„Lehetetlen elképzelni bármiféle állandóságot, létezésben való megmaradást olyan emberek nélkül, akik készek tanúbizonyságot tenni arról, ami azért mutatkozik meg számukra, mert van.”
Hannah Arendt: Igazság és politika
Kis János tanulmánya, a Túl a nemzetállamon, (Beszélő, 1996. 1–2. sz.) az elmúlt évek magyar szellemi életének nagy horderejű eseménye. A tanulmány gondolatmenete határozott szembefordulást jelent a mai magyar társadalom mélyen meggyökerezett előítéleteivel. Másodszor: a tanulmány a globális politikai fejlődés egyik kulcskérdésének megoldását körvonalazza, s így messze túlmutat a magyar kultúrán. Harmadsorban amellett próbálok érvelni, hogy a századvég alaposan megváltozott körülményei közt is működőképes társadalommodellek kidolgozása csakis a nemzetállami ideológiák lebontásán alapulhat.
Burjánzó előítéletek
Nemcsak TGM indulatos vitacikkei, de Gombár Csaba Társadalomszemléletünk etnicizálódása[1] című, a Politikatudományi Szemlében megjelent cikke is bizonyítja, hogy a kisebbségi kérdésben is mélyen gyökerező, érzelmileg átszínezett előítéletek munkálnak. A koalíció szomszédság- és kisebbségi politikája nem véletlenül vezetett a mai zsákutcába. Gombár imponáló gondolati apparátus felvonultatásával próbálja bizonyítani, hogy az etnikai feszültségeket a kisebbségek illegitim önrendelkezési törekvései generálják. A szerző – az ok-okozati összefüggéseket felcserélve – a jelenség lényegét nem az etnikai kérdés politizálásában, azaz az állampolgárság és az etnikai hovatartozás nemzetállami azonosításában, hanem a társadalomszemlélet (nemzetállami nézőpontból valóban teljességgel irracionálisnak és érthetetlennek tűnő) ún. „etnicizálódás”-ában látja.
A tanulmány vitát váltott ki. A vitapartnerek, Heller Ágnes, Szilágyi Ákos és mások kifogásolták Gombár tételeinek radikalizmusát, s bizonyos vonatkozásokban Kis János legutóbbi megállapításaival rokon észrevételeket tettek, de a kisebbségi kérdés mélyebb értelmezésére nem vállalkoztak.
Ugyanez jellemezte az etnikailag semleges állam fogalmáról folytatott vitát is. A Kis János képviselte álláspontnak nincs komoly előzménye a magyar liberális gondolkodásban. Elgondolásának bizonyos elemei az önmagukat nemzetinek nevező „népi” vagy szocialista gondolkodóknál már régen jelen vannak, de a kérdéskör módszeres végiggondolására ez utóbbiak sem vállalkoztak, vagy ha igen (mint például Glatz Ferenc), gyakran felemás következtetésekre jutottak. A nemzetállam fogalma, más okokból bár, úgy tűnik, az ő számukra is szent. Az egyetlen komoly kivételnek a szocialista indíttatású Tóth Sándor Kritérionnál megjelent A nemzet európai modelljéről[2] című könyve tekinthető, de erről a magyarországi nyilvánosság egyszerűen nem is vett tudomást. (Kis János sem adja jelét, hogy tudna róla.)
Budapest lakosságának óriási hányada – az sem zárható ki, hogy a többsége – asszimiláns. Ezek az emberek önvédelemből, egyrészt magyarságukat bizonyítandó, másrészt az asszimiláns tudat mélyén mindig ott lappangó rossz érzéstől vezettetve, az egykultúrájú magyar nemzetállam buzgó hívei. Ezeknek a személyiségeknek az aránya különösen nagy a közvéleményt meghatározó magyar értelmiségi eliten belül. A politikai gondolkodóra tehát rendkívül erős nyomás nehezedik. Aki a nemzetállami ideológia legitimitását megkérdőjelezi, annak a közérzülettel kell szembehelyezkednie. TGM valószínűleg igazat mond, amikor azt ismételgeti, hogy az informális nyilvánosságban (telefonok, utcai eszmecserék, levelek etc.) zömmel olyanok akadtak, akik rokonszenvükről biztosították. Más kérdés, hogy a vitában senki sem állt ki mellette, annak ugyanis a kisebbségellenesség vádját nyíltan is vállalnia kellett volna. Ezt azonban Magyarországon csak olyasvalaki engedhetné meg magának, aki (TGM-hez hasonlóan) úgy érzi, olyan sokat tett a határon túli magyarságért, hogy egy ilyen jellegű „polgárpukkasztást” is fatális presztízsveszteség nélkül átvészelhet. (A helyzet ellentmondásosságára a magyar közvéleménynek ez a kétlelkűsége is jellemző.)
