Volt egyszer egy Vörös Pimpernel, nemes angol arisztokrata, aki a francia forradalmi vészbíróság börtöneiből szabadította ki a főúri rabokat, írta Orczy bárónő angolul, fordította nem tudom ki, Sipulusz biztos tudja. Filmet rendeztek belőle. Lett azután folytatása, a Modern Pimpernel, mindkettőt játszotta (és ez utóbbit már rendezte is) Leslie Howard. Az új, a modern Pimpernel ismét nemes angol arisztokrata, náci börtönökből szabadít ki hős úri foglyokat, mert a bugris zsarnokságot mindig legyűrik az úri magaviseletű angol regény- meg mozihősök, akik a dzsungelben is tudnak teát inni és csokornyakkendőt kötni.
Pimpernel mintájára képzelem én a Modern Sipulusz születését és eljövetelét. Igaz, a zsarnokság elleni harc most kevésbé szembeötlő. Már a sipuluszi névválasztást sem egészen értem: R. V. műveit, humoros cikkeit, Isten bocsássa meg, kevéssé ismerem: afféle Mikszáth-epigonnak véltem, ha ásítva rálapoztam poros könyvtárban – helyesen láttam? sosem tudom már meg –, de bizonyára nem volt a butaság ellen hadra kelt szellem hőse. Akkoriban másvalaki mondta nagy hatalmú urak haragját kiváltva, hogy „éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni”, ugyancsak e másik (vadabb és eredetibb) szatirikus szerző majmolta meg gyilkos humorral a keresztény kurzus gonosz ostobáit, nem Rákosi Viktor… egyszóval sok közöm nincs Első Sipulusz langyosan ódon bájú és végtelenül ásíttató konzervatív, úri humorához.
Az új, a Modern Sipulusz közelebb áll hozzám: lelkesen olvasom, gyakran tapsolok örömömben, helyeslőleg fel-felsikoltok – megint máskor viszont ámulok és fölgerjedek bosszantó melléfogásain. Butaságokra, rossz gondolatokra vadászik, s mivel a butaság árad, mindegyre nő, sok dolga támad. Általában fényes tudással, szellemesen, bravúrosan forgatja a szót, derekasan sápasztja a silány, nyomorék gondolatokat. Különösen élvezem az ÉS, az Ezredvég és A Szabadság csemegemondatait, ezeken hangosan röhögök; ráadásul mivel magam nem olvasom a két utóbbi lapot, köszönet Sipulusznak a szemlézésért. Csakhogy vadászik rossz szavakra és mondatokra is: nyelvtanilag rosszakra. „A közönség, aki”, „a cégek, akik…”, „a párt, aki” – pécézi ki a rút és tűrhetetlen hibát; miként Esterházy, ő is elmagyarázza, hogy az »alkalmasint« nem az »alkalomadtán« és az »alkalmanként« szinonimája, s bizony nagyon becsülöm, hogy megteszi (persze, miként Esterházy, ő is teljesen hiába).
Ellenben máskor, nem ritkán bakot lő, butaságokba téved, tenorja csuklik, hamisan szól a hallali. Ilyenkor arra az éltes atyafira emlékeztet, aki ifjúkoromban a hatos villamos (akkor még nyitott) peronját elállva nem engedte át azokat, akik „leszáll?” vagy „le tetszik szállni?” kérdést intéztek hozzá. Oktató fölénnyel válaszolt: „szállni csak a madár száll, mert annak van szárnya: az ember lelép”. És sebesen javítanunk kellett, különben továbbvitt volna a villamos. Az önjelölt nyelvőrt a logika vezette, doktrineren következetes logika: nem tudta, nem érezte a jámbor, hogy a nyelv többek között azért szép és érdekes, mert nincs mindig benne logika; ha úgy tetszik, saját, belső logikája van.
A Modern Sipulusz abban különbözik a bajszos atyafitól, hogy az ő nyelvi kifogásaiban semmiféle logika nem látszik.
Purifikátori hatása azonban nem megvetendő, újabban Tamás Gáspár Miklós is stilisztikai gondolatokat közöl, hadd idézzem:
„Összerázkódunk olyan iszonyú szavak hallatán, mint »hétvégi telek« (hogy lett a »kert«-ből »telek?«? ó Pannónia)” (Beszélő, 1996. június, 22. old.) Ötéves unokám azt mondja, itt a Pannónia szó elé vessző kell, meg azt mondja, úgy lett a kertből telek, hogy a két szó egészen mást jelent. –, Transsylvania! Továbbá: TGM szerint a »táncdal« és a »vetélkedő« is szörnyű és obszcén. Mintha összekeverné a szavakat magával a jelenséggel. Biztos van ennek a logikai hibának szabatos latin vagy görög neve a filozófiában.
Idézzük tovább. „Nem tételezem föl, hogy szóba elegyednék (az olvasó) olyan emberekkel, akik ilyen kifejezéseket használnak: (…) „magam alatt vagyok” – mondja. Másutt, némileg meglepően a »polgárosodás« szó használatát hibáztatja, kár, hogy erről nem tud Szabó Miklós, aki ugyancsak a júniusi számban így ír: „vállalhatjuk a magyar polgárosodás századfordulóra eső első korszakát” – meg, mintha jeles szerzők a múlt században, meg a század elején is bátran leírtak volna ilyen elvetendő szót. Egy (ein) világ omlana össze bennem, ha netán Kemény Zsigmond és Vajda is… Rejtélyes és kitalálhatatlan okból megfeddni való a „lovas kocsi” kifejezés használója is. Zárójelben azért indokoltatik, miért elvetendő: „(szekér, homokfutó, fiáker, konflis, delizsánsz, hintő, fogat helyett)” Aha, gyűjtőfogalom tilos, mindig meg kell határoznunk a lovas kocsi fajtáját. (Egy tehetséges veszprémi botanikus költő nem régi könyvében meg arról értekezik, hogy amely novellában a „fák közé”, vagy a „fák alatt” olvasható – és nem meghatározva a fafajta – az csak rossz novella lehet.) Végtelen az emberi tévhitek sekély birodalma… Fel-fel, munkára, szorgos kis- és nagygimnazisták: Aranynál, Jókainál és Krúdynál vajon hányszor szerepel „lovas kocsi”?
E kitérő után térjünk vissza Sipuluszhoz.
„Lingvista öntudat hiányzik magyarnek” – mondja vitriolos fölénnyel (június, 115. old). Ő maga viszont ugyanott így kezdi a Kortárs egyik számának ismertetését: „Egész jó Kolozsvári-Papp-publi.” Esküszöm, először „pubi”-nak olvastam, s ez azért lepett meg, mert Kolozsvári Pappra sok rosszat lehet mondani tán, de hogy pubi volna?… Nem is pubi: „publi” (amit írt). Nyilván a „pari”, „sali”, „ubi”, sőt „kovi ubi” mintájára. Ejnye, Sipu!
Értelmező szótárt, stilisztikai segédkönyvek példáit szerettem volna szembeállítani e hóbortosan értelmetlen nyelvőrködéssel, de nyilván felesleges buzgalom lenne, hisz egy (ein) efféle ellenvetésre Sipulusz a lap legutóbbi számában így felel: „Az Idegen Szavak Szótára fabatkát sem ér.”
A határozatlan névelő purifikátori üldözése nála már mániává fajul. De szerencsére még a Beszélőben sem sikerül rendet teremtenie. Az „egy” Réz Pál Kundera-esszéfordításában is olvasható, teljesen jogosan és helyesen. (Beszélő, 4. szám, 98. old.) „A közösülés hosszúsága egy menetelés, az idegenség ege alatti menetelés metaforájává lényegül át.” A mondat bizarr, de az „egy” talán a helyén van. A formállogika furorja vezeti, amikor megrója Babarczy Esztert a „furcsa paradoxon” kifejezés miatt, pedig van a szavaknak hangulati értékük is: én bizony különbséget érzek paradoxon és „furcsa paradoxon” között.
Még sajátosabb, hogy Sipu nemcsak a nyelvet, de viselkedési, köznapi szokásainkat is rosszallóan figyeli, módosítaná:
A presszókávéba – figyelmeztet – „épelméjű fölnőtt nem tesz bele cukrot; tejet vagy tejszínt beleönteni pedig nagyobb illetlenség, mint belecsípni a háziasszony fenekébe.” Bizonyos anglománia sugárzik e sorokból, az angolhoni szokások kizárólagossá tételének keménykalapos vágya; de hát a kávét a kontinens országaiban általában tejjel, tejszínnel isszák: Madridban és Rómában meg Párizsban meg Budapesten másként viselkednek az épelméjű felnőttek. Persze: „fölnőtt” – olvasom némi szeppenettel, mert nyilván ezt is így írná elő a tejetlen kávé professzora. Az Erdélyben használt szóváltozatot – hiába érzem én, hogy szebb – itt Pesten, bizonyára hibásan, már csak felnőttnek mondjuk. Jut eszembe: Sipulusz álnév-rokona a magyar latinságban, bizonyos Diurnus is bosszant (sőt cikke olvasásának gyors abbahagyására késztet), amikor ez az amúgy is tán túl termékeny általános zsurnialiszta bekezdésenként kedvvel leírja, hogy: „legfönnebb”. Szép erdélyi nyelvszokás ide vagy oda, a túlhasználat miatt modorossá válik, csípi a szemem.
A propos „csípi a szemem”! Nem Sipulusz, de maga TGM szent borzadállyal idézi a városi nyelv néhány szlengjét, lazán nyegle divatkifejezéseit: „magam alatt vagyok” – emeli ujját purista feddéssel. Magam ugyan soha nem ejtettem ki, nem is fogom, mégsem taszít annyira, mint a hivatali politikai, parlamenti, vezércikki és önkormányzati nyelvhasználat minduntalan, ezerszer többet előforduló lapos, kedv- és életrontó csikorgása. TGM és a Modern Sipulusz rovói ellenreakciót váltanak ki bennem, és – mint fentebb látható – csak azért is címbe emelek egy másik nyegle városi divat-fordulatot. A „hülyét kapok”, amely e két szigorú nyelvőr tilalmai előtti időkben még engem is riasztott, mára kedves csacskaságként vidít és megmosolyogtat. (Általában nők használják, jegyzem meg halkan.)
Hülyét kapok mind TGM, mind a Modern Sipulusz nagyon gyakran téves nyelvi iránymutatásaitól. Hadd idézzem legvégül Konrád György szövegének egy részletét a Beszélő első számából: „…nem bírja elviselni, ha közte és a többiek között nincsen elegendő tér, és mégis barátságot enged kifejlődni maga és a sofőrje között (…)”. (50. old.) Ez a „barátságot enged kifejlődni” valódi gyöngyszem (talán németre fordítva is bizarr volna), érdekes mód Sipulusz is, TGM is átsiklott rajta.
„Én nem nyelvőrnek, de mindennek jöttem.” A nyelvőri hivatásról lebeszélném őket.
Bikácsy Gergely összes észrevétele téves, főleg azért, mert nem érti a tréfát. Elkeserítő, hogy nyelvőrségnek tart egy szatirikus erkölcsprédikációt, hogy nem veszi észre az öngúnyt, hogy nem érti a Magyar Narancs (amúgy szintén önironikus) terminus technikusának („publi”) szürrealista alkalmazását a Kortárs! egyik közleményére. Csak nem hord bokafixet??? Érdekes: a kommunista pártsajtó rendszeresen tiltakozó munkatársai nem tartanak nyelvőrnek. De hát minek magyarázni…? Bikácsy, úgy látszik, EASÉSZ. És anti-transzilván soviniszta, mint mindenki.
Zokogva is az Öné, Sipulusz
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Visszabeszélő [9]