Egy újságcikkből tudtam meg, hogy Várkonyi Ferenc, a Szabad Európa Rádió hajdani kellemes orgánumú hírolvasó bemondója már évekkel ezelőtt meghalt Münchenben, és az utolsó évei keservesen teltek: súlyos üldözési mániában szenvedett, bérházi lakótársai türelmét sokszor próbára tette. Én még szolgálatkész és lelkiismeretes kollégaként ismertem, amikor 1963 után néhány évig Münchenben, a rádióadónál szerkesztőként dolgoztam. Jó megjelenésű, elegáns férfi volt, tipikus germán fajta, lohengrini arcéllel. Ha sétált a belvárosban, kevesen gondolták volna e sportos mozgású, gonddal öltözött férfiról, hogy hosszú éveken át a pokol legmélyebb bugyraiban: szibériai kényszermunkatáborokban sínylődött.
Nem sokkal Münchenbe kerülésem után magántársaságban ismerkedtem meg Louis Hagennel, a Németországból Hitler elől fiatalon Amerikába menekült újságíróval, akinek éppen akkor jelent meg olcsó angol zsebkiadásban is a rendkívül érdekes interjú-gyűjteménye: a nácizmus és a világbáború szenvedőit vagy a történelmi bűnökben vétkes szereplőit beszéltette – SS-tiszteket, katonákat, üldözött zsidókat, arisztokratákat, Hitler szekerét toló nagyiparosokat. Ez a kötet – amelynek a dedikált példányával megajándékozott – arra inspirált, hogy kézi mikrofonnal felszerelve, a lakásomon, borozgatás közben beszéltessem három, történelmi epizódszereplőnek tekinthető rádiós kollégámat: Csonka Emilt, „Szálasi íródeákját”, Litteráti-Loótz Gyulát, a „Margitsziget védőjét” és Várkonyi (Leber) Ferencet, aki tíz éven át raboskodott a Gulág szigetvilágában. Tulajdonképpen felemásra sikerültek ezek az interjúk, munka után ültünk neki a beszélgetésnek, éjfélre már elfáradtunk. Vendégeim nem ittak eleget ahhoz, hogy valóban megoldódjon a nyelvük, és ne igyekezzenek szépíteni-másítani bizonyos dolgokon.
Órákon át kutattam az irataim között, mire megtaláltam a három, immár több mint harmincéves müncheni interjú legépelt szövegét. Íme a Várkonyi Ferenc-féle beszélgetés rövidített, szerkesztett és stilizált változata:
A dédanyám szerb volt, az anyai ág magyar, az apám német. Eredeti családnevem: Leber. Apám az első világháborús szibériai hadifogságból hazatérve aktív tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak. Újságíró volt a Szegedi Naplónál, amely később Szegedi Friss Újságra változtatta a nevét. Minden szabadidejét a pártnak szentelte. Jó szocdemként beíratott engem a Gyermekbarát Szövetségbe, hogy a szocializmus eszméit jó korán belém ültessék – nyári táborozásokra küldött, Tisza parti üdülésekre, ahol négyes sorokban meneteltünk, és az Internacionálét énekeltük. Ugyanakkor az anyám mélyen vallásos katolikus asszony volt, sokat vitt bennünket templomba. A szocialista tanítás leginkább a bátyámon fogott. Őt – anyám kívánságára – a piaristákhoz íratták be, de egy botrányt követően ki kellett venni a papoktól, mert amikor az osztályfőnöke egy ízben világnézeti kérdéseket feszegetett, a fiú azt mondta neki: Hogyan tudhatná ezt ön, aki csupán élősdi?
Nálam jóval fiatalabb öcsém és jómagam nem szívesen politizáltunk, de az apám 1937-ben, tizenhét éves koromban beíratott a pártba. Az iskolai szünetben Jugoszláviába és Bulgáriába utaztunk, hogy felvegyük a kapcsolatot az ottani ifjúszocialistákkal. Gyakran jártunk Romániában is, mert az apám nagyszentmiklósi születésű volt. Ott tanulgattunk németül, románul és szerbül.
A politizálás időigényes dolog. Én meg elsősorban azon igyekeztem, hogy orvos legyek. Szegeden az orvosira jártam 1942-ig. De az év végén behívtak katonának, a helyőrségi kórházba osztottak be, majd elvittek Ukrajnába. Onnan jöttem vissza, hogy abszolválhassak. Alorvossá neveztek ki. 1944. március 19-én bejöttek a németek. Huszonkettedikén felkeresett civilben egy úriember, akiről kiderült, hogy Vághy vezérőrnagy segédtisztje. Azt az utasítást adta, hogy az Ötödik Hadtestnél jelentkezzem, Vághynál. Ez megtörtént, a vezérőrnagy meghívott reggelire – rossz kávéra és rossz kenyérre – és elmondta, hogy ismeri az apámat. Neki pedig szüksége van egy megbízható futárra Jugoszlávia és Magyarország között. Néminemű hazafias szöveget is leadott. Megmagyarázta, hogy azért szemeltek ki engem, mert beszélek szerbül, és biztosan nem fogok illetékteleneknek fecsegni. Szívesebben maradtam volna orvos, de láttam, hogy jóformán kényszeríteni fognak a futárszolgálatra Szeged és Zágráb, illetve Zágráb és Belgrád között. Vághy nem tagadta, hogy a partizánokkal kell összeköttetést teremtenem, és figyelmeztetett, hogy segítőtársam nem lesz, utasítást szóban nem kapok, mindig csak rejtjeles leveleket viszek és hozok. Bár mondtam, hogy ilyesmire nem vagyok kiképezve, és az orvosi munkám fontosabb lenne, a vezérőrnagy lehengerelt: vegyem tudomásul, hogy ez a háború elveszett, és Magyarország érdeke megfelelő kapcsolatok kiépítése. Ha pedig e beszélgetés után nem vállalnám a dolgot, akkor kénytelenek lesznek engem izolálni, mint megbízhatatlant.
Április végén mentem át először Zágrábba. Ott egy Grobics nevű jugoszlávval kellett felvennem a kapcsolatot. Valamiféle munkásember lehetett. Azután kézről kézre adtak, nemcsak jugoszlávokkal találkoztam, hanem angol és amerikai tisztekkel is, akik kiképzőkként működtek a partizántáborokban. Mondanom vagy magyaráznom soha nem kellett semmit, csak átadtam és átvettem az írásos üzeneteket, így ment ez 1944. november 27-ig, akkor kiderült, hogy az elhárítás felfigyelt az útjaimra, tehát sürgősen Mánfára irányítottak, ahol egy emberünk ellátott hamis igazolványokkal, és illegalitásba kerültem. Hamarosan beosztottak a nagykanizsai kórházhoz. S ott történt a baj.
Késő este szolgálatban voltam, amikor behoztak négy úgynevezett repülő csapat-altisztképző iskolást. Valamikor Budapest környékén állomásoztak, és kivitték őket Németországba. Onnan szöktek vissza. Egy osztrák csapatcsendőr megállásra kényszerítette őket, futni kezdtek, át magyar területre, mire géppisztolysorozatot adott le rájuk. Lábsérülésekkel hozták be a négy fiút, de már Gestapo-őrizetben. Egy civil jött velük, és azt az utasítást kaptuk, hogy csak elsősegélyben részesítsük őket, mert a Nemzeti Számonkérő Szék elé kerülnek. A tettük ugyanis hűtlenségnek számított. Behozták a négy gyereket, az egyik iharos-berényi volt, a visszavonulásnál a szüleinél voltam beszállásolva. Láttam, hogy nagy bajba került ez a négy 17–18 éves fiú. Még az éjjel jelentést tettem Vághy vezérőrnagynak, hogy négy csapat-altisztképzőst fogott el a Gestapo. Azt mondta, hogy próbáljam megmenteni őket. Január kilencedikén odaállt egy teherautó a tábori kórház elé – a volt kaszárnyaépület másik két szárnyában német kiképzőalakulatok, illetve román munkaszolgálatosok voltak –, én vezessem a sebesülteket az autóhoz, üljek be velük együtt. Zalaegerszegen kellett volna leadni őket, és az volt az elképzelés, hogy én visszatérek a kórházba, mintha semmi se történt volna. Kanizsa határán azonban nem jutottunk túl. A Central Hotelban voltam elszállásolva, odavittem a társaságot. Ott dekkoltunk néhány napig, majd második kísérletre eljutottunk Zalaegerszegre. Este még visszamentem Kanizsára, de azonnal értesítést kaptam, hogy sürgősen lépjek le. Az összekötő ellátott soproni áthelyezésről szóló papírral, vettem az orvosi táskám, a műszerek alá beraktam a tízezer pengő megtakarított pénzemet, és gyerünk!
