Kecskeméti Kálmán

Nyomtatóbarát változat

Az ötvenes évek csütörtököt mondtak. Amikor 1959. december 31-én, csütörtökön, éjfélkor elhangzott a Himnusz, sokan ugrottak a rádiókészülékekhez, hogy elhallgattassák, mielőtt köszöntené őket Dobi István, a részeges államelnök.

Ránk köszöntöttek a hatvanas évek, melyekben életünk alaptónusát az állandó háborús fenyegetettség, az atomháború rémképe adta. A válságról válságra billegő szovjet–amerikai egyensúly-politika az egész évtizedet feszültség alatt tartotta. Minden percben kitörhetett valami beláthatatlan következményekkel fenyegető világrengető botrány, ugyanakkor a leszerelést is mindkét nagyhatalom ambicionálni látszott.

A félelem és remény kavargásában különös pszichózis lett úrrá a világon. Nyugaton kitört az atombiztos óvóhelyek építésének hisztériája, nálunk mindenkinek kötelező polgári védelmi előadásokon kellett rendszeresen részt venni, amelyeken kiváló tanácsokkal látták el a lakosságot: atomtámadás esetén fehér lepedőben hasaljanak az ágy alá, s lehetőleg ne nyissanak ablakot.

Az életszínvonal alacsony volt, de legalább mindenkié. Vagy majdnem. A szegénység elég általános volt ahhoz, hogy ne kelljen szégyellni, az árak elég alacsonyak ahhoz, hogy kevés pénzből is meg lehessen élni (valahogy). Nem voltak látványos vagyoni különbségek. 800–1200 Ft-ot adtak kezdő fizetésnek. Apám a Hold utcai rendelőintézet főorvosaként 3000 Ft-ot keresett Akinek sok pénze volt, az se tudta mire költeni.

A státusszimbólum a fridzsider volt. Azt sem lehetett csak úgy venni. Összeköttetés kellett hozzá. Márciusban azt írta a Magyar Nemzet: „Igen keresett cikk lett az elektromos hűtőszekrény. A boltok tavaly nem tudták az igényeket kielégíteni. Az idén a tervek szerint 10 000 magyar és 5000 szovjet hűtőszekrényt hoznak forgalomba.” Ezek a számok is jelzik, hogy azért nem milliók és nem százezrek kajtattak e luxuscikk után. Még kell néhány év, hogy a fridzsider a magyar szocializmus epitheton ornansává váljon. Magánautó alig volt még.

Az úttesten vállalati kocsik robogtak, a járdán magánszemélyek álltak sorba. Állandóan sorba kellett állni. Hosszú sorok álltak türelmesen a húsos pultok előtt, áru azonban kevés volt, inkább csak hétvégére jutott A hentesek kiskirályok voltak, mócsingot, csontot csomagoltak a húshoz. Az újságok rajtuk gyakorolták az építő kritikát. Ritka látvány volt a borjúhús, narancs, a banán, szombaton még a kenyér is.

A közlekedés olcsó és katasztrofális. A pestiek fürtökben lógtak a villamosokon, buszokon, hogy el ne késsenek. Akinek nem volt munkahely a személyi igazolványában, azt elvitte a rendőr közveszélyes munkakerülésért (kmk).

A lépcsőzetes munkakezdést évtizedekig nem tudták bevezetni a tervgazdaságban, mindenki egyszerre ment munkába és haza, hajnalban és délután hatalmas csúcsforgalomban taposták egymást az emberek.

Általános szürkeség jellemezte a várost, lepusztultság, igénytelenség.

A nagykörúton ostornyeles fénycsöveket szereltek fel, mintegy fényalagutat képeztek az út felett. Ez az újítás néhány év alatt divatjamúlttá vált, és borzasztóan provinciálisnak tűnt.

