In memoriam R. I.
Ülünk egymással szemben, pontosan kilencven fokot zárnak be ülőalkalmatosságaink, az övé a kanapé, az enyém a fotel, a derékszöget az előttünk lévő asztal jelöli ki, de kissé félrefordított felsőtestünk – az enyém jobbra, az övé balra – mégis a szemben léttel fejezhető ki a legpontosabban, de itt még, amikor topográfiailag definiálom kettőnk viszonyát, nem az elvi szembenállást kívánom érzékeltetni.
Jobb kezem felől magnetofon, kiváló, professzionális készülék (UHER 240 AV, stereo), a rádiósok sem használnak ennél jobbat (sőt), most is, mint mindig, kézre esik, látom a műszereket, amelyek azt is jelzik, ha véletlenül valamelyikünk az asztal lábába rúg, ilyenkor a műszerek jobbra élesen kilengenek, s csak lassan csillapodnak meg. A műszer a hang tartalmára érzéketlen, csak a hangerőt méri-mutatja, azt a műszert még nem találták fel, amely a tartalomra is reagálna.
Még békésen, mondhatnánk barátságosan diskurálunk, régmúlt, eltemetett és elfeledett, de elfeledhetetlen időkről. Én suta kérdéseket teszek fel, repertoáromból halászom elő őket – itt semmire sem jó sztereotípiák! –, ő pedig megfontoltan és őszintén válaszol. Őszinteségére garancia, hogy ígéretet tett rá, „mindent elmondok, amit tudok”, mondta (ha! ha!) még a beszélgetés kezdetén, s én – mi mást tehettem volna? – tudomásul vettem, hogy a minden annyi lesz, amennyit ő annak tart.
A békés, középpolgári miliő, a nagy napos szobák, valahol az Újlipótvárosban vagy a Rózsadombon, a múltat idéző, lazán elrendezett, tekintélyes bútorok, egyáltalán a lakás gazdagságot sugárzó légköre (neves festők képei a falakon, értékes ezüstök és porcelánok a vitrinekben, príma keleti szőnyegek), amelyet csak néhány oda nem illő tárgy jelenléte tör meg, azt sugallja: egy komoly, megállapodott férfi kívánja valóban elmondani az élettörténetét, s én mint krónikás, a modern idők modern eszközével, lúdtoll helyett magnetofonnal fogom rögzíteni a nagy idők nagy tanújának, fontos szereplőjének vallomását.
Már képes vagyok a szemébe nézni, megszoktam a tekintetét, bár az orrnyergében húzódó mély ároktól, valahányszor rátéved a tekintetem rettegés fog el. Kezdem kiismerni a stílusát, érzem, hogy amikor mondandóját túlzsúfolja töltelékszavakkal – ugyebár, mindazonáltal, hát, kérem szépen, ami azt illeti stb. – nem mond igazat, de a játékszabályok nem teszik lehetővé, hogy az ő egykori módszereivel, akár a legenyhébbekkel is! – éljek, ráripakodjak: ne sumákolj! ne beszélj mellé! nem így volt, az igazat mondd! Nézem a tekintetét, barna szemét, amely a kritikus pillanatokban összeszűkül, ilyenkor orrnyergének árka még mélyebb lesz, húsos szájának szeglete megmerevedik, ha látná, maga csodálkozna a legjobban, hogy fegyelmezett arca szinte eltorzul, nyakán az erek megfeszülnek, s így mondja „nem tudom, nem emlékszem”, pedig tudja, pedig emlékszik, de ez már kívül esik azon, amit kezdeti megállapodásunkkor a minden keretei közé sorolandónak tartott.
Fegyelmezett, okos ember hírében állt már akkor olyan ember hírében, aki kerülte a fölösleges kockázatot, az íróasztal vagy a barikád bármelyik oldalán ült, állt, harcolt is. Pallérozott elme, a kulturáltságnak azonban a szele sem suhintotta meg, hiába öt idegen nyelven fluens a tudása, hiába a világlátottsága.
