Sok tudóssal együtt jól szórakoztam, amikor Alan Sokal csínyéről hallottam. Sokal a New York-i Egyetem matematikai fizikusa, aki 1994 végén leadott egy áltanulmányt a Social Text című kulturális folyóiratnak. A tanulmányban a fizika és a matematika különböző aktuális témáit tekinti át, és rejtett gúnnyal olyan kulturális, filozófiai és politikai tanulságokat von le, amelyekről úgy érzi, hogy tetszenének azoknak a divatos tudományos kommentátoroknak, akik kétségbe vonják a tudomány igényét az objektivitásra.
A Social Text szerkesztői nem jöttek rá, hogy Sokal cikke beugratás, és megjelentették a lap 1996-os tavaszi–nyári számában. Maga Sokal fedte fel, hogy tréfáról van szó, egy másik cikkben, amelyet egy másik lapban, a Lingua Francában jelentetett meg. Ebben elmagyarázza, hogy Social Text-beli írása „bőségesen meg van tűzdelve mindenféle képtelenséggel”, és véleménye szerint csak azért fogadták el, mert a) jól hangzik, és b) hízelgő a szerkesztők ideológiai prekoncepcióira nézve. Az Egyesült Államokban és Angliában rengeteg napi és hetilap tárgyalta a történetet, és úgy tűnik, Sokal csínye bekerül a legendás tudományos beugratások kicsiny társaságába, a Charles Dawson által el- és kiásott piltdowni ember álmaradványaival és James Macpherson álkelta eposzával, az Ossziánnal együtt. A különbség az, hogy Sokal tréfája közcélokat szolgál, fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy a tudományos közösségben vészesen csökken a normák szigora, ezért fedte fel maga a szerző a cikk megjelenése után azonnal, hogy tréfáról van szó.
Sokal szatírájának célpontjai széles intellektuális terepen helyezkednek el. Itt találhatók azok a „posztmodern” társadalomtudósok, akik szívesen flörtölnek olyan avantgárd területekkel, mint a kvantummechanika vagy a káoszelmélet, a tapasztalat töredékes és véletlenszerű természetéről szóló állításaik felékesítése végett. Itt vannak azok a szociológusok, történészek és filozófusok, akik a természeti törvényeket társadalmi termékeknek tekintik, aztán azok a kultúrkritikusok, akik a szexizmus, a rasszizmus, a kolonializmus, a militarizmus vagy a kapitalizmus fertőzetét nem csupán a tudományos kutatás gyakorlatában, de még a kutatás következtetéseiben is fellelik. Sokal nem gúnyolódik a kreacionistákon vagy más vallási fanatikusokon, akik a világ számos részén a tudomány legveszedelmesebb ellenfelei, de célpontjai elég nagy területen szóródnak szét, így aztán minden oldalról támadták vagy dicsérték.
Bármilyen szórakoztató volt is ez az epizód, az újságbeszámolókból nem tudtam azonnal megítélni, hogy mit bizonyít. Tegyük fel, hogy egy közgazdász, aki egy szakszervezetnek dolgozik, rejtett gúnnyal lead egy cikket a The National Review-nak, s ebben olyan érveket sorakoztat fel a minimálbérek törvényben rögzített emelése ellen, amelyeket ő maga tévesnek gondol. Mit bizonyít, ha az írást elfogadják? A közgazdasági érvek lehetnének meggyőzőek még akkor is, ha a szerző nem hisz bennük.
Először azt gondoltam, hogy Sokal Social Text-beli írásával azt a fajta tudományos hablatyolást kívánja utánozni, amelyet minden szerkesztőnek ilyenként kellene felismernie. De amikor elolvastam a cikket, rájöttem, hogy nem erről van szó. Az írás olyan nézeteket fejt ki, amelyeket én képtelenségnek tartok, de kevés kivételtől eltekintve Sokal legalább világossá teszi, hogy mik ezek a nézetek. A cím: A határok átlépése – a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé a cikknek szinte minden részénél homályosabb. (Egy fizikus barátom egyszer azt találta mondani, hogy ha már meg kell halnia, némi vigaszt nyújt számára az a gondolat, hogy soha többé nem kell keresgélnie a szótárban, hogy mit is jelent a „hermeneutika” szó.) Az volt a benyomásom: Sokalnak nehezére esik, hogy ne írjon világosan.