Azok túlnyomó többsége, akik nyíltan, sőt indulatosan kiállnak a határon túli kisebbségek érdekeiért, alig vagy egyáltalán nem ejtenek szót a magyarországi kisebbségekről, vagy a kisebbségi törekvéseket (a magyar cigányság és zsidóság ügyét például) éppoly értetlenséggel szemlélik, mint a szomszédos országokbeli magyarokét az érintett államok nacionalistái. Az ember joggal gyanakszik, hogy a kisebbségi kérdés napirenden tartásával pusztán önnön hatalmi érdekeik érvényesítéséhez keresnek és találnak argumentumokat.
De ami még beszédesebb: Magyarországon az Erdélyből elszármazott magyarok túlnyomó többsége is az odahaza még hévvel támadón nemzetállam hívévé válik. (Az olyan tiszteletre méltó kivételek, mint Vári Attila, csak a szabályt erősítik.) A „köpönyegfordítás” minden lehet, csak éppen öntudatlan nem. Én nem is találok rá más magyarázatot, mint az asszimilációs igyekezetet: az erdélyiek is azokhoz próbálnak – kezdetben még meggyőződésük ellenére – hasonulni, akik az egymással szemben álló ideológiai frontok két oldalán sikereseknek számítanak.
Nyilvánvaló: aki – ebben a környezetben – a magyar nemzetállam kritikájával áll elő, az sok mindenre számíthat, csak éppen tapsra nem. A hatalmon belüliekben az ilyen gondolatok félelmet keltenek, hiszen ez a réteg hatalmát kimondatlanul is a nemzetállam jegyében gyakorolja, a magyar társadalom pluralista átrendeződése az állami hierarchiában elfoglalt helyének legitimitását kérdőjelezheti meg. A körön kívüliek, akik ugyanerre a hatalomra ácsingóznak, cselre gyanakodhatnak, mely ismét az ő kijátszásukra irányul. Az ő szemükben a kritika vagy arra irányul, hogy a határon túli kisebbségek ügyével cinkelt nacionalista kártyát kiüsse a kezükből, vagy – ha a kritikust éppen Kis Jánosnak hívják – arra, hogy a magyar államot megossza, s hogy hosszú távon az ország lakosságának elnemzetlenítéséhez, magyar nyelvű zsidókká asszimilálásához teremtsen legitimációt. (Nem képzelődöm, ilyen vádak nap mint nap nyilvánosan elhangzanak!)
De a nemzetállam kritikája a magyar liberálisok részéről sem számíthat sok megértésre. A „nacionalizmus” Pandora-szelencéjének „felnyitása” ebben a táborban is csaknem mindenkit ösztönös félelemmel tölt el, hiszen a nacionalizmust vagy antiliberális, fajelméleti megalapozottságú irányzatnak, vagy – kulturális változatában – a társadalmi integráció természetes formájának tekintik. Bármelyik eset álljon is fenn, a liberális nemzetállam legitimitásának megkérdőjelezése jól begyakorolt létstratégiák megkérdőjelezésével s következésként az egzisztenciális bizonytalanság rémének felidézésével egyenértékű.
Kis János nézetei, a társadalmi „stabilitás” szempontjából „vizsgálva” is jóval nyugtalanítóbbak, mint a TGM-éi. Utóbbi nemzetállama ugyanis a mai helyzet tartósítására tett vakmerő kísérletként is felfogható. Kis János írása viszont nem más, mint egyértelmű szakítás a múlttal; kétségtelenül kockázatos, de hosszú távon nézetem szerint egyedül esélyes kísérlet az államról alkotott elképzeléseink radikális átértelmezésére, a politikai rendszer új fogalmának kialakítására.
„Azonosság” és „másság”
Kis János tanulmányában világosan kimutatja, hogy a nemzetállam önellentmondás. Érvei nem csupán az etnikai, nyelvi, vallási kisebbségek kérdéseire ajánlanak megnyugtató megoldásokat, de a kisebbségi kérdés általános elméletének körvonalait is fölvillantják. A végkövetkeztetés így hangzik: „…a liberalizmus alapelveivel összhangban álló nemzeti politika akkor és csak akkor lehetséges, ha a nemzetállammal szemben a társnemzeti államot, a politikai nemzettel szemben a többkultúrájú politikai közösséget, az állampolgári jogok kizárólagosságával szemben a csoporthoz kötött – egyéni és kollektív – jogok lehetőségét s a szuverén államok egymás mellettiségével szemben az Európai Uniót választjuk.”
