Befogadtam egy szopránt. Egy jó nagy szopránt. A legnagyobb szopránt, amit magyar torokba teremtett az Úr ebben a században. A könyvtárból kitisztították a profilját, én pedig leszerződtettem a szobaoperámba. Egy presszó kávé áráért életfogytiglan. Itt lép fel tőlem két méterre, az ő hangjára kattog a keyboard. Behóhahózta már a hollandit a harapós északi tengerbe, most egy amerikai akasztófadombon améliázza, hogy mennyire hiányzik a szerelem, ha más se hiányzik, rögvest indul a Nílus partjára, hogy győzelembe és vereségbe remélje harcias kedvesét harcias apukája ellen, onnan felugrik az Angyalvárba bemutatni, milyen jámbor gyilkosok a szopránok, s még Kína történelméből is elődalol egy sötét epizódot a fejvesztett ambiciózus hercegek okulására, mielőtt átfordulna a másik oldalára.
A szopránvilág régóta kihaladott már ebből a nőies szubjektivitásból, melynek melegétől kissé meglágyul a partitúra. Nem meri ma már senki ilyen önző alanyisággal olvasni a kottát, dirgálni a karmestert, szíven fogni a kritikust, mint Németh Mária most itt mellettem – hetven évvel ezelőtt. Ötven évvel ezelőtt már ő sem igen merészkedett. Két világhódító évtized után lebátortalanodott a színpadról, a háború után már nem volt a nyilvánosság számára hangja, elfeledve halt meg Bécsben, nem egészen harminc éve. Tíz évvel a halála után összepréseltek egy lemezt abból a kevés felvételből, ami maradt utána. Ezt lehet most egy fekete áráért a zúzdától elszeretni. A többi feketével együtt. A fekete hanglepények átmasíroznak a múltba, már csak egy szentimentális minoritás tartóztatja őket.
A mi könyvtárunk jó könyvtár. Kedves könyvtár. A könyvtáros hölgyek mosolyognak benne és készségesek. Alkalmazkodnak a meglévő igényekhez. És a meg nem lévő igények hiányához. Ha a kutyának se kell már az a kerengő sötétség, amelyből tűvel kell kiszívni a hangokat, akkor vigye, amit visz, az a néhány kutyántúli, aki még cédétlenül kavarja otthon a zenét.
Igazuk van. Nekem meg Németh Máriám.
De meddig? Néhány hete kicsorbult a hangcsiklandozóm. Nem haragudtam rá, ledolgozta az árát. Cseretű már nem kapható, cserefej még igen. Egy helyen a fővárosban. Hetven presszó kávé áráért egy, száznegyven áráért kettő. Többről ne is beszéljünk, mert a másodikat már aligha éli túl a lemezjátszóm, s az embernek egyéb költenivalója is akad. Egy rendes tű 500-700 órát csiklandoz. Két rendes tű 1000-1400 órát. Mondjuk, hogy ezek közepes tűk. Akkor van még 1200 órám. Ha az évezred hátralévő részében is kellőképpen el leszek foglalva, akkor ez az 1200 óra cirka három évben oszlik el. Hol lesz akkor már tű és lemezjátszó?! Úgy fest, hogy a harmadik évezred már nem veszi be ezeket a romlékony zenebefőtteket a kamrájába. Az én szerény lemeztáram minden darabját átlagosan két és félszer tehetem még fel. Azután néma szemét lesz az egész.
A legkedvesebb lepények is. Jochum, Domingo, Fischer-Dieskau ötlepényes Mesterdalnokokja, amiért sok pénzt kapart össze egyszer karácsony előtt valaki, akinek sokat érek. Furtwangler, Solti, Toscanini, Knappertsbusch, Sawallisch tankálló lemezre préselt jogdíjtalan operafelvételei, amelyekből anno dacumál fillérekért adtak egy hátizsákravalót Moszkvában, a Majakovszkij utcai kis lemezbolt tizenöt forintos dobozából kiguberált Saljapin-sorozat, Henryk Szeryng bukaresti Bach-koncertje, Barbirolli Schubert-lemeze… És Mattia Battistini, az utolsó guberált. Majakovszkij már Király volt, a tizenöt forintos doboz árszintje pedig már ötven forintra süllyedt, amikor a sok eladhatatlan vacak közül kibökte pödrött bajszát a századvég s a századelő baritonista lovagja, akinek a hangja olyan puha és erős, mint a softi, olyan, mintha az anyukája fürdetés után szilanizálta volna a hangszálait. Ő volt az utolsó, aki úgy énekelt még, ahogy Bellini és Donizetti korában énekeltek.
Ezentúl másképp jár le minden lemez, mint eddig. A két és félből egyszer, kétszer, utoljára. Ráadást csak egymás rovására adnak. Ha negyedszer is ráeresztem Klemperert a Magnificatra, elhúzatom Menuhinnal az E-dúr partítát, Ojsztrahhal és Rosztropoviccsal Brahms kettősversenyét, akkor lesznek, akik már soha nem bújhatnak elő a borítójukból.
Ez a lemezjátszó valahogy másképp lomosodik el, mint a többi haszonjószág, amelyet gyerekkorom óta elhaszontalanodni láttam: a szeneskályha, a szenesvasaló, a jégszekrény, a padlókefélő, az orsós magnó, a centrifuga, a szódásüveg, a színtelen Junoszty vagy akár maga Neumann Erika, akit két évtizedes élettársi viszony után túrt ki az ujjaim alól egy ledér szövegszerkesztő. Egyikkel sem vész el az, ami ezzel a szegény, erkölcse kopott zenepörgettyűvel: az értékszemélyesedés negyedszázados halmozódása. A közértékek magánértékké válásának, választásának folyamatossága. A számítógép nem hányja szét azokat a betűket, amelyeket Erikával összehánytunk. A forgótárcsás mosógéppel együtt nem kellett kidobnom a ruhatáramat. A rakott krumpli szempontjából közömbös, hogy hűtőszekrény védi őt a nyártól vagy a boldog emlékezetű urbanizált jégverem. De ez olyan, mintha kivonnák a forgalomból a saját személyes kincstáram kulcsait: tessék másik kincstárat kezdeni! Mintha életfogytiglani erényövre ítélnék a saját feleségemet: tessék másik feleséget kezdeni! Képzeld el, kedves olvasó, hogy egy éjszaka jön a szájbermumus, és álmodban kicseréli a szemedet olyanra, amely már csak képernyőről olvas, papírról nem. A könyvtárad ott marad a szemed előtt, de nem létezik többé. Gyűjthetsz helyette másikat. Cédéset. Abban nem gyűrődnek, és nem sárgulnak a lapok, kis helyen elfér, nem tépi szét a gyereked.
A lemezsüketség olyan, mint a papírvakság, csak az egyik nincs, a másik pedig lesz.
A cédézésnek vannak nyilvánvaló előnyei. De hát ezek mégis egy gyilkos előnyei. Tán jobban festenének ezek az előnyök, ha nem a gramofon katafalkján ékeskednének velük. Biztos jó az, ha egy felvétel mindörökre zajmentes. De azért az is jó, ha egy kicsit zajos. Ha a zene légtestére rásül egy kis anyag.
Mi lenne, ha legalább bolondságnak minősítenénk a régi vágású gramofonkodást, és ebben a minőségében tisztelnénk. Annyi bolond kereslethez van bolond kínálat. Hátha ehhez is lenne. Hátha találnánk a haladás falán egy bolond likat, amelyből tovább fújhat a bolond szél.
- Magyar tarka [6]