1956 után a bírói kar körében is bizonytalanság volt érzékelhető az „ellenforradalmi” cselekmények megítélését illetően. További zavart okozott, hogy a bírák nem tudták, miként értelmezzék Kádárnak az új Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében még november elején tett ígéretét, miszerint senkit nem vonnak felelősségre az októberi eseményekben való részvételért. A megtorlás politikájának egyik fordulópontjaként értékelhető a legfőbb bíró, Domokos József eligazítása, amit a gyorsított eljárás, majd a statáriális eljárás 1956. novemberi, illetve 1951. januári bevezetése után márciusban adott a vonakodó és a hatalom megítélése szerint gyakran túl enyhe ítéletet hozó bírák megrendszabályozása céljából. A beszédnek döntő hatása volt az „előre megfontolt szándék” mint súlyosbító körülmény alkalmazásának változásában, aminek következtében megszaporodtak a halálos ítéletek, illetve a korábbinál súlyosabb, 10–15 évre szóló ítéletek.
Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke felszólalása a testület 1957. március 22-i teljes ülésén
„…Felvetek egy másik kérdést. Hallottam olyan elgondolásról, hogy az 1956. október 23-a és november 10-e közötti időben az ország lakossága állandó izgalmi állapotban volt, a premeditáció (előre megfontolt szándék – a szerk.) megállapítása tehát kizárt, mert ilyen felizgatott állapotban nem lehet szó a nyugodt megfontolásról, amit a régi elméletek a premeditáció megállapításához megkívántak. Ez az álláspont lényegileg azt jelenti, hogy itt szabadon lehetett gyilkolni, de a gyilkosság bűntettét mégsem lehetett elkövetni. Úgy gondolom, mi ezt az utat nem járhatjuk. Olvastam tegnap Szénási legfőbb ügyész elvtárs újságcikkét, amelynek megállapításait mindenben magamévá teszem. De úgy gondolom, nemcsak a bíróságokon, hanem az ügyészségeknél is vannak súlyos hibák. Nekik is meg kell magyaráznunk a premeditáció helyes értelmét, hogy merjenek gyilkosság miatt vádat emelni az október 23-a és november 10-e között elkövetett gyilkosságok esetén.
Engedjék meg, hogy álláspontom alátámasztására elsárgult fóliánsok megállapításaira is hivatkozzam. Csak egyetlen kúriai határozatot említek. A vádlott napokon keresztül mások előtt több ízben hangoztatta, hogy amennyiben a csendőrök el akarják fogni, nem adja meg magát, hanem forgópisztolyával védekezik, és ha kell, pár csendőrt le fog lőni. Ez azért lényeges, mert nem meghatározott személyre vonatkozott ez a kijelentés. Nyilvánvaló, hogy a csendőrök megjelenése, az azzal járó meglepetés bizonyos fokú izgalmat válthatott ki a vádlottból, ennek ellenére nem férhet kétség ahhoz, hogy vádlott a lövéseket előre megfontolt elhatározás alapján tette meg, és így az előre megfontoltság megállapítása nincsen kizárva. A Magyar Királyi Kúria 1934-ben hozta ezt a határozatát, és mi még most azon vitatkozunk, hogy az október 23-a és november 10-e közötti eseményekkel kapcsolatban lehet-e szó premeditációról. Erről még csak annyit, hogy szerintem az ellenforradalmi események során elkövetett ilyen cselekményeknél nehezebben képzelhető el s nehezebben állapítható meg a nem premeditált ölés, mint a gyilkosság.
Végül még pár szót a gyorsított eljárásról. A Legfelsőbb Bíróság egyik határozatában kimondotta, hogy a gyorsított eljárásban a Btk. 51. §-ának alkalmazására nem kerülhet sor. Felmerül azonban a kérdés a Btk. 52. §-ával kapcsolatban. A jogszabály, az 1957: 4. tvr. 5. § (1) bekezdésében kimondja, hogy a gyorsított eljárásban elbírált cselekmény büntetése halál. Az eset összes körülményei szerint azonban életfogytiglani vagy 5–15 évig terjedhető börtönt lehet kiszabni. A rögtönbíráskodásról rendelkező 1956: 28. tvr. ugyanilyen rendelkezéseket tartalmaz. Sajnos azonban a gyorsított eljárásról szóló jogszabályból kimaradt az a fél mondat, amely a rögtönbíráskodásról rendelkező jogszabályban benne van, hogy további enyhítésnek helye nincs. Szándékosan maradt ki? Nem hiszem. A jogszabályt alkotó ugyanazt a büntetési tételt rendelte alkalmazni a gyorsított eljárásban, mint a rögtönbíráskodás során; főleg az a különbség a két eljárás között, hogy a gyorsított eljárás nem köti meg annyira a bíró kezét a bizonyítás felvétele tekintetében.
A gyorsított eljárás fegyver a mi kezünkben. Olyan fegyver, amelytől azt reméltük, hogy puszta léte a gyilkosokat és ellenforradalmárokat visszatartja attól, hogy bűncselekményt kövessenek el. Ezt azonban a gyilkosoknak kell elkezdeni! De micsoda fegyver az, amelynél szóba kerülhet a Btk. 52. §-ának alkalmazása, amely lehetővé teszi, hogy a bíróság a gyorsított eljárás során akár 3 hónapi börtönbüntetést szabjon ki? A jogalkotó a bíróság kezébe buzogányt adott, és mi ezt nádpálcává akarjuk faragni? Nem ezért kaptuk.
Bírótársaimat arra kérem, hogy mutassanak nagyobb határozottságot az ellenforradalom megsemmisítése, nagyobb eltökéltséget népi demokráciánk megvédése érdekében.”
In: Domokos Józsefné: Búcsúztatom a távoli életet, Kossuth Kiadó, Bp., 1985. 228–230. o.
1957. október 7-én a Budapesti Pártbizottság titkári értekezletén a fő téma az volt, miképpen készül a rendőrség a közelgő „évfordulóra”. A teendőket Sós György vezérőrnagy, Budapest rendőrkapitánya vázolta annak a korábban kidolgozott belügyminisztériumi szakmai intenciónak a szellemében, hogy semmiképpen se a karhatalom hívja föl „ennek a napnak a jelentőségére a figyelmet”. A kiragadott részlet a vita végéről való, és már más témát érint: nevezetesen azt, hogy mit kezdjen a párt az elesett „ellenforradalmárok”, illetve saját „mártírjainak” emlékezetével.
„Jegyzőkönyv a budapesti Pártbizottság 1957. október 7-én tartott titkári értekezletéről
Jelen vannak kerületi titkárok, meghívottak.
(…) Szegedi Andor elvtárs: Általában a közéletben visszaszorítottuk az ellenforradalmi elemeket. A temető miért egy külön világ? Miért tűrjuk azt, hogy az ellenforradalmárok sírjain ma is ott legyenek a hősi jelzők és a Kossuth-címerek?
Sós György elvtárs válaszol: (…) Amit Szegedi elvtárs felvet, egy elég nehéz dolog. Az emberek fejében bőségesen vannak olyan nézetek, hogy azért ezek az emberek a forradalom hősei. Például hogy a díszsírhelyre kerültek, arról a temető igazgatója mit sem tehet. Nem tudott tenni ellene semmit. Ezek a hősi táblák véleményem szerint sem maradhatnak ott, de ez olyan kérdés, amit a Fővárosi Tanács és a párt dönthet csak el.
Csikesz Józsefné elvtársnő: Erre az utóbbi dologra párthatározat van. Először volt egy olyan javaslat, hogy az ellenforradalmárokat ki kell szedni a díszsírhelyekről, ezt megtárgyalta egy bizottság, és úgy döntött, hogy ez egy kellemetlen dolog, és nagyon felkavarná az embereket. Törvény van arra, halottakat sírból kiszedni csak a hozzátartozó jelenlétében lehet. Képzeljék el az elvtársak, mi lenne abból, ha az ellenforradalmárok hozzátartozóit odalicitálnánk (sic!), és elkezdenénk kiszedegetni a halottakat. Ezt nem lehet megtenni. A Titkárság a következőképpen döntött: Nem kell kiszedni az ellenforradalmárokat, hanem élősövénnyel körül kell keríteni azt a parcellát, ahol fekszenek (közbekiáltások: ezzel csak még inkább kiemeljük őket!). A mi elvtársainkat viszont ki kell szedni jelenlegi helyükről, egy hősi emlékművet kell felállítani nekik egy másik helyen, és oda kell őket rakni.
Másik dolog az, hogy a hősi táblákat eltávolítsuk. Ezt is nehéz megoldani, mert ez azt jelenti, hogy fel kell keresni a hozzátartozókat személy szerint, és fel kell szólítani őket, hogy szedjék le a táblákat. Ez egy hallatlan nagy munka, erre azonban már döntés van, és a Tanács valószínűleg hozzáfog.”
Forrás: MOL, M – Bp. – 1/1 (Titkárok), 18. ő. e., Csikesz Józsefné bp.-i titkár iratai
Az ENSZ ötös bizottságának Magyarországgal foglalkozó jelentése elítélte a szovjet beavatkozást, és a Kádár-kormányt nem ismerte el legitim hatalomként. Magyarország ENSZ tagságát hosszú időre felfüggesztették. A Politikai Bizottságban lezajlott megbeszélés a hazai ellenkampány megszervezésének problémáit taglalta. A dokumentumot gyakorta a „behódoló” magyar írók tiltakozó jegyzékének megszületésével kapcsolatban szokás összefüggésbe hozni, de más szempontból is nagy jelentőséggel bír. Kiviláglik belőle, hogy Kádár, ellentétben kevésbé fantáziadús harcostársaival, mennyire pontosan értette azt, hogy itthoni elfogadtatásának érdekében többek között abban is különböznie kell Rákositól, hogy tartózkodik az embereket minduntalan és tömegesen a lojalitásuk kifejezésére kényszerítő demonstrációk szervezésétől.