A kórház igazgatója egy őrmesterből lett nyilas őrnagy volt, pécsi származású gyerek, bizonyos Baumann Gyuszi nevezetű. Nem szerettük egymást. Amint ki akarok jönni az épületből, odalép hozzám egy zászlós, hogy hívat a Baumann. Nem sejtettem, hogy mi lesz. Az igazgatói iroda két részből állt: az első egy ablak nélküli szoba, ahol állandóan égett a villany, a másik helyiség az udvarra nézett. Az előszobában egy titkárnő villanyfény mellett gépelt. A belső irodában Baumann is írógépen kopogott, amikor beléptem, hirtelen kirántotta a papírt, és betette egy mappába. Kérdeztem, hogy mivel szolgálhatok, erre azt mondta, hogy semmivel, bizonyára tévedésről van szó. Ő nem hivatott. Elköszöntem, és elindultam kifelé, de az előszobában sötétség fogadott. Tapogattam a villanykapcsoló felé. A villanyt már más kapcsolta fel. Német és magyar katonák álltak körül. Egy revolveres civil vezetett vissza Baumannhoz, aki közölte, hogy mindent tudnak, azt is, hogy a szökevényeket a Generálban rejtegettem, le vagyok tartóztatva, és átadnak a Gestapónak. Nagykanizsán a Törvény Háza mellett volt a Számonkérő Szék és a Gestapo irodája. Autóba tuszkoltak, és átvittek ebbe az épületbe. Hárman fogadtak: a nyilas Farkas testvér, a Central Hotel korábbi portása, egy Osten nevű német főhadnagy, és a Gestapo részéről Funk főhadnagy, akiről évekkel később hallottam, hogy elítélése után a börtönben öngyilkos lett. Nos, ott mindjárt megmondták, hogy hazaárulás, kémkedés és okirathamisítás ellenem a vád, hoztak egy papírt, hogy írjam alá, mert nyolc órán belül rögtönítélő bíróság elé kerülök.
Beraktak egy cellába. Nem hívtak aznap, nem hívtak másnap, nyolc napon át ültem ott. Akkor már tudtam, hogy statáriális bíróság elé nem kerülhetek, mert letelt nyolc nap. Közben kiderítették, hogy jobb az ítéletet nem elsietni, mert hallhatnak tőlem egy s mást. Gyűjtögették az adatokat. Megint Osten főhadnagy elé kerültem, és jelen volt egy másik tiszt is, aki hadbiztos zászlósnak adta ki magát, ami persze nem létezik, mert valaki vagy hadbiztos vagy zászlós. Azzal kezdték, hogy miféle kommunista ülésekre jártam a nagykanizsai Horthy Miklós utcába? Ami azt illeti, kommunista ülésekre nem jártam, csak egy öreg nyomdászhoz szoktam kilátogatni, aki ismerte az apámat. Beszélgettünk, politizáltunk. Később tudtam meg, hogy az egyik fiát fogták le, más ügyből kifolyólag. Aztán rákérdeztek állítólagos kémtevékenységemre Jugoszláviában. Mondtam, hogy én mindig menetparanccsal voltam kiküldetésen, kórházi műszereket vételeztem. Végül faggattak a négy fiatalról, hogy hová lettek? Nem volt mit tennem, bevallottam, hogy Zalaegerszegen leadtam őket Vághynál. Egy D. Kovács nevű főhadnagyot küldtek át, aki visszajött az üzenettel, hogy a vezérkari főnökség igényt tartott erre az általuk már korábban is ismert négy emberre, és továbbították őket Kőszeg irányába. Nem találták meg őket.
