(Büki Tamás)

Nyomtatóbarát változat

A levél írója a XVI. kerületi önkormányzat tagja. A kerületi autonómiát védelmező cikke Szívelégtelenség címmel február 16-i számunkban jelent meg. Levelét terjedelmi okokból rövidítve közöljük.


A rendpártiak védelