó regény. Főhősében, Nowyban, a prágai német nyelvű íróban felismerjük Max Brod hízelgő önarcképét (imádják a nők, irigylik az írók). Nowy-Brod felszarvaz egy férfit, akinek azután nyakatekert, gonosz intríkák révén sikerül négy évre ítéltetnie az írót. Egy csapásra egy roppant valószerűtlen egybeesésekből összefércelt történet kellős közepébe csöppenünk (a szereplők véletlenül találkoznak egymással, a tengeren, egy hajón, egy haifai utcán, egy bécsi utcán), nyomon követhetjük a jók (Nowy, a kedvese) és a rosszak harcát (a felszarvazott férj olyan durva lelkű ember, hogy bőségesen megérdemli szarvát, az irodalmi kritikus rendszeresen levágja Nowy kitűnő könyveit), megkönnyeztetnek a melodramatíkus fordulatok (a hősnő, aki nem bírja elviselni életét a felszarvazott férj és a felszarvazó között, öngyilkos lesz), megcsodálhatjuk az unos-untalan elaléló Nowy-Brod érzékeny lelkét.
Ezt a regényt előbb elfelejtették volna, mintsem megírták, ha nem szerepelne benne Garta. Mert Gartának, Nowy bizalmas barátjának modellje Kafka volt. E kulcs nélkül ez az alak a világirodalom legunalmasabb regényhőse volna; az író úgy jellemzi, mint „korunk szentjét”, de még szentségének küldetéséről sem tudunk meg sokat, hacsak azt nem, hogy a szerelmi bonyodalmaival bajlódó Nowy-Brod olykor tanácsért fordul hozzá, de barátja, minthogy teljességgel tapasztalatlan ezen a téren, mint szent, nem tud tanácsot adni.
Csodálatos paradoxon: az egész Kafka-kép és Kafka életművének egész síron túli sorsa először ebben a naiv regényben fogan meg és rajzolódik fel, ebben a giccsben, ebben a karikaturisztikusan regényes erkölcsnemesítő mesében, mely esztétikai tekintetben pontosan a szöges ellentéte Kafka művészetének.
2
Néhány idézet a regényből: Garta „korunk szentje volt, igazi szent”, „kiválósága többek között abban állt, hogy mindig független maradt, szabad és szentségesen józan valamennyi mitológia hallatán, holott alapjában rokoni kötelék fűzte hozzájuk”. „Tökéletes tisztaságra vágyott, nem tudott másra vágyni…”
A szent, szentséges, mitológia, tisztaság nem retorikus szavak, betű szerint kell értenünk őket. „Valamennyi bölcs és próféta közül, kiknek lába földünket tapodta, ő volt a leghallgatagabb… Talán csak önbizalomra lett volna szüksége ahhoz, hogy az emberiség irányítójává váljék! Nem, nem volt ő irányító, nem szólt a néphez vagy tanítványaihoz, mint az emberek többi szellemi vezére. Hallgatott; azért vajon, mert mélyebbre hatolt a nagy rejtélyt keresve? Amire vállalkozott, kétségkívül még nehezebb volt, mint amit Buddha akart tenni, mert ha sikerrel járt volna, az egyszer s mindenkorra szólt volna.”
Továbbá: „Minden vallásalapító biztos volt magában; egyikük azonban – s ki tudja, nem ő volt-e a legőszintébb –, Laoce visszahúzódott tulajdon mozgalmának árnyékába. Garta bizonnyal ugyanezt tette.”
Gartát úgy mutatja be, mint aki könyveket ír. Nowy „vállalta, hogy Garta végrendeleti végrehajtója lesz, ami műveit illeti. Garta kérte fel erre, ám azzal a különös feltétellel, hogy minden kéziratát megsemmisíti.” Nowy „kitalálta barátja végakaratának okát. Garta nem hirdetett új vallást, ő meg akarta élni a hitét. Önmagától kívánt utolsó erőfeszítést. Minthogy ezt nem sikerült megtennie, írásai (e szerény lépcsőfokok, melyeken az ormokra kellett volna felhágnia) értéktelenné váltak a szemében.”
Nowy-Brod mégsem akarta teljesíteni barátja kívánságát, mert nézete szerint „Garta írásai az éjszaka sötétségében tévelygő emberekben a puszta kísérlet állapotában is felébresztik ama felsőbbrendű és semmivel sem pótolható jó előérzetét, amely felé törekednek”.