A tanulmány fő fogyatékossága mégis abban áll, hogy a szerző úgy jut világos és általános érvényű következtetésekre, hogy közben nem definiálja fogalmait. Nem tisztázza mit ért egyéni és mit kollektív jogokon. Ezért aztán nem mondhatja ki azt a – végkövetkeztetései felől nézve nyilvánvaló – igazságot sem, hogy a kulturális, nyelvi és egyéb jogokat a nemzetállamok többségeihez tartozó személyek is kollektív jogok gyanánt gyakorolják. Azt sem fogalmazhatja meg, hogy az egyéni és kollektív jogok minden esetben elválaszthatatlanok egymástól, amennyiben az egyént minden jog csupán egy meghatározott közösség tagjaként (az állam polgáraként) illeti meg, magyarán a jogok gyakorlására az egyént az állampolgárság jogosítja fel. Bár az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartására az egyes államokat nemzetközi egyezmények (tehát egyfajta államok fölötti állam, az Egyesült Nemzetek Szövetségének dokumentumai) is kötelezik, ezek a jogok is csupán az egyes államok keretében, az egyes államok törvényei és igazságszolgáltatási intézményei révén gyakorolhatóak. Ennyiben tehát az egyéni jogok is kollektívek. De éppen ennyiben kollektívek a kisebbségi jogok is, melyeket a gyakorlatban ugyanúgy egyének gyakorolnak, mint az egyetemes emberi jogokat, csakhogy ezeket a törvény nem az államhoz (nemzetállam esetében az államot alkotó többségi közösséghez), hanem az államot alkotó többségi és kisebbségi csoportokhoz (illetve az azokat képviselő területi autonómiákhoz, autonóm kulturális intézményekhez stb.) delegálja, ahogyan a nemzetközi szerződések az egyetemes emberi jogokat is az egyes állami közösségekhez (illetve az ezeket képviselő állami intézményekhez) delegálják. A különbség pusztán formai.
De ha e feltevések helyesek, egy egész sereg, Kis János által is használt fogalmat – a különbség és az azonosság, az egyenlőség és az egyenlőtlenség, a jog és az előjog stb. fogalmait – újra kell definiálnunk. Kis János gondolatmenetéből ugyanis nem magától értetődő, mikor van részem azonos elbánásban? Az nyilvánvaló, hogy ha román barátommal közösen tyúkot lopunk, a bíráknak (ha csak egyéb vádpont nem merül fel) ugyanazt az ítéletet kell kiróniuk rám, a magyarra, mint rá, a románra. S ezzel – a szélsőségesen átpolitizált helyzetektől eltekintve – a nemzetállami ideológia hívei is egyetértenének. De mi kisebbségi magyarok úgy véljük – s ebben a nemzetállami ideológia hívei már kategorikusan nem értenek velünk egyet – az egyenlő eljárás csak akkor érvényesíthető következetesen, ha velem, a magyar csirkefogóval ugyanúgy az anyanyelvemen közlik az ítéletet, mint a románnal, noha ez formailag azt jelentené, hogy más és más bánásmódban lenne részünk. Az „egyenlőség” szó a fenti két esetben nem ugyanazt jelenti. Első esetben a büntetés azonosságát feltételezi, másodikban az ítélethirdetés nyelvének különbözőségét. Nyilvánvaló (s ezt Kis János is kimondja): nem akkor vagyunk egyenlőek, ha az ítéletet ugyanazon a nyelven közlik velünk (ahogy azt a nemzetállam hívei állítják), hanem akkor, ha eltérő nyelveken.
Magyarán az első esetben azonosságok egyenlőségéről, a másodikban másságok egyenlőségéről[3] lenne szó. Legalábbis látszólag. A helyzet ugyanis jóval bonyolultabb, mint ahogy az eddigiek alapján látszik. Az alapkérdés: mi teszi az állam polgárait azonosakká egymással? A válasz egyértelmű: az, hogy az adott állam polgárai. John Rawls a természetes állapot[4] definiálásakor olyan egyénekkel számolt, akik esetében elvonatkoztatunk minden szubjektív, empirikus hajlamtól és preferenciától, még az időbeliségtől is (lásd: a tudatlanság fátyla, veil of ignorance). Ebben a természetes állapotban az egyén fogalma egyetlen meghatározottságra korlátozódik, s ez az állampolgárság. Az állampolgárságot Ralf Dahrendorf is elvonatkoztatásként, az egyén politikai folyamatokban való részvételi esélyeként, az egyenlőség bázisaként definiálja.[5] De ha az adott államot bizonyos etnikai, nyelvi, vallási sajátosságokra alapozzuk, az egyenlőségnek ez a kritériuma, amint azt Kis János is éles logikával bizonyítja, megszűnik. Az állam polgárai most már csak akkor lehetnek egyenlőek egymással, ha egyszersmind ugyanahhoz az etnikumhoz, nyelvi és vallási közösséghez tartoznak. Egy állam jogrendje viszont csak akkor lehet működőképes, ha polgárai egyenlőek, tehát azonosak egymással. Azonos elbánásban csak azonosaknak (s ebből következően egyenlőeknek) tekintett polgárok részesülhetnek. S megfordítva, az azonos (s ezen az alapon egyenlő) polgároknak azonos elbánásban kell részesülniük. Következésképp: egyenlővé, tehát azonossá kell tenni őket. A modern államok kialakulásának története nem más, mint az állampolgári egyenlőség (értsd: az azonos állampolgárok egyenlősége) megteremtésére, vagyis a politikai, gazdasági intézmények uniformizálására, a nyelv, a kultúra, az iskolarendszer egységesítésére, egyszóval a társadalom racionalizálására tett erőfeszítések története.[6]
A csúsztatás azonban nyilvánvaló. Az állampolgárság tágabb (vagy szűkebb) fogalom, mint a valamely etnikumhoz, nyelvhez, vallási közösséghez való tartozás. Ha az államnak vannak más etnikumú, nyelvű, vallású polgárai is, az állampolgárság és a különböző közösségi hovatartozások nem eshetnek egybe. Ha valamely közösségi hovatartozást azonosítunk az állampolgársággal, akkor az egyéb közösségi hovatartozásokat kirekesztjük az államból: ahhoz, hogy az utóbbiak képviselői állampolgárokká válhassanak, nem elég az állam polgárainak lenniük, a kivételezett közösségbe is be kell olvadniuk. (Enyhén szólva különös, hogy a tudatlanság fátylán tátongó eme hatalmas lyukat Kis Jánoson kívül Rawls egyetlen magyar híve sem veszi észre!)
Mivel az egyenlőség és az azonosság fogalmai mélyen összefüggenek, a csúsztatás hátterének feltárásához az azonosság és a különbözőség fogalmainak vizsgálatát kell tovább mélyítenünk. Két dolog soha nem lehet teljesen azonos. Ha azok volnának, nem tudnók többé megkülönböztetni őket. Az azonosságok mindig csak részlegesek és mindig csak az elvonatkoztatásnak ugyanazon a szintjén posztulálhatóak. Magyarán valami mindig csak valamely vonatkozásban vagy vonatkozásokban lehet azonos valami mással, illetve különbözhet valami mástól. Egy román és egy magyar emberként, a nemzetközi közösség tagjaként, európaiként, román állampolgárként azonosak, s következésként egyenlőek lehetnek egymással, hiszen ezek a fogalmak a – liberalizmus individuum-fogalmát megalapozó – állami közösségnél tágabb közösségekhez való tartozást jelölnek. Románként, illetve magyarként, erdélyiként, illetve moldvaiként, brassóiként, illetve barótiként, férfiként, illetve nőként, munkásként, illetve értelmiségiként viszont már nem azonosak, az utóbbi minősítések ugyanis az állami közösségnél szűkebb közösségekhez kötődnek. Az utóbbi esetekben az egyenlőség csak akkor állhat fenn, ha azt a megfelelő közösségi szinten fogalmazzuk meg.
Ha a kulturális hovatartozáshoz ragaszkodunk (márpedig az etnikailag semleges állam, mint azt Kis János kimutatta, fából vaskarika) az individuum csak a kulturális közösség közvetítésével válhat az állam polgárává, magyarán az állampolgárság és az egyén közé be kell iktatnunk a kulturális közösséget. Egy román, illetve magyar közvetlenül, azaz egymagukban vagy az adott közösségekhez tartozó individuumokként nem lehetnek egyenlőek egymással, az egyenlőség csupán az általuk alkotott közösségek szintjén tételezhető. E közösségekre is alkalmaznunk kell a természetes állapot fikcióját, ezek esetében is el kell vonatkoztatnunk minden szubjektív, empirikus hajlamtól és preferenciától, hogy az ő esetükben is az államhoz való tartozás (az adott közösség ún. „állampolgárság”-a) maradjon az egyetlen determináció. Így egy román és egy magyar nem csupán individuumként, de románként és magyarként is egyenlővé válik egymással, hiszen mindkét vonatkozásban ugyanarra az absztrakcióra, az államhoz való tartozásra vezettük vissza. S ugyanez érvényes a férfi és a nő, a munkás és a gyártulajdonos, a falusi vagy a városlakó esetére is.
