(Baranyi Ferenc), Sipulusz [Tamás Gáspár Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Sipulusz Úr!

Nekem esküszöm, hogy nincs fogalmam arról, kit fed a Rákosi Viktortól kölcsönzött álnév, ezért csak így tudom megszólítani.

Sosem szoktam reagálni velem kapcsolatos irományokra, nem nagyon volt példa arra még, hogy én, [vessző nem kell – a szerk.] mint – [gondolatjel hibás – a szerk.] meglehetősen gyakori – céltábla, valaha is visszalőttem volna. Most is csak kérdezni szeretnék valamit a Beszélő júniusi számában megjelent cikkével kapcsolatban. Egy helyen ezt írja rólam: „…az örök Baranyi Ferenc, a forradalmi munkás-paraszt párt utolsó hivatalos dalnoka.”

Kérem a kijelentés értelmezését, ugyanis nem világos. Ugyan nem reagálom le soha, de érteni mindig szeretném a rám vonatkozó megállapításokat. Ezt most egyszerűen nem értem. Kommunista voltam és vagyok, de pártköltőnek még a legnagyobb rosszindulat sem mondhatott, sem az átkosban, sem a jelenben. A tények makacs dolgok: köztudott, hogy az Aczél-féle kultúrpolitika mindenkinek udvarolt, csak a kommunistáknak nem. Ladányival mi afféle anarchistáknak számítottunk, noha kétségtelen: a szocialista rendért haragudtunk – és nem ellene. Nem apparátusok lekötelezettjei, hanem egy eszme elkötelezettjei voltunk, ezért hivatalosait sosem kegyeltek különösképpen bennünket. (Az, hogy a közönség kegyelt és „futtatott” – más lapra tartozik. Ez televíziós működésemre is áll.)

Jelenleg pedig nem vagyok tagja semmiféle pártnak, hivatalos dalnoka sem lehetek tehát egyiknek sem. Kulturális rendezvényekkel segítem mind a Munkáspártot, mind az MSZP-t (pár éve még a Király–Kapolyi-féle szocdemeket is), de egyik pártba se „léptem bele”. Hivatalos dalnokai és toll-nokai egy pártnak vannak: az SZDSZ-nek. Lobbyznak is nekik rendesen. [Kik kiknek? Vonzatok! Nyelvtan! – a szerk.]

A népnemzeti tulkoktól megszoktam, hogy a tényéktől függetlenül ítélkeznek és bélyegeznek, liberális részről most tapasztalom ezt először.

Kérem, magyarázza meg idézett mondatát.

Üdvözlettel: Baranyi Ferenc


Kedves Baranyi Ferenc,

szíves-örömest korrigáljuk azt az elsietett kijelentésünket, amely szerint ön „a forradalmi munkás-paraszt párt utolsó hivatalos dalnoka”. A valós tényállás – hogy a Népszabadság egyik kedvenc fordulatával éljünk – evvel szemben az, hogy ön a magyar kommunista mozgalom önkéntes és nemhivatalos dalnoka. Azt is tudjuk – lapunk egyik régebbi cikke („A szocialisták hallgatása”, Beszélő, 1993. karácsony) már rácsodálkozott –, hogy a mai kommunista sajtótermékekben olyan ultrabaloldaliak védik – némi mazochizmussal – Kádár János emlékét, akiket vagy egyenesen üldöztek meggyőződésükért a Kádár-rezsim alatt (Rozsnyai Ervin, Kemény Csaba), vagy pedig gyanakodva nézte őket már a Tűztánc óta (és elődeiket a Táncsics-kör és az 1957-i Magyarország c. neorévaista lap óta) az aczélista–óvárista–pozsgaysta művelődéspolitika (Györe Imre, Simor András, Ladányi Mihály, ezek szerint ön is). A Kádár-rendszer balos bírálatának vannak irodalmilag nem pusztán kuriózus szövegemlékei (Sarkadi Imre művei, Csurka István novellisztikája a hatvanas–hetvenes években stb. stb.), ezekről is lehet tudni. Mi önt nem karrieristának vagy opportunistának, hanem kommunistának tartjuk – s nagy örömünkre szolgál, hogy osztja nézetünket. Az, hogy mi politikai okokból nem kedveljük a magyar szélsőbaloldalt (sem), nem vezethet oda, hogy egyszerűsítsünk vagy hamisítsunk. Az önök múltja és jelene bonyolult: mindkettővel továbbra is foglalkozni fogunk. Időnként szatírát is írunk önökről, mert nem írni – lássa be – túl nehéz lenne.

Az ön Sipulusza

• Visszabeszélő