Engem különösebben nem bántottak. De végig kellett néznem, ahogy másokat vernek. Január végéig voltam a Gestapónál, majd a Törvény Házában átadtak a hadbíróságnak. Egy magyar százados tárgyalta az ügyemet, előzőleg elmondta, hogy legjobb esetben súlyos börtönbüntetést tud elérni, statáriumról szerencsére már nincs szó, és az a lényeg, hogy mindent tagadjak. Az orosz már a sarkunkban van. Az 1945. január elsejére virradó hajnalban bent voltak az oroszok, és a börtönből nagy vállveregetések közepette szabadítottak ki. De a várost nem hagyhattuk el. Két hétre rá kettesével behívtak bennünket a városparancsnokságra, és jegyzőkönyvet vettek fel. Azt akarták kideríteni, nem maradt-e vissza Gestapo-ügynök. Én a börtönben nem ismerkedtem össze mással, mint a velem egy cellában lévő fiatal repülőshadnaggyal, aki provokáció áldozata lett: hallgattatták vele a moszkvai rádiót, aztán feljelentették. Később nagy kommunista fejes lett Magyarországon.
Az oroszok azt akarták, hogy dolgozzam tovább titkos ügynökként, hiába magyaráztam, hogy én soha nem a magam jószántából voltam futár. Nos, mondották, ha akkor lehetett engem kényszeríteni, most is lehet. De azért elengedtek. Három hétig Alsólendván dolgoztam az orosz hadikórházban. Ahogyan a kórházat át- meg áthelyezték, mentem én is tovább. Szentgotthárd után jutott eszükbe, hogy engem újra ki kell hallgatni igazolás végett. Egy NKVD-őrnagyhoz kerültem. Zsidó gyerek volt, nagyon rendes. Semmiségeket kérdezett. Inkább énekeltünk, meg harmonikázott. Tőlem akart új dalokat megtanulni. Időnként rákezdte, hogy nekem tulajdonképpen be kellene lépnem a kommunista pártba, szükség van rám az új demokratikus Magyarország felépítésénél. Azt mondtam, hogy természetesen orvosként szeretnék dolgozni, ám ők mindegyre a politikához tértek vissza. Lehet, hogy időnként túl szabadszájú voltam e beszélgetések folyamán, kritizáltam az oroszokat meg a felszabadítás módját. Az lett a vége, hogy letartóztattak. Bedobtak egy pincébe, ahol vlaszovistákkal voltam együtt. Nagyon elkeseredtem, de azt gondoltam, hogy talán így akarnak kényszeríteni a bezupálásra. Aztán megalakult a transzport, és Grazig gyalogoltunk. A város mellett volt egy kis kastély, oda szállásoltak be, egész szép szobám volt, de az ajtón kívül őrködött egy katona. Éjfél körül bevezettek egy főhadnagy elé, aki rám világított a lámpával, és megkérdezte, tudom-e, hogy ki a Figura? Mondtam, hogy nem. Erre a lámpát ráirányította egy nagydarab emberre, aki annyira össze volt verve, hogy nem ismertem meg. – Itt a Figura – mondta a főhadnagy. Én ezt a Figurát Csalafinta néven ismertem. Vághy mellett volt másod-segédtiszti beosztásban, az Ötödik Hadtestnél. Csáktornyán lemaradt a visszavonulásnál, és nem ment ki az egységével Nyugatra. Leadott valamiféle listát arról, hogy kik részesültek partizánkiképzésben. A listán volt két fiú azok közül, akiket én mentettem Vághyhoz. Az oroszok állítása szerint az lett volna a feladatuk, hogy az ő vonalaik mögött hírszerző tevékenységet folytassanak. Bár minderről fogalmam sem volt, az oroszok meg voltak győződve arról, hogy ebben nekem részem van. Tehát Grazban hadbíróság elé állítottak. Előbb még felajánlották, hogy lépjek be a kommunista pártba, vállaljak részükre munkát, mely esetben sértetlenül visszatérhetek Magyarországra. Tény, hogy egyszer Nagykanizsán már meglátogatott két orosz, hogy működjünk együtt, de nem voltam hajlandó tárgyalni velük, és ezt most felrótták nekem. Huszonnégy éves voltam, úgy láttam, hogy mivel a háborúnak vége, engem többé más nem érdekel, csak az orvosi hivatás. Reméltem, hogy ha ezt megmagyarázom, végül elengednek. Már a végén abba is beleegyeztem, hogy majd belépek a pártba.