Igen, ebben minden benne van.
3
Max Brod nélkül Kafkának ma a nevét sem ismernénk. Nyomban barátja halála után Brod kiadta három regényét. Visszhang nélkül maradtak. Akkor megértette, hogy Kafka műveinek elfogadtatásáért igazi, hosszú harcot kell folytatnia. Elfogadtatni a művet annyi, mint bemutatni, értelmezni. Max Brod részéről ez valóságos tüzérségi támadás volt: az előszavak: A perhez (1925), A kastélyhoz (1926), az Amerikához (1927), a naplóhoz és a levelekhez (1937), a novellákhoz (1946), azután Janouch Beszélgetésekjéhez (1952), majd a dramatizálásokhoz, A kastély (1953) és az Amerika (1957) színpadi átdolgozásához. A legfontosabb azonban négy értelmező könyve (figyeljék meg a címüket!): Franz Kafka, életrajz (1937), Franz Kafka hite és tanítása (1946), Franz Kafka, az útmutató (1951) és Kétségbeesés és üdvözülés Franz Kafka művében (1959).
Valamennyi szöveg megerősíti és továbbfejleszti A szerelem elvarázsolt birodalmában felvázolt képet: Kafka mindenekelőtt vallási gondolkodó, der religiöse Denker. Igaz, „rendszeresen sohasem fejtette ki filozófiáját és a világról alkotott vallási koncepcióját. Filozófiáját mégis kihüvelyezhetjük műveiből, nevezetesen aforizmáiból, de költészetéből is, leveleiből, naplójából, s abból a módból, ahogyan élt (főként abból)”.
Továbbá: „Nem érthetjük meg Kafka igazi jelentőségét, ha nem különböztetjük meg életműve két vonulatát: 1. aforizmáit; 2. narratív szövegeit (regények, novellák).”
„Aforizmáiban Kafka kifejti »das positive Wort«, a pozitív szót, hitét, szigorú intését, hogy minden ember változtassa meg az életét.”
Regényeiben és novelláiban leírja „azoknak rettenetes büntetését, akik nem akarják meghallani a szót (das Wort), és nem követik a helyes utat”.
Figyeljék meg a hierarchiát: legfelül: Kafka élete mint követendő példa; középen: az aforizmák, vagyis Kafka naplójának valamennyi aranymondása, „filozófiai” passzusa; legalul: narratív életműve.
Max Brod kivételes energiával rendelkező, ragyogó értelmiségi volt; nemes lélek, aki kész másokért küzdeni; Kafka iránti ragaszkodása forró volt és önzetlen. A baj művészi irányultságában rejlett: az eszme embereként nem tudta, hogy mi a forma szenvedélye; regényei (vagy húszat is írt) siváran konvencionálisak; és főként: mit sem értett meg a modern művészetből.
Vajon miért szerette ennyire, ennek ellenére, Kafka? De vajon megszűnünk-e szeretni a legjobb barátunkat, mert rögeszmésen írja rossz verseit?
Csakhogy az az ember, aki rossz verseket ír, amint elkezdi kiadni költőbarátja életművét, veszélyessé válik. Képzeljük el, hogy Picasso legbefolyásosabb kommentátora egy olyan festő, aki még az impresszionistákat sem érti meg: vajon mit mondana Picasso képeiről? Vélhetően ugyanazt, amit Max Brod Kafka regényeiről: „azoknak rettenetes büntetését írják le, akik nem követik a helyes utat”.
4
Max Brod megalkotta Kafka és a kafkai életmű képét; egyszersmind megteremtette a kafkalógiát is. A kafkalógusok, még ha jelezni akarnak is némi távolságtartást atyjuktól, sohasem lépnek ki az általa körülhatárolt területről. Noha csillagászati számú szöveget termelt, a kafkalógia végtelen változatban ugyanazt a diskurzust hajtogatja, ugyanazt a spekulációt, amely egyre jobban függetlenedve Kafka műveitől, immár egyedül önmagából táplálkozik. Megszámlálhatatlan előszóval, utószóval, jegyzettel, életrajzzal és monográfiával, egyetemi előadással és értekezéssel előállítja és óvja a maga Kafka-képét, olyannyira, hogy az az író, akit a közönség Kafka néven ismer, már nem Kafka, hanem a kafkaizált Kafka.