Csak kényes kérdésekről beszélünk. Közelmúlt történelmünk eseményeiről és olyan személyekről, akik akkor, a proletárdiktatúra, a szocializmus építésének hőskorában a nép nevében követtek el megbocsáthatatlan bűnöket. Hidegvérű, szadista gyilkosok nevei sorjáznak, mi lett velük, akkor milyenek voltak, mit csináltak, ma mit csinálnak, hogyan élnek. Milyen emberek voltak, kérdem, miközben rágyújtok egy Virginia Slimsre, Amerika egyik legnépszerűbb s valóban kitűnő cigarettájára, s a füstöt illedelmesen nem beszélgetőpartnerem felé, hanem az ellenkező irányba fújom ki. Kérdezői rutinomból szinte semmire sem futja, nem kihallgatások vezetéséhez, hanem szociológiai interjúkhoz vagyok szokva, de hiába is lennék erőszakos, csak azt érném el, hogy még merevebbé válna a szájszeglet, még keményebbé a tekintet, még mélyebbé a széles orrnyereg ránca, és még azt a keveset sem mondaná el, amire talán tényleg elszánta magát.
Mert valamire elszánta magát. Harmincévi teljes némaság után vállalta, hogy megszólaljon azokról az időkről, vállalta, hogy ő ő. Harminc évig a családjának sem beszélt a Cégnél töltött éveiről. Sem azokról, amikor ő volt hatalmi helyzetben, sem azokról, amikor átkerült az íróasztal másik oldalára, majd a börtönbe. Úgy éltek a feleségével egymás mellett, hogy kapcsolatuk a gyereknevelésre és a háztartásra korlátozódott. Előbb a Cég törvényei kívánták így, utóbb, mert ők zárkóztak be némaságuk burkába. Mert nem volt bátorságuk, hogy legalább egymásnak föltáró vallomást tegyenek, a lebeszélés okozta megkönnyebbülést választva, penitenciát nem is remélve.
A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, folyik belőle a szó, de én, aki már sokadik alkalommal, több órája ülök szemben vele, tudom, hogy mennyire kínlódik, milyen nehezen formálja a hazugságukban is kerek és egymáshoz illeszkedő gondolatokat. A történetnek, amely az elmondottakból kirajzolódik, hibátlannak kell lennie, logikusnak, amelyen nincs rés, amelyben nincs ellentmondás, s amely őt éppen olyannak tünteti fel, amilyennek önmagát harminc év alatt felépítette. A hazugságvár nem omolhat össze.
Ülök a gyilkossal szemben a békés Budapesten, kávét szürcsölök, hozzá teasüteményt rágcsálok (a Lukács cukrászdából hozta a felesége, tiszteletemre, hiszen vendég a lakásban rajtam kívül alig fordul meg, gyerekei, unokái is elkerülik), az utcáról beszűrődő zajok monoton zsongássá tompulva érnek a mikrofonhoz, amely irányszelektív, s csak az ő hangját veszi, ülök, kissé oldalra fordulva, s bárgyú kérdéseken töröm a fejem, amelyek továbblendíthetnék a hazug monológot.
Bűnösségére nincsenek bizonyítékaim. S ki tudja, bármikor előkerülnek-e majd a kazamatákból? De tudom, hogy a többiek is, akiket áldozataik (életben maradt áldozataik) név szerint megneveztek a messze idegenben megjelent könyvekben, cikkekben, éppen ilyen szabadon és gazdagon élnek, éppen ezt a levegőt szívják, nyaralójuk van Tahiban vagy Leányfalun, márkás autón járnak, s együtt állunk sorba az önkiszolgáló boltok pénztárainál. Lakbért fizetnek, villany- és gázszámlát, gyerekeik, unokáik ügyében protekcióért folyamodnak egymáshoz. Bűnösségüket ők is tagadják, a róluk megjelent írásokat hazugságnak, rágalomnak minősítik, s miként az én beszélgetőpartnerem is, valamennyien a másikat nevezik meg gyilkosként, szadistaként, pribékként, fogdmegként. „Én csak arra törekedtem, hogy az igazságot, a kor szellemének és saját elveimnek megfelelően (amelyek természetesen egybeestek!) kiderítsem, a többi nem az én feladatom volt.”
