Gusztustalan show-műsor volt, ahol a sport csak ürügy? Bizonyára, csakhogy Barcelona is az volt már, persze nekünk kedvesebb, mert több sikerrel, ráadásul latinos bájjal, általában gusztusosan, és persze a város is szép, nagyon szép, ellentétben Atlantával, amely város brrr. Purifikátorok szerint a Coca Cola-nagyhatalom olimpiája, ahogy előre sejtettük, megcsúfolása lett az olimpiai szellemnek. A purifikátoroknak, a doktrinereknek, az erkölcs őreinek mindig igazuk van, ezért születtek. Egybehangzó tudósítások szerint rosszul rendezték az atlantai versenyeket. „Az a káosz és szervezetlenség, ami tapasztalható, zavarba ejtő és mélységes aggodalommal kell hogy eltöltse a Nemzetközi Olimpia Bizottságot” – idézi a Nemzeti Sport a londoni Daily Telegraphot, kicsit nehézkes angolsággal. Álnaiv felháborodás: a NOB mindezt előre sejthette, amikor valóban felháborító módon a centenáriumi versenyek rendezését nem Athénra bízta. S hiába röhögök jót az Unita megjegyzésén („Hihetetlen, de még a Coca Cola is meleg!”), a panaszos zajgást műbalhénak vélem. Ugyanis már hosszú évtizedek óta üzlet az olimpia, és csak másodsorban nemes verseny, bár most mindenki úgy tesz, mintha csak Atlanta tehetne erről.
Nem tudtuk vajon, hogy már az is megcsúfolása az olimpia szellemnek, hogy pénzt, nagy pénzt fizetnek a nyerteseknek, hogy übermenschre edzett és doppingolt, keménypöndörű profik indulnak, vízi és földi szuperatléták, akik zsenge gyerekkoruktól ebből élnek (olykor ebbe pusztulnak bele), az iskolából is kimaradnak, ez a főfoglalkozásuk. Hogy legtöbbször marionettfigurák ők az üzlet, a reklám és a politika madzagján – most meglepő átkot mondtam ki?
Eleinte, rövidke ideig dívott csak másként. A ”tiszta amatörizmus” ábrándja azonban talán akkor sem, sohasem valósult meg, bár milyen szép volt, amikor az első olimpia maratoni futásának (görög!) győztese lovas kocsit kért és kapott jutalmul. Szép, bár idealizált film (Tűzszekerek) hódolt az egyik utolsó tiszta (vagy annak vélt) olimpiának – Párizs, 1924. (Kapott is nagy show-műsorral jó pénzes Oscart…) De hagyjuk is a pénzt, ebbe bele kell törődni, jó. Érzékeny lelkünk a felhajtáson borong, a sportot szégyenítő reklám dúlásán, s hogy vad agresszivitással az amerikai életformát tukmálják ránk, nem elég a sok McDonald’s. Egyrészt tukmálta a kutya, akit nem érdekelt a sport és reklám gusztustalan násza, miért nem hallgatta a Bartók rádiót – másrészt meg a gusztustalan nász igenis érdekes, izgalmas, még szép is tud lenni. Ilyen fura az élet.
Az első modern olimpiát, bárhogy borzongunk, 1936-ban rendezték Berlinben. Azóta is azt utánozza halványabban minden olimpia. Hitler felismerte, tudta és tette. Akkor kellett volna dacolni, uraim, és nem elmenni Berlinbe, most már késő bánat. Egyébként most hallgatom egy külföldi rádióban, hogy 1936-ban a magasugrás esélyese egy német zsidó sportolónő volt. Előbb kapacitálták, hogy induljon, de Hitlert kellett volna köszöntenie, vagy karlendítenie, vagy nyilatkoznia, ha nyer, nem vállalta, Svájcba majd az USA-ba emigrált, 1972-ben hívták haza a Müncheni Olimpiára, de ő emigrációjakor megfogadta, soha nem teszi a lábát német földre. Most viszont elfogadta a meghívást, és a német csapat tiszteletbeli tagjaként nyolcvankét évesen ott volt Atlantában. ('36-ban a magyar Csák Ibolya nyerte egyébként a magasugrást.)
Minderről nem sok kedvem lett volna írni, egy árva betűt sem, de a rádió Irodalmi újságjában a szerkesztő, Németh Gábor sokat ígérőén harangozta be, hogy Kukorelly Endre ”Berlinben magára nyitotta a tévét”, s szólani fog olimpiai élményeiről. Német szűrőn átszűrt Atlanta: hát az milyen lehet? Rút, de nagyon – tudtuk meg Kukorelly berlini beszámolójából. Vértolulásosan bosszankodott, s az a gyanúm, emiatt ő is bosszantani akarja az Atlantát bámulókat. Nálam sikere volt, jót bosszankodtam megszólalásán: ő is örül hát, de én is, hogy kizökkentett tunya közönyömből.
Kukorelly úgy csinál, mintha most venné észre: üzlet az olimpia, könyörtelen és piszkos üzlet. Eddig nem tudta. Most tudatosodott benne, mégpedig a gyeplabda és a női futball láttán. Sajátos, hogy főként a női futball bosszantja. Hogy a gól után a női labdarúgó is öklével lendít az égbe, vagy a nézők felé, ez viszolyogtatja, ez undoros haraggal önti el. Érteni vélem, de miért kapcsolja össze a nőkhöz nem illő machói gesztust épp a futballal? Vívónők és kézilabdázónők ugyanígy beintenek (a teniszben pláne), akkor hát női kézilabda se legyen, meg női tenisz se, egyáltalán semmilyen női sportág? Avagy tőle ugyan rendezzenek női versenyeket, csak az öklös karlendítéses örömgesztust nem engedélyezné Kukorelly? Mindenesetre nagyon haragszik a női futballra, talán mert maga is szépreményű serdülő labdarúgója volt valaha a Fradinak, most meg Fradi meg Hungária Lisztessel is sehol, három zakó gombolódik (egyébként jóval saját tudásuk és szintjük felett küzdő, s ezért becsülendő) csapatunkon, csak Dunai edző osztályozókönyvében a sok kitűnő érdemjegy. Kukorelly már az 1990-es olaszországi VB-n se tudta szeretni az afrikai futballt, a csodás Kamerunt a gólvarázsló Millával, meg is írta becsületesen a Magyar Naplóban, szerette inkább a fantáziátlan angolokat. Most hát joggal dühöng: Atlantában Nigéria van meg Japán, meg az oly nevetséges női futball is ott van, sőt nemcsak van, hanem él és virul, óriási siker, nyolcvanezer néző tapsolja.
Kukorelly költő Berlinben bizonyos fáradt ingerültséggel viszolyog és dühöng az olimpián, miként Moldova író itthon, akit most „egyáltalán nem érdekli” – érdekes, Montrealban még érdekelte, ahova fizették az útját.
Kukorellyt ezentúl főleg Franziska van Almsick zavarja, nem is a szép úszónő, hanem a gusztustalan német túlreklámozása, hogy csak róla, csak ő, ha más nyer, akkor is ő, s nem a győztes. Szent, naiv ember. Ha Párizsban nyitotta volna magára a tévét, ugyanígy járna. Barcelonában harmadik lett egy francia vívó, vele kezdődött az esti tévéhíradó, lihegve zengték dicséretét, de hogy kié az aranyérem, azt be sem mondták. Ilyen igazságossági és objektivitási rohamban az is zavarta nyilván, a fordítottja, hogy a legutóbbi Európa bajnokságon (vagy úszó vébén) a szép Franziska hiába nyert több aranyérmet is, a magyar tévé bizony aránytalanul keveset foglalkozott vele. Kukorelly egy fátyolos hangú férficsecsemő naivságával hoz nyári asztalunkra frissítő és hergelő duzzognivalókat.