Az egész város Ausztriából csempészett műanyag orkánkabátokban járt. Naponta lelepleztek egy-egy ádáz orkáncsempész bandát, de a bóvli mégiscsak terjedt, s a segédmunkástól az egyetemi tanárig mindenki orkánban feszített.

Nyugatra utazni alig lehetett. Az először utazókat sokkolta a szívélyes kiszolgálás, sokszor be se mertek menni a csillogó üzletekbe, úgy érezték magukat, mintha egy másik bolygóra tévedtek volna.

Jómagam érettségi előtt álltam, verseket írtam, festettem, és egy alkotókörbe jártam, amely a Gutenberg téri könyvtárban működött Vidor Miklós író vezetésével. Vidor Miklós meghívta íróbarátait, akik elbeszélgettek velünk, meghallgatták írásainkat. Eljött közénk például Nemes Nagy Ágnes, Kellér Andor, a sziporkázóan szellemes anekdotázó, Kálnoky László stb. Ez nekünk a szabadság szigete volt. Bárki szabadon elmondhatta az olvasmányélményeit, problémáit, hozhatta a verseit. Azután egy napon bizonyára egy beépített barátunk információi nyomán Rényi Péter, a Népszabadság (ahogy akkor hívtuk Szabadnépság) főideológusa is megjelent személyesen, és kérdőre vonta Vidor Miklóst, hogy milyen szellemiséget terjeszt ő közöttünk. Minket is elővett, hogy miért nem a szocialista realizmust kultiváljuk, és miért nem megyünk ki a termelő üzemekbe, hogy ott megismerjük az új kor emberét, a termelő munka hősét.

Mások mentek helyettünk, amint az Szirmai Marianne Magyar Nemzet-beli cikkéből (Mit várnak a munkások az íróktól? 1960. február 7.) tudható. A „legnagyobbak”: Darvas József, az írószövetség elnöke vezetésével 24 neves író és költő látogatott el a Ganz-Mávagba. A küldöttség tagjai voltak, többek között: Földeák János, Hidas Antal, Illés Béla, Csepeli Szabó Béla, Szüdi György, Szabó Pál. Szabó Pál kijelenti: mindig örül, ha gyárba látogathat. „A munkásság igényli a róla szóló könyveket, de azok legyenek hitelesek, ne mutassák másnak – szebbnek sem –, mint amilyen. A munkásolvasó nem hiú: valódi képének örül leginkább… Olyan műveket várnak, amelyek megmutatják a gyárakban folyó hősi munkát, ábrázolják a dolgozó nőt, és feltárják az asszonyok »két műszakjának« nehézségeit is.”

Rényi távozott, a kört megszüntették. A gondolatrendőrség mindenhova, még a mi kis körünkbe is belátott. Aki akkor élt, tudta, hogy ez így van, ha Orwellről nem is hallhatott.

Televíziónk még nem volt, talán egy lakásban volt az egész házban – ott jöttek össze a lakók tévét nézni. Egy csatornán, fekete-fehérben hattól–tízig ment az adás. Azokon a napokon, amikor egyáltalán volt.

Mi inkább színházba jártunk. A Blaha Lujza téren még állt a Nemzeti. A színházjegy olcsó volt, de sok helyre különböző trükkökkel jegy nélkül is be lehetett lógni. Kiváltképp a Zeneakadémiára. Ha volt jegy, a legolcsóbbal is le lehetett szökni a szünetben az üresen maradt drágább helyekre. Shakespeare-ciklust mutattak be a Nemzetiben 1960-ban. Januárban az Otellót játszották (Bessenyei Ferenc, Kohut Magda, Major Tamás), februárban az Antonius és Cleopatrát (Bessenyei, Lukács Margit, Kállai Ferenc), márciusban a Sok hűhó semmiért kerül színre (Ungvári László, Mészáros Ági, Makláry János, Szakács Sándor), áprilisban a Vízkereszt (Balázs Samu, Ungvári László, Olty Magda, Törőcsik Mari, Kálmán György). Ezt ma már elképzelni sem lehet. Ugyanakkor a Madách Színház bemutatta a Vihart Vámos László rendezésében (Uray Tivadar, Psota Irén, Lőte Attila).

