Sokan vannak, akik időnként őszinte csodálkozással felteszik a kérdést: mitől lesz egyre unalmasabb az irodalom? Vagyis: miért hagy hidegen a legtöbb írás, ami mostanában készül, miért nem érdekel egy kicsit sem? Jogos kérdések ezek, el kell ismerni. Érdekes, hogy tizedannyit sem tudtak a régi mesterek a stílusról, a kompozíció művészetéről vagy az alkotás lélektani hátteréről, mint mi, mégis izgalmas műveket írtak, mi meg nehézkes, bár igen kifinomult unalomban fuldoklunk. Azért írtak jobban a régi mesterek, mert mesteremberek voltak, vagy azért, mert sejtelmük sem volt szabályokról, elvekről, kiindulópontokról és célokról? Rabelais nem sokat törődött a szabályokkal, inkább arra törekedett, hogy történetein szívből kacagjanak a kortársak, így alkotott új szabályokat. Mi alapokról és célokról elmélkedünk, ők pedig közvetlenül akartak hatni konkrét, élő emberekre, ezért hagyták, hogy ösztönük vezérelje őket. Mi nem jutunk semmire a receptjeinkkel; gúzsba köt a nehézkesség, mindent túlbonyolítunk, túlzásba viszünk, nincs meg a két emberi lény közvetlen kapcsolatából támadó szikra.
Biztos vagyok abban, hogy a felnövekvő irodalmár-nemzedékek szembefordulnak a művészi alkotóerőn élősködő kritikusok, kommentátorok, esszéisták, teoretikusok és filozófusok hadával, akiknek több a káruk, mint a hasznuk. Kicsit már unom, gyanakodva fogadom az olyan nagyszerű feladványokat, mint „a művészet mibenléte” vagy „az ihlet formái Rilkénél”, vagy „Verlaine hatása Picasso tudatalattijára”. Nem lesz hosszú életű, legalábbis jelenlegi formájában ez a nem tudományos, de nem is művészi műfaj, amely nem támaszkodik sem a tapasztalatra, sem az intuícióra, gyakran hiányos valóságérzékről árulkodik, azonkívül leginkább megfoghatatlan és elemzésre alkalmatlan dolgokat boncolgat ravaszul. Igaz ugyan, hogy néha minden igényt kielégítenek ezek a tanulmányok, de előfordulhat, hogy míg Picasso tudatalattiját tanulmányozzuk néhány régi levél vagy más, esetleges és kétes hitelű útmutató alapján, addig saját tudatalattink sokkal égetőbb problémákat okoz nekünk.
Megdöbbenve tapasztalhatjuk, mennyi energiát pazarolnak nem túl értelmes témákra. Varsóban van a Lazienki nevű park, és volt – már meghalt – egy Wyspianski nevű kiváló költőnk. Észrevette egy tagadhatatlanul intelligens és tehetséges kritikus, hogy a parkban található szobrok „valószínűleg bizonyos mértékig ihletforrásként szolgálhattak Wyspianski számára, már ami mitológiájának bizonyos aspektusait illeti”, majd terjedelmes tanulmányban bizonyítja, hogy Wyspianski valóban járt a Lazienkiben kétszer is, és megnézte a szobrokat. Nem szívesen intéztem volna közvetlen támadást e kiválóan megírt cikk ellen, csak egy „rendkívül mély értelmű” jegyzetben fölvetettem, hogy „alkalmasint, bizonyos mértékig” ugyanúgy egy más városban található másik park más szobrai is lehettek ihletforrások. Attól tartok, a megjegyzés által kavart vita nem gazdagította volna túlságosan szellemi életünket. Amikor az ember ilyen cikkeket olvas, kedve lenne felkiáltani: ilyen nagy tudást miért kell ilyesmire pazarolni?
