Az a sztrájkhullám, amely 1976 júniusában végigsöpört Lengyelországon, nem az első és nem az utolsó ilyen esemény volt a lengyel szocializmus közel fél évszázados történetében; a közvetlen kiváltó ok sem számított újdonságnak: Jaroszewicz miniszterelnök június 23-án a szejmben megszavaztatta az élelmiszerárak adag 46%-os felemelését. A lengyel családok akkori költségvetésében – tekintettel az alacsony bérekre és a nyomorra – az élelmiszernek súlyponti szerepe volt, az embereket tehát elfogta az elkeseredés és a reménytelenség. Június 25-én három ipari centrumban került sor sztrájkokra és utcai zavargásokra: Radomban, Ursusban és Plockban. A sztrájk futótűzként terjedt az országban, s az egykori pártarchívumok adatai szerint 24 vajdaság 97 üzemében történtek munkabeszüntetések, mintegy 55 ezer munkás vett bennük részt.
A népharag a Varsótól száz kilométerre fekvő Radomban öltötte a legelkeseredettebb formát, s a megtorlás is ott volt a legdurvább. Reggel a Walter tábornokról elnevezett Acélipari Művek udvarán kikiáltották a sztrájkot, de sztrájkbizottság nem alakult. A munkások pár fős csoportjai gyári használatra foganatosított akkumulátoros kocsikon indultak el a városba, hogy a többi üzem dolgozóit értesítsék a sztrájkról. Tíz órakor tüntető menet indult a megyei pártbizottság épületéhez, ahol több ezer munkás gyűlt össze. A pártbizottság egyik titkára ígéretet tett a tüntetőknek, hogy kettőkor választ kapnak követeléseikre; déli tizenkettőkor azonban kiderült, hogy odabenn már csak civil ruhás rohamrendőrök tartózkodnak. Ekkor a tömeg megrohamozta az épületet, előbb csak a büféből hajigálták ki a sonkakonzerveket és más hasonló cikkeket, amelyekhez közönséges halandó rég nem juthatott hozzá a boltokban, majd megindult a székház teljes kifosztása, tévékészülékek, fotelek röpültek ki az ablakon, s három óra körül fölgyújtották a pártközpontot. Az egybegyűlt tömeg szeme láttára égő pártház az egyik legismertebb korabeli sajtófotó, bejárta a fél világot.
Délután ötkor vettek újabb fordulatot az események. Egy botokkal felfegyverzett néhány fős csoport végigvonult a radomi üzletutcán, sorra minden kirakatot betört, amit a rohamrendőrök passzívan szemléltek, de ezt követően mindjárt elkezdték a letartóztatásokat, a szétszéledő tüntetőket nemegyszer mintegy a megrendezett üzletkifosztási jelenetek során fényképezve le. A máig legmegbízhatóbb forrásmunka, Jan Józef Lipski 1983-ban Londonban megjelent dokumentumkötete, amely a megtorlások idején alakult Munkásvédelmi Bizottság (KOR) tevékenységét dolgozza fel, szenvtelenül ennyit közöl: „A későbbi perek során sokakat vádoltak lopással, de a KOR hasztalanul próbált nyomára bukkanni a kirakatüvegeket beverő csoportnak.” Minthogy estére a bejelentett áremeléseket visszavonták, a radomi események napnyugtával véget is értek volna, ha nem követi őket minden korábbinál kegyetlenebb, „példát statuáló” megtorlás: letartóztatások, tömeges munkahelyi elbocsátások (ami egyet jelentett az orvosi ellátás elvesztésével), büntetőperek, különösebb bizonyító eljárás nélkül, ám annál szigorúbb ítéletekkel. A gyanúsítottakkal rendkívül brutálisan bántak. A rendőrök előszeretettel éltek a cári hadseregben alkalmazott vesszőfutás módszerével: kettős sorfalat alkottak, a kezükben a szokásosnál hosszabb, 75 centiméteres gumibottal, a foglyokat végighajtották a két sor közt, s kíméletlenül ütlegelték őket, férfiakat, nőket egyaránt, némelyeket többször is, nem irgalmazva még a terhes anyáknak sem.
