Asszonyom!
Amikor Seneca könyvét de vita beata [a boldog életről] kiválasztottam Fönséged számára mint olyas párbeszédet, amely mulattathatja, csak a szerző hírnevére és a tárgy tisztességére voltam tekintettel, s nem gondoltam a módra, ahogyan azt tárgyalja, s amikor utóbb ezt megvizsgáltam, nem találtam követésre méltóan pontosnak. De azért, hogy Fönséged könnyebben ítélhessen róla, megkísérlem majd megmagyarázni, hogyan kell kezelni ezt a tárgyat, amit ő, akit nem világosított meg a hit, csak természetes esze irányításával végezhetett el.
Nagyon jól mondja kezdetben, hogy viuere omnes beate volunt, sed ad peruidendum quid sit quod beatam vitam efficiat, caligant [mindenki szeretne boldogan élni, de annak megértése felől, ami a boldog életet teszi, homályban maradnak]. De szükséges volna tudni, hogy mi is az: viure beate [boldogan élni]; franciául azt mondanám, hogy vígan élni [viure hureusement], csakhogy különbség van a vígság [l’heur] és a boldogság [beatitude] között, amennyiben a vígság csupa olyas dologtól függ, ami rajtunk kívül van, s innen származik az, hogy inkább szerencséseknek [hureux], mintsem bölcseknek nevezik azokat, akiket olyan jó ért, amit nem maguk szereztek, viszont a boldogság, úgy tűnik, az elme tökéletes elégültsége és valami benső elégtétel, amivel nem rendelkeznek a szerencse kegyeltjei, s amire enélkül tesznek szert a bölcsek. Tehát viuere beate, boldogan élni, az semmi egyéb, mint az elegédett és kielégült [content & satisfait] elme birtoka.
Megvizsgáltam ezután, hogy mi az, quod beatam vitam efficiat [ami a boldog életet létrehozza], hogy megmondhassam, melyek azok a dolgok, amelyek ezt a legfőbb elégtételt nyújthatják nekünk, s arra jutottam, hogy ezek kétfélék: ugyanis a tőlünk függőek, mint az erény és a bölcsesség – és azok, amelyek függetlenek, mint a kitüntetések, a vagyon és az egészség. Hiszen bizonyos az, hogy egy jó származású ember, aki nem beteg, nem szenved hiányt semmiben, valamint van annyira bölcs és erényes, mint olyasvalaki, aki szegény, beteges és csalárd, tökéletesebben elégedett lehet, mint emez. Ugyanígy, kis edény is lehet annyira teli, mint a nagy, noha kevesebb folyadékot tartalmaz, mint egy nagyobb, s ha valaki elégedettsége egyértelmű, az ész által szabályozott vágyak teljességével és beteljesülésével [plenitude & accomplissement], nem kétséges, hogy a legszegényebbek, a szerencse és a természet üldözöttjei ne lehetnének egészen megbékéltek és elégedettek [contens & satisfaits], mint mások, ha nincs is részük annyi jóban. És ez csak az olyasfajta elégedettségre áll, amilyenről itt szó van; hiszen a másik nem áll hatalmunkban, kutatása tehát fölösleges.
Ám úgy tűnik nekem, hogy mindenki elégedett lehetne magával, s nem kellene semmit sem várnia sehonnan, de csak ha betartana három dolgot, amire az erkölcstan három szabálya vonatkozik, ahogyan olvasható a Módszerekről szóló értekezésemben [dans le discours de la Methode].
Az első az, hogy a lehető legjobban használja elméjét [esprit], hogy megismerje, mit kell tennie és mit nem kell tennie az élet különféle alkalmaival [occurrences].
A második az, hogy szilárd és állhatatos elszántsággal [resolution] vigye végbe mindazt, amit az ész tanácsol neki, anélkül, hogy szenvedélyei és kívánságai [appetits] ettől eltérítenék; ennek az elszántságnak a szilárd volta alighanem az erény, gondolom; jóllehet tudom, hogy senki nem magyarázta ilyesféleképpen; csak éppen különféle alfajokra osztották, különböző neveket aggattak rá a különféle tárgyak szerint, amelyekre vonatkozik.
A harmadik az, hogy ne feledje: amíg ő az észtől vezettetve él, amennyire tud, addig mindazok a javak, amelyek nincsenek a birtokában, mind kívül esnek hatalmán, és ennek révén szokja meg, hogy ne is kívánja őket; hiszen nincs semmi más, csak a vágy és a sajnálkozás, avagy a megbánás, ami megakadályozhat bennünket abban, hogy elégedettek legyünk: de ha mindig azt tesszük, amit eszünk parancsol, soha nem lesz okunk a megbánásra [sujet de nous repentir] akkor sem, ha az események utóbb megmutatják, hogy tévedtünk, hiszen ez nem a mi hibánkból történt. Ezért nem vágyunk arra, hogy több nyelvünk vagy több karunk legyen annál, amennyi van, s azért kívánjuk, hogy több egészségünk és vagyonunk legyen, mert azt képzeljük, hogy ezeket a dolgokat cselekedeteinkkel [par nostre conduite] megszerezhetjük, vagy hogy ezek természetünknek tulajdoníthatók, s ez egyebekkel másképpen van: ettől a vélekedéstől azonban megszabadulhatunk, ha megfontoljuk, hogy mivel mindig eszünk tanácsát követtük, semmit sem mulasztottunk el abból, ami hatalmunkban állt, és hogy a betegségek és a szerencsétlenségek épp olyan természetesek az emberéletben, mint a jólét [les prosperitez] és az egészség.
Máskülönben a vágyak némely válfaja összeegyeztethető a boldogsággal [beatitude]; de azok nem, amelyek türelmetlenséggel és szomorúsággal járnak. Az sem szükséges, hogy eszünk soha ne csalatkozzék; beérhetjük azzal, hogy lelkiismeretünk [nostre conscience] tanúsítja, hogy nem voltunk szilárdság és erény híjával annak véghezvitelében, amit a legjobbnak ítéltünk, és így az erény önmagában is elégedetté tehet bennünket ebben az életben. De ez hamis is lehet, ha nem világítja meg az értelem [entendement], vagyis az akarat és az elszántság, hogy jól cselekedjünk, rossz dolgokra is rávihet bennünket, ha ezeket jóknak hisszük, az ebből származó elégedettség pedig nem szilárd; ami pedig az erény és az élvezetek, kívánságok és szenvedélyek szokásos szembeállítását illeti, ezt nagyon nehéz a gyakorlatban [pratique] alkalmazni, míg az ész helyes használata [usage], mivel a jó igaz ismeretét nyújtja, megakadályozza azt, hogy az erény rosszá lehessen, és ha összhangba is hozza a megengedett élvezetekkel, használatát oly örömössé teszi, és megismertetvén bennünket természetünk állapotával [condition], annyira korlátozza vágyainkat, hogy be kell vallani: az ember legnagyobb boldogsága [felicité] az észnek ettől a derekas [droit] használatától függ, tehát az ennek megszerzését célzó tanulás a lehető leghasznosabb foglalkozás, mint ahogy kétségtelenül a legkellemesebb és a leggyönyörűségesebb egyben.
Aminek következtében úgy vélem, hogy Senecának meg kellett volna tanítania bennünket a legfontosabb igazságokra, amelyek ismerete alkalmas arra, hogy könnyebbé tegye az erény használatát, vágyaink és szenvedélyeink szabályozását és azt, hogy örvendjünk a természetes boldogságnak [beatitude]; ez könyvét a legjobbá és a leghasznosabbá tehette volna mindahhoz képest, amit egy pogány filozófus egyáltalán megírhatott. Ugyanakkor ez csak az én nézetem, s Fönséged ítéletére bocsátom; ha Fönséged abban a kegyben részesít, hogy figyelmeztet: hol hibáztam, nagyon lekötelezne, és ezzel – magamat kijavítva – tanúsíthatnám, hogy maradok, Asszonyom, Fönséged igen alázatos és engedelmes szolgája:
Descartes
(Fordította: Tamás Gáspár Miklós)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]