De amit Kafkáról írnak, nem mind kafkalógia. Hogyan határozhatnánk tehát meg a kafkalógiát? Tautológiával: kafkalógia az a diskurzus, amelynek célja kafkalogizálni Kafkát. A kafkalogizált Kafkát állítani Kafka helyére.
1. Max Brod példáját követve a kafkalógia nem az irodalomtörténet (az európai regény történetének) nagy összefüggéseiben vizsgálja Kafka műveit, hanem szinte kizárólagosan az életrajzi mikroösszefüggésekben. Monográfiájában Boisdeffre és Albarès Proust hívének vallják magukat, aki tagadja a művészet életrajzi magyarázatának lehetőségét, de csak avégett, hogy kijelentsék: Kafka kivétel a szabály alól, mivel „művei nem választhatók el személyétől. Akár Josef K.-nak hívják, akár Rabannak, Samsának, a Földmérőnek, Bandemann-nak, Josefine, az énekesnőnek, Éhezőművésznek vagy Kötéltáncosnak, regényeinek hőse maga Kafka.” Az életrajz a legfontosabb kulcs a mű megértéséhez. Sőt, ami még rosszabb: a mű egyetlen értelme, hogy kulcsul szolgáljon az életrajz megértéséhez.
2. Max Brod példáját követve a kafkalógusok tolla alatt Kafka életrajza szent életrajzzá lesz; Roman Karst felejthetetlen fellengzősséggel zárta előadását az 1963-as liblicei kongresszuson: „Franz Kafka értünk élt és szenvedett.” Különféle szentéletrajzok születnek: vallásosak; világiak; Kafka, magányának mártírja; balosak: Kafka „kitartóan” eljárt az anarchisták gyűléseire, és „nagy figyelemmel kísérte az 1917-es forradalom eseményeit” (egy mitomán tanúsága szerint, melyet minduntalan idéznek, de egyszer sem ellenőriztek). Minden egyháznak megvan a maga apokrif evangéliuma: Gustav Janouch Beszélgetésekje. Minden szentnek megvan a maga áldozati gesztusa: Kafka kívánsága, hogy semmisítsék meg a művét.
3. Max Brod példáját követve a kafkalógia nagy rendszerességgel kilakoltatja Kafkát az esztétikum birodalmából: vagy mint „vallásos gondolkodó”-t, vagy baloldalról mint a művészet tagadóját, „akinek eszményi könyvtára kizárólag műszaki és jogi műveket tartalmazna” (Deleuze és Guattari könyve). Fáradhatatlanul taglalja Kierkegaardhoz, Nietzschéhez, a teológusokhoz való viszonyát, de a regényírókra és költőkre ügyet se vet. Esszéjében még Camus sem mint regényíróról beszél Kafkáról, hanem mint filozófusról. Egyféleképpen tárgyalják magánszövegeit és regényeit, de az előbbieket határozottan előnyben részesítik: találomra előveszem Garaudy tanulmányát, melyet még marxista korszakában írt; ötvennégyszer idézi Kafka leveleit, negyvenötször a naplóját, harmincötször Janouch Beszélgetésekjét, hússzor a novellákat, ötször A pert, négyszer A kastélyt, az Amerikát egyszer sem.
4. Max Brod példáját követve a kafkalógia tudomást sem vesz a modern művészetről, mintha Kafka nem lett volna annak a nagy nemzedéknek tagja, amelyhez Sztravinszkij, Webern, Bartók, Apollinaire, Musil, Joyce, Picasso, Braque tartozik: valamennyien, akárcsak ő, 1880 és 1883 között születtek. Amikor az ötvenes években felmerült Beckett-tel való rokonságának kérdése, Max Brod tüstént tiltakozott: szent Gartának semmi köze ehhez a dekadenciához!
5. A kafkalógia nem irodalmi kritika (nem vizsgálja egy mű értékét: azt, hogy felfedi-e a lét addig nem ismert aspektusait, azt, hogy vannak-e olyan esztétikai újításai, amelyekkel más irányba hajlította a művészet fejlődésének útját stb.); a kafkalógia bibliamagyarázat. Mint ilyen, Kafka regényeiben szükségképpen csak allegóriákat lát. Ezek az allegóriák vallásiak (Max Brod – A kastély: Isten kegyelme; a Földmérő: az istenit kereső új Parsifal stb. stb.); pszichoanalitikus, egzisztencializáló, marxista allegóriák (a Földmérő: a forradalom jelképe, minthogy új földosztást hajt végre); politikai allegóriák (Orson Welles A pere); a kafkalógia Kafka regényeiben nem a roppant képzelőerő által átlényegített valóságos világot keresi, hanem vallási üzeneteket, filozófiai parabolákat hüvelyez ki belőlük.
