Németh Gábor

Nyomtatóbarát változat

Volt a „második” Beszélőben egy rovat, a minap Bán szerkesztőnél hiányoltam, mire azt mondta, magad, uram, ha szolgád nincsen, mire én, hogy mondjuk itt volna a BEK-döntő, Ajax–Juventus, nosza, mondta erre Ő, akkor írjad meg azt.

Már dörzsöltem a kezemet, hogy mi minden lesz elemezve, szigorúan esztétikailag, pluszba rá még némi atmoszféra és sopánkodás, és már meg is telt a négy flekk rendesen.

Ácsi, mondta a Mindenható.

Az úgy van, hogy az ember már hónapok óta készül május negyedik szerdájára. És nincs ezzel egyedül. Csusszannak a dollármilkók, zihál megannyi tüdő, pályaedzők leisztolnak, gazdagszanak a sportszergyárak, feszülnek az izmok, patakokban csorog a verejték, zakatol az egész Champions League.

És eljőve a nagy nap, szép cimborai közösségek gyülekeznek országszerte, borok és sörök hűlnek derék Lehelekben, komoly húsok sercegnek, fotelok karcolják a friss parkettalakkot, góltotó és kóser szilva, gyűrött Nemzeti Sportok, telefon kihúzva, vagy ellenkezőleg, állandó forródrót a másutt őrjöngőkhöz.

Május negyedik szerdája, húsz óra harminc, BEK-döntő, Juventus–Ajax, Róma, Stadio Olimpico, 75 000 néző.

És megszólal akkor a Hang.

Volt régen egy bizonyos papír húszforintos, igen, gyerekek, nem hazudik a bácsi, világoskék volt, és egy atletta hadonászott egy kalapáccsal azon, anyaszült meztelenül, na, a Hang például az övé lehetne. Mintha arról a húszasról öregedett volna le, akié valójában.

Meg nem állom az anekdotát, ha már a nép oly szépen kidolgozta.

Tehát hogy menne haza egy bizonyos tévékommentátor a sportosztályról, az összes munkák pompázatosan elvégezvén, késő éjszaka van, a szívekben és a város fölött félelmes csend honol, csak a kommentátor szaporázza, s ahogy hazaér, uramfia, látja ám, hogy a háza előtt az utcán dolgos emberek aszfaltoznak, arcukra vetül valami rőt fény. Szépnek találja ezt. Meghatódik (amatőr poéta!), s legott elhatározza, hogy szép szóval, illendően köszönteni fogja őket. És úgy is lőn. Jó estét, jó szurkolást – kiáltja nékik artikuláltan.

(Egy alkalommal, a Népstadionban, a régi, boldog kettősmeccsek idején, hirtelen megjelent a partvonal mentén, talpig fülesben, mikrofonnal. Fölzúgott akkor az egész B-közép, a nevét skandálva. Ő pedig meghatottan intett oda a tömegnek. Szerintem kicsit el is pirult. Ennyit az iróniához való érzékrül.)

Él tehát ez az ember, maga a materializálódott sensus communis. Soha, semmilyen körülmények közt semmi más nem fogamzik meg benne, csak amit kimondani rajta kívül mindenki halálosan szégyellne.

Néha azért az embert érik meglepetések.

Egy ízben például véletlenül magamra nyitottam a tévét, és épp a kanadaiak játszottak valakikkel egy hokimeccset. Nyomban fogadást kötöttem életem társával, hogy a szpíker, mondjam-e, név szerint, kicsoda, harminc másodpercen belül ki fogja mondani azt a szót, hogy juharlevelesek. Önhitt állat, aki vagyok, vesztettem. A harmincharmadikban mondta ki.

Van tehát egy ember a hazában, akinek kizárólag közhelygondolatok jutnak eszébe, közhelypillanatokban, közhelynyelven, egy ember, aki maga a két lábon járó közhelygyűjtemény, akinek a nevét húsz éve foglalja átokba valamennyi tévénéző, aki életében egyszer egyeneset rúgott bármibe, ami nagyjából gömbölyű.

Ez az ember nagy valószínűséggel mindig is utált futballozni, viszont elveszett benne az ítélet Angyala, vagy minimum egy nagy moralista, ebben a műfajban talán az utolsó. Ebben a minőségében szózatokat szok’ intézni a nemzethez és/vagy a szövetségi kapitányhoz, valóságos filippikák volnának ezek, ha azt, aki intézi őket, Fülöpnek hívnák.

Ez az ember képes meggyalázni az emberiség legszentebb pillanatait, arra kényszeríteni a futballimádó magyar milliókat, hogy a játék maradéktalan élvezete helyett rettegve várják, mikor mondja ki először: Micsoda dráma! vagy Hiába, ez már a fáradtság jele! vagy Van, aki a pokolra jut, van, aki a mennyországba!

Övé az ősbűn, miatta fogalmaznak úgy jobb sorsra érdemes futballisták, csatakos mezben, kettő perccel a meccs után, mintha kitüntetéssel végezték volna a Komlósi-stúdiót. („a Józsi nagyszerűen tálalt középre, és közelről nem hibáztam”)

És az az intonáció! Che voce!

Nézem, példának okáért, a kegyelmi pillanatot, nézem, és közben rettegek, hogyan fog mit mondani róla a Hang,1 és reménykedem, hogy ezúttal nem téveszti az ősz hajút a kopasszal össze.

Kikérem magamnak.

Hogy ivarérett emberek, akik hónapok óta készülnek erre az estére, ne Padovano és Torricelli játékával foglalkozzanak, ne azzal, vajon hogyan mossa le Pessotto a pályáról Finidit, hanem egymással versengve találgassák, vajon mi lesz a cementzakós következő húzása.

Lehetne mondani, hogy tessék akkor a hangot levenni.

De az isten szerelmére!

Amikor én zajokat akarok, hallani akarom az üvöltő Rómát, a részeg hollandokat, a petárdákat és a trombitákat, a sípszót, lihegést, az edzői parancsolatokat, egyszóval amit csak Rajta kívül lehetséges.

De nem, most már biztos, hogy így fogok meghalni.

Egyik kezemben pohár, a másik az ingembe markol a szívtájékon, fekszem a sokat tűrt perzsán. Ajkamra szikkad a sörhab, a csatakos homlokon villódzanak a tévéfények, a bomlásnak induló agyban pedig diadaltáncát járja majd az utolsó jenőmondat.

Szégyenét túléli Ő.

Jegyzet

1 Ne legyünk elfogultak. Másnap ezt olvasom: „A 13. percben a balhátvéd helyén Frank de Boer felfejelte a labdát, majd türelmes várakozásba kezdett Van der Sarban Godot-t látva. A kapus azonban késett, mint a Baltorient expressz, így Ravanelli (…)” (András Dénes és Farkas József: Az Öreg Hölgynek bókol Európa, Nemzeti Sport, VII. 140. sz., 1996. május 23., 16. o.) (Kiemelések tőlem.)

• Magyar tarka