Tegnap történt? Vagy tegnapelőtt? Vagy még régebben? Végre megszületett a Kádár-rendszer első igazi filmje ’56-ról.
Végre Tegnap!
„A Tegnap és párja, a Virrad Keleti pályájának legjobb darabjai közé tartoznak. A film puszta elkészítése is bizonyítéka a politikai vezetés eredményeinek. Három-négy évvel a viharosan válságos politikai események után nézők milliós tábora elé vinni a mindenkiben elevenen élő eseményeket annak a jele, hogy ma már nyugodtan merjük a dolgozó nép okos gyülekezete előtt meghányni-vetni száz bajunk. Keleti Márton nélkülözhetetlen segítőtársa volt a jó forgatókönyv, Dobozy Imre okosan érvelő, érdekes és filmjeinkben szokatlanul jól bonyolított dialógusai.”
Korántsem hétpróbás párttollnok írta ezt, hanem egy 1965-ben megjelent összefoglaló könyv (A magyar film története) tudós és becsült író-dramaturgja.
Igen, igen. A Tegnap maradandó emlékű mozi. Minden általános iskola felső tagozatát és minden középiskolát elvittek rá testületileg. Őrjítő viháncolás és ordítás kísérte a kisvárosban induló, első képsorain valóban hiteles, de gyorsan pusztai kalandfilmmé változó western-dramaturgiás mozit, ahol a volt földbirtokosok levetik álarcukat, s a felkelés első napján megtévedt kiskatona (az ifjú Szabó Gyula játszotta) szeméről is lehull a hályog, látván az Ungvári és Páger játszotta urak gazemberségét. Közülük Páger figurája az óvatosabb, borpincéjében dolgozgat hallgatagon. Mondja is neki Ungvári, egy Görgey Arthur sziszegő hangján: „Csodálkozom rajtad, Pistám. Pesten már az ágyúk dörögnek, te meg a boroddal piszmogsz?” Később Páger (s ha jól emlékszem, ez volt első filmen elhangzott mondata hosszú argentin emigrációja után): „Én magyar ember vagyok, nem világcsavargó!” Aztán Bitskey Tibor vágtatott hős csődörén a gaz ellenforradalmár földbirtokosok fogságába esett szegényparasztok kiszabadítására. Az egész mozi vadul biztatta e vágtázó vöröscsillagos lovast, és az osztályfőnök nem tudta, az ordítva papírrepülőt hajigáló gyerekek intőt érdemelnek-e, vagy hallgasson az egészről. Történt itt valami.
„Az emberek ma már nem 1956-ban gondolkodnak – írta a film kapcsán Mesterházi Lajos. – Munkásságunk, parasztságunk, de már értelmiségünk legnagyobb része is erősen azon a talajon áll, amely két év kemény munkája nyomán döngölődött az akkori események rétegei fölé, benne él, és jól érzi magát abban a légkörben, amely azóta alakult ki.” Dobozy Imre rárímelvén e felismerésre egy sikeres közönségtalálkozóról írja átfűtötten: „Azóta jó néhány ankéton elhangzott az, amit egy oroszlányi lőmester mondott ki először: ezen a nyelven megértjük egymást.”
Hazugság, beterelt nézők és meghódolt értelmiségi öncsalás, igen. Mégis, bármifajta utólagos és fölényes iróniát mellőzhetünk. Ezzel a filmmel iskolákba meg bányászok közé lehetett menni; ezzel a filmmel végződött a forradalom, s lett belőle örökre szólóan, agyat és nyelvet megcsavarva, „ELLENFORRADALOM”. Jellemző, hogy a Dobozy-adaptáció munkacíme még Becsület volt, a premier előtt vált a megnyugtató Tegnappá. Folytatása, a Virrad már unalmasabb volt, sikert sem hozott. Bessenyei Ferenc és Ladányi Ferenc páncélostisztek sok ásíttató, leckefelmondó párbeszéd után a novemberi virradatban kitörtek az ellen börtönéből, hogy vállvetve küzdjenek a szovjet harcosokkal… De mikorra kitörtek és egyesültek, a filmnek sajnos vége lett mindenféle páncélos ütközet nélkül. A csata-hiány roppantul bosszantotta az egész iskolát – ilyesmi rémlik majd negyven év múltán.