5
„Garta korunk szentje volt, igazi szent.” De járhat-e egy szent bordélyházba? Max Brod némi cenzúrázás után adta ki Kafka naplóját; nemcsak a kurvákra tett utalásokat törölte, hanem mindent, ami a nemiségre vonatkozik. A kafkalógia mindig is kételkedett az író férfiasságában, és kedvtelve értekezett impotenciája misztériumáról. Ily módon Kafka már réges-rég a neurotikusok, depressziósok, étvágytalanok, nyápicok védőszentje lett, az eltorzultak, a nevetséges kényeskedők, a hisztérikusok védőszentje. (Orson Wellesnél K. hisztérikusan üvöltözik, noha az irodalom egész történetében nincs még egy oly kevéssé hisztérikus regény, mint Kafka regényei.)
Az életrajzírók tulajdon feleségük nemi életét sem ismerik, de azt hiszik, hogy ismerik a Stendhalét vagy Faulknerét. Kafka nemi életéről mindössze annyit mernék mondani: az ő korának nemi élete (amely csöppet sem volt könnyű és könnyed) nemigen hasonlított a mi korunkéra: az akkori lányok nem szeretkeztek házasságuk előtt; a nőtlen férfi számára csak két lehetőség kínálkozott: a jó családból való férjezett asszonyok, vagy az alsóbb néposztályok könnyű erkölcsű női, a bolti lányok, szobalányok és persze a prostituáltak.
Max Brod regényeinek képzelete ebből az első forrásból merített, innen ered egzaltált, romantikus erotikájuk (drámai felszarvazás, öngyilkosság, beteges féltékenység), innen aszexuális erotikájuk is: „Tévednek a nők, amikor azt hiszik, hogy egy érző férfi csak a testi birtoklást tartja fontosnak. A testi birtoklás jelkép csak, sok minden szükségeltetik még ahhoz, hogy jelentősége felérjen azzal az érzéssel, ami átlényegíti. A férfi szerelme arra törekszik, hogy elnyerje a nő jóakaratát (a szó igazi értelmében) és a jóságát.” (A szerelem varázslatos birodalma)
Kafka regényeinek erotikus képzelete, épp ellenkezőleg, szinte kizárólagosan a másik forrásból merít: „Úgy mentem el a bordélyház előtt, mint a kedvesem háza előtt.” (Napló, 1910; Max Brod ezt a mondatot kicenzúrázta.)
A XIX. századi regények, jóllehet valamennyi szerelmi stratégia elemzéséhez nagyszerűen értettek, a nemiséget és magát a nemi aktust homályban hagyták. Századunk első évtizedeiben a nemiség kibontakozik a romantikus szenvedély ködéből. Kafka az elsők egyike volt (Joyce-szal együtt, természetesen), aki regényeiben felfedezte. A nemiségről nem mint a libertinusok kis körének fenntartott játék porondjáról lebbenti fel a fátylat (mint a XVIII. század), hanem mint minden ember életének egyszerre banális és alapvető valóságáról. Kafka a nemiség egzisztenciális aspektusáról lebbenti fel a fátylat: a nemiség, szemben a szerelemmel; a másik ember idegensége mint a nemiség feltétele, követelménye; a nemiség kétértelműsége; izgató megnyilatkozásai, amelyek egyszersmind visszataszítóak; rettenetes jelentéktelensége, mely egyáltalán nem csökkenti rettenetes hatalmát stb.
Max Brod romantikus volt. Kafka regényeiben, épp ellenkezőleg, mélységes antiromantizmust vélek látni; ez az antiromantika mindenben megnyilatkozik: abban, ahogyan Kafka a társadalmat látja éppúgy, mint abban, ahogyan megszerkeszt egy mondatot; nem lehetetlen azonban, hogy eredete Kafkának a nemiségről való látomásában gyökerezik.
