1946-ban egy szál játékfilm készült Magyarországon, és azt hinné az ember, hogy csata után mindig hasonló a tájkép. 1957-ben is háború után vagyunk, melyre nem következett békekötés; rendkívüli állapot van, ellenállás és sztrájk egy megszállt országban. Fegyverzaj utáni süket csönd. A kiegyezés, a konszolidáció még csak a felvilágosult despoták titkos álma. Az ingatag új államnak kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a mozival foglalkozzék.
De e kishitű okfejtéssel szemben győzött a lenini tanítás: „Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film!” Így eshetett, hogy 1957-ben végül tizenöt játékfilmet gyártottak, többet, mint bármelyik évben a második világháború óta. A későbbiekben is marad ez a szám (plusz-mínusz 2), és az éves termés majd csak 1963-ban lépi át a húszas álomhatárt. Más tekintetben is nagy volt a buzgalom a filmfőigazgatás háza táján: 1957 nemcsak a legtöbb gyártott, hanem a legtöbb betiltott film éve Magyarországon. Szám szerint öt mozi vérzett el a cenzúrán, ami az összterméshez képest igen figyelemreméltó szám, hát még ha azt tekintjük, hogy az öncenzúrától a forgatókönyv elfogadásáig, a kontraszelekciótól a vágásig hány rosta választotta el az idő tájt az ocsút a tiszta búzától.
A dobozba zárt filmek közül három persze még 1956-ból való (Várkonyi Zoltán: Keserű igazság, Keleti Márton: A csodacsatár, Banovich Tamás: Eltüsszentett birodalom), és ha számolunk az ötlettől a filmig tartó hosszú úttal, a másik kettő (Kalmár László: A nagyrozsdási eset; Gertler Viktor: Láz) előzményei is korábbra nyúlnak. A Kiadói Főigazgatóság azóta publikált dokumentumaiból vagy az Eltüsszentett birodalom 1990-es (!) bemutatójakor közreadott anyagból kiderül, milyen elképesztő kicsiségek akaszthatták meg egy könyv vagy film útját. A rendezők közül egy sem volt harcos ellenálló, Kalmár és Gertler még a háború előtti fehér telefonos mozidarabok (a magyar konkurenciától tartó olaszok nevezték így a korabeli termésben oroszlánrészt kitevő melodrámát) készítőjeként kezdett, és későbbi pályájukon is híven követték az uralkodó irányt. Ezúttal éppen saját opportunizmusuknak estek áldozatul. Tévedés ne essék, nem a politika elvtelen kiszolgálói voltak ők, hanem régi vágású mesterek: istenüket nem Zsdanovnak hívták, hanem Publikumnak. 1956-ban nagy keletje volt a társadalmi szatírának (A nagyrozsdási eset), amely persze nem lépte túl a Patyolat vagy a helyi téeszelnök bírálatát, és biztos sikerre számíthatott az a mozgókép, amelyben a magyar természeti kincsek külországba szállításáról van szó. A Láz ugyan a második világháború idején játszódik, és a németek viszik benne a bauxitot, de ne felejtsük el, hogy a korabeli befogadás (és cenzúra) kulcsszava az áthallás. A mágikus áthallás okozta A csillagszemű juhász című népmeséből készült Banovich-film vesztét, míg A csodacsatár átmeneti dobozolásához elég volt az is, hogy hősei közül páran külföldön maradtak – a kor gyönyörű műszavával: disszidáltak. 1956 után még évekig, mondjuk így, az utcán hevert az a banánhéj, amelyen elcsúszva egy film alkotói – írók, színészek, legkevésbé a rendezők – kitűntek a képből, melegebb vidékre távoztak, vagy épp hűvösre kerültek. Ez volt a helyzet 1957 vitathatatlanul legjobb mozijával, Fehér Imre Baka-ruhában című filmjével is. A Hunyady-novellából készült (immár negyedik) adaptáció főszerepét Darvas Iván és Bara Margit játszotta. A kádárizmus zavaros moráljára jellemző, hogy míg Darvasnak elég hamar megbocsátották ’56-os elítélt múltját, addig a magyar színésznők legszebbike valami homályos, piti ügy miatt örökre eltűnt a vászonról.