A hatalom – a Gierek-féle pártvezetés – láthatóan nyeregben érezte magát. 1970 decemberében hasonló eseményekre került sor Gdanskban. Akkor is a bejelentett húsáremelés robbantotta ki a sztrájkhullámot, akkor is felgyújtották a tüntetők a pártházat, akkor is jött a kemény megtorlás; „a decemberi események” mégis a Gomulka-éra végét jelentették. A bukás forgatókönyvét az első titkári posztra jó ideje magát esélyesnek érző Edward Gierek határozta meg, aki százezres tömeggyűlésekkel demonstrálta társadalmi támogatottságát. Most ugyanehhez folyamodott a renitens munkásosztállyal szemben, amelynek képviselői annak idején Gdanskban még bizalmat szavaztak neki. Miközben az elbocsátások, a perek, a rendőrségi ütlegelések el kívánták rettenteni a társadalmat a hasonló rendbontástól, addig országszerte tömeggyűlések fejeztek ki szolidaritásukat a hatalommal, és bélyegezték meg a szocialista építést veszélyeztető huliganizmust. Ez a forgatókönyv ezúttal azonban nem működött olyan gördülékenyen, mint ahogy felülről azt elképzelték. 1976. szeptember 4-én – éppen két évtizede – tizennégy ismert varsói ellenzéki értelmiségi megalakította a fentebb már említett Munkásvédelmi Bizottságot, amely Lengyelország határain túl is eredeti nevének (Komitet Obrony Robotników) rövidítésével, KOR-ként vált ismertté. A KOR megalakulása és tevékenysége valóban fordulópontnak tűnt a lengyel ellenzékiség történetében: sorsdöntő lépés volt ama értelmiségi-munkás szövetség megvalósítása felé, amelynek megakadályozására a rezsim mindent megtett. Az 1976-os esztendőt valójában ez a fordulat tette történelmi dátummá.
A Munkásvédelmi Bizottság segítséget nyújtott a megtorlás sújtotta munkásoknak és családjuknak, ami mindenekelőtt azt jelentette, hogy – a hátrányos munkaköri áthelyezésektől és elbocsátásoktól az „ismeretlen tettesek” által elkövetett, titokzatos utcai bántalmazásokon át a rendőrségi fogdában történtekig vagy a bírósági perekig és ítéletekig terjedő – mindennemű megtorló eljárást nyilvánosságra hoztak; azaz mindent megtettek a hazai és a külföldi közvélemény tájékoztatásáért. Ami azt is jelenti, hogy a KOR felállítása valójában a lengyel szamizdat születését is jelentette: előbb csak Biuletyn Informacjny címmel egy tájékoztató jellegű kiadvány jelent meg, amit rövidesen egy sor másik követett, így a Robotnik című munkáslap, Zapis címmel egy kiváló irodalmi folyóirat (a mai Zeszyty Literackie őse), amelynek hasábjain az akkori lengyel irodalom „krémje” publikált, a „nemzeti ellenállás” hangját megszólaltató Glos és a liberális Krytyka, amelyek elsősorban politikai elemzéseket közöltek. Hamarosan megalakult a „Nowa” Független Kiadó is, amely később, a földalatti irodalom virágzása idején a legkiterjedtebb tevékenységet folytatta, s itt említhető a Tudományos Tanfolyamok Társasága is, amely egyfajta értelmiségi vándoregyetem szerepét töltötte be. Mindebből látható, hogy a független szellemi élet aktív elősegítése mint a társadalmi önszerveződés eszköze később szorosabb értelemben is a KOR programja lett; de ennek jelzésével kissé előre szaladtunk az időben.