6
Az ifjú Karl Rossmannt (az Amerika főhősét) elkergetik az apai házból, és Amerikába küldik egy cselédlánnyal folytatott szerencsétlen nemi kalandja miatt, aki is „apává tette”. A közösülés előtt: „Karl, ó én Karlom!” kiáltotta a cselédlány, „miközben ő nem látott semmit, és kényelmetlenül érezte magát a sok meleg ágynemű közt, amelyet a lány, úgy látszott, külön az ő számára halmozott fel…” Ezután a lány „megrázta Karlt, meghallgatta a szívét, felkínálta neki a mellét hasonló meghallgatásra”. Majd: a lány „oly visszataszítóan kereskedett a lába közt, hogy Karl fejét és nyakát nyújtogatta a párnák közül”. Végül a cselédlány „meztelen hasát többször a hasához nyomta; Karl úgy érezte, mintha a lány neki magának lenne a része, talán ezért fogta el az elesettség rettentő érzése”.
Ez a sivár közösülés az oka mindannak, ami a regényben történni fog, bizonyára avégett, hogy tudatára ébredjünk: sorsunk oka valami merőben jelentéktelen és csüggesztő dolog. De a váratlan jelentéktelenség feltárása mindig a komikum forrása. Post coitum omne animal triste. Kafka volt az első, aki ennek a szomorúságnak a komikumát is ábrázolta.
A nemiség komikuma: ez a gondolat a puritánok számára csakúgy elfogadhatatlan, mint az újlibertinusok számára. D. H. Lawrence-re gondolok, Érosz dalnokára, a közösülés evangélistájára, aki a Lady Chatterley szeretőjében oly módon igyekszik rehabilitálni a nemiséget, hogy líraivá teszi. Csakhogy a lírai nemiség még sokkal nevetségesebb, mint a múlt század lírai érzelmessége.
Az Amerika erotikus gyöngyszeme Brunelda. A lány elbűvölte Federico Fellinit: már régóta álmodozik arról, hogy filmre viszi az Amerikát, az Intervistában be is mutatta a megálmodott film próbajelenetét: Brunelda szerepének több elképesztő jelöltje lép fel, Fellini választotta ki mindet, a maga jól ismert túláradó gyönyörével. (Hadd hangsúlyozzam: ez a túláradó gyönyör a Kafka gyönyöre is. Mert Kafka nem szenvedett értünk! Kafka mulatott értünk!)
Brunelda, az egykori énekesnő, „törékeny hölgy”, akinek lábát „köszvény gyötri”. A tömzsi kezű, dupla tokájú Brunelda, aki „pokolian kövér”. Brunelda, aki szétterpesztett lábbal ülve „csak a legnagyobb erőlködéssel, folyton levegő után kapkodva és gyakori pihenőkkel tudott annyira előrehajolni, hogy harisnyája legszélét megfogja”. Brunelda, aki megemelinti ruháját, és a szegélyével megtörli a síró Robinson szemét. Brunelda, aki két vagy három lépcsőfokot sem tud megmászni, akit cipelni kell – ez a látvány olyannyira megindította Robinsont, hogy egész életében így fog sóhajtozni: „Ó, milyen gyönyörű volt, nagy istenek, milyen gyönyörű volt ez a nő!” Brunelda, amint meztelenül áll a fürdőkádban, Delamarche mossa, a nő jajgat és nyöszörög. Brunelda, amint ugyanabban a kádban fekszik, dühös, öklével csapkodja a vizet. Brunelda, akit két férfi két órán át cipel le a lépcsőn, hogy beültessék egy tolókocsiba, amit Karl a városon keresztül egy rejtélyes hely, valószínűleg egy bordélyház felé tol majd. Brunelda, akit ebben a járműben egy kendő takar olyannyira, hogy egy rendőr krumpliszsáknak nézi.
Ennek a kövér csúnyaságnak a rajzában az az új, hogy vonzó; igaz, morbidan vonzó, nevetségesen vonzó, de mégis vonzó; Brunelda a nemiség szörnyetege, a visszataszító és az izgató határmezsgyéjén, és a férfiak rajongó kiáltásai nemcsak komikusak (komikusak, persze, a nemiség igenis komikus!), hanem egyszersmind teljességgel igazak. Nincs miért csodálkoznunk azon, hogy Max Brod, a nők romantikus rajongója, akinek számára a közösülés nem valóság, hanem „az érzelem jelképe”, nem látott semmi valóságosat Bruneldában, még egy valóságos tapasztalat árnyékát sem láthatta benne, hanem csak azoknak a „rettenetes büntetésekének leírását, amelyek azokra várnak, akik „nem követik a helyes utat”.