Magam négy éve szerettem meg a női futballt; az Eurosporton a pekingi vb-t közvetítenék, Pekingben is olyan ötven-hatvanezer néző ünnepelte a játékot. Talán Kukorelly is tudja, hogy Magyarországon a férfimeccsek átlag nézőszáma ötezer körül van, a válogatotté is jóval kevesebb, mint az olimpiai vagy vébés női meccseké. Buták és tájékozatlanok a szurkolók sajnos. (Itthon, magyar elmeél: a megkérdezettek minden tizedike aranyéremre várta a magyar futballistákat. A futball nagyon leromlott, de a szurkolók színvonala még annál is szörnyűségesebben.)
Szabad-e felhívnom arra a borzalomra Kukorelly figyelmét, hogy női dzsúdó, női karate, női súlyemelés is létezik, meg női vízilabda is. Ezek közül ma még csak a női dzsúdó olimpiai szám, de ki tudja, milyen szörnyűségekkel terhes a jövő, hisz a müncheni olimpián még 1500 méter volt a leghosszabb női táv, ma meg nemcsak öt meg tízezer, de, ó irgalom atyja ne hagyj el, női maratonit is ünnepeltek. Egy nem régi amerikai játékfilm női baseball csodacsapat kalandjait regélte el. Ostoba film volt, de a női baseball nem biztos, hogy ugyanilyen ostoba dolog. (S ha már bosszankodni kell, miért nem az a felháborító tény hergeli Kukorellyt, hogy Kuba álságosan amatőrnek hazudott baseballcsapata megnyerheti az olimpiát, mert ottan a legjobb amerikai profik nem indulnak, mint ahogy amíg a Dream Team nem indult, általában szovjet álamatőrök nyertek, miként a téli olimpián a jégkorongot még ma is, hasonló okokból nem a legjobbak nyerik, a legjobbaknak ugyanis épp az idő tájt Amerikában az olimpiánál fontosabb bajnokságuk zajlik.)
Mindenkinek joga valami máson dühöngeni vagy szomorkodni. Mivel magyar női labdarúgás már a hetvenes évek legelején létezett (Forgács Zsuzsa volt a gólkirály, egy izmosan erőszakos lány, nem éppen „deszka”. Majdnem olyan jó alakú, mint később Sterbinszky Amália. Lány létemre magam is szívesen elnéztem, labda nélkül akár…) A csapat döntetlent játszott a Latorca utcában esti meccsen hatezer néző előtt az olasz válogatottal. Tetszett a játék a megtévedt nézőknek, ott tapsolt a kiváló játékvezető, Vadas György is. Most hát nem annyira a női gyeplabda engedélyezése bosszant, hanem az, hogy miért nincs ma gólerős női futballválogatottunk, ha már férfi sincs.
Szívesen társalognék ilyesmiről Kukorellyvel Berlinben, elnézvén a szép Franziskát. S végezetül egy emlék a hetvenes évekből, irodalmi is meg sportos is.
1972-ben az írószövetség FC SzocReál nevű csapata Debrecen mellett vendégszerepelt. A bemutató mérkőzésen a helyiek járási bajnokságban játszó (talán téesz) gárdája volt az ellenfél. (Az íróknál Kukorelly nem játszott, biztos nem adta kölcsön a Fradi ifi). Játszott viszont más. A helybéli nézők szent borzadállyal szemlélték a pokoli látványt: az FC SzocReál csatársorát egy női játékos irányította: Guth Ica, a III. Kerületi TTVE válogatottja. Mintha olimpiai meccsen érezné magát, ahol nők is diadalmaskodnak a futballpályán: nem átallotta ő rúgni a győztes gólt. Aligha tapsolta nyolcvanezer néző, de megmentette a magyar SzocReált.
Sok ehhez hasonlóan tanulságos meg izgalmas téesz- és olimpiai női meccset, szép szocreál diadalokat kívánok mindannyiunknak. Kukorelly fáradtan izzó haragjának más célpontot, és a mostaninál szeretetre méltóbb olimpiát egy sportértőbb és sokkal szebb városban, Sydneyben.
Hivatkozott cikkek
- Magyar tarka [7]