Az 1957-ben készült tizenöt magyar film a legkülönfélébb műfajokba tartozik, van köztük klasszikus irodalmi adaptáció és operett (Gerolsteini kaland), könnyed love story (Bolond április, Játék a szerelemmel) meg sporttárgyú karriertörténet (a Papp Laciról szóló Nehéz kesztyűk). És egy értékálló szerelmes film, a Máriássy Félix rendezte Külvárosi legenda, amely már zsenge forgatókönyv korában támadások céltáblája lett. Az alkotók bizonyára azt hitték, hogy ravaszul kivédhetik a kritikát, ha a jelenből a két háború közti Magyarországra helyezik át a történetet. Eszükbe kellett volna jusson a Felelet-vita, amely egyértelművé tette, hogy a munkásábrázolásban a rendszer nem ismer tréfát. S miután Rényi Péter a Népszabadságban megadta az alaphangot, a kritikusok karban mocskolták a filmet. Mégis sikerült a manőver, a film elkészült, bemutatták, megvan.
Nem véletlen tehát, hogy a korabeli mozik legtöbbje a (relatíve) biztonságos múltban, a Horthy-Magyarországon játszódik, ám van két merészen aktualizáló darab is, Keleti Márton Két vallomása és Révész Györgytől az Éjfélkor.
A Két vallomás egy kölyökbanda története az ötvenes években. A fiatalok útja változatos társadalmi rétegekből vezet a bűnözéshez, a lumpenek meg a levitézlett úri osztály sarjai s a kis hadiárvák között még egy tőrőlmetszett káder-gyerek is akad, akit egyfelől elhanyagolnak, másfelől kiváltságokkal kényeztetnek elfoglalt szülei. A jóságos, ősz bíró egy ízben kinéz a vászonról, egyenesen a néző szemébe, és kimondja a nagy igazat: a társadalom bűne, hogy a gyerekek ide jutottak. A Két vallomás nem egyszerűen rendőrségi propagandafilm, mint a legtöbb bűnügyi történet, hanem a szocialista rendőrség apoteózisa. 1957-ben, midőn az erőszakszervezetek népszerűségi mutatói – ha lettek volna ilyenek – a mélybe zuhantak, úgy kellett ez a film, mint egy falat kenyér. A moziban a rendőrség szigorú, ámde igazságos, gyors és százszázalékosan hatékony, mindenekelőtt pedig emberarcú. Old és kötöz, szerelmeseket boronál össze, apát talál az árvának, megdorgálja a rossz szülőket, önvizsgálatra készteti az élettől és a tömegektől elszakadt, gőgös pártfunkcionáriusokat.
Ha a Két vallomás a jelenben játszódik, az Éjfélkor a legforróbb mostban, az 1956-ról 1957-re virradó éjszakán. Révész György filmje (író Boldizsár Iván) már a felálló új rendszer szája íze szerint készült; igazi voluntarista darab, amelyben nem az akkor és ott létező ország, ember, gondolkodás jelenik meg, hanem Kádár álma. Álom egy országról, ami majd eljövend, és amit a hatvanas évektől már össznépileg álmodtak vele. A Szabad Európa Rádió azoknak sugárzott műsort, „akik másként gondolkodnak”, Révész azoknak rendezett filmet, akik itthon maradtak. Hogy ne érezzék olyan hülyének magukat. Mert a „menni vagy maradni” nagy civil kérdése az Éjfélkor bemutatása idején már eldőlt, a sorompók lezárultak, és a belül ragadtak már csak a lépcsőházban rághatták magukat, hogy milyen balekok voltak. A népszerű színész és a bájos balett-táncosnő románcához – a kor álompárja, Gábor Miklós és Ruttkai Éva személyesíti meg őket – e történelmi dimenziók szolgálnak háttérül.