Makk Károlyra nemrég megorrolt kissé a kultúrpolitika a Ház a sziklák alatt igaz keserűsége miatt. Nem elég a tehetség, sőt olykor ártalmas is lehet! De Makk most, alig egy évvel a feddés után hozsannázott, támogatott, példamutató rendezővé vált (e kegyelmes rangot persze hamar el is lehet veszteni!) A Tanácsköztársaság jubileumára Darvas József tollára támaszkodva filmre vitte ugyanis Karikás Frigyes írásai nyomán A 39-es dandárt.
Megint egy „tegnap”, s lám csak, ez még daliásabb! Rényi Péter elemében van (stilárisan is). Terjedelmes tanulmányban, részletesen elemzi a filmet:
„A lappangó forradalmiság, amelynek parazsát egyetlen szellő lánggá szíthatja – ez a téma folytatódik, sőt fokozódik (sic!) egy későbbi jelenetsorban is. A komisszár, a párt küldötte bemerészkedett Poroszlóra. Most is szinte egyedül van, de ez alkalommal nem hitehagyott vöröskatonákkal kerül szembe, hanem egy fellázadt rendőrzászlóaljjal, amelynek tisztjei az ellenség győzelmére spekulálnak. A szituáció az előbbinél is reménytelenebbnek látszik, amikor – nem deus ex machinaként, nem az égből, hanem éppen fordítva: alulról, a tömegekből, az idők forradalmi talajából (sic!) – ott teremnek a megmentők. Az állomásra befutó debreceni forradalmiterror-csapat vezetője, Nagy Jóska nyomban felismeri a helyzetet, s pillanatok alatt végez az ellenforradalmár tisztekkel, minekutána már könnyű a rendőrlegénységet újra besoroztatni.”
Hasznosítható tanulság, de Rényi Péter tágabb horizontokra is figyel:
„Mivel száll vitába A 39-es dandár? (…) A polémia éle a harmadikutasok ellen fordul, akik – igazolni akarván a maguk forradalomellenes álláspontját – azt bizonygatják, hogy a tömegek nem akarták a forradalmat ’19-ben sem, s ezt a hamis állítást felhasználták annak a tételnek alátámasztására, hogy a társadalmi kérdéseket nem erőszakos úton kell megoldani, hanem reformok útján, az uralkodó osztályokkal való megegyezés útján.” (Filmvilág, 1959. március 15.)
Kár, hogy Bibó István valószínűleg nem olvashatta börtönében ezt a szöveget. Szembeszökő, mennyire nem az esztétikum, hanem az ideológia alapján szól majdnem minden kritika és elemzés. „Filmművészetünk görbéje ismét emelkedőben van” – állapíthatta meg bizonyos óvatos derűlátással Pándi Pál. Máriássy Álmatlan évek című csepeli munkástárgyú filmjét méltatja meleg szavakkal. „Kultúrpolitikánk” tehát megbocsátott a tehetséges rendezőnek. Pándi most egyetlen „szemléleti tényezőt” hibáztat csupán:
„…a filmből úgy tűnik elő, mintha nem lett volna keservesen nehéz, sőt fájdalmas feladata az illegális mozgalomnak a harc a megtévesztett munkások nézetei és cselekedetei ellen.”
Pándi, akár Rényi Péter nyilván úgy tudta, hogy az ügyészségek és bíróságok, a büntetőtanácsok dolgozói nagy kedvvel olvassák a filmlapokat, „üzenni” kell tehát nekik valami lényeglátóan fontosat.
Az év legszebb magyar filmje egy azóta sajnos elfeledett lírai remeklés, Ranódy László műve, az Akiket a pacsirta elkísér. A húszas évekbeli tanyai történet Darvas József Vízkereszttől Szilveszterig című regénye nyomán készült. Rokontalan filmlíra csendült fel benne, olyan, ami Máriássy Csempészekjében is. Nyugati filmfesztiválon szerepelt, és a Les Lettres Françaises, Aragon Moszkva-irányította, olykor azonban koraérett „reformkommunista” hangokat pendítő lapja is szép méltatással üdvözölte. Jó volna, ha a mai néző is megismerhetné.