Ahol a cikk hablatyolássá fajul, ott a szöveg nem Sokalé, ott valódi posztmodern kultúrkritikusok írásaiból idéz. Itt van például egy idézet a dekonstrukció apostolától, Jacques Derrídától:
„Az einsteini konstans nem konstans, nem középpont. A változékonyság fogalma maga – végül is a játék fogalma. Más szóval nem valamilyen dolog fogalma – egy középponté, amelyből kiindulva egy megfigyelő uralhatná a területet –, hanem magának a játéknak a fogalma.”
Halvány fogalmam sincs róla, hogy ez mit akar jelenteni. Gondolom, azt mondhatná valaki, hogy a fizikai folyóiratokban megjelenő írások szintén érthetetlenek a beavatatlanok számára.
De a fizikusok kénytelenek egy technikai nyelvet használni, a matematika nyelvét. Ennek korlátai között megpróbálunk érthetőek lenni, és ha nem sikerül, nem várjuk el olvasóinktól, hogy a homályosságot mélységnek nézzék. Soha nem volt igaz, hogy Einsteinnek az általános relativitáselméletről szóló írásait csak egy tucat ember volt képes megérteni, ám ha igaz lett volna, ez Einstein hibája, nem pedig éleselméjűségének a jele lett volna. A princetoni Edward Witten írásait, amelyek a legjelentősebbek közé tartoznak a húrelmélet ígéretes területén, egy fizikusnak sokkal könnyebb olvasnia, mint a legtöbb más húrelméleti írást. Ezzel szemben nem úgy tűnik, mintha Derrida és más posztmodernek olyasmiket mondanának, ami szükségessé tenne egy speciális technikai nyelvet, és ugyancsak nem feszülnek meg az erőfeszítéstől, hogy világosak legyenek. Ám azok, akik csodálják az effajta írásokat, feltehetőleg a legkevésbé sem jönnek zavarba azoktól az idézetektől, amelyeket Sokal felhasznál.
Sokal tréfájához tartozik, ahogyan számot ad a fizika fejleményeiről. Leírásának nagy része tökéletesen pontos, épp csak néhány nevetséges baklövéssel van „megbolondítva”, amelyek jó részét egy fizika szakos hallgató azonnal észrevenné. Állandó vicceinek egyike a „lineáris” szóval kapcsolatos. Ennek a szónak pontos matematikai jelentése van, amely abból a tényből ered, hogy bizonyos matematikai viszonyok grafikusan egyenes vonallal ábrázolhatok. Néhány posztmodern értelmiségi számára azonban a „lineáris” azt jelenti, hogy fantáziátlan és régimódi, míg a „nem-lineáris” valami érzékeny, és avantgárd dolog.
Sokal, amikor a gravitáció kvantumelméletének kulturális jelentőségét fejtegeti, az elmélet gravitációs terére utalva azt mondja, hogy az „egy nem kommutatív (és ezért nem-lineáris) operátor.” Itt az „ezért” nevetséges: a „nem kommutatív”-ból nem következik a „nem-lineáris”, a kvantummechanika valójában olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek egyszerre nem kommutatívak és nem-lineárisak.
Azt is írja Sokal, hogy „Einstein egyenletei (az általános relativitáselméletben) fölöttébb nem-lineárisak, ezért olyan nehéz a megoldásuk a hagyományosan képzett matematikusok számára.” A vicc itt a „hagyományosan képzett” szavakban van. Einstein egyenletei nem-lineárisak, és ez nehézzé teszi megoldásukat, de megoldásuk bárki számára nehéz, és különösen nehéz olyan valaki számára, akit nem hagyományosan képeztek ki. Még mindig az általános relativitáselméletnél maradva, helyesen jegyzi meg, hogy annak a görbült tér-idő leírása megengedi azoknak a tér-idő koordinátáknak az önkényes megváltoztatását, amelyeket a természet leírására szoktunk használni. Itt aztán ünnepélyesen kijelenti, hogy „Eukleidész π-jét, és Newton g-jét, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy állandók és univerzálisak, mostantól már csakis a maguk történetiségében foghatjuk fel.” Ez képtelenség. Olyan matematikailag meghatározott mennyiségek, mint a π és a g jelentését fizikai felfedezések nem tudják befolyásolni, emellett a c is, a g is változatlanul univerzális konstansokként jelennek meg az általános relativitáselmélet egyenleteiben.