Az alaphelyzet: 1956 szilveszter éjszakáján csomagoló házaspár, várják a teherautót és még egy utolsó telefont Nyugatról. Emlékek, levelek, fotók közt válogatva – flashbackről flashbackre – idézik fel a múltat, szerelmük hajnalát, boldog és válságos pillanatait. Azt öt percen belül kitalálja a néző, hogy a nő majd megy, a férfi meg marad, de sokáig nyitott kérdés, hogyan sikerül Jánosnak elválnia szerető feleségétől, és hogyan sikerül az alkotóknak megszüntetve megőrizni az ötvenhatos forradalmat. Mert az ’55 ifjú nyarától oda-vissza lépegető történetnek valahogy el kell jutnia 1956 decemberéig, amelyhez elkerülhetetlenül októberen át vezet az út.
Az alatt a pár év alatt, amikor a vízcsapból is ’56 folyt, majdnem elfelejtettük, mennyire érinthetetlen tárgy volt ez évtizedeken át. A konszolidáció kimondatlan alaptézise volt, hogy ’56-ot nemlétezőnek kell tekinteni, nemcsak érte szólni tilos, de ellene is. Egy-két visszataszító propagandatermék (a Hollós–Lajtai szerzőpár, Berecz János „tudományos” munkássága vagy Asperján György egy rádiójátéka jut most eszembe) kivételével a nyolcvanas évek második feléig szó sem eshetett róla. Mindezt most újra emlékezetünkbe idézik Révész és Boldizsár elkerülő manőverei. Eljön hát október 23-a, és balatoni nászútján éri a boldog párt. Motoros futár hozza a hírt a szállodában időző fontos elvtársnak: Pesten diáktüntetés volt, most meg zavarganak. Pár taktus Egmont-nyitány – hosszú ideig ez volt a forradalom felidézésének netovábbja –, majd elromlik a rádió, örökre, a vonatok meg nem járnak, állítólag. Eltelik így pár nap, amíg az alkotók szerint még elhitethető, hogy egy ép, egészséges, mégoly nászutas fiatal férfi kibírja a vidéki idillt, miközben feje tetejére áll az ország, neki meg fogalma sincs róla, hogy mi történik. Amikor kifogy az epikai hitel, a házaspár teherautóra kapva indul a főváros felé. De nem érkeznek ám meg: az országúton gaz ellenállók ugranak elő a bokorból, a hőst meglövik, hogy aztán az isten háta mögött lábadozzék egészen decemberig. Az új Mátyás király büszke lehetett okos lányaira. Az igazsághoz tartozik, hogy az Éjfélkor nem propagandaszemét (azt majd Dobozi Imre fogja szállítani egy-két év múlva). Amit a szűkös kereteken belül elmond, az nem hazugság: hogy egy sztárszínész idehaza marad, az éppoly logikus, mint hogy a mellőzött táncosnő menni akar. Ahogy mindenkinek, aki itthon maradt, hinnie kellett, hogy itt egyszer, és lehetőleg nem ezer év múlva, majd élni is lehet.
Ha körbenézünk a világban, valami mozgolódást láthatunk a filmművészetben. Míg Amerikában 12 dühös ember vitatkozik egy asztal körül vagy kócosan, nekivadultan rokizik egy új sztár, bizonyos Elvis körül (Jailhouse Rock), addig Párizsban egy gyilkos beszorul a liftbe: Louis Malle fekete-fehér film noirja, a Felvonó a vérpadra már ahhoz az irályhoz tartozik, ami pár év múlva francia újhullám néven vonul majd be a történelembe. A Szállnak a darvakkal Kalatozov kimondja a szakítást a szovjet sematizmussal, Itáliában pedig elkészülnek az új olasz film máig reprezentatív darabjai: Antonionitól A kiáltás, Fellinitől a Cabiria éjszakái. Még Napnyugatra is jutott betiltott film: Stanley Kubrick háborúellenes művét, A dicsőség ösvényeit tisztelte meg így több ország cenzúrája. Végtére nem is volt olyan rossz év 1957 – a moziban.