Skip to main content

„Hülyét kapok!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Sipulusz, a nyelvőr


Volt egyszer egy Vörös Pimpernel, nemes angol arisztokrata, aki a francia forradalmi vészbíróság börtöneiből szabadította ki a főúri rabokat, írta Orczy bárónő angolul, fordította nem tudom ki, Sipulusz biztos tudja. Filmet rendeztek belőle. Lett azután folytatása, a Modern Pimpernel, mindkettőt játszotta (és ez utóbbit már rendezte is) Leslie Howard. Az új, a modern Pimpernel ismét nemes angol arisztokrata, náci börtönökből szabadít ki hős úri foglyokat, mert a bugris zsarnokságot mindig legyűrik az úri magaviseletű angol regény- meg mozihősök, akik a dzsungelben is tudnak teát inni és csokornyakkendőt kötni.

Pimpernel mintájára képzelem én a Modern Sipulusz születését és eljövetelét. Igaz, a zsarnokság elleni harc most kevésbé szembeötlő. Már a sipuluszi névválasztást sem egészen értem: R. V. műveit, humoros cikkeit, Isten bocsássa meg, kevéssé ismerem: afféle Mikszáth-epigonnak véltem, ha ásítva rálapoztam poros könyvtárban – helyesen láttam? sosem tudom már meg –, de bizonyára nem volt a butaság ellen hadra kelt szellem hőse. Akkoriban másvalaki mondta nagy hatalmú urak haragját kiváltva, hogy „éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni”, ugyancsak e másik (vadabb és eredetibb) szatirikus szerző majmolta meg gyilkos humorral a keresztény kurzus gonosz ostobáit, nem Rákosi Viktor… egyszóval sok közöm nincs Első Sipulusz langyosan ódon bájú és végtelenül ásíttató konzervatív, úri humorához.

Az új, a Modern Sipulusz közelebb áll hozzám: lelkesen olvasom, gyakran tapsolok örömömben, helyeslőleg fel-felsikoltok – megint máskor viszont ámulok és fölgerjedek bosszantó melléfogásain. Butaságokra, rossz gondolatokra vadászik, s mivel a butaság árad, mindegyre nő, sok dolga támad. Általában fényes tudással, szellemesen, bravúrosan forgatja a szót, derekasan sápasztja a silány, nyomorék gondolatokat. Különösen élvezem az ÉS, az Ezredvég és A Szabadság csemegemondatait, ezeken hangosan röhögök; ráadásul mivel magam nem olvasom a két utóbbi lapot, köszönet Sipulusznak a szemlézésért. Csakhogy vadászik rossz szavakra és mondatokra is: nyelvtanilag rosszakra. „A közönség, aki”, „a cégek, akik…”, „a párt, aki” – pécézi ki a rút és tűrhetetlen hibát; miként Esterházy, ő is elmagyarázza, hogy az »alkalmasint« nem az »alkalomadtán« és az »alkalmanként« szinonimája, s bizony nagyon becsülöm, hogy megteszi (persze, miként Esterházy, ő is teljesen hiába).

Ellenben máskor, nem ritkán bakot lő, butaságokba téved, tenorja csuklik, hamisan szól a hallali. Ilyenkor arra az éltes atyafira emlékeztet, aki ifjúkoromban a hatos villamos (akkor még nyitott) peronját elállva nem engedte át azokat, akik „leszáll?” vagy „le tetszik szállni?” kérdést intéztek hozzá. Oktató fölénnyel válaszolt: „szállni csak a madár száll, mert annak van szárnya: az ember lelép”. És sebesen javítanunk kellett, különben továbbvitt volna a villamos. Az önjelölt nyelvőrt a logika vezette, doktrineren következetes logika: nem tudta, nem érezte a jámbor, hogy a nyelv többek között azért szép és érdekes, mert nincs mindig benne logika; ha úgy tetszik, saját, belső logikája van.

A Modern Sipulusz abban különbözik a bajszos atyafitól, hogy az ő nyelvi kifogásaiban semmiféle logika nem látszik.

Purifikátori hatása azonban nem megvetendő, újabban Tamás Gáspár Miklós is stilisztikai gondolatokat közöl, hadd idézzem:

„Összerázkódunk olyan iszonyú szavak hallatán, mint »hétvégi telek« (hogy lett a »kert«-ből »telek?«? ó Pannónia)” (Beszélő, 1996. június, 22. old.) Ötéves unokám azt mondja, itt a Pannónia szó elé vessző kell, meg azt mondja, úgy lett a kertből telek, hogy a két szó egészen mást jelent. –, Transsylvania! Továbbá: TGM szerint a »táncdal« és a »vetélkedő« is szörnyű és obszcén. Mintha összekeverné a szavakat magával a jelenséggel. Biztos van ennek a logikai hibának szabatos latin vagy görög neve a filozófiában.

Idézzük tovább. „Nem tételezem föl, hogy szóba elegyednék (az olvasó) olyan emberekkel, akik ilyen kifejezéseket használnak: (…) „magam alatt vagyok” – mondja. Másutt, némileg meglepően a »polgárosodás« szó használatát hibáztatja, kár, hogy erről nem tud Szabó Miklós, aki ugyancsak a júniusi számban így ír: „vállalhatjuk a magyar polgárosodás századfordulóra eső első korszakát” – meg, mintha jeles szerzők a múlt században, meg a század elején is bátran leírtak volna ilyen elvetendő szót. Egy (ein) világ omlana össze bennem, ha netán Kemény Zsigmond és Vajda is… Rejtélyes és kitalálhatatlan okból megfeddni való a „lovas kocsi” kifejezés használója is. Zárójelben azért indokoltatik, miért elvetendő: „(szekér, homokfutó, fiáker, konflis, delizsánsz, hintő, fogat helyett)” Aha, gyűjtőfogalom tilos, mindig meg kell határoznunk a lovas kocsi fajtáját. (Egy tehetséges veszprémi botanikus költő nem régi könyvében meg arról értekezik, hogy amely novellában a „fák közé”, vagy a „fák alatt” olvasható – és nem meghatározva a fafajta – az csak rossz novella lehet.) Végtelen az emberi tévhitek sekély birodalma… Fel-fel, munkára, szorgos kis- és nagygimnazisták: Aranynál, Jókainál és Krúdynál vajon hányszor szerepel „lovas kocsi”?

E kitérő után térjünk vissza Sipuluszhoz.

„Lingvista öntudat hiányzik magyarnek” – mondja vitriolos fölénnyel (június, 115. old). Ő maga viszont ugyanott így kezdi a Kortárs egyik számának ismertetését: „Egész jó Kolozsvári-Papp-publi.” Esküszöm, először „pubi”-nak olvastam, s ez azért lepett meg, mert Kolozsvári Pappra sok rosszat lehet mondani tán, de hogy pubi volna?… Nem is pubi: „publi” (amit írt). Nyilván a „pari”, „sali”, „ubi”, sőt „kovi ubi” mintájára. Ejnye, Sipu!

Értelmező szótárt, stilisztikai segédkönyvek példáit szerettem volna szembeállítani e hóbortosan értelmetlen nyelvőrködéssel, de nyilván felesleges buzgalom lenne, hisz egy (ein) efféle ellenvetésre Sipulusz a lap legutóbbi számában így felel: „Az Idegen Szavak Szótára fabatkát sem ér.”

A határozatlan névelő purifikátori üldözése nála már mániává fajul. De szerencsére még a Beszélőben sem sikerül rendet teremtenie. Az „egy” Réz Pál Kundera-esszéfordításában is olvasható, teljesen jogosan és helyesen. (Beszélő, 4. szám, 98. old.) „A közösülés hosszúsága egy menetelés, az idegenség ege alatti menetelés metaforájává lényegül át.” A mondat bizarr, de az „egy” talán a helyén van. A formállogika furorja vezeti, amikor megrója Babarczy Esztert a „furcsa paradoxon” kifejezés miatt, pedig van a szavaknak hangulati értékük is: én bizony különbséget érzek paradoxon és „furcsa paradoxon” között.