Ami a kezdeteket illeti, a KOR tevékenységében igen fontos szerepet töltött be a gyakorlati segítségnyújtás. Sőt maga a praktikus segítés megelőzte a bizottság létrejöttét. 1976. július 17-én került sor az első ursusi perre, s noha a bíróság épületében rendőrkordon zárta el a pert a szimpatizánsoktól, a KOR későbbi alapítóinak sikerült kapcsolatot teremteni a vádlottak családjával. Ott volt Jacek Kuron (már érvényes katonai behívóval a zsebében), Antoni Macierewicz – ők ketten tekinthetők a Munkásvédelmi Bizottság kezdeményezőinek –, s ez utóbbi mindjárt felkínálta a varsói cserkészek segítségét, akik szükség esetén gyermekfelügyeletet és egyéb házi segítséget vállaltak (Ursus közvetlen Varsó határában fekszik), ott volt Jan Józef Lipski, régi, meg-győződéses szocialista, aki az egyházi karitatív szervezetek gyűjtéséből eredő pénzt nyújtotta át, ott volt Jan Olszewski ügyvéd, aki mindjárt el is vállalta első védenceinek képviseletét. Az ursusi sikeres kapcsolatteremtés után, amikor ősszel elkezdődtek Radomban is a perek, formálisan is megalakult a KOR, amelyhez rövid időn belül meg húszan csatlakoztak (a 34 fős Munkásvédelmi Bizottságból olyan neveket érdemes kiemelni, mint az elnöki posztot betöltő Jerzy Andrzejewski, az akkor talán legnépszerűbb lengyel író, a költő Stanislaw Baranczak és Anka Kowalska, a nagyszerű színésznő Halina Mikolajska, a klasszikafilológus Jan Rybicki, a háború alatti ellenállás neves alakja, az eredetileg vegyész Miroslaw Chojecki, aki nemcsak a „Nowa” alapítója volt, hanem az első olyan legális varsói könyvesbolt létrehozója is, amelyben illegális irodalmat forgalmaztak stb. stb.); tevékenységének valóságos hatását mi sem jelzi jobban, mint hogy a júniusi munkászavargások Varsótól viszonylag távol eső centrumáról, Plockról a mai napig szinte semmit sem tudunk. Azaz Ursust és Radomot a KOR tette közismertté, s tény, hogy az elbocsátott és bebörtönzött munkások rövid időn belül amnesztiában részesültek, amire korábban nem volt példa. Ezzel a KOR tevékenységének első szakasza lezárult, ám az általa szorgalmazott társadalmi önszerveződés logikusan vezetett a Szolidaritás, azaz a független szakszervezet létrejöttéhez. A KOR, amely időközben felvette a Társadalmi Önvédelmi Bizottság (KOS) nevet, 1981. szeptember 23-án befejezte ötéves működését: feloszlatta önmagát.
Mi a KOR mai üzenete? Miért idézzük fel az egykori eseményeket a KOR megalakulásának húszéves évfordulóján? Nyilván nem véletlen, hogy az 1989 utáni megemlékezések többnyire provokációba torkollnak. Ez történt 1991 júniusában Radomban, amikor a felheccelt tömeg – jobboldali jelszavakat hangoztatva – tettlegesen is bántalmazta Jacek Kuront, a Munkásvédelmi Bizottság egykor talán legaktívabb tagját. Első hallásra még elképesztőbb, ami idén történt, ezúttal az Ursusban tartott jubileumi Szolidaritás-megemlékezés során. A rendezvényre – amúgy a