7
Kafka életművének legszebb erotikus jelenete A kastély harmadik fejezetében olvasható: K. és Frida szeretkezése. Alig egy órával azután, hogy megpillantotta a „jelentéktelen kis szőke lány”-t, K. a söntés mögé húzza, a „sörtócsákba és a padlót borító többi piszokba”. A piszok elválaszthatatlan a nemiségtől, a nemiség lényegétől.
De nyomban ezután, ugyanabban a bekezdésben Kafka a nemiség költészetét is megérezteti velünk: „S órák teltek el órák után, a közös lélegzetvétel, a közös szívdobogás hosszú órái; órák, melyekben K. váltig úgy érezte, eltévedt vagy oly messzi idegenbe került, ahol előtte még sohsem járt ember, idegenbe, ahol még a levegőben sincs akár csak egyeden paránya is a honi levegőnek, ahol az embert fojtogatja az idegenség, de esztelen varázsa ellen mégsem tehet egyebet, minthogy megy tovább és még jobban eltéved.”
A közösülés hosszúsága egy menetelés, az idegenség ege alatti menetelés metaforájává lényegül át. Ez a menetelés mégsem csúf, épp ellenkezőleg, vonz bennünket, arra ösztönöz, hogy tovább haladjunk, még tovább, ez a menetelés megrészegít: maga a szépség.
Néhány sorral lejjebb: „Boldog volt, hogy Fridát a karjában tarthatja, és boldogságában szorongott is, mert úgy érezte, ha Frida elhagyja, minden elhagyja, amije van.” Egyszóval mégis szerelem? Nem, nem szerelem; ha az embert elűzik és megfosztják mindenétől, egy kis nőcske, akit alig ismerünk, akit sörtócsákban ölelünk, egy egész világegyetemmé tágul – anélkül, hogy a szerelemnek ebben bármi szerepe volna.
8
A szürrealizmus kiáltványában André Breton igencsak szigorúan bánik a regényművészettel. Szemére veti, hogy reménytelenül tele van zsúfolva középszerűséggel, banalitással, mindazzal, ami szöges ellentéte a költészetnek. Gúnyolódik a regény leírásain, unalmas pszichológiáján. A regény kritikáját az álmok magasztalása követi. Ezután Breton így összegezi mondanivalóját: „Hiszek abban, hogy ez a két látszólag ellentétes állapot, az álom és a valóság egyszer egységbe olvad majd egy abszolút valóságban, ha szabad így neveznem, a valóságfelettiségben (surréalité).”
Különös paradoxon: az „álom és valóság” eggyé olvadása, amelyet a szürrealisták célul tűztek ki, de egy nagy irodalmi műben igazából megvalósítani sohasem tudtak, megtörtént már előttük, és éppen abban a műfajban, amelyet ócsároltak: Kafkának az előző évtized során írt regényeiben.
Rendkívül nehéz leírni, meghatározni, megnevezni a képzeletnek azt a válfaját, amellyel Kafka elbűvöl bennünket. Álom és valóság ötvözete: ezt a formulát, amelyet Kafka természetesen nem ismert, megvilágító erejűnek tartom. Akárcsak a szürrealisták egy másik kedvelt tételét, azt, amit Lautréamont fogalmazott meg egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozásának szépségéről: minél idegenebb egymástól két dolog, annál varázsosabb a fény, amely kapcsolatukból felszikrázik. Szívesen beszélnék itt a meglepetés poétikájáról; vagy a szépségről, mint állandó meglepetésről. Avagy szívesen használnám az érték ismérveként a sűrűség fogalmát: a képzelet sűrűsége, a váratlan találkozások sűrűsége. Az előbb idézett jelenet, K. és Frida szeretkezésének jelenete ennek a szédítő sűrűségnek a példája: a rövid, alig egyoldalas passzus három, egymástól teljesen különböző egzisztenciális felfedezést tartalmaz (a nemiség egzisztenciális háromszögét), amelyek gyors egymásra következésükkel döbbentenek meg bennünket: a piszok; az idegenség mámorító, sötét szépsége; a megindító és szorongató nosztalgia.