A városligeti Körszínházban Euripidész tragédiáját, az Iphigenia Auliszbant játszotta Mádi Szabó Gábor, Várady Hédi, Lőte Attila, Kőmíves Sándor.

A Szegedi Szabadtéri Színpadon Az ember tragédiája, Ádám: Básti Lajos, Éva: Lukács Margit, Lucifer: Ungvári László. A Tragédiát életemben először a Szabad Európa Rádióban hallottam, „erősen zavart” előadásban ’56 előtt, amikor nálunk még nem lehetett előadni.

A budapesti filmélet fantasztikus volt. Kitűnő mozik voltak: a Híradó, az Otthon, a Bányász (2 teremmel!), a József Attila, a Corvin stb. Nyáron délelőtt ifjúsági matinék: Az ezerarcú hős, A csend világa, Riadó a hegyekben, Négyszáz csapás.

A Filmmúzeumból kísérleti mozi lett, s kísérleti jellegére való tekintettel bemutathatta Alain Resnais filmjét, a Szerelmem Hirosimát. Mindenki rohant a kísérleti filmszínházba, s a film szélsőséges vitákat kavart. Komlós János, a szelídlelkű ex-ávós a filmről írott dolgozatában megállapítja, hogy „A békesikoly mögül rekedtes patológia is kihallatszik. Az eredetileg túl általánosnak látszó békeagitáció itt már ágyfilozófiává válik.” A filmet az egyébként meglehetősen prűd szocialista cenzúra alighanem a „békeagitáció” miatt engedte bemutatni.

Sok jó könyv jelent meg, és a Nagyvilág szinte minden száma hozott valami irodalmi csemegét. Az 1960-as évfolyamban többek között Marguerite Duras, Maurois, Moravia, Paszternak műveit olvashattuk, no és Fellini Édes életének forgatókönyvét. A lapot Chagall, Chirico, Kandinszkij, Miro képeivel illusztrálták.

Konrád György írt A lemondás irodalma címmel a francia újhullámos írókról: Alain Robbe-Grillet-ről, Michel Butorról, Nathalie Sarraute-ról és Samuel Beckettről.

Albert Camus, Nobel-díjas író, aki emlékezetes írással állt a magyar forradalom mellé, 1960. január 4-én autóbaleset áldozata lett. A Sziszüphosz mítosza még nem jelent meg magyarul. Gépelt fordításban adtuk kézről kézre. Hamvas Béla is kéziratban terjedt. Sárközi Márta feljött kis cselédszobámba, hogy megnézze a képeimet, és varázsvesszővel betájolta az ágyamat, hogy nyugodtabban aludjak. Lefordította és elhozta Michel Ragon A mai festészet című könyvének egy részét gépiratban, mert úgy gondolta, érdekelhet engem. Pilinszky Harmadnapon című vékony kis verseskötete ugyan megjelent 1959-ben, azonban olyan kis példányszámban, hogy lehetetlen volt hozzájutni. A Tabán oldalában Tandori Dezső mondta el nekem fejből a legnagyobb Pilinszky-verseket.

Vidor Miklós Kassák Lajost tartotta mesterének, s ajánlotta nekem, keressem fel őt. Bejelentkeztem hozzá, és amilyen rideg ember hírében állt, olyan barátságosan fogadott. 1960 februárjában jó barátja, Victor Vasarely rendezett neki kiállítást Párizsban, a Denise René Galériában. Kassák nagy izgalommal készült a kiállításra és az utazásra. A képeit kiengedték, őt azonban az utolsó percben itt fogták. Nem kapott útlevelet. Ez az eset mélyen megalázta és elszomorította, 73 éves volt ekkor. Vasarely a vernissage-on fogta a telefont, a közönség előtt felhívta Kassákot Bécsi úti lakásán, és úgy mondta el a megnyitó szövegét, hogy Kassák ott érezze magát a helyszínen.