1945. június elsején az 58/4 alapján elítéltek, ami azt jelenti, hogy a külföldi burzsoáziát szolgáltam. Az 58 hat per egyet is rám húzták. De a triumvirátusból aztán odajött egy hadnagynő meg maga az ügyész, és azt mondták, ne aggódjam, másfél vagy két év múlva kiszabadulok, és addig a lágerkórházban dolgozhatom. Június 14-én Grazban bevagoníroztak délután kettőkor. Négykor bejöttek az amerikaiak. De ez már úgysem segített volna rajtam. Hosszú utazás következett, át egész Magyarországon – Párd, Ogyessza, Vinnyica. Szeptember 29-én már mínusz tíz fok hideg volt Ázsiában, és negyvenvalahány napig tartott, amíg az Urálon át megérkeztünk. Marhavagonban vittek, vlaszovistákkal, banditizmusért elítélt orosz katonákkal, akik a front mögött civilben raboltak. Semmiféle közösséget nem éreztem ezzel a társasággal, és egyébként is úgy hittem, hogy hamar kiszabadulok.
Vinnyicán még magyarokkal voltam egy cellában. Mellettem búslakodott egy fiatalember, akit a ruszin tolmács tévedése folytán hivatásos katonatisztnek hittek, pedig ő csak annyit mondott – mikor a foglalkozását kérdezték –, hogy gazdatiszt. Ott ismerkedtem meg Bondor Vilivel, aki most Amerikában van, ötvenhatban ment ki. Huszonöt évre volt elítélve. A Dunántúlon volt osztagparancsnok, az oroszok megadásra szólították fel az osztagot, ezt Bondor megtagadta, és amikor mégis fogságba ejtették őket, felrótták neki, hogy a felszólítás megtagadása sok orosz katona életébe került. Nagyon rendes gyerek volt, fizikailag nálam sokkal erősebb, hiszen én, amikor a Gestapótól kijöttem, már hulla voltam. Bondor védett meg a banditáktól, akik lelopták az ember cipőjét, és eladták az őröknek. Leütötték az embert hátulról, hogy ellopják a ruháit.
Volt ott a cellában egy Bögre nevű zászlós. Létezett valamiféle Vecsey-iskola – korábban nem hallottam erről –, amely partizánkiképzéssel foglalkozott. Oda volt ő beosztva. Amikor bejöttek az oroszok, megkapták a névsort. Letartóztatták ezeket a tizenöt éves gyerekeket, orosz egyenruhát húztak rájuk, és azt mondták nekik: – te mától kezdve orosz katona leszel. Az a szomorú, hogy tulajdonképpen sohasem voltak partizánkiképzésen, de az idősebbeknek már adtak rangot. Tizenhat éves vagy? Akkor te rajparancsnok leszel. És akinek a listán ilyen rangja volt, azt az oroszok még Grazban agyonlőtték. Ezt a Bögrét a gyerekek feladásáért a magyar rabok meg akarták ölni. A köztünk lévő nyilasok meg védték, mert hozzájuk volt hasonló. Végül Ázsiában érte el a vég, de ott nem magyarok verték agyon, hanem spicliskedés miatt az orosz rabok.