„Tervezet az ENSZ Ötösbizottság jelentésével kapcsolatos tiltakozó kampány szervezésére
Szirmai István elvtárs: A gyakorlati feladatokat megelőzően megpróbáltuk az agitációt meghatározó legfontosabb politikai irányelveket összefogni, ami persze nem tökéletes, feltétlenül szükséges kiegészíteni. Bele kell venni Nagy Imre szerepét, a kapitalista restaurációs kísérlet igazolását, végül azokat a jelentéseket, amelyek az ellenforradalom fasiszta jellegét meghatározták.
Kádár János elvtárs: Ezekhez a politikai témákhoz teljesen önálló, nagyon fontos kérdésnek kell bevenni az imperialisták leleplezését, akiknek a keze benne van a jelentés elkészítésében: a szenátusi alap, a Szabad Európa Rádió, München és így tovább. E mögött az egész felkelés mögött mint nemzetközi hátvéd, mozgató az imperializmus volt éveken keresztül. Ez egy kicsit segíteni fog abban is, hogy ezen a tisztára defenzív jellegen változtassunk. Beszélni kell arról, mint önálló témáról, hogy az októberi ellenforradalmi felkelés célja Magyarország belügyeibe való beavatkozást, a Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megdöntését jelentette, mely mögött az amerikai imperializmus állt. Mivel ez az eredeti elgondolásuk nem sikerült októberben, most ismét be akarnak avatkozni Magyarország belső ügyeibe politikai eszközökkel.
Az a véleményem, hogy ez a terv túl van méretezve. Túlságosan óriási nagy kampányról van szó, aminek bizonyos értelemben hiányozni fog a belső tartalma. Tervbe vannak véve kisebb gyűlések, augusztus 20-i gyűlések, szakgyűlések, ahogy itt elnézem, akkor mindenki aki él ebben az országban, annak részt kell vennie valamilyen gyűlésen, ugyanakkor senki sem tudja, hogy mi is van abban a jelentésben.
Szirmai István elvtárs: A jelentésből csináltattunk egy kivonatot 100 oldalra lerövidítve. Ezt a kivonatot odaadjuk a tömegszervezetek vezetőinek, a megyei első titkároknak stb.
Kádár János elvtárs: A tömegmozgalmi propagálással mi van? A tömeg nem ismeri a jelentést, és van ebben valami ellentmondás. Arról van szó, hogy meg kell mondani, hogy mi van a jelentésben.
Szirmai István elvtárs: Felsoroljuk a legdöntőbb rágalmakat, és mindjárt meg is válaszoljuk nyomtatott brosúra formájában.
Kádár János elvtárs: Mégis van egy kis ellentmondás. Ebben a kérdésben a magyar kormány képviselőjének fel kell lépni az ENSZ-ben és más formában, ezenkívül a békebizottságok égisze alatt. A Szabadság téri gyűlés nem rossz – közel van az amerikai követséghez. Legfontosabb a neves emberek, tudósok, művészek, orvosok, országos hírű emberek fellépése. Szervezni tudnánk vagy 30 nagygyűlést is, de azt mondanák, hogy kikényszerítették a népből. Legyen csak egy ilyen gyűlés. Sokkal többet jelentene, ha neves emberek írnának például a Pen Clubhoz vagy a Nemzetközi Jogász Szövetséghez, az ENSZ főtitkárához. A javaslat sok, nem szabad elfelejteni a tanulságokat, hogy mindig ütközik a terület és a szakmai terület. A szakmai területre kell nagyobb gondot helyezni. Helyes, ha a Szabadság téren rendezünk egy jó gyűlést az Országos Béketanács rendezésében.
Szirmai István elvtárs: Javasolom, hogy ezen a nagygyűlésen legyen több előadó. A következőkre gondoltunk: Darvas József, dr. Riczey László, Ceglédi István, Kossa István, Hadik Miklós csepeli martinász, Vukovics Mitár, Gegesi Kiss, Benke Valéria.
Kádár János elvtárs: Ezek itt nem szónokok egy sem. Javasolom, hogy inkább tartsuk a nagygyűlést egy teremben, esetleg a Sportcsarnokban. A gyűlés után azután mindenki elmenne az amerikai követség elé tüntetni.
A propagandamunkát az augusztus 20-i gyűléseken kezdjük, utána valamikor szeptember első felében kell a Szabadság téri nagygyűlést rendezni. A javaslatot azonban, amely az egész országot, minden élő lelket mozgósít, át kell dolgozni. Nem kell így csinálni. Szisztematikusan kell foglalkozni a neves személyekkel.”
Forrás: MOL. MDP–MSZMP iratok osztálya 288 f. 7. cs. 11. ő. e. Ld. még: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956-os Intézet, Bp., 1996, 276. o.