Titkon. Mindenekelőtt ez a szó kívánkozik ide. A két cselédet alakító színésznő játékának mintegy titkosnak kell lennie. Nem azért, mert a nyitott ablakon vagy a vékony falon keresztül a szomszédok meghallanák az alkóvban elhangzó szavakat, nem is azért, mert oly sok a bevallhatatlan a szavaikban, nem, nem ez igényel olyan játékot, amelyben zavart lelkiállapotok nyilatkoznak meg: azért kell mintegy titkosnak lennie a játéknak, hogy a túlontúl nyomasztó beszédmód könnyebbé váljon, és átmenjen a rivaldán. A színésznők tehát fékezzék a gesztusaikat, mintha csak minden mozdulatuk fel volna függesztve, el volna törve. És minden mozdulatuk mintegy függessze is fel őket. Helyes volna, ha miután levetették egyik vagy mindkét cipőjüket, néha lábujjhegyen járnának; óvatosan vegyék kezükbe a cipőjüket, aztán tegyék le egy-egy bútorra, csöndesen – nem azért, hogy az alattuk lakó szomszédok ne hallják meg a zajt, hanem mert ez a mozdulat benne van a darab hangnemében. Néha a hangok is legyenek felfüggesztettek, törtek.
A két cseléd nem ringyó: a Madame szelíd légkörében öregedtek meg, soványodtak le. Ne legyenek csinosak, szépségük a függöny felgördülésekor még ne táruljon a néző elé, de az este során folyamatosan látnunk kell, hogy az utolsó pillanatig egyre szépülnek. Kezdetben tehát ráncok barázdálják az arcukat, olyan finom ráncok, mint amilyen finomak a mozdulataik és minden egyes hajszáluk. Sem a seggük, sem a mellük nem kihívó: akár kegyességet taníthatnának egy keresztény intézetben. A szemük tiszta, rendkívül tiszta, minthogy minden este maszturbálnak, és kölcsönösen egymásba lövellik a Madame elleni gyűlöletüket. Úgy nyúlnak a kellékekhez, ahogyan az emberek azt színlelik, hiszik, hogy így tép le egy fiatal lány egy virágos ágat. Arcuk halovány, bájos. Hervadtak tehát, de elegánsan hervadtak! Nem rohadtak el.
A rothadásnak mégis feltétlenül meg kell nyilatkoznia: elsősorban nem akkor, amikor kiokádják a dühüket, hanem gyöngédségi rohamaikban.
A színésznőknek nem szabad felhozniok magukkal a színpadra természetes erotikájukat, nem szabad a mozisztárokat utánozniok. Az egyéni erotika a színházban lealacsonyítja az előadást. A színésznők kéretnek tehát, ahogy a görögök mondják, nem kiteregetni a picsájukat az asztalon.
Nem kívánok kitérni a „játszott” és az „őszinte” passzusokra: jelezni kell őket, ha szükséges, ki kell találni őket.
Ami az úgynevezett „költői” passzusokat illeti: úgy kell mondani őket, mint az evidenciát, úgy, mint amikor egy párizsi taxisofőr hirtelen argó-metaforát talál ki: természetesen. Úgy kell elhangzaniok, mint egy matematikai művelet eredményének: minden különösebb hév nélkül. Sőt: egy árnyalattal hűvösebben, mint a többi szövegnek.
A történet egységének nem a játék monotóniájából kell megszületnie, hanem az erősen eltérő, más- és másféleképpen játszott részek harmóniájából. A rendezőnek talán engednie kellene, hogy megmutatkozzék valami abból, ami bennem volt, amikor ezt a darabot írtam, vagy ami oly nagyon hiányzott belőlem: a derű; ugyanis egy mesével van dolgunk.
A Madame-ot nem kell karikatúrává torzítani. Madame-nak fogalma sincs róla, hogy milyen ostoba, hogy mennyire szerepet játszik – de melyik színésznő tudja ezt jobban, akár abban a percben, amikor a fenekét törli?