Szolidaritás hagyományainak megfelelően – ünnepi mise keretében került sor, ahol is Zygmunt Wrzodak helyi Szolidaritás-vezér a KOR „egyes tagjait” kertelés nélkül „rózsaszín politikai hiénáknak” nevezte, akik „saját politikai karrierjük céljából cinikusan kihasználták” a tragikus eseményeket. Wrzodak már korábban néhányszor tanújelét adta, hogy ama fiatal szakszervezeti funkcionáriusok közé tartozik, akik előszeretettel élnek a jobboldali demagógia fogásaival. Jozefa Hennelowa katolikus publicista, aki a tévében nézte végig – vélhetően több millió lengyel nézővel egyidejűleg – az eseményt, döbbenten teszi fel a kérdést a Tygodnik Powszechnyben: „Mi ez az aljas gyűlöletkitörés az évfordulót megkoronázni kívánó szentmise alkalmával? Miért engedték Wrzodakot beszélni? Miért hallgatnak az egyházi tekintélyek? Hisz az efféle hallgatásnak jelzésértéke van. Nevezetesen, hogy a »mieinknek« az is megengedett, ami a kereszténység élő cáfolata, ha azok ellen lépnek fel vele, akiket – mi, katolikusok! – nem vagyunk hajlandók a »mieink« közé számítani, noha nem egy közülük keresztényibben viselkedik nálunk.” A katolikus publicista dörgedelmére nem bűnbánattal válaszoltak az érintettek. Épp ellenkezőleg, Marian Krzaldewski, a Szolidaritás jelenlegi elnöke az ügy kapcsán fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „valójában máig nem tisztázott a laikus baloldal viszonya a nemzeti-katolikus szellemhez”, Jan Olszewski, a meghurcolt munkások egykori védőügyvédje, ma egy parlamenten kívüli jobboldali párt (a Lengyel Újjászületés) vezére 1992-ben fél évig az egyetlen igazán jobboldali Szolidaritás-utód kormány miniszterelnöke, aki végül is az 1992 júniusi lusztrációs botrányba bukott bele, egyszerű „szónoki fogásként” mentegette Wrzodak fellépését. Antoni Macierewicz viszont, aki húsz esztendővel ezelőtt „lázas szemű ifjúként” (Marian Brandys jellemzi így most megjelent 1976-os naplójában) Kuronnal együtt alapította a KOR-t, s aki „új nemzeti demokrataként” Olszewski bizalmi embere, 1992-es belügyminisztere (az ő személyes műve volt a megbukott átvilágítási akció, amikor is nyilvánosságra akarták hozni azokat az állítólag eredeti pártállami titkosrendőri listákat, amelyeken az egész volt demokratikus ellenzék, még maga Walesa elnök is ügynökként szerepelt), most a Glosnak adott nyilatkozatával egyértelműen Wrzodak mellé állt: „A KOR nagyon sok jót csinált, a laikus baloldal viszont nagyon sok rosszért felelős, ami máig Lengyelországra nehezedik” – hangsúlyozza Macierewicz, majd hozzáfűzi: „Mindazok, akik megbotránkoznak Wrzodak szavain, vegyék csak a lelkükre a milliószám nyomorban tengődő lengyel családok sorsát, az ipar, a mezőgazdaság, az egészségügy és az iskolarendszer megsemmisítését, a fiatalság demoralizálását, a nemzeti és vallási tudat elleni hadjáratot, továbbá a kommunista-államvédelmis nómenklatúra hatalmát és vagyonát.”