Így azonban valóban igaz, hogy a gyakorlatban másságok azonosságáról kell beszélnünk, ez a megfogalmazás azonban e pillanattól már nem logikai képtelenség, hiszen a másságok természetesen ez esetben is azonosságokként egyenlőek, csakhogy az azonosság itt az elvonatkoztatás magasabb szintjén, azaz nem a konkrét, hanem az elvont – az államban beszélt nyelvek, honos kultúrák, bevett vallások etc. – szintjén tételeződik. (Az egyének sem a konkrét, hanem az elvont, állampolgárságra redukált egyének szintjén egyenlőek egymással.) Az ítélethirdetés nyelvei egy dologban különbözőségük ellenére is azonosak: abban, hogy az adott állam polgárainak anyanyelvei. A nyelvhasználatra vonatkozó törvény tehát csupán az elvonatkoztatásnak ezen a szintjén fogalmazható meg. A nyelvek, mint az adott államban beszélt anyanyelvek azonosak, s így egyenlőek is egymással.
Az előbbiekből az is következik: a kollektív jogok ellenzői az igazán nagy horderejű csúsztatást akkor követik el, amikor az „állampolgár”-t mint az állami közösség tagját az „individuum”-mal, a konkrét sajátosságok totalitásaként tételezett egyénnel azonosítják, s az állami közösséget (sőt a közösséget mint olyat) nemlétezőnek, definiálhatatlannak stb. tekintik. Ez az eljárás teljességgel megalapozatlan, hiszen (ez még az egypetéjű ikrekre is áll!) nincs két individuum, aki individuum gyanánt azonosnak lenne minősíthető. A liberalizmus (és a jogelmélet) „individuum”-a (ez a rawls-i elmélet analízise nyomán egyértelmű) valójában nem a konkrét individuum, hanem a legátfogóbb szervezett emberi közösség tagja, az „állampolgár”. (A „világpolgár”-i vagy „europolgár”-i státus kontúrjai egyelőre elmosódóak.) Ennek az elvont egyénnek a jogait azonban csak a szó szigorú értelmében vett (tehát sajátosságainak konkrét totalitásaként értelmezett) individuum gyakorolhatja. A jog címzettjének-tulajdonosának (az államhoz való tartozásra redukált, elvont egyénnek) és alanyának-gyakorlójának (a konkrét, oszthatatlan egyénnek) a módszeres összekeverése vezet azután azokhoz a jogelméleti vitákhoz, melyek a fogalmak tisztázása nélkül csakis indulatokba torkollhatnak, hiszen a szemben álló felek könnyűszerrel minősíthetik zavarosnak egymás elgondolásait.
A jogok az egyént nem egyénként, hanem állampolgárként illetik meg, de azokat csakis individuumként gyakorolhatja, így aztán egyszerre közösségiek és individuálisak. A hagyományos értelemben vett egyéni és kollektív jogok közt sem az a különbség, hogy az egyik valóságosan is egyéni, a másik valóságosan is közösségi, hanem az, hogy a jogok tulajdonosa (címzettje) első esetben valamely, az „állampolgárokénál” szélesebb közösség (az emberiség), másodikban egy annál szűkebb közösség (a kulturális közösség). Magát a jogot természetesen mindkét esetben a valóságos individuum gyakorolja, mert csak ő gyakorolhatja. (Az univerzáliaprobléma bármely megoldását preferálnók is, abban nem különbözhet a véleményünk, hogy az elvont egyén – legalábbis a szó gyakorlati értelmében – nem cselekedhet.)
