Az önpusztítás mint műalkotás, akart és nem akart kudarc és diadal, Péter – az élet, az élhetés, amint utópiává távolodik tőled, s amit ezért, tudva és nem tudva, fokozatosan leépítettél, mint hamis látszatot.
Festőnek lenni, ez távolról sem a festést jelentette neked. Hamar el is dobtad az ecsetet, a képcsinálás más, mesteremberhez méltóbb, számodra mellébeszélésre alkalmatlanabb eszközei kedvéért. Miközben festőként vagy mondjuk így: egy látványokra különösen érzékeny értelmiségiként láttál és gondolkodtál, voltaképpen irritált téged mindaz a ballaszt, ami a festő szóra tapadt. Minden képed rendcsinálás, megszabadulás valami hamistól, fölösleges súlyok és álságok kidobálása, helyek megtisztítása. A professzionalizmus fölé emelkedés, a festőlét mint foglalkozás megkerülése: a szobáid, amelyekben laktál, jobban hasonlítottak egy szerény üzletmenetű asztalos műhelyéhez, mint egy festőműteremhez.
A mesteremberlét talán az életösztön trükkje volt: de nem tudott eltéríteni a tudástól, aminek birtokában voltál. Már a régi képeiden is szétrepülő tükörcserepek, szétrobbanó formák mindenütt – egy összerakhatatlanul, jóvátehetetlenül széttört világ repeszdarabjai – erre a minden munkádban és gondolatodban lappangó katasztrófára az a képed vet némi szürkés fényt, amelyikbe beragasztottad a mosolygós kisgyerekkori fényképedet, szép nagy sárga csillaggal a kabátodon.
Nem mintha hiányzott volna belőled a hajlandóság, hogy elnézz a katasztrófa fölött: elvégre éltél, sokáig kedvvel, és voltak diadalaid. Képek, beszédes tárgyak, a felejthetetlen előadásod Vajdáról, díszletek a Dohány utcában, Bogláron és Kaposváron. És ki más talált valódi római üvegpasztát, reneszánsz plakettet vagy honfoglaláskori aranypénzt a Bizományiban? Ki más ismert rá olyan tisztán Yves Klein képeiben és akcióiban a tiszta kézjegyre és a botrány katarzisára? Te sem bírtad elviselni, ha a képeid tetszettek, gyanakodtál, hogy még mindig túlságosan szépek, lágyak és szolgálatkészek, és bár valamilyen dialógust kezdeményeztél általuk, valójában ronda, felháborító és botrányos. Ezt nem teszem múlt időbe.
Keddenként szoktál volt meghívni bennünket egy régi, már előzőnek tűnő életünkben. 1991-ben, amikor kiállításod nyílt Óbudán, összerezzentél, mikor hirtelen ráeszméltünk, hogy megint kedd van. Nem tudom, lehet-e véletlen, hogy ez a mai, utolsó meghívásod is keddre szól.
Elhangzott 1997. január 7-én a Farkasréti temetőben.