Még sajátosabb, hogy Sipu nemcsak a nyelvet, de viselkedési, köznapi szokásainkat is rosszallóan figyeli, módosítaná:

A presszókávéba – figyelmeztet – „épelméjű fölnőtt nem tesz bele cukrot; tejet vagy tejszínt beleönteni pedig nagyobb illetlenség, mint belecsípni a háziasszony fenekébe.” Bizonyos anglománia sugárzik e sorokból, az angolhoni szokások kizárólagossá tételének keménykalapos vágya; de hát a kávét a kontinens országaiban általában tejjel, tejszínnel isszák: Madridban és Rómában meg Párizsban meg Budapesten másként viselkednek az épelméjű felnőttek. Persze: „fölnőtt” – olvasom némi szeppenettel, mert nyilván ezt is így írná elő a tejetlen kávé professzora. Az Erdélyben használt szóváltozatot – hiába érzem én, hogy szebb – itt Pesten, bizonyára hibásan, már csak felnőttnek mondjuk. Jut eszembe: Sipulusz álnév-rokona a magyar latinságban, bizonyos Diurnus is bosszant (sőt cikke olvasásának gyors abbahagyására késztet), amikor ez az amúgy is tán túl termékeny általános zsurnialiszta bekezdésenként kedvvel leírja, hogy: „legfönnebb”. Szép erdélyi nyelvszokás ide vagy oda, a túlhasználat miatt modorossá válik, csípi a szemem.

A propos „csípi a szemem”! Nem Sipulusz, de maga TGM szent borzadállyal idézi a városi nyelv néhány szlengjét, lazán nyegle divatkifejezéseit: „magam alatt vagyok” – emeli ujját purista feddéssel. Magam ugyan soha nem ejtettem ki, nem is fogom, mégsem taszít annyira, mint a hivatali politikai, parlamenti, vezércikki és önkormányzati nyelvhasználat minduntalan, ezerszer többet előforduló lapos, kedv- és életrontó csikorgása. TGM és a Modern Sipulusz rovói ellenreakciót váltanak ki bennem, és – mint fentebb látható – csak azért is címbe emelek egy másik nyegle városi divat-fordulatot. A „hülyét kapok”, amely e két szigorú nyelvőr tilalmai előtti időkben még engem is riasztott, mára kedves csacskaságként vidít és megmosolyogtat. (Általában nők használják, jegyzem meg halkan.)

Hülyét kapok mind TGM, mind a Modern Sipulusz nagyon gyakran téves nyelvi iránymutatásaitól. Hadd idézzem legvégül Konrád György szövegének egy részletét a Beszélő első számából: „…nem bírja elviselni, ha közte és a többiek között nincsen elegendő tér, és mégis barátságot enged kifejlődni maga és a sofőrje között (…)”. (50. old.) Ez a „barátságot enged kifejlődni” valódi gyöngyszem (talán németre fordítva is bizarr volna), érdekes mód Sipulusz is, TGM is átsiklott rajta.

„Én nem nyelvőrnek, de mindennek jöttem.” A nyelvőri hivatásról lebeszélném őket.

Bikácsy Gergely összes észrevétele téves, főleg azért, mert nem érti a tréfát. Elkeserítő, hogy nyelvőrségnek tart egy szatirikus erkölcsprédikációt, hogy nem veszi észre az öngúnyt, hogy nem érti a Magyar Narancs (amúgy szintén önironikus) terminus technikusának („publi”) szürrealista alkalmazását a Kortárs! egyik közleményére. Csak nem hord bokafixet??? Érdekes: a kommunista pártsajtó rendszeresen tiltakozó munkatársai nem tartanak nyelvőrnek. De hát minek magyarázni…? Bikácsy, úgy látszik, EASÉSZ. És anti-transzilván soviniszta, mint mindenki.

Zokogva is az Öné, Sipulusz






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon