(Mikes Tamás), Sipulusz [Tamás Gáspár Miklós]

Nyomtatóbarát változat

Kedves „Sipulusz”!

Olvastam Magyar Barkádat. Az első ékezet elmaradását nem tudom ugyan mire vélni, de ha már besoroztál utasnak özönvízi járművedre, mert ugye erről van szó, üsse part. A barkához amúgy sem fűlne a fogam így húsvét után.

A magyar sajtó körképében rosszallva konstatáltad, hogy azonos vagyok a Szabadság cikkírójával. Bizony, nagyon csúnya dolog ez, figyelembe véve a politikai előéletemet, szamizdattal, ötvenhattal. Azt azért nem követeled, hogy legyek liberális, de neosztálinista lapba írni, fuj!

A jelzőgyártás régi és kissé ízléstelen dolog. Lelked rajta persze: olyan jelzővel ékesíted a Szabadságot, amilyennel akarod. Megütközésedet azonban kénytelen vagyok visszautasítani. Tehetném elvi alapon, miszerint sajtószabadság lévén oda írok, ahová jólesik. A fennálló választék egyik részét szívem szerint azonnal betiltanám, mert létük már túlhaladja a demokratikusan tolerálható mértéket. Aki emiatt neosztálinistának minősítene, annak jusson eszébe egy bizonyos weimari példa, ami arra int: ne várjuk meg, amíg ez a nekem fasiszta társaság kerül betiltó helyzetbe, mert ők nem fognak várni egy percet sem. Ezekbe a lapokba tehát nem írhatok.

Azt mondhatod, még sok lap akad, amelyik nem a Szabadság. Csak tudod, én a mai eufória ellenére sem vagyok a diadalmasan épülő kapitalizmus pártján. Szégyenszemre a legrosszabb brosúrák lapos igazságait illusztráló világot teremtettek, amelyben nagyon rosszul érzem magam. Ez a ló, amit én nem akartam, nem is ló, hanem valami más állat. Ha kellően jóízűeket akarok bele rúgni – márpedig a szamizdatban rákaptam erre –, csak olyan orgánumban tehetem, amelyik nem jobboldali, és nem is álbaloldali vagy liberális. Mellesleg hadd emlékeztesselek: az ellenzék idején nem arról szólt a mese, hogy nem illik baloldalinak lenni. Akkor még arra is emlékeztek sokan, hogy az azóta sikeresen önmaga szobrává züllesztett forradalmunk egyetlen megragadható eszmerendszere – és a mi szellemi iskolánk is – a szocializmus volt, és ’56 az utolsó európai szocialista forradalom. Ezen nem változtat egyesek irányítható emlékezete, sem az, hogy nem mindenki vallotta ezt az álláspontot. A forradalom szabályai szerint valószínűleg lett volna még néhány összecsapás, de semmi kétség afelől, ki győzött volna. Mindezt csak azért mondom el, szinte közhelyként, hogy megjegyezhessem: ’56 szellemének fenntartása és emlékének őrzése számomra nem egy restauráció miatt volt fontos. Mint ahogy az ellenzékiség sem tudott összebékíteni mindazzal, amit az SZDSZ születése pillanatától jelentett, ezért maradtam az SZKH tagja, ha még emlékszel erre a szervezetre. Mikor pedig a következő év eseményei olyan ügyesen kizárták az emberek többségét saját sorsuk intézéséből, az én gyomrom bizony végképp felfordult. Nem tett boldogabbá, hogy biztonsági okból sikerült megakadályozni szamizdattörténetem kiadását, s ezt nem az APO, hanem Kőszeg és Demszky urak követték el. Ha más okom az örök sértődésre nem lett volna, ez – meg a Hiánytól való kikonspirálásom is – elegendő lenne. De én azért fogtam újra tollat, mert semmi nem tetszik abból, ami történt és történik, és ez a neosztálinista lap minden cikkemet cenzúra nélkül közli. Nem én ástam az árkot, de már kiásatott, és én nem akarok azon parton lenni, amelyiken a boldog kevesek vannak. Az ő érdekükért képtelen lennék egyetlen sort leírni. Ha valaha egyetértettünk, annak oka azok üldöztetése volt, akik ma üldöztetés nélkül, de így vagy úgy részesei egy képtelen alkunak, már megint a sokaság ellen. Számomra teljesen mindegy, hogy fiskális vagy adminisztratív eszközökkel teszik kilátástalanná a sokaság életét, seprik le a padlást. Az sem érdekel, hogy okos szóval megmagyarázzák. Nincs olyan értelmiségi, aki nem tud egy magyarázatra valót összekotorni emlékezetéből. Azt sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valaki kiszállt, és nem ér a neve. A baj ahhoz túl sok, és túl nagy. Ezért, bármennyire istenkáromlásnak hangzik, ma az a véleményem a demokráciáról, amit Brecht egyik songja úgy fogalmaz meg: „Előbb a has jön, aztán a morál!”

Nem várom, hogy megértsd kis elefántcsonttornyodból mindezt, azt még kevésbé, hogy elfogadd. A magyarázat inkább másoknak szól, akik még nem felejtették el, hol kezdődik a valódi társadalmi tisztesség. Mellesleg nem vádolhatsz karrierizmussal: már megint egy kisebbség lapjába írok.

Üdvözöl:                   

Mikes Tamás
a Hiány és a Demokrata egykori szerkesztője,
’56-os veterán, megátalkodott baloldali

Senki nem tagadhatja, hogy 1956 baloldali forradalom volt, a munkástanácsokról olvastuk Hannah Arendt és Cornelius Castoriadis írásait. Ámde vannak független baloldaliak, akik minden sérelmük és bánatuk ellenére sem írnak a magyar zjuganovizmus hivatalos sajtószervébe, még akkor sem, ha ez – tagadhatatlan – némi bátorságot igényel. Kőszeg és Demszky urak nem hallottak Mikes Tamás kéziratáról, de mi szívesen elolvasnánk, ha csakugyan létezik.

Sipulusz

• Visszabeszélő