Itthon akkoriban írónak se nagyon számított Kassák, nemhogy festőnek. Nem is álmodhatott itthoni kiállításról. Szegény Ernst Lajosnak lehettek rossz álmai a föld alatt, amikor a róla elnevezett kiállítóterembe beköltözött a Kukrinyikszi. A Szovjetunióban meghaladták a képzőművészeti individualizmust, túljutottak azon, hogy egy festő a műtermében csak úgy önkényesen kigondol valamit, s a párt és a munkásosztály jóváhagyása nélkül festéket és anyagot pazarol rá a közvagyonból. Átléptek a kollektív festészet korszakába. Összeállt három szovjet művész: Kuprianov, Krilov és Szokolov, és ettől kezdve kollektív festményeket és karikatúrákat hoztak létre. Ötszörös Sztálin-díjasok voltak! Aczél Tamás, Nagy Sándor az egy szem Sztálin-díjukkal elbújhattak mellettük! Dutka Mária a Magyar Nemzetben lelkesedik a Kukrinyiksziért (1960. III. 30.). Egyébként a 70-es évek végén egy magyarországi travesztita táncegyüttes vette fel a Kukrinyikszi-balett nevet. Jól állt nekik.

Ernst Lajosnál jobban járt Fényes Adolf. A róla elnevezett Rákóczi úti terem lett a „tűrt” művészek galériája, miután működni kezdett Aczél három T-s szabadalma, a támogatunk-tűrünk-tiltunk rendszere. Az egyik első reprezentatív „tűrt” Kondor Béla lett. Kiállítását március 25-én Pilinszky János nyitotta meg. Kondor egyik kizsűrizett művének helyét üresen hagyta, ezért a kiállítást néhány napon belül bezárták.

Az újságok megtanítottak minket arra, hogy mi fontos, és mi nem. A Magyar Nemzet február 12-i számában fél oldalt tesz ki a nejlonharisnya minőségének alakulásával foglalkozó cikk azzal a konklúzióval, hogy a nejlonharisnya luxuscikk, nem strapára való, ezért nem is indokolt, hogy bírja a strapát; és három sort ér egy sarokban az a hír, hogy New Yorkban 82 éves korában meghalt Dohnányi Ernő zeneszerző és zongoraművész. Bartók és Kodály után a harmadik legjelentősebb magyar zeneszerző.

Sok kitűnő művész halt meg ebben az évben. Muharay Elemér, Huszka Jenő, március első napján Gadányi Jenő festőművész, tragikus hirtelenséggel, tehát önkezétől Gellért Endre, a Nemzeti Színház főrendezője, augusztusban Medek Anna, családunk régi barátja, a nagyszerű Wagner-szoprán és Szőnyi István.

Májusban meghal Bene Géza, mesterem és atyai tanítóm. Ez a nagyszerű festőművész a közönség előtt szinte máig ismeretlen. Életműve feldolgozatlan, szétszóródott. Soha senki nem láthatja már együtt azt az anyagot, amit én még 1960-ban láthattam. Soha senki nem tudja felmérni, mennyit veszített vele a magyar képzőművészet. Bene Gézánál, no meg Niszel bácsi sóletjéről nevezetes Révay utcai kóser kifőzdéjében gyakran találkoztam Berda Józseffel, aki l’art pour párt-nak becézte a szocialista realizmust és neobarakknak az újmódi lakótelepeket.

Bene Gézának Magyarász Imre tanárom és atyai barátom mutatott be. Az ő életműve is kallódik. Ezekben az években sok behódolni nem hajlandó festőhöz hasonlóan ő is iskolai rajztanárként dolgozott.