A szörnyűségek tárházából példákra vadászom. Olyanokra, amelyek elég erősek ahhoz, hogy kilendítsék óvatosságából, de nem annyira provokatívak, hogy visszahúzódjék csigaházába. Az „elhitte-e akkor…” típusú kérdésre fölényes (talán gúnyos?) mosoly a válasz, naiv gyerek, mondja a tekintete, mi az, hogy elhittem-e? Mindenki elhitte, el kellett hinnem, mert aki a pártban hitt, az hitt a párt szavában is. A gyermek több szorongással vallja be csínytevését liberális szüleinek, mint ő vérlázító hűtlenségeit. „Barátom volt, a párt árulónak nyilvánította, soha többé nem álltam vele szóba.” Mire én: „De amikor kijött a börtönből, és nyilvánvalóvá vált, hogy semmi nem igaz…?” „Minek vájkálni a régi sebekben?! Nincs bennem harag azok ellen, akiket megtagadtam, s nincs azok ellen sem, akik engem tagadtak meg.” S a jóvátehetetlen, megmásíthatatlan halál? Nem így kérdezem, de megérti. „Olyan világ volt, amikor a bűnösöknek meg kellett halni, s ártatlanok is elpusztulhattak, istenem, nem nagy ügy. Az ország épült, ha nem is teljesen úgy, ahogy elképzeltem, de az alapelvekben nem történt változás, a mindennapi gyakorlat pedig soha nem lehet szinkronban a tiszta elvekkel.”
A börtöncella, az akasztófa, a kínzások természetes közegei voltak a kornak, az egyes ember szenvedései jelentéktelenek a Nagy Ügy győzelemre segítéséhez képest. Hallgatom a jól fésült mondatokat, amelyek ügyesen kis és jelentéktelen epizódok hosszas elbeszélésébe torkollnak, s nem tudom terelni a beszélgetést, nem tudok közbekérdezni. Ha elhangzik egy mára hírhedtté vált név, belekapaszkodom. Mi lett vele? Mit csinál? Hogyan él? A válaszok semmitmondóak, elhárítók, s hozzá az ideológia, hogy ezek az ügyek olyan régen voltak s annyira jelentéktelenek a mából nézvést, hogy beszélni sem érdemes róluk. A halottakkal kevésbé kíméletes, azoknak már mindegy, azok becsületére nem kell kényesen ügyelnie.
Ülünk egymással szemben, s aki kívülről nézne bennünket, két békésen diskuráló felnőtt férfit látna csupán – egy középkorút meg egy öreget. Játszik velem. Órákig beszél, és nem mond semmit. Megismétli azt, ami már a napisajtóban is közhely. S az a kevés személyes élmény, amivel kiegészíti, nem több, mint amit bárki, kevés fantáziával hozzátoldhatna.
E. P. íróra gondolok, aki megtehette, hogy anekdot formájában meséljen róluk. E. P. nem komolytalan, sőt! Halálosan komolyan veszi őket, de megvetésének ezt a formát adta. E. P. azonban író, s nem oknyomozó szociológus. Az ő anekdotja sokat mond, művészi eszközökkel öli meg a gonosz szellemet. Én azonban szemben ülök a szellemmel, a szellem testi valójában is jelen van, még nem spiritualizálódott, egészséges, bár idős férfi, akiről jól el tudom képzelni, hogy ülünk egymással szemben, egy egészen más szituációban, amelyben nem én kérdezek, hanem ő.
Szeretném egyszer rajtakapni, úgy, hogy ne én hívjam föl a figyelmét a hazugságra, hanem számára váljék nyilvánvalóvá: nem sikerült a választott taktika, elszólta magát. S magyarázkodni kényszerül, vagy kitálal. Peregnek az események, telnek az évek, előkerülnek áldozatok és hóhérok nevei, s a rövid jellemzések között talán olyan is akad, ami némi újdonsággal szolgál, de a nagy történetet nem segít megismerni. Tudom, hogy folyamatosan hazudik, de én azt az egyetlen hazugságot szeretném tetten érni, amelynek nyomán az egyértelműség visszavonhatatlanul érvénytelenné teszi a korábban elmondottakat.