Novemberben kerültünk Karagandába. 1945 karácsonyáig egy Krabasz nevű elosztóban voltunk, magyarok is akadtak, például Saly Géza, az újságíró. Aztán specnarjaddal, azaz menetparanccsal, egy tizennyolc kilométerrel arrább lévő nagy lágerbe kerültem. Öntöző gazdálkodást végeztettek itt rabokkal, és engem alorvosként vittek oda. Abban az időben alig voltak orvosok, és a kórházat egy ápolónő vezette. Kezelés vagy műtét nem létezett, akin a pihenés segített, az életben maradt. Ha nem, akkor pechje volt. Oda kerültem tehát, de nem tudtak munkába állítani, mert teljesen le voltam gyengülve. Négy hónap után elértem a negyvenhárom kilót, és lerajzoltam papírra a kovácsoknak, hogy néz ki egy fogó meg a pincetta, és ezt vasból kikalapálták. 1946 végén már vakbelet operáltunk, igaz, nem bélfogóval, hanem fakanál nyelére hajlított pléhdarabokkal. Mert a táborban még pléhkanál sem volt. Ott dolgoztam negyvenhétig. Fő tevékenységünkként a katonafeleségeket és a katonák barátnőit kapartuk. Aztán a lágeren belül létesült kórház, egy orosz orvossal ott dolgoztam 1948-ig. Akkor kezdődött a hidegháború, egyik napról a másikra szétszórták a lágereket, spec. lágerekbe különítették el a politikai foglyokat. Én Dzsizgazgánba kerültem. Ez rézkitermelő vidék, a Balhas-tótól háromszáz kilométerre Kína felé. Itt már nem számított, hogy orvos vagyok, lekerültem vájárnak egy orosz brigáddal. A harmadik nap szétzúztam az ujjamat, vérmérgezést kaptam, hat hónapig feküdtem kórházban. Mint gyengélkedő, még dolgoztam néhány hónapot a nyílt fejtésen, majd Karaganda mellé, a szpászki invalid kolóniára vittek lágerbe, itt mindig tizenhatezres volt a létszám. Jött ugyan naponta öt-hatszáz új rab, de ugyanennyien haltak meg. Három magyar orvos volt itt, minket osztottak be boncolásra, mert ezt az oroszok nem vállalták. Minden halottról leletet kellett készíteni. Olyan szigorral kellett boncolni, akár egy nyugati kórházban. A pontos leletet Moszkvába továbbították. Felváltva éjjeli és nappali műszakban dolgoztunk, hetven vagy százhúsz hullát kellett felboncolnunk. Segítséggel. Mert a koponyát például szanitéc fűrészelte.
1949-ben Pászkból egy Ekibasztusz nevű táborba kerültem. Ez vadonatúj láger volt. Sátortábor. Az őrség a laktanyában mindennel ellátva, a kórház azonban nem több, mint egy szegényes barakk, itt az egyik legjobb orosz orvosnőnek, a leningrádi Afanaszjevának voltam az asszisztense, akit azzal vádoltak, hogy Gorkij halálát okozta. Rengeteget tanultam tőle. 1951 júniusáig voltam itt.
Ahogy a hidegháború élesedett, Moszkva új elmélete az volt, hogy jobb, ha a rabok nem húzzák ki élve az ítélet végéig. A börtönök lakóit is átirányították a lágerekbe, mi 50-600 ukrán Banderov-partizánt kaptunk. Viszonylag jó fizikai állapotban voltak, és azonnal szervezni kezdték az ellenállási mozgalmat. Kapcsolatot találtunk még a Nyugattal is. Robbanóanyagot szereztünk. Hiszen többen a bányában dolgoztak. Az ellenállási mozgalom első dolga volt, hogy megtisztítsa a lágert a spicliktől. Akkor volt a nagy éhínség ideje, az oroszok egy kis ennivalóval minden tisztességtelenségre rávették az embereket. A munka végén 700-800 ember tódult a barakkok közé, és tíz százalék mindjárt nyíltan felsorakozott az operatív tiszt irodájánál – mentek spicliskedni. Hogy ki lopott cigarettát kitől. Jutalmul egy-egy tányér levest kaptak. De a tiszt időnként rossz kedvében volt, kirontott az irodájából, és kancsukával püfölni kezdte, majd elzavarta a spicliket.
Aztán kitört a vérengzés. Este kilenckor 150 ukrán, saját gyártmányú késsel leölt 70-80 spiclit. 1951-re egész Szibéria átvette a lázongást. A besúgórendszert kezdtük felszámolni. Egy magyar besúgó is volt: Fritz Gyuszi, ifjú Horthy Miklós volt testőre. 1950-ben még Magyarországról is hoztak ki embereket az ő feljelentései alapján. Aztán 1952-ben agyonverték.
Az oroszok elkezdték a leglázongóbb lágerek rabjait szétszórni. De ezzel csak maguk ellen dolgoztak. Még a Pecsora melletti aranymosótelepekre is eljutott a lázongás szelleme. A szórás engem is érintett, a rézbányavidékre, Kingírbe kerültem. Volt ott egy 500-600 személyes női és egy 17 000 személyes férfitábor. Vádat emeltek ellenem azzal, hogy felbujtottam gyilkosságra. 1953 novemberében a Moszkvából kiküldött Sulgin százados tárgyalta a kingíri csoport ügyét, húszan életfogytiglant kaptak, nagyon sokan – így én is – tíz évet. Itt rettenetesen vertek bennünket, rengeteg volt a vesezúzódásos eset.
Hárman voltunk egy cellában, köztünk egy Andrej Honov nevű kabar. Vele barátkoztam a magyar-kabar rokonság alapján. A fürdőben hallottuk a hírt, hogy Sztálin meghalt, de alig akartuk elhinni. Hirtelen megszűntek a kihallgatások, és a tábort átvette egy tröszt. Ennek tervet kellett teljesítenie, tehát használható munkaerőre volt szüksége. Egy napon nyolcszáz főnyi banditacsoport érkezett, és megszervezték a sztrájkot. 1954. május 16-án senki se ment ki dolgozni. Elrettentő példákkal próbáltak hatni ránk. Például összeállítottak egy-egy brigádot, aztán egyszerűen belegéppuskáztak. De egyre szervezettebb volt a lázadás. Köztársaságot alakítottunk tizenhat tagú komité vezetésével, és beadványt szövegeztünk a párt Központi Bizottságához. Tábornoki szinten folyt a vizsgálat, majd megszületett a moszkvai döntés: 1500 katona vette körül a tábort, és rohamot intéztek a rabok ellen. A lázadást letörték.
Vártam, miféle megtorlás részese leszek. Egy nap be is kísértek az irodára. Ott azonban azt közölték velem, hogy mint német állampolgárt repatriálni fognak. Később kiderült, hogy a német rokonaim intézkedtek, egy vöröskeresztes asszony Tutzingban papírokat töltött ki arról, hogy ő az anyám. 1955. május 20-án egyszer csak Németországban találtam magam.
Várkonyi-Leber Ferencnek az volt a szerencséje, hogy apai ági rokona, vezető nyugatnémet szociáldemokrata politikai személyiség, egy repatriációs megállapodásra hivatkozva – a tutzingi ápolónő közreműködésével – kimentette őt a szibériai táborból. Súlyos betegen érkezett Münchenbe váltólázzal, és a fél gyomrát ki kellett venni. A keze még évekkel később is annyira remegett, hogy e beszélgetés közben több ízben letette emiatt a borral telt poharat. A hangfelvétel után felmerült, hogy folytassuk valamikor a beszélgetést, de a rádiós munka rendszertelensége miatt nem találtunk erre időt, én pedig hamarosan visszaköltöztem Londonba. Azt még elmondta Várkonyi Ferenc, hogy az édesapja a pártegyesítés után Szegeden öngyilkos lett. Ő Németországban először orvosi pályára készült, kérte az indexét Magyarországról, de azt üzenték, hogy jöjjön személyesen érte. Mi lett volna, ha nem „repatriál” az NSZK-ba? Olykor már az a gondolat is megfordult a fejében, hogy ott marad Karagandában orvosként. Volt a lágerben egy öreg bukovinai zsidó belgyógyász, akit csupán azért deportáltak, mert valamikor szanatóriumtulajdonos volt, tehát burzsuj. Vele álmodoztak arról, hogy ha változnak az idők, felállítanak egy klinikát. Az ember sok mindent kibír, ha álmodozik. A túléléshez azonban ennél több kell.
- 1956 [6]