Nem azonos polgárok nem kezelhetőek azonosakként. Sőt, ha nem azonos polgárokat kezelünk azonosakként, ugyanolyan természetű jogsértést követhetünk el, mintha azonos polgárokat kezelünk különbözőkként, azaz diszkriminálunk. Az, hogy valaki nő vagy férfi, egész sereg vonatkozásban lényegtelen, a különbségektől tehát nemcsak eltekinthetünk, de el is kell tekintenünk, hiszen a különbségtétel diszkriminációra vezethet. A nőknek például ugyanúgy szavazati joggal kell rendelkezniük, mint a férfiaknak, ez a jog ugyanis csupán az állampolgársághoz köthető. Bizonyos esetekben azonban, például a sportversenyeken, éppen a különbségek figyelembevétele teremt egyenlő esélyeket. S ugyanez lenne a helyzet, ha a románokat és magyarokat (határokon innen és túl) nemzetiségre való tekintet nélkül tekintenők egyenlőeknek, s arra kényszerítenők őket, hogy egy másik kultúra értékeit elsajátítva váljanak egyenlőkké egymással. Éppen a diszkrimináció tilalmával hoznók őket hátrányos helyzetbe. A jogsértés itt a „nondiszkrimináció” terminussal lenne jelölhető.
Ezek a felvetések nem érintik Kis János gondolatmenetének helyességét. Pusztán azt szerettem volna bizonyítani, hogy a kérdés általánosabban is megfogalmazható és megfogalmazandó, hiszen itt nem csupán a magyar vagy magyarországi kisebbségek sorsáról, nem is csupán a liberális doktrínákról, hanem az emberi társadalmak, az államszervezet olyan elvi kérdéseiről van szó, melyek megoldásán – a mai helyzetben – már az emberiség fennmaradása múlhat. A kortárs világ összes komoly konfliktusa a fent taglalt filozófiai, állam- és jogelméleti fogalmak tisztázatlanságán alapul. Az interdependenciák mai szintjén az egyenlőtlenségek bonyolult rendszerére alapozott, súlyos belső feszültségekkel terhelt, a problémákra csupán az erőszak valamilyen eszközének bevetésével reagálni „képes” államszervezetek az egész emberi civilizációt végveszélybe sodorhatják.
A nemzetállami ideológia vége
Az együttélés technikáinak kialakítása (valójában pusztán újrafelfedezése) tehát sorskérdés. A gyakorlati megoldások a valóságban nézetem szerint még egyszerűbbek is, mint amilyeneknek Kis János véli őket. Ha – a gyakorlatilag legfontosabbat – a többség és a kisebbség anyanyelvhez való jogát magukra a nyelvi közösségekre delegáljuk, e jog megszűnik „előjog”-ként funkcionálni, illetve ha a kisebbség anyanyelvhez való joga „előjog”, ahogyan azt a liberális hagyomány véli, „előjog”-nak kell minősítenünk a többség anyanyelvhez való jogát is. Az az előjog azonban, mely mindenkit megillet, nem előjog többé: pusztán természetes emberi jog. Ez esetben tehát éppen a más-más bánásmód, azaz az anyanyelven való megszólítás jelenti az azonos bánásmódot.
Azt a mindmáig tabunak számító kérdést is föl kell vetnünk: miért természetes az, hogy a kisebbségek megtanulják a többség nyelvét, és miért természetellenes, hogy a többségiek megtegyék ugyanezt? Csak abban az esetben lehet valakit egy másik (de az együttélési helyzetből fakadóan korántsem „idegen”) nyelv megtanulására kötelezni (ahogyan ez a mai nemzetállamokban rendszeresen történik), ha ez a kötelezettség kölcsönös, ha a tényleges együttélési szituációban leledző többi etnikum is elfogadja, hogy számukra is előírható az anyanyelvüktől különböző (de korántsem „idegen”) nyelv vagy nyelvek megtanulása. (Amitől ez lényegében meg is szűnik a szó szokásos értelmében vett kötelezettség lenni.)
A kölcsönösség főként helyi érvényű lehet: a másik nyelvét csak azoknak ésszerű elsajátítaniuk, akik együtt élnek egymással, akiknek tehát a közvetlen személyközi kapcsolatokban is szükségük van a másik nyelv ismeretére. S a gyakorlat azt mutatja, hogy az együtt élő emberek a másik nyelvet általában spontán módon, kényszer nélkül elsajátítják. A századfordulón Erdély falvainak és városainak zöme két- vagy éppenséggel háromnyelvű volt. Ez volt a természetes. Ma is ez lenne.