Aztán egyszer csak ő mondja ki J. nevét. Szinte mellékesen, mint a Nagy Per egyik mellékperének (a szakirodalomból egyébként jól ismert) mellékszereplőjét. J. zsidó volt, mégis bekerült a Nagy Perbe. Engem meg azzal is vádoltak később, hogy szándékosan kihagytam, mentettem a zsidókat.” Mert persze és természetesen rá is sor került egyszer, hóhérból áldozat lett, saját beosztottjai tartóztatták le, vitték el egy éjszaka, és verték az ottani Rend szerint, amikor a Nagy Testvérnél úgy határoztak, hogy antiszemita indíttatású pereket kezdenek nálunk is. J. zsidó volt, de a felesége született svéd.” Menne tovább, mondaná saját kálváriáját, keserves, börtönben töltött éveit. Mert az őt ért sérelmek vérlázítóak, hiszen ő az eszme feltétel nélküli elkötelezettje, a párt ökle volt (ő citálja a korabeli szlogent!), ő nem porszem csupán a történelem hatalmas gépezetében, ő a gépezet egyik mozgatója, az ő tévedésen alapuló tragédiája a valódi tragédia, amelyet az utókor számára rögzíteni kell.
J.-t ismerem, s ismerem J. tragédiáját is. A Nagy Per során letartóztatták, s vele svéd feleségét is, az apolitikus, szép, szőke asszonyt, aki követte kommunista emigráns férjét a háború utáni Magyarországra. Livnek hívták, és cukorbeteg volt, de e betegségét a folyamatosan adagolt inzulinnal olyannyira karban tudta tartani, hogy még a közeli barátai közül is csak kevesen tudtak róla.
Az interjú gördülne tovább, de gombóc ül a torkomban. Itt ül velem szemben J. lehallgatója, Liv lehallgatója, Liv gyilkosa. Liv ma már nagymamakorban lenne, de amikor elpusztult, névrokonához, Liv Ulmannhoz volt hasonlatos. És semmi köze nem volt ehhez a kis, vacak közép-kelet-európai országhoz. Férje kommunista nézeteit úgy tolerálta, ahogy egy nem politizáló feleség a politizáló férj nézeteit a világon mindenütt eltűri. Ám Liv gyanús volt. Mindenek előtt azért, mert idegen. J. után őt is elvitték. Amíg remélhették, hogy terhelő bizonyítékokkal tud szolgálni J. emigrációs éveiről, addig naponta megkapta a létezéséhez nélkülözhetetlen inzulint. Tolmáccsal hallgatták ki, mert még rosszul sem tudott magyarul. Naivitását komolytalanságnak értékelték, tudatlanságát ködösítésnek. Mire elérkezett J. pere, Liv már halott volt. A vád számára kínos és felesleges lett volna a semleges országból származó asszony. Néhány verés után magára hagyták. Megvonták tőle az inzulint, bekómált és meghalt.
„Mi lett J. feleségével?” – kérdezem, mint aki semmit nem tud. Szeme szűkül, nyakán az erek kidagadnak, szája szeglete hátrahúzódik és megmerevedik. Szinte sziszegve mondja: „Nem tudom.” És folytatja a saját történetét. Ez a „nem tudom”, a metakommunikációs jelekkel együtt egyenlő a beismerő vallomással: megöltem, megölettem Livet, J. feleségét, s te piszok kis szociológus, aki a fiam lehetnél, ne turkálj olyan ügyekben, amelyek nem tartoznak rád. Ezt mondja a tekintete, meg azt, már megbánta, hogy szóba állt velem. De mert az általa megszabott játékszabályok szerint nem tud visszavedleni igazi szerepébe, a görcs lassan enyhül, és folytatódik a mindkettőnk számára keserves beszélgetés.
Nem húzok strigulákat, nem a halottak számlálása a feladatom. Én csak arra vállalkoztam, hogy megismerjem azokat az embereket, akik ártatlanokat gyilkoltak vagy gyilkoltattak halomra egy eszme nevében. Folytatom a reménytelen bújócskát, bár forog a gyomrom a velem szemben ülő szenvtelen gyilkostól, de a nagy kísérletet nem adom fel. Valamit, ha mégoly keveset is, meg kell ismerni abból a mentalitásból, amelyik máig tartóan ilyenné tette az országot.
Az interjú szünetében felesége primőr epret hoz, tejszínhabbal. Az ablakon élesen vág be a napfény, egy Prihoda-rézkarc arany keretén törik meg. A kezét nézem, ápolt körmeit, hatalmas pecsétgyűrűjét, amely elvész az ujjak szőrbozontjában.
Ezt az írást eredetileg valamelyik szamizdat kiadvány számára írtam, még 1987-ben, azonban akkor elkeveredett, vagy talán egy házkutatás során elvitték a kéziratot. Most került elő a másodpéldány, s úgy gondoltam, ma sem teljesen érdektelen.