A helyzetet kissé talán bonyolítja – de inkább csak színezi –, hogy Lech Walesa, aki az utóbbi időben azon fáradozik, hogy a Szolidaritás-erőket ismét fölsorakoztassa maga mögé, éles szavakkal megbélyegezte „az ursusi incidenst”. A látszólagos ellentmondás nyitja, hogy a Lengyel Újjászületés jobbra áll a Szolidaritástól, s valójában kétséges, hogy a jövőre esedékes parlamenti választásokra létrejön-e az egységes fellépés bármiféle változata. Tegyük azonban hozzá, hogy a lengyel politikai palettán létezik egy még jobboldalibb és még inkább demagóg formáció, a Független Lengyelország Konföderáció (KPN), Leszek Moczulskival az élen; ez az az egyre fogyatkozó népszerűségű parlamenti párt, amellyel eddig senki sem kereste a szövetséget. Moczulskit azért is illik itt megemlítenünk, mert az 1976-os események az ő politikai karrierjében is új fejezetet nyitottak. Korábban ugyanis az 1968-as antiszemita-értemiségellenes kampány erős emberének, a hajdani vörös partizánvezérnek, Mieczyslaw Moczar tábornoknak a bizalmasa volt, a Moczar-féle Stolica vezető publicistája. Moczulski 1977 márciusában bejelentette a Mozgalom az Emberi és Állampolgári Jogok Védelmére (ROPCiO) megalakulását, amely nyíltan rivalizált a Munkásvédelmi Bizottsággal. Brandys említett naplója tanúsítja a legékesebben, hogy értelmiségi körökben annak idején Moczulskit továbbra is a hatalom emberének tekintették, s meg voltak róla győződve, hogy az általa fémjelzett emberjogi mozgalom közönséges provokáció. A későbbi történeti munkák – Jan Józef Lipski már idézett könyve a KOR-ról (1983) vagy a legfrissebb idevágó munka, Zygmunt Hemmerling és Marek Nadolski bevezető tanulmányával ellátott dokumentumkötete, A demokratikus ellenzék Lengyelországban 1976–1980 (1994) – ezt a kérdést óvatosabban kezelik, s csupán arra utalnak, hogy akkoriban maga Moczulski tett bizonyos nyilatkozatokat arról, hogy a hatalom képviselői megkeresték egy provokatív célú „ellenszervezet” létrehozásának ajánlatával, ám ezt ő állítása szerint visszautasította. Tény, hogy ez a rövid idő után felbomló mozgalom – a KPN és más csoportok mellett – Aleksander Hall Ifjú Lengyelország Mozgalmát is útjára indította, amely mindig is elzárkózott mindennemű soviniszta-faji szóhasználattól, és a belőle született Konzervatív Párt máig a leghiggadtabb jobboldali erőnek számít Lengyelországban.
Mindez nemcsak azt mutatja, hogy az ellenzéki erők megosztottsága már két évtizeddel ezelőtt is megvolt, hanem azt is, hogy a Munkásvédelmi Bizottság alapítóinak látniok kellett az akkori politikai viszonyok paradox természetét. Először is tisztában kellett lenniök azzal, hogy csakis bizonyos társadalmi feladat elvégzésére szövetkeztek, s a KOR semmiképp sem lehet politikai párt. Már csak azért sem, mén a szejm alig néhány hónappal korábban módosította az alkotmányt, hogy az rögzítse a LKMP vezető szerepét; de ez csak a kérdés formális-jogi aspektusa. Nem lehetett szó politikai szervezetről azért sem, mert akkor egyeztetni kellett volna a tagok politikai nézeteit, ami a KOR alapvető célkitűzéseit tette volna kérdésessé. A KOR hitet tett amellett, hogy kívánatosnak tekinti a lengyel függetlenség visszaállítását, de nem adott ki hazafias deklarációkat. „A mi napi elfoglaltságunk egészen más volt – foglalja össze Jan Józef Lipski a Munkásvédelmi Bizottság ethoszát –: itt valakit megvertek, ott elbocsátások voltak, amott valakiknek gyógyszerre volt szüksége, emitt a cenzúra elkobozta egy költő verseit, tudomásunkra jutott, hogy a bányászok messze erejükön felül dolgoznak, hogy lebontottak egy kápolnát, ahová az emberek imádkozni jártak, és így tovább, és így tovább, amíg csak tehetetlenül szét nem kellett tárni a kezünket... Tanítottuk a diákokat, vagy segédkezet nyújtottunk másoknak, hogy tanítsák őket, és felkészítettük a munkásokat, hogy ha eljön az ideje, igazi szakszervezeti aktivisták és teljes jogú állampolgárok legyenek.” Vagyis másfelől tisztában kellett lenniök azzal, hogy mégiscsak politikai jellegű szövetséget hoztak létre. A bökkenő éppen ebben a mégis-politikai jellegben rejlett: a Munkásvédelmi Bizottság napi társadalmi feladata mellett, illetve abból eredően meghirdette a munkás-értelmiségi szövetséget a totalitárius állammal szemben. Az, hogy a KOR szinte az első perctől fogva belső feszültségekkel küzdött, innen eredt. Kimondva vagy kimondatlanul ugyanarról a kérdésről volt szó: a mozgalom antitotalitárius arculatát a „nemzeti-katolikus” tábor vagy a „laikus baloldal” ethosza alakítja-e ki?