Azt is mondhatják erre, hogy Argentínában nem érdemes támadni ezt az irodalomkommentátori divatot, hiszen itt hiány van kritikusból és esszéistából. Nos, erről szó sincs, mert hazai termék hiányában az argentin közönség mohón veti magát az idegen termékre. Amikor ideérkeztem, borzadva láttam, milyen könnyedén teszi magáévá az ifjú Amerika a vén bolond Európa bűneit. Szinte mindenki felfigyelt már arra, hogy olyan remekműveket olvasva, mint Dickens Pickwick Klubja, Cervantes Don Quijotéja vagy Dosztojevszkij regénye, az Ördögök, gyermekien könnyűnek és egyszerűnek látjuk a művészetet; ha viszont a kritikai jegyzeteket, tanulmányokat, kommentárokat, elemzéseket és szintéziseket olvassuk, minden szörnyen nehéz és bonyolult lesz, úgyhogy a nagy Dickens kisfiúnak látszik a kis kritikus mellett. Lassanként minden ország irodalmi életét meghódította ez a szánalmas, kusza stílus, és megbénította a szabad művészi kifejezésmódot. Azt gondolnánk, hogy a megnyilatkozás kényszeréből ered a művészet, de furcsa paradoxon érvényesül abban, hogy manapság senki sem tudja kifejezni magát, mivel mindenki műalkotást akar létrehozni. Másrészt annyit beszélünk a művészetről, oly gyakran, szüntelenül ismételgetjük, hogy a művészet komoly dolog, sőt igen komoly, és olyan csodálatos, szentséges és bonyolult jelenséget csináltunk belőle, olyan emelkedett szertartássá és mélységes misztériummá, ugyanakkor olyan fennkölt küldetéssé formáltuk – hogy hozzá képest minden képességünk szánalmasnak látszik, így elkerülhetetlen a csúfos kudarc, furcsa, már-már megszállott makacssággal gördítünk magunk elé mesterséges akadályokat, amelyek csak leplezik a valódi nehézségeket – ahelyett, hogy távolabbi nézőpontból szemlélnénk a problémát, és az önkifejezés folyamatának valóságos, megkerülhetetlen buktatóira koncentrálnánk. Van például egy író, aki hosszú évekig munkálkodik azon, hogy megteremtse a „zenei” prózát vagy megvalósítsa a „matematikai precizitás” elérhetetlen ideálját, miközben ügyet sem vet a sürgős és fontos lelki és szellemi problémákra, amelyek elválasztják a külvilágtól, és valóban megfosztják a kifejezés szabadságától. Ráadásul a reménytelen lemaradás következtében olyan magas „szintre” kerültünk, hogy legalább tíz emelettel a fejünk fölött írunk valamennyien. Különösen a modern franciák lettek intelligenciájuk mártírjai, úgyhogy az ember tényleg fellélegzik, mihelyst visszatér Moličre-hez vagy Montaigne-hez, akik természetesebben és kevesebb erőlködéssel voltak intelligensek, írásmódunk az eget ostromolja, és mi mégis némán, bús kedéllyel járunk a földön; tudunk írni verset, drámát, regényt, zenei vagy matematikai prózát, de ismétlem, önmagát nem tudja senki kifejezni.
Ez a probléma lényege. Radikális módszereket kell alkalmaznunk, ha el akarunk mozdulni a holtpontról, mert az apró javítgatások már hatástalanok. Vagyis ideiglenesen szabaduljunk meg minden művészi-esztétikai filozófiától, és az örökös „hogyan csináljunk művészetet?” helyett tegyünk föl egy gyakorlatiasabb kérdést: „hogyan fejezhetem ki saját egyéniségemet?” Ahelyett, hogy a művészetből arcunk verítékével valami különlegeset és egyedit csinálnánk, be kellene látnunk, hogy valójában nincsenek művészek, mert egy kicsit mindenki művész, és művészetet csinálunk akkor is, amikor a lányok bizsut tűznek a hajukba, vagy ha a magunk mulatságára beszélgetünk a kávéházban. Ha ezt a természetes és általános tevékenységet a képeket festő vagy könyveket író emberek kis csoportjára szűkítjük, ha mindenáron különleges jelentőséget akarunk tulajdonítani nekik, ha ostobán túlértékeljük ezt a tevékenységet és azt is, ahogyan a világra hat, az nem a szellemi horizont tágasságáról vagy mélységéről, hanem annak ellenkezőjéről fog tanúskodni. Csak az egyéniség számít, és nem az a fontos, hogy a kiemelkedő egyéniség verseken keresztül akar megmutatkozni, mint Goethe, filozófiai művekkel, mint Schopenhauer, politikai tevékenységgel mint Richelieu, vagy tovább él mindennapi beszélgetéseinkben, mint Szókratész. Ezzel szemben a mai művészek jobban szeretnek művészek lenni, mint emberek, és inkább szolgálják a művészet istenét, mintsem hogy hódolni kényszerítsék azt. Ezt írhatnánk a kortárs művész sírkövére: „Már az iskolában megtanult fogalmazást írni, hogy jó jegyet kapjon a tanárától. Majd azért írt, hogy jó jegyet kapjon a kritikustól. Aztán azért, hogy műalkotást hozzon létre és Művész legyen. Itt nyugszik egy ember, aki meg akart felelni az Abszolútumnak, a Művészetnek, a Színvonalnak, a Fogadalmaknak és Szabályoknak, az Alapoknak és Céloknak, a Kritikusoknak és Műértőknek, a saját életútjának is, önmagának viszont sohasem.”