Egy másik helyen Sokal úgy tesz, mintha komolyan fontolóra venné a „morfogenetikai mező” néven ismert őrült agyrémet. A komplex számok elméletére úgy utal, mint a matematikai fizika „egyik új és még nagyon spekulatív ágára”, holott ez XIX. századi matematika, és nem is lehetne annál megalapozottabb, mint amilyen. Sőt még sajnálkozik is (Stanley Aronowitz szociológust visszhangozva), hogy minden szilárdtest fizikát végzett diplomás állást kaphat ezen a területen, amely jó néhányuknak újdonság.
Amikor Sokal leleplezte szándékos baklövéseit, a dühödt válasz az volt, hogy visszaélt a Social Text szerkesztőinek fizikusi képesítésébe vetett bizalmával. Panaszkodott emiatt Steve Fuller szociológus és Stanley Fish angolprofesszor is. (Fish az igazgatója a Duke University Pressnek, amely kiadja a Social Textet, és arról nevezetes, hogy ő a modellje az akadémiajáték tanárának Dávid Lodge komikus regényeiben.) A Social Text szerkesztői azzal is védekeztek, hogy lapjuknál a közlésre benyújtott írásokat nem adják ki szakértőknek, mert ez a lap véleményeket közöl. Ilyen körülmények között talán illetlenség volt Sokaltól hagyni, hogy a szerkesztők bízzanak őszinteségében, de a cikk nem lett volna nagyon más akkor sem, ha Sokal beszámolója a fizikáról és a matematikáról teljesen korrekt lett volna. Leleplezőbb azoknak a fizikai és matematikai blöfföknek a sokasága, amelyeket Sokal kaján helyesléssel ravaszul másoktól idéz. Íme a filozófus Bruno Latour a speciális relativitásról:
„Hogyan dönthető el, hogy egy leeső kő viselkedésére vonatkozó megfigyelés, amelyet egy vonaton végeznek, egybeeshet-e ugyanezen kőnek a töltésről tett megfigyelésével? Ha csak egy, sőt ha két referenciakeret van, nem lehet megoldás… Einstein megoldása az, hogy három aktorral számol…”
Ez tévedés. A relativitáselméletben nem okoz semmiféle nehézséget két, három vagy akárhány megfigyelő eredményeinek az összehasonlítása. Sokal egyéb citátumaiban Stanley Aronowitz rosszul használja az „egyesített mezőelmélet” terminust, Luce Irigaray feminista teoretikus helyteleníti, hogy a matematikusok figyelmen kívül hagyják a határokkal rendelkező tereket, holott a témának hatalmas irodalma van, Robert Markley angol professzor nemlineárisnak nevezi a kvantumelméletet, holott ez a precízen lineáris elmélet egyetlen ismert példája. Michael Serres filozófus (a Francia Akadémia tagja) és Jean-Francois Lyotard főposztmodern alaposan elferdítik a modern fizika időfelfogását. Ezek a tévedések nemcsak a Social Text szerkesztői gyakorlatának problematikusságára utalnak, hanem egy nagyobb értelmiségi közösség normáinak a problematikusságára is.
De szerintem Sokal tréfája ott a leghatásosabb, ahol a fizika és a matematika fejleményeiből kulturális, filozófiai vagy politikai következtetéseket von le. Állandóan visszatérő trükkje, hogy egy helyes tudományos állításból abszurd következtetésekre ugrik, mellőzve a köztes érvek használatát. Bohrnak abból a megfigyeléséből, hogy a kvantummechanikában „ugyanazon tárgy hiánytalan magyarázata különböző nézőpontokat tehet szükségessé, ami lehetetlenné teszi az egységes leírást”, rezzenetlen képpel szökken arra a konklúzióra, hogy „a posztmodern tudomány” elutasítja „a hagyományos tudománnyal járó autoritarizmust és elitizmust”. Dévajul olyan matematikaként mutat rá a katasztrófaelméletre és a káoszelméletre, mint amelyek társadalmi és gazdasági felszabaduláshoz vezethetnek. Hogy az emberek tényleg így beszélnek, azt Sokal hasonló jellegű idézetekkel bizonyítja más szerzőktől, többek közt Jean Lacantól és Jacques-Alain Millertől, akik közül az első a pszichiátriára, a második a filmesztétikára alkalmazza a matematikai topológiát.
Nyugtalanítónak találom, hogy a Social Text szerkesztői hihetőnek gondolták, hogy egy épelméjű fizikusnak olyan nézetei lehetnek, mint amilyeneket Sokal cikke kigúnyol. A szerkesztők a cikk megjelentetése mellett szóló döntésüket mentegetve elmagyarázzák, hogy úgy ítélték meg, hogy az „egy hivatásos tudós komoly kísérlete arra, hogy szakterületének fejleményeire valamiféle jóváhagyást találjon a posztmodern filozófiában”. A szerkesztők egyike a Sokal cikkét tartalmazó folyóiratszám egyik bevezetőjében megemlíti, hogy „sok híres tudós misztikus, főleg a fizikusok közt”. Lehet, hogy van néhány olyan fizikus, aki misztikus, bár én eggyel sem találkoztam, és nem tudok komoly fizikust elképzelni, akinek olyan bizarr nézetei lennének, mint amilyeneket Sokal tett nevetségessé. A tudósok és más értelmiségiek között lévő félreértés szakadéka, attól tartok, legalább olyan széles, mint volt három évtizeddel ezelőtt, amikor C. P. Snow aggódott emiatt.
Miután Sokal leleplezte tréfáját, a Social Text egyik szerkesztője egyenesen úgy érvelt, hogy „Sokal paródiája nem is paródia volt, vallomása pedig azt jelenti, hogy megváltoztatta a véleményét, vagy elhagyta intellektuális bátorsága”. Ez engem az amerikai spiritualista, Margaret Fox esetére emlékeztet, aki 1888-ban bevallotta, hogy összes szeánsza, szellemeinek kopogtatása mind tréfa volt, mire más spiritualisták kijelentették, hogy Fox vallomása volt becsapás.
Akik tudományon kívüli üzeneteket keresnek abban, amit érteni vélnek a modern fizikából, olyasmit keresnek, ami nincs. Véleményem szerint két nagy kivételtől eltekintve a fizikai kutatások eredményeinek (szemben mondjuk a pszichológiai kutatásokéval) egyáltalán nincsenek legitim kulturális, politikai vagy filozófiai implikációik. (Itt a tisztán tudományos felfedezések közvetlen logikai implikációiról beszélek, s nem a fizika technikai alkalmazásairól, amelyek természetesen rendkívül jelentősen hatnak kultúránkra, s nem is a fizika metaforikus felhasználásáról.) A fizikai felfedezések akkor válhatnak jelentőssé filozófiai vagy kulturális szempontból, amikor a világegyetem keletkezéséről vagy a természet megfellebbezhetetlen törvényeiről tudunk meg valamit, a jelen szempontjából azonban irrelevánsak.
Az említett kivételek egyikének hatásköri jellege van: a tudományos felfedezések időnként láthatóvá teszik, hogy bizonyos dolgok, például az anyag, a tér, az idő, amelyeket pár excellence filozófiai témáknak tekintettek, valójában a közönséges tudományhoz tartoznak. A másik és jóval fontosabb kivétel annak a Newton munkásságáig visszanyúló felfedezésnek a mélységes kulturális hatása, hogy a természetet személytelen matematikai törvények kormányozzák. Az persze a mi dolgunk, hogy felismerjük ezeket a törvényeket, és megállapítsuk érvényességi körüket, de a kultúra vagy a filozófia szempontjából lényegtelen a Newton és Einstein gravitációelmélete vagy a klasszikus és a kvantummechanika közötti különbség.
Ezzel kapcsolatban jókora a zűrzavar, mert a kvantummechanika meglehetősen hátborzongatónak tűnhet, ha köznapi nyelven írják le. Az atomokban lévő elektronoknak nincs határozott helyzetük vagy sebességük, amíg meg nem mérik ezeket a tulajdonságokat, egy elektron sebességének a megmérése viszont töröl minden helyzetére vonatkozó tudást. Ez a hátborzongató jelleg indíthatta Andrew Rosst, a Social Text egyik szerkesztőjét arra a másutt található megjegyzésre, hogy „a kvantitatív racionalitás – a tudományos materializmus előírásos jellemzése – nem tud számot adni az anyag viselkedéséről a kvantumvalóság szintjén”. Ez egyszerűen nem igaz. Racionális folyamatok segítségével ma hiánytalanul jellemezhetjük kvantitatíve az atomokat az atom úgynevezett „hullámfüggvényének” felhasználásával. Ha az ember kiszámítja a hullámfüggvényt, az felhasználható bármely kérdés megválaszolására, amely az atom energiájára vagy fénnyel való interakciójára vonatkozik. A részecskepályák pontos newtoni nyelvét felcseréltük a hullámfüggvények pontos kvantumnyelvére, de ami a kvantitatív racionalitást illeti, nincs különbség a kvantummechanika és a newtoni mechanika között.
Ezen a ponton el kell ismernem, hogy a fizikusok is felelősek az effajta kérdésekkel kapcsolatos általános zűrzavarért. Sokal idéz néhány borzalmas példát Werner Heisenberg filozófiai kalandozásaiból, például a következőt: A tudomány immár nem objektív megfigyelőként áll szemben a természettel, hanem aktorként látja magát ebben az ember (sic!) és természet közötti kölcsönhatásban.” (Heisenberg a XX. század egyik nagy fizikusa volt, de nem mindig lehetett nála arra számítani, hogy körültekintően gondolkodik, ahogy a német nukleárisfegyver-programban elkövetett technikai hibái mutatják.) Újabban még olyan tudósok is, mint Ilya Prigogine, azt állítják, hogy a nem-lineáris dinamikának, amely épp elég érdekes minden felhajtás nélkül is, mély filozófiai jelentősége van.
Ennyit a tudományos felfedezések kulturális implikációiról. De mi következik a tudományra nézve önnön kulturális és társadalmi kontextusából? Itt a Sokalhoz hasonló tudósok sok szociológussal, történésszel és filozófussal éppúgy szemben állnak, mint a posztmodern irodalomteoretikusokkal. Ebben a vitában mintha egymás mellett beszélne el a két fél. A szociológusok és a történészek például néha úgy írnak, mintha a tudósok semmit sem tanultak volna a tudományos módszerről Francis Bacon óta, holott természetesen nagyon jól tudjuk, hogy milyen bonyolult az elmélet és a kísérlet viszonya, és hogy milyen nagy mértékben függ a tudomány munkája a megfelelő társadalmi és gazdasági környezettől. A tudósok viszont időnként azzal vádolják azokat, akik teljesen relativista nézeteket vallanak, hogy nem hisznek az objektív valóságban. Sokal álcikke halálosan komolyan idéz olyan „revizionista munkákat a tudománytörténet és a tudományfilozófia területéről”, amelyek kétségbe vonják azt a felvilágosodás utáni dogmát, mely szerint „létezik egy külvilág, amelynek tulajdonságai függetlenek minden egyéntől, sőt az emberiségtől mint egésztől is”. E sajátos kitétel paródiájával az a baj, hogy Sokal célpontjainak többsége tagadja, hogy bármiféle kétsége lenne a külvilág létezését illetően. Megerősítenék az objektív valóságba vetett hitüket a The New York Timesnak írt levelükben a Social Text szerkesztői, és ugyanezt tette Stanley Fish is szerkesztőségi cikkében.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy Sokal szatírájának ez a része jogosulatlan. Az általa bíráltak álláspontjának szerintem (és ahogy kiveszem, Sokal szerint is) gyakran nincs értelme, ha van objektív valóság. Egyszerűen szólva: ha a tudósok valami valóságos dologról beszélnek, akkor az, amit mondanak, vagy igaz, vagy téves. Ha igaz, hogyan függhet a tudós társadalmi környezetétől? Ha téves, hogyan segíthet bennünket abban, hogy felszabaduljunk? A tudományos kérdés kiválasztása és a megközelítés módszere függhet mindenféle tudományon kívüli tényezőtől, de a helyes válasz, ha megtaláljuk, az, ami, mégpedig azért, mert ilyen a világ. Mindazonáltal nincs értelme olyan nézeteket kigúnyolni, amelyekről az ellenfél azt állítja, hogy nem osztja őket.
Magam is beleütköztem már ilyen akadályba. Dreams of a Final Theory című könyvem egy korai változatában megbíráltam a feminista tudományfilozófus Sandra Hardingot (a Social Text egyik szerzőjét), hogy olyan relativista álláspontot képvisel, amely tagadja a fizikai törvények objektivitását. Bizonyítékként idéztem, hogy a modern tudományt (és különösen a fizikát) „nemcsak szexistának, de rasszistának, osztálymeghatározottságúnak és kulturálisan erőszakosnak” nevezi, és azt állítja, hogy „a fizika és a kémia, a matematika és a logika éppúgy magukon viselik félreismerhetetlen kulturális kreátoraik ujjlenyomatát, mint az antropológia és a történelem”. Úgy gondoltam, hogy ennek az állításnak csak egy relativista számára lehet értelme. Mi jó lehet abban, ha azt állítjuk, hogy a tudományos kutatás eredményeinek kedvezőeknek kell lenniük a multikulturális vagy a feminista ügyek szempontjából, ha ezeknek az eredményeknek helyesen kell számot adniuk az objektív valóságról? Elküldtem Hardingnak a szóban forgó rész kéziratát, aki válaszában felsorolta írásának jó néhány olyan passzusát, ahol expliciten tagadta, hogy relativista lenne. Erre én elhagytam a relatívizmus vádját, és az olvasóra bíztam, hogy levonja megjegyzéseiből a következtetéseket.
Talán jobban megvilágítja a problémát, ha nem arról beszélünk, hogy valóságos-e a természet, hanem arról, hogy valóságosak-e általában a tudományos ismeretek és speciálisan a fizikai törvények.
Amikor a Cornell Egyetemre jártam, meghallgattam egy filozófiaprofesszor (valószínűleg Max Black) egyik előadását, aki azt magyarázta, hogy ha megkérdezik tőle bármiről, hogy valóságos-e, mindig ugyanazt válaszolja, nevezetesen, hogy „igen”. Valóságos a vasorrú bába, valóságosak a fizika törvényei, valóságosak a baseball szabályai, és valóságosak a kövek a mezőn. De másképpen valóságosak. Amikor azt mondom, hogy a fizika törvényei valóságosak, ezen azt értem, hogy nagyjából ugyanolyan értelemben (bármi legyen is az) valóságosak, mint a kövek a mezőkön, és nem ugyanolyan értelemben (ahogy Fish sejteti), mint a baseball szabályai. A fizika törvényeit vagy a mezőkön heverő köveket nem mi teremtjük, és néha fájdalmasan kell ráébrednünk, hogy tévedésben leledzünk felőlük, például amikor jól beleverjük a lábujjunkat egy kőbe, amit nem vettünk észre, vagy rájövünk, hogy tévedtünk (ez a legtöbb fizikussal megesik) valamilyen fizikai törvénnyel kapcsolatban. De azok a nyelvek, amelyeken jellemezzük a sziklákat, vagy megállapítjuk a fizikai törvényeket, társadalmilag létrehozott nyelvek, így azzal a hallgatólagos feltevéssel élek (amellyel a mindennapi életben mindannyian élünk a kövekkel kapcsolatban), hogy a fizika törvényeiről szóló kijelentéseim egyértelmű megfelelésben kötődnek az objektív valóság bizonyos vonatkozásaihoz. Másképp szólva: ha valaha intelligens lényeket fedeznénk fel egy távoli bolygón, és lefordítanánk tudományos munkáikat, azt látnánk, hogy ugyanazokat a törvényeket fedeztük fel mi is, ők is.
Van itt egy másik bonyodalom is, nevezetesen, hogy egyetlen ma ismert fizikai törvény sem pontosan és univerzálisan érvényes (talán a kvantummechanika általános törvényeit kivéve). Ugyanakkor jó részük végleges formába van öntve, és bizonyos ismert körülmények között érvényes. Azok az elektromos és mágneses jelenségeket leíró egyenletek, amelyeket ma Maxwell-egyenletekként ismernek, nem azonosak a Maxwell által eredetileg leírt egyenletekkel; ezek olyan egyenletek, amelyeket a fizikusok más fizikusok – mindenekelőtt az angol Olivér Heaviside – sok évtizedes munkája nyomán fogalmaztak meg. Ma olyan megközelítésnek tekintik őket, amely korlátozott kontextusban (gyenge, lassan változó elektromos és mágneses terekben) érvényes, de ebben a formában és ebben a korlátozott kontextusban fennmaradt egy évszázadon át, és várhatólag fennmarad a végtelenségig. Az effajta fizikai törvényről gondolom én azt, hogy megfelel valaminek, ami épp olyan valóságos, mint bármi más, amit annak tudunk. Ezen a ponton a Sokal-féle tudósok meg jómagam nyilvánvalóan nem értünk egyet azok egy részével, akiket Sokal kigúnyol. A tudományos ismeret objektivitását tagadta Andrew Ross és Bruno Latour és (ahogy én látom) olyan nagy hatású filozófusok is, mint Richárd Rorty és a néhai Thomas Kuhn, a legtöbb természettudós azonban magától értetődőnek tekinti.
Azért jutottam arra, hogy a fizika törvényei valóságosak, mert velük kapcsolatos tapasztalatom semmilyen alapvető módon nem tér el a kövekkel kapcsolatos tapasztalatomtól. Azok számára, akik nem élnek együtt a fizika törvényeivel, azt a nyilvánvaló érvet tudom felhozni, hogy a fizika törvényei, ahogy mi ismerjük őket, működnek, és nincs más ismert mód a természet szemlélésére, amely hasonló értelemben működne. Sarah Franklin (a Social Textnek ugyanabban a számában, amely Sokal tréfáját is hozta), megtámadja Richard Dawkins egy érvét, mely szerint azzal, hogy megbízunk a repülőgépek működésében, kimutatjuk, hogy elfogadjuk a természeti törvények működését. Franklin megjegyzi, hogy bizonyos légijáratokon felszálláskor imafilmeket vetítenek, segítségül híva Allahot, hogy tartsa biztonságosan a levegőben a gépet. Azt gondolja talán Franklin, hogy Dawkins érve őrá nem vonatkozik? Ha igen, hajlandó lenne eltekinteni a fizikai törvények felhasználásától a repülőgépek tervezésekor, és ehelyett imákra hagyatkoznia?
Ott van aztán az az ezzel rokon érv, hogy bár még nem volt alkalmunk egy távoli bolygó teremtményeinek feljegyzéseit a mieinkkel összehasonlítani, azt láthatjuk, hogy a földön a fizika törvényeit egyformán értik minden nemzet, faj, és – igen, igen – nem tudósai. A tudományt kommentáló szerzők egy része a Sokal által idézettek közül abban bízik, hogy a nők vagy az imperializmus áldozatainak részvétele meg fogja változtatni a tudomány jellegét; ám amennyire én látom, a fizikusnők és a harmadik világbeli fizikusok ugyanúgy dolgoznak, ahogy a nyugati fehér férfi fizikusok. Lehet erre azt mondani, hogy ez épp a sáncai közé zárkózott tudományos tekintély hatalmának vagy a nyugati társadalom mindenre kiterjedő befolyásának a jele, de ezek a magyarázatok számomra nem meggyőzőek. Bár a természettudománynak intellektuálisan vezető szerepe van abban az értelemben, hogy világosan tudjuk, mit jelent az, hogy egy elmélet igaz vagy téves, műveletei nem társadalmilag játszanak vezető szerepet – a tekintély itt nem sokat számít.
Kitűnő fizikusok, akik túl vannak legjobb korszakukon, mint Heisenberg Németországban az ötvenes években vagy De Broglie Franciaországban, időnként megpróbálják saját elképzeléseiknek megfelelő irányba erőltetni a fizikát -, de ahol az ilyen mandarinok egyáltalán elérik céljukat, csak egy országban, és csak rövid időre. A fizika irányát ma döntően fiatal fizikusok határozzák meg, akiket még nem nyomnak agyon a kitüntetések vagy a saját tekintélyük, és akiknek a hatása – az az izgalom, amit kavarnak – abból az objektív haladásból ered, amelyet el tudtak érni. Ha a természeti törvények általunk adott kifejezése társadalmilag konstruált, akkor azoknak a tudósoknak a társadalma konstruálja, amely főleg a természet törvényeivel való viaskodáson keresztül alakul ki.
Néhány történész nem tagadja a természet törvényeinek realitását, de mégsem hajlandó számításba venni a jelen tudományos ismereteit a múlt tudományának leírásakor. Részben mert kerülni akarják az anakronizmust, annak feltételezését, hogy a múlt tudósainak úgy kellett volna látniuk a dolgokat, ahogyan mi látjuk, részben, mert mindenáron fenn akarják tartani a történészek intellektuális függetlenségét. Ezzel az a probléma, hogy a múlt megértésének olyan támpontjait adják fel így, amilyenekhez semmilyen más módon nem juthatnak hozzá. Az 1890-es évek végén J. J. Thomson híres méréseket végzett, amelyekben az elektron tömegének és töltésének arányát mérte. A mérési eredmények erősen ingadoztak, ő mégis makacsul a felső értéktartományba tartozó értékeket hangsúlyozta. Ha csak a történelmi adatokat vennénk figyelembe, nem tudnánk eldönteni, hogy ezt azért tette-e, mert ezek az eredmények erősítették meg inkább első mérését, vagy pedig azért, mert ezek valójában pontosabb mérések voltak. Miért ne használnánk fel azt a támpontot, hogy a második alternatíva valószínűtlen, mivel az a nagy érték, amelyet Thomson előnyben részesített, a ma helyesnek tartott értéknek majdnem a kétszerese?
Az a tudománytörténész, aki figyelmen kívül hagyja a jelen tudományát, számomra olyan, mint teszem azt az a történész, aki az amerikai polgárháború katonai hírszerzésével foglalkozva, úgy mesélné el, miként habozott McClellan a Virginia-félszigeten, amikor hatalmas szövetségi csapatokat vélt látni, hogy nem venné tekintetbe azt a jelenlegi ismeretünket, hogy McClellan tévedett. Még a történészek érdeklődését felkeltő témák megválasztására is hatnia kell annak, hogy ma már tudjuk, melyek voltak a tévutak, melyek voltak azok az ösvények, amelyek sikerhez vezettek. Az, amit Herbert Butterfield a történelem whig értelmezésének nevezett, a tudománytörténetben legitim állítás – még ha nem is azon a módon, ahogy a politika- vagy a kultúrtörténetben –, mivel a tudomány kumulatív, és lehetővé teszi a siker vagy a kudarc határozott megítélését.
Nem Sokal vetette fel először ezeket a problémákat, de nagy szolgálatot tett azzal, hogy ilyen drámai módon vétene fel őket. Ezek nem teljesen tudományos problémák, bárhogy értsük is a „tudományos” szót. Ha azt gondoljuk, hogy a tudományos törvények elég flexibilisek ahhoz, hogy hathasson rájuk felfedezésük társadalmi környezete, akkor egyesek hajlamosak lesznek nyomást gyakorolni a tudósokra, hogy proletárabb, femininebb, amerikaibb, vallásosabb, árjább vagy akármilyenebb, de mindenesetre nekik tetsző törvényeket fedezzenek fel. Ez veszélyes út, és a vele kapcsolatos vitában többről van szó a tudomány egészségénél. Mint már említenem, civilizációnkra erőteljesen hatott az a felfedezés, hogy a természetet személytelen törvények kormányozzák. Példaként szeretném idézni Hugh Trevor-Roper megjegyzését, hogy tudniillik e felfedezés egyik korai hatása az volt, hogy csökkentené a boszorkányégetés iránti lelkesedést. Érvényesítenünk kell, és meg kell erősítenünk egy racionálisan megérthető világ vízióját, ha meg akarjuk védeni magunkat az emberiséget még mindig szorongató irracionális tendenciáktól.
The New York Review of Books, 1996. augusztus 8.
(Pap Mária fordítása)
- Magyar tarka [6]