Az az igazság, hogy az a KOR-program, amelyet gyakorlatilag mindkét oldal elfogadott, s amely a társadalmi aktivitás elsődlegességével (a meghurcoltaknak nyújtott gyakorlati segítség, a társadalom önszerveződésének szorgalmazása) és a világnézeti-politikai toleranciával (elvi nyilatkozatoktól való tartózkodás) jellemezhető, meglehetősen eltávolította a mozgalmat a hangzatos patriótaszólamokat amúgy korántsem megvető „nemzeti-katolikus” tábor mentalitásától, s közelebb vitte a „laikus baloldalnak” nevezett liberális szárny ízléséhez és életfelfogásához. Hogy mennyire így van, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az Olszewski–Macierewicz-blokk nyomására mindjárt az első hetekben felvették a KOR tagjai közé Stefan Kaczorowski lódzi ügyvédet, az egykori kereszténydemokrata főtitkárt, akinek első és valójában egyetlen ténykedése a szervezetben az volt, hogy indítványozta a „kriptokommunista” Jacek Kuron eltávolítását; minthogy azonban javaslatát szinte senki sem vette komolyan, Kaczorowski ki is lépett, s hamarosan a Moczulski-féle emberjogi gyülekezet alapítói közt láthatjuk. Aligha tévedünk, ha a Macierewicz-féle „hazafiak” mai indulatának gyökereit egykori „megalázottságukból” eredeztetjük: ha valóban cselekedni akartak, nemigen volt más választásuk, mint közösséget vállalni azokkal, akik a Munkásvédelmi Bizottság működésével megteremtették a lengyel demokratikus ellenzéket. Történetileg nézve igaza van Adam Michniknek, aki a Brandys-napló kapcsán írt, lényegileg évfordulós megemlékezésnek tekinthető cikkében arról szól, hogy a „KOR-értelmiség” hazaszeretetében az erkölcsi tényező dominált, az, hogy „kesztyűt dobott a kommunista diktatúrának”, amivel mintegy megteremtette „a demokratikus értelmiségi ethoszát”. És „a KOR ethosza ennek része volt”. De nem nehéz rájönnünk, hogy a Lengyel Újjászületés mai vezetői miért hallják ki ebből a Munkásvédelmi Bizottság kisajátítását, miért beszélnek a „laikus baloldal” cinikus karrierizmusáról: valójában azt szeretnék, ha ők erezhetnék magukénak ama „KOR-értelmiség” ethoszát; de maguk tudják a legjobban, hogy ez nem megy. Így hát most is kényszerhelyzetben vannak, akárcsak annak idején: vagy szétválasztják a Munkásvédelmi Bizottság „igaz” és „hamis” arcát, vagy saját múltjukat kell megtagadniuk. De ezzel már a mai lengyel politikai élet útvesztőiben vagyunk, amiben itt és most nem kellene jobban elmerülnünk.
Tény azonban, hogy a KOR örökségét nemcsak a mozgalomban egykor részt vevő „nemzedék” élik meg konfliktusosan, hanem voltaképp az egész lengyel társadalom. Michnik, akit méltán tekinthetünk a KOR egyik szellemi atyjának, habár formálisan az utolsók közt lett a Munkásvédelmi Bizottság tagja, hisz annak idején hosszabb ideig Nyugaton tartózkodott (a hatóságok nem csináltak titkot belőle, hogy azért engedik ki, mert meg kívánnak szabadulni tőle), már 1976 októberében Új evolucionizmus címmel előadást tartott Párizsban – egyébként a magyar és a lengyel ’56 örökségét taglaló nemzetközi konferencián –, amelyben nemcsak a KOR, hanem a nyomában megszülető Szolidaritás ethoszát is megfogalmazta: az önszerveződő társadalom „alulról jövő” nyomásával elérni a diktatúra fokozatos demokratizálódását. Michnik tehát méltán teszi fel most a kérdést: miért nem tud mit kezdeni a mai demokratikus Lengyelország ezzel az örökséggel?