Szomorú tény, hogy a dolgok természetes rendjét Erdélyben elsőként mi, magyarok zavartuk meg. Mi voltunk azok, akik megpróbáltuk válogatás nélkül mindenkire ráerőszakolni önnön – egyetlen államnyelvvé előléptetett – anyanyelvünket. A románok ma sem tesznek egyebet, mint a magyar ezredforduló „liberális” lázálmát igyekeznek – nálunk következetesebben, mert kedvezőbb adottságokkal – valóra váltani. Nincs tehát miért csodálkoznunk rajta, hogy e pillanatban a románság többsége hallani sem akar semmiféle kölcsönösségről, csupán aszimmetrikus megoldásokban képes gondolkodni. Tőlünk (is) tanulta.
Ebben a helyzetben egyetlen gyakorlatilag kivitelezhető és (egyelőre) kielégítő lehetőség van: a közhivatalnokokat kell mindkét (vagy mindhárom) részről kötelezni, hogy elsajátítsák az adott területen beszélt nyelveket. Ez magától értetődő is lenne, hiszen a nyelvismeret az ő esetükben ugyanúgy szakismeretnek tekinthető, mint a szakmájuk gyakorlásához szükséges egyéb ismeretek rendszere. Az az érv, hogy azokon a vidékeken, ahol több nemzetiség él együtt, ez túlságosan is megterhelné a hivatalnokokat, nem tekinthető komolynak, hiszen az esetek túlnyomó többségében két, legfennebb három nemzetiség él jelentősebb számban együtt. Ahol ennél több is van, ott egyik-másik nemzetiség képviselői olyan kis számban fordulnak elő, hogy egyetlen, az ő nyelvüket is ismerő hivatalnok elláthatja az ő kiszolgálásukkal kapcsolatos feladatokat. Ez a gyakorlat az ötvenes évek elején Erdély-szerte általános és magától értetődő is volt. Egészen addig, amíg a román kommunista párton belül is meg nem kezdődött a (Tóth Sándor által tudományos igénnyel bemutatott) nacionalista átrendeződés.[7] A szóban forgó megoldásnak normális körülmények közt ma sem lenne semmiféle elvi-gyakorlati akadálya, az akadályok kizárólag ideológiai természetűek. A nemzetállami ideológiában s az általa tartósított „abnormis” tudatállapotban rejlenek. Ennek az ideológiának a lebontása fokozatosan elháríthatna minden akadályt az együttélés normalizálásának útjából. Illúzióink persze nem lehetnek. A lebontás korántsem egyszerű feladat. Főként azért nem, mert a folyamatnak az értelmiségi funkciók bizonyos mérvű újraelosztásával kéne együtt járnia, s ennek a nemzetállami idők kontraszelektív technikákkal pozíciókba juttatott, tehát mindenféle kisebbrendűségi érzésektől gyötört értelmiségi gárdája a hivatásos karrieristák gátlástalanságával fog ellene szegülni. Marosvásárhely „fekete márciusát” is a magyar oktatási és kulturális intézményrendszer visszaállításának követelése, s az ezzel járó egzisztenciális veszélyeztetettségérzés készítette elő.
Ennek ellenére más megoldás nincs. A kultúra, a nyelv, a vallás csak és csakis akkor veszítheti el politikai töltetét, válhat politikailag semlegessé, ha az államot nem egyetlen kultúrára, nyelvre, vallásra alapozzuk. A politikai tudatok etnicizálódása és az állam egyoldalú etnicizálása közt szükségszerű összefüggés van. Az etnikai kérdést minden esetben az etnikumok politikai egyenlőtlensége politizálja, s így az etnikai kérdés depolitizálásának egyetlen emberséges útja az etnikumok közti politikai egyenlőség megteremtése. Természetesen vannak a kérdés „megoldásának” más „útjai” is, az etnikumok erőszakos vagy kevésbé erőszakos felszámolása, vagy – az ilyen irányú erőfeszítésekkel szoros összefüggésben – a szecesszió. Ezek azonban nemcsak azért veszedelmesek, mert könnyen vezethetnek robbanáshoz, hanem azért is, mert a tömegkommunikáció mai feltételei közt, a nemzeti tudatok politizáltságának mai szintjén – legalábbis itt nálunk, a kelet-közép-európai régióban – gyakorlatilag kivihetetlenek.
De az ideológiai gátak lebonthatóak, erre a közelmúlt változásai kínáltak meggyőző példát. A nacionalizmus és a kommunizmus közti mélyreható hasonlóságot nem itt és nem nekem kell felfedeznem. Mindkettőre az jellemző, hogy egyetlen közösséget abszolutizál, s az egyént mint állampolgárt ennek a közösségnek a puszta „megtestesülésévé” degradálja. (Politikailag az univerzália-realizmus álláspontjára helyezkedik.) A „nemzet állama” és a munkásosztály állama egy tőről fakad, ugyanannak az előbbiekben leírt csúsztatásnak a végső konzekvenciái. A nemzetállam – kevésbé nyilvánvaló, mert sokkal hatékonyabb tömegmanipulációs mechanizmusokon alapuló változatban – ugyanolyan típusú zsarnokságot[8] működtet, mint a munkásosztály állama. Ez a kijelentés sokak számára túlságosan drasztikusnak hat. Nem az. A nemzet állama sem jelentkezik mindenhol azonos formában, ahogy a harmincas évek sztálinizmusa és a gulyáskommunizmus sem volt azonos. De ahogy kétség sem férhet hozzá, hogy mindkettő diktatúra volt, az sem lehet kétséges, hogy a nemzetállamra – minden változatában – antidemokratikus vonások jellemzőek.
A fasizmus és a kommunizmus nem a liberalizmus anomáliái, hanem – bizonyos történelmi-gazdasági feltételek együttállása esetén – a klasszikus liberalizmus belső ellentmondásainak (mindenekelőtt az eltérő kulturális csoportok, illetve osztályok ellentmondásmentes integrálására való képtelenségének) szükségszerű következményei. A kommunista ideológia (legalábbis egyelőre) megszűnt közvetlen veszélyként hatni, a nacionalista vírus azonban – éppen a poszkommunista államok kiáltó nemzeti egyenlőtlenségekre alapozott társadalomberendezkedése következtében – ismét virulens. A vírus veszélyessége azonban nem korlátozódik pusztán ezekre a társadalmakra. Ideje komolyan venni Ernest Gellner figyelmeztetését, miszerint a nacionalizmusra alapozott államban a prosperitás perspektívája „központi szerepet játszik a társadalmi konszenzus és jóváhagyás biztosításában: a javaknak a politikai hatalom általi osztogatása miatti keserűség enyhül, ha az egész torta növekszik. (E társadalomra súlyos veszélyt is jelent, ha valami folytán ez a növekedés megakad.)”[9] Carl Friedrich von Weizsäcker hasonlatával[10] a rendszer olyan, mint a kerékpár, mely csak akkor stabil, ha előrehalad. Csaknem bizonyosra vehető, hogy a közeljövőben – főként, de nemcsak ökológiai okokból – az előrehaladás tempójának mérséklődnie kell, a kerékpár tehát mind nehezebben lesz majd kormányozható. Ha a krízis a ma létező társadalmi szerkezet keretei közt (magyarán: a kerékpáron) fog bekövetkezni, a tragédia aligha lesz elkerülhető. A kerékpárt menet közben kell átépítenünk. A katasztrófa egyetlen hatékony ellenszere a korai és helyes diagnózis. Kis János esszéje kétséget kizáróan ilyen. A veszély azonban nemcsak Magyarországot, nemcsak Kelet-Közép-Európát, hanem a világrendszer egészét fenyegeti. Nemcsak a magyar kérdés nincs végiggondolva. Sajnos az európai, sőt az emberkérdés sincs.
Jegyzetek
[1] Gombár Csaba: Társadalomszemléletünk etnicizálása. Politikatudományi Szemle, 1994/4, 78. old.
[2] Tóth Sándor: A nemzet európai modelljéről. Kriterion, Bukarest, 1993.
[3] Bíró Béla: Egyén és közösség. Beszélő, 1993. január 17.
[4] John Rawls: Theory of Justice. 1971 (magyar változat egyelőre kéziratban, ford.: Krokovay Zsolt)
[5] Ralf Dahrendorf: Gesellschaft und Demokratie in Deutschland. DTV, 1971, 71–86.1.
[6] Lásd: Max Weber Gazdaság és társadalom, vol I. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987, Eugen Weber: Peasants to Frenchmen. Stanford University Press, 1992, illetve Ernest Gellner: A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája. In: A nacionalizmus. Tanulmány kiadó, Pécs, 1995.
[7] Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből II. (1987). MFK 13, Párizs, 1989, illetve: Quo vadis, Romania? (románra fordította: Gelu Pateanu), Katalizátor Iroda, Bp., 1991.
[8] Tóth Sándor: A nemzet…
[9] Ernest Gellner: i. m. 197. old.
[10] Carl Friedrich vont Weizsäcker: Deutlichkeit. Beiträge zur politischen und religiösen Gegenwartsfragen, DTV, 1984, 58. old.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Játéktér [7]