Mondok egy példát: az elképzelt
lánnyal ülök a valódi lakásán, beugrik:
ő az igazi, és mire beleélem magam,
már elírták előlem. Nem a legjobb példa,
nem a legszerencsésebb – mikor kivágok
egy képet, kiderül, hogy szebb volt
a lap másik oldalán.
Ülünk, jár a pipa, buborékban lehűl,
tüdőnkben eltűnik a füst.
Szól: „A te dolgod már megoldott, van
előéleted és jövőképed, munkád és titkolnivalód.”
Szólok: „Munkám csak lopott ékszer, rejtegetett
titkom a rettegett középszer; de nevezhetjük-e
hajónak a tőkesúly vagy vitorlázat nélkül süllyedőt?”
Szól: „Azt hitted, életed völgy nélküli hullám,
de a labirintus maga a gombolyag. Lásd:
a fonalnak kettő, az útnak egy,
de az a kettő összecsomózva.”
Szólok: „Az ablaküvegben már megtelepedett,
és hálót szőtt az a huszonkét éve
kilőtt ólom; csak arra vár, hogy kinézzek.”
Csend lett, szavakkal teremtettük,
mint Isten, mikor nem tudta még,
hogy látni jó. Ültünk éles érzékekkel,
tompa testtel, a levegő aljában, egyedül.
Befelé űrhajózni, annyi mint robotpilótára
kapcsolni, és pásztázó üzemmódra;
tűrni az utaskísérők pusmogását
(beszélnek, mert hisznek a felejtésben –
te megbocsátasz és nem felejtesz,
és ha felejtesz, bocsánat érte),
szó nélkül hagyni élceiket gyomorpanaszaidról,
arcszínedről, miközben ütem nélkül
lármázik szíved. Kint: nyugtalan tapétaminta,
aranyhörcsögszag, test zenéje;
bent te vagy az utas és az űr.
Melléhamuzni, nyeldekelni, félni
a megváltó böffenéstől, lehunyni
harmadik szemed, várni az orvosra
meztelenül.
(Befelé űrhajózol, készültél hosszú,
külvilági útra, és most lehúz a roppant üzemanyag.)
Mintha visszahódítanád, honnan lánggal
űztek, az elveszett közeget, ahol nincsen
tűz (most is tüdődben ég) – szárazdajkája a kultúrának;
nincs tűzbenézés, gondolat. Csak simogató
süllyedés, és a víz tempója.
Mintha emlékeznél, hogy te is alulról kezdted.
Mintha az lennél újra:
helyhezkötött és időtálló.
Mint aki először értette a partot,
itt állok, szárazra törölt hal.
Holnap napom lesz,
jöjjön a józanító álom,
és találkozom a valódi lánnyal.
- Vers [5]