Akkoriban még tudtunk egymásról: mesterek és tanítványok. Azt hiszem, az utolsó generáció voltunk – „a nagy generáció” –, akiknek még igazi mesterei voltak. Hála érte!

Szentkuthy Miklóssal Frank Frigyes festőművész révén ismerkedtem meg, aki midőn megnézte és lelkesen méltatta képeimet, áthívta a lakásába író barátját, hogy ő is nézze meg őket. Éveken át ültem az akkoriban a szellemi élet perifériáján tengődő kiváló író, szellemtörténész és ivócimbora tornácán, és hallgattam lenyűgöző kultúrtörténeti kalandozásait a lascaux-i barlangfestészettől Mari néni cselédfolklórjáig. Szentkuthy az összes barátnőmet magába szédítette tébolyító asszociációival. Halála után évekkel Baránszky Jób László mutatta meg a neki küldött pornófotó-gyűjteményét.

A szovjet diplomácia irányt és stílust vált. Az elzárkózás és bezárkózás korának vége, elkezdődik a párbeszéd kora, a nagy utazások kora. Hruscsov Nyikita Szergejevics külpolitikai téren rendkívül aktívnak mutatkozik ebben az esztendőben. Többszöri halasztás után a magyar tévénézők szeme láttára megérkezik Párizsba, álmaink városába: Orly, szőnyeg, repülőgép. A közel két méter magas, szálfatermetű De Gaulle tábornok körül hasonló termetű, szép szál tábornokok. Nyílik a repülőgép ajtaja: Nyikita krumplifeje, krumplihasa legurul a lépcsőn. De Gaulle apró kézmozdulatára a tábornokok sorfala egy lépést hátralép. A tábornok spontán üdvözlőszavai: „Elnök úr! Végre itt van! Biztosíthatom, hogy nagyon örülünk az érkezésének!” Hruscsov kotorászik a zsebében, megtalálja az összehajtogatott papírkáit, széthajtogatja őket, felteszi a szemüvegét, és olvas, olvas, olvas.

Április közepén hazánkba érkezett Sukarno elnök a messzi Indonéziából. A szocialista világ támogatását élvező, később megbuktatott államférfi nagy műgyűjtő hírében állott. A Váci utcai antikváriumban éveken keresztül ott láttam a gyűjteménye reprodukciós köteteit kötve-fűzve. Sukarno ellátogatott a Magyar Nemzeti Galériába is, ahol Kállai Gyula (alias Gyufa) a következő kérdést tette fel neki:

„– Hány festménye van Önnek, Elnök úr?

– Ötszázötven jelentősebb alkotás – felelte az elnök. – Minden megtakarított pénzemet erre költöm… De most, hogy megnéztem a Galéria gyűjteményét, megmondom őszintén, csökkent a szememben a saját gyűjteményem értéke.” (Magyar Nemzet, 1960. április 16.)

Sukarno ezután Kisfaludi Stróbl Zsigmondot kereste fel műtermében, s négy szobrot rendelt tőle. Kisfaludi a szobrok áráért élete végéig perelte a magyar államot, sikertelenül.

Sukarno nem jött üres kézzel. Hozott egy ifjú tigrist ajándékba az Állatkertnek. Éppen jelen voltam, amikor eladták a fékezhetetlennek bizonyult bestiát egy német állatidomárnak, aki mindenki elképedésére azt állította, hogy a tigris nevelhető, és be is ment a ketrecébe egy maga előtt tartott székkel fölfegyverkezve.

A szovjetek föllőttek egy szputnyikot, és lelőttek egy U–2-es amerikai Lockheed kémrepülőgépet. A géppel együtt keresztüllőtték a leszerelési törekvéseket is. Az U–2-est Francis G. Powers, 30 éves pilóta vezette. A sajtóértekezleten kiderült, hogy mérgezett tű volt nála, arra az esetre, ha az ellenség fogságába kerülne. Bevallotta, hogy kémrepült. Összehívták a Biztonsági Tanácsot. A kémhisztériát még sokáig életben tartották.

Egész évben azzal hitegették a világot, hogy a párizsi csúcsértekezleten majd jobbra fordul a világ sorsa. Hát nem fordult. Hruscsov ragaszkodott hozzá, hogy az amerikaiak a Párizsban összegyűlt kormányfők előtt kérjenek bocsánatot a kémkedésért, és ígérjék meg, hogy soha többé nem tesznek ilyet. Nem ígérték.

S ha már úgy sincs leszerelés, Hruscsov Bécsben Raab kancellár vendégeként Hitlerhez hasonlította Adenauert.

Szeptemberben egy hajóban, mégpedig a szovjet Baltikában utazik New Yorkba az ENSZ őszi közgyűlésére Hruscsov, Todor Zsivkov, Kádár János és Gheorghiu Dej. Hruscsov a jelek szerint több ilyen utazásra nem vágyik, mert a közgyűlési beszédében az általános és teljes leszerelés, a gyarmati rendszer megszüntetése és egyéb apróságok mellett az ENSZ székhelyének megváltoztatására is javaslatot tesz. (Svájcot vagy Ausztriát ajánlja.)

Amerika jól megnézte magának Hruscsovot, aztán novemberben ifjú és értelmiségi külsejű elnököt választott magának, a demokrata John Fitzgerald Kennedyt.

Folyik a harc Afrika újrafelosztásáért. A szovjetbarát Lumumba és a „belgabérenc” Csombe mérkőzik Kongóért. A kongói elnök, Kaszavubu eleinte „jóbarát”, később „áruló”. Nem ritka eset. A derék Lumumba persze faji alapon politizál: „Afrika legyen az afrikaiaké!” Ismerős – mutatis mutandis.

Májusban elfogták és Izraelbe szállították Eichmannt, akit többek között a magyarországi zsidók elhurcolásának irányításával vádoltak. Akkor az újságok azt írták, hogy előreláthatólag szeptemberben kezdődik a per, de csak a következő év áprilisában kezdődött.

Bölcsész szerelmemmel, Évával a Károlyi kertbe jártunk nyaralni.

A kertben kitűnő hangversenyek voltak. A kerítés mellett állva végighallgattuk Orff Carmina Buranáját Forrai Miklós vezényletével, mielőtt elvonultunk volna a közeli kapuk alá csókolózni. Kivonulási lehetőség kevés volt. Prűd országban éltünk, a szerelmeseket mindenhonnan kitiltották, közös szállodai szobát is csak házaspárok kaphattak.

Először szerepelt Budapesten a huszonéves Lorin Maazel. Lenyűgöző koncertjére máig emlékszem. Pálca és partitúra nélkül dirigálta Csajkovszkij Patetikus szimfóniáját, Ravel Lúdanyó meséit s végül Bartók Csodálatos mandarin szvitjét. Ezt a szvitet azóta sem hallottam jobb előadásban.

Otthon nemigen lehetett zenét hallgatni, hiszen még lemezjátszóm se volt, de ismertem már Czeglédy urat, a Rákóczi út egyik udvarában működő lemezárust, akinél használt nyugati lemezeket is lehetett kapni. Elég drágák voltak, s elég lestrapáltak. Czeglédy úr egy napra kölcsönzött lemezeket, amiket át lehetett játszani az ekkoriban már kapható Mambó vagy Terta magnókra. Czeglédy úrnál vettem meg életem első lemezét, Dave Brubecktől a Time Int, amelyet három év múlva tehettem fel először a saját lemezjátszómra.

Leérettségiztem, felvételiztem – származásomra és halmozottan kedvezőtlen káderlapomra való tekintettel eleve reménytelenül. A szerelmem elhagyott, férjhez ment, nemsokára elvált.

A kardcsapat első, Magyarország pedig hat arannyal hatodik lett a római olimpián. Csupán.

• Beszélő évek – 1960