Vajon végeláthatatlanul fecsegnek-e ezek a hölgyek, a két cseléd és a Madame? Igen, akárcsak én, minden áldott reggel a tükör előtt, borotválkozás közben vagy éjszaka, amikor dühöngök, avagy egy erdőben, amikor azt hiszem, hogy egyedül vagyok: mese ez, vagyis allegorikus történet, amelynek legfontosabb célja talán az volt, amikor írtam, hogy megundorodjam magamtól, meg akarván mutatni és el akarván rejteni, hogy ki is vagyok; a második célja pedig az volt, hogy kínos érzést ébresszek a nézőkben... Mese... Egyszerre kell hinni benne és megtagadni, hogy higgyünk benne, de ahhoz, hogy elhiggyük, a színésznőknek nem szabad realista modorban játszaniuk.
Akár szentek és átkozottak, akár nem, ez a két cseléd szörnyeteg, akárcsak mi magunk, amikor ezt vagy azt álmodjuk magunknak. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi a színház, de azt tudom, mit nem engedélyezek neki: a kívülről látott mindennapi gesztusok leírását; avégett megyek színházba, hogy lássam magam a színpadon (egyetlen személybe visszahelyezve vagy egy megtöbbszörözött személyben, a mese formájában), mégpedig olyannak, amilyennek nem tudnám – vagy nem merném – látni vagy álmodni, de amilyennek mégis tudom magam. A színészeknek tehát az a dolguk, hogy olyan nevetséges öltözetbe bújjanak és olyan gesztusokkal éljenek, amelyek képesek rá, hogy megmutassanak önmagámnak, pőrén, magányosan, a magány örömujjongásában.
Le kell szögeznem: ez a darab nem védőbeszéd a cselédek (sorsa) mellett. Gondolom, a háztartási alkalmazottaknak van szakszervezetük – ez nem tartozik ránk.
Amikor bemutatták a darabot, egy színházi kritikus megjegyezte, hogy a valóságos cselédek nem úgy beszélnek, mint darabom cselédei: – Honnan tudja? Az ellenkezőjét állítom. Mert ha én cseléd volnék, így beszélnék. Legalábbis bizonyos estéken.
Mert csak bizonyos estéken beszélnek így a cselédek – meg kell lepnünk őket a magányukban, vagy a mi – valamennyiünk — magányában.
A cselédek díszlete. Egyszerűen egy félig kokott, félig polgári hölgy hálószobája. Ha Franciaországban adják elő, az ágy legyen kipárnázva (elvégre személyzete van!), de csak diszkréten. Ha Spanyolországban, Skandináviában, Oroszországban mutatják be, legyen más- és másféle a szoba. A ruhák azonban legyenek extravagánsak, ne kapcsolódjanak egyetlen divathoz, egyetlen korhoz sem. Elképzelhető, hogy a két cseléd szörnyűségesen hozzátorzítja Madame ruháit a játékához, ál-uszályt, ál-mellfodrot aggatva rájuk, de a virág legyen igazi virág, az ágy igazi ágy. A rendezőnek meg kell értenie, mert mindent azért mégsem magyarázhatok el neki, hogy miért kell a szobának egy női szoba nagyjából pontos másolatának lennie, a virágoknak miért kell igazi virágoknak lenniök, a ruhák azonban legyenek szörnyűségesek, a színésznők játéka pedig legyen kissé tétova.
És ha Epidauroszban mutatják be a darabot? Elegendő, hogy az előadás kezdete előtt a három színésznő kimegy a színpadra, és a nézők szeme láttára megbeszéli, hogy melyik helyet fogják ablaknak, szekrénynek, ajtónak, fésülködőasztalkának stb. nevezni. Aztán tűnjenek el, majd jelenjenek meg a szerző által megszabott sorrendben.
(Fordította: Réz Pál)
A darabot március 9-én mutatta be a Radnóti Színház Jeles András rendezésében.
- Magyar tarka [6]