Az egész harmadik fejezet a váratlanság egyetlen örvénylése: viszonylag szűk téren egymás után következik: K. és Frida első találkozása a fogadóban; a csábítás rendkívül realista párbeszéde, amely egy harmadik személy (Olga) jelenléte miatt palástolni kénytelen magát; az ajtón látható lyuk motívuma (banális motívum ugyan, mégis kívül áll az empirikus valószerűségen), melyen keresztül K. megpillantja az íróasztala mögött alvó Klammot; az Olgával táncoló cselédek hada; Frida meghökkentő kegyetlensége, amint ostorral elkergeti őket, és a meglepő félelem, ahogyan azok engedelmeskednek; a fogadós, akinek érkezésekor K. a pult alá fekve elrejtőzik; Frida érkezése, aki felfedezi K.-t a padlón, letagadja a fogadós előtt (miközben lábával szerelmesen simogatja K. mellét); a szeretkezés aktusa, melyet az ajtó túloldalán felriadó Klamm szólítása félbeszakít; Frida elképesztően bátor válasza, aki azt kiáltja Klammnak: „a Földmérővel vagyok!”; és végül a jelenet tetőpontja (itt teljesen kilépünk az empirikus valószerűségből): fölöttük, a söntésen ott ül a két segéd; egész idő alatt figyelték őket.
9
Alighanem a kastély két segédje Kafka legnagyobb poétikai leleménye, képzeletének csodája; létük nemcsak rendkívül meglepő, túl ezen, telve van többféle jelentéssel: szerencsétlen zsarolók, két kellemetlenkedő fráter, de egyszersmind a kastély világának egész fenyegető „modernség”-ét is képviselik: rendőrök, riporterek, fényképészek; a magánélet teljes szétrombolásának ügynökei; két ártatlan bohóc, akik átvonulnak a dráma színpadán, de egyszersmind buja voyeurök is, akiknek jelenléte az egész regényt a tisztátalan és kafkaian komikus promiszkuitás nemi parfümjével szórja be.
A két segéd felfedezése azonban mindenekelőtt emelő, amely a történetet olyan síkra viszi fel, ahol furcsán valóságos és valószerűtlen, lehetséges és lehetetlen minden. Tizenkettedik fejezet: K., Frida és két segédjük egy elemi iskola osztálytermében tanyáznak, melyet hálószobává alakítottak át. A tanítónő és a diákok épp akkor lépnek be, amikor ez az elképesztő négytagú társaság reggeli toalettjét végzi; a párhuzamos rudakra akasztott pokrócok mögött öltözködnek, miközben a kiválóan szórakozó, kíváncsi, leselkedő gyerekek (ők is voyeurök) figyelik őket. Ez több, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása, ez két tér fönségesen szabálytalan találkozása: az egyik az elemi iskolai osztályterem, a másik a gyanúsan furcsa hálószoba.
A jelenet, melyet roppant komikus költészet itat át (ezzel a fejezettel kellene kezdeni a regény modernitásának antológiáját) a Kafka előtti időkben elképzelhetetlen lett volna. Azért hangsúlyozom ezt, hogy kiemeljem Kafka esztétikai forradalmának radikalizmusát. Emlékszem, húsz évvel ezelőtt egy beszélgetésünk során Gabriel García Márquez azt mondta: „Kafka értette meg velem, hogy másképpen is lehet írni.” A másképpen azt jelentene: átlépve a valószerűség határain. Nem avégett, hogy megszökjünk a valóságos világból (mint a romantikusok), hanem hogy jobban megragadjuk.
Mert a valóságos világ megragadása része a regény meghatározásának; de hogyan ragadjuk meg a valóságot, miközben átadjuk magunkat a képzelet varázslatos játékának? Hogyan elemezzük rigorózusan a világot, miközben játékos álmodozásainkban felelőtlenül szabadok vagyunk? Kafkának sikerült megoldania ezt a roppant rejtélyt. Rést vágott a valószerűség falán, ezen a résen azután sokan kövétték, ki-ki a maga módján: Fellini, García Márquez, Fuentes, Rushdie. És mások, sokan mások.
Az ördögbe is szent Gartával! Kasztráló árnya miatt nem látják az emberek minden idők regényének egyik legnagyobb költőjét.
(Fordította: Réz Pál)
(Fejezet az Európa könyvkiadónál megjelenő esszékötetből. Az Amerikát Kristó Nagy István, A pert Szabó Ede fordításában idézzük.)
- Kultúra [6]