De manapság már nem hatnak ilyen közvetlenül a művészek, ezért általában egyszerűsíteni kell. Vitatkozhatunk vég nélkül az „abszolút szépségről” és egyéb metafizikai és abszolút dolgokról, a művészet lényege mindig az lesz, hogy az ember művészi hatás útján kapcsolatba kíván lépni a másik emberrel. De mi szükségünk van erre a kapcsolatra? Talán csak együtt akarunk térdre borulni a szépség előtt? Vagy vannak ennél gyakorlatiasabb, konkrétabb és személyesebb okaink is? Irhatok könyvet azért, mert azt szeretném, hogy a többiek megértsék lelkem legmélyét, de nem akarom, hogy felületesen vagy tévesen ítéljenek meg. Saját fejlődésem és lelki életem gazdagítására is írhatok könyvet, így kölcsönös függőségek hálózatát építhetem ki másokkal, míg termékeny érintkezésbe lépek a világgal. Lehet, hogy személyiségemmel uralkodni akarok mások fölött, vagy ellenkezőleg, én hajlok meg az olvasók munkára ösztönző lelki nyomása alatt, de az is lehet, hogy a gyűlölet vagy a szeretet vezet. Egy könyv kiadása nem csupán hódolat a művészet istene előtt, nem is a tiszta szemlélődés aktusa, hanem – legalábbis némelykor – meghatározó jelentőségű esemény a szerző magánéletében. Nem is kell, hogy a könyv szép és jó legyen, hiszen gyakran a gyöngébb művek vannak ránk a legnagyobb hatással.
Mindig elcsodálkozom azon, milyen hangsúlyt kap a művészet metafizikai, esztétikai, társadalmi szerepe, míg elsiklanak a művészi alkotás legszemélyesebb része fölött. Elvégre ha zseniális művekről van szó, megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy objektív és abszolút értékük szerint ítéljük meg őket; ami viszont a kevésbé zseniális műveket illeti, vagyis a művek túlnyomó részét, itt aligha helyénvaló az abszolutizáló megközelítés. Mindig beképzeltségtől bűzlik az olyan ember magatartása, aki „művész akar lenni”, „műalkotást létrehozni”, ezért nem volna haszontalan, ha kissé átalakítanánk a sorrendet. Nem a művészetet kellene előtérbe állítani, mögéje pedig személyiségünk esetleges változását és javulását, hanem kiindulhatnánk az egyéniségből, hagyhatnánk, hogy a művészet magától, másokkal folytatott küzdelmeink melléktermékeként teremtődjék. Nem azért kellene létrehozni a műalkotást, hogy érzelmeket keltsünk az emberekben, hanem először hassuk meg őket, aztán várhatunk egy kicsit, és meglátjuk, milyen jellegű műalkotás keletkezik ebből a meghatottságból. Ily módon visszanyerhetnénk a valóságérzékünket, azt a közvetlen hatást felfogó intuíciót és kifejezőkészséget, amit már csaknem teljesen elvesztettünk. Ki kellene lépni egy kicsit a művészetből, többet törődni magunkkal és másokkal – talán ez lenne a legjobb módja annak, hogy kibújjunk a jelenlegi rossz formából, más „alapokat és célokat” találjunk.
Megtanultuk lenézni a „többieket”, az olvasókat, ezért ha azt halljuk, hogy komolyabban kellene vennünk őket, rögtön átértelmezzük a jó tanácsot: gyártsunk vaskos regényeket, tele izgalmas kalandokkal. De nem erről van szó: nem kényszerít arra senki, hogy gazsuláljunk a sekélyes ízlésnek és a szűk agynak. Ellenkezőleg, nem az együgyűekkel töltött áldott idillben születik a kultúra, hanem elkeseredett, drámai küzdelemben, és egyáltalán nem muszáj az olvasónak írni, írhatunk az olvasó ellen is, hogy felülkerekedjünk az olvasón, vagy hogy meghajoljunk az olvasó reakciója előtt, és végül nem minden olvasónak írunk, elég, ha a művelteknek írunk. Csupán az nem válik javunkra, ha olvasó nélkül maradunk, és továbbra is halálra untatjuk egymást, míg hódolunk a művészet bálványainak. Örömmel tölt el, hogy új, közvetlenebb és praktikusabb, emberibb és kevésbé isteni irodalom születik, mégpedig abból a tudatos törekvésből, hogy – másokon keresztül – új és meglepő formákat alkotunk, amelyek összehasonlíthatatlanul közvetlenebb és intenzívebb, közös szellemi erőfeszítésből származnak, mint a mostaniak. Bárcsak mielőbb beköszöntene ez a boldog korszak, mert igen nehéz elviselni azt, amit itt művelnek.
(1944)
(Fordította Mihályi Zsuzsa)
- Kultúra [6]