A KOR egyik bebörtönzött aktivistája írta Marian Brandysnak: „Bárcsak arra lennék ítélve éltem hátralévő napjaiban, hogy mindig ilyen világos és erkölcsileg egyértelmű helyzetben kelljen választanom, mint most.” Michnik – Brandys naplóját olvasva – egyenesen „komfortosnak” nevezi a KOR-aktivisták egykori lelkiállapotát, akik „a szabadságért harcoltak, nem a hatalomért”: „Egyszerre lehettünk patetikusak és ironikusak, hazafiak és européerek, mert ez mind másodlagosnak tűnt. A bátorság volt a döntő, az önzetlenség, a kockázatvállalás, a kölcsönös lojalitás és a szolidaritás.” Csakhogy mi maradt meg mára e bátorságból, ebből az „erkölcsi abszolutizmusból”? Ugyanezek a szavak a parlamenti demokrácia világában a demokratikus játékszabályok, a kompromisszumkészség tagadását jelentik: „A hóhérok és spiclik megvetéséből a máskéntgondolkodók megvetése lesz” – írja Michnik. Szerinte innen eredtek a volt Szolidaritás-erők kompromittáló szócsatái és hatalmi viszályai, ebbe fáradt bele a társadalom, amely a legutóbbi elnökválasztás alkalmával „a bársonyos restauráció nyugodt cinizmusára” szavazott. Mi tagadás, a Munkásvédelmi Bizottság annak idején is csak „egy maroknyi ember ügye volt, amely valóban kiváltotta sokak csodálatát, hisz a társadalom igazság- és szabadságvágyát artikulálta”, ám egyúttal félelmet is keltett, hisz az emberek nem alaptalanul sejtették „újabb bajok forrását” e „balhéban”. Vagyis a társadalom nagy része akkor is, ma is közelebb érzi magához a „szakértelemre” hivatkozó, cinikus karrierfunkcionáriusokat, aki a hetvenes évek második felében gúnyosan megmosolyogta a mitugrász ellenzékieket, s aki mára „reálpolitikának” keresztelte el közönséges opportunizmusát. S kevéssé tud mit kezdeni a tegnapi ellenzék „állhatatos hercegeivel”, minthogy azok végső soron csak szégyent hoznak rá saját hétköznapi gyávasága miatt, s „ezt a szégyent racionalizálni kell, banalizálni, kirostálni az emlékezetből” – mondja Michnik, aki ezt a beszédes címet adta írásának: Amikor a többség elveti az erényt.
Michnik elemzése mély és találó, noha érződik benne bizonyos elfogultság: az ellenzéki múlt ethoszának erkölcsi apoteózisa. Ha már a legutóbbi lengyel elnökválasztást idézzük, ne feledjük azonban, hogy a felmérések szerint a legfiatalabb választók igen nagy számban voksoltak Kwasniewskire, s ők nyilván nem a „posztkommunistát” látták benne, hanem azt a jelöltet, aki túl akar lépni a mai politikai aréna szűkkeblű vitáin. Ezek a fiatalok magától értetődően elutasítják azt a nyilatkozatháborút is, ami most a KOR-jubileum körül kibontakozott, hisz őket egyfajta tabula rasa igénye vezérli. Ami nem változtat azon a tényen, hogy a Munkásvédelmi Bizottság öröksége elsősorban az övék, s egykor talán éppen az ő perspektívájukból olvasható majd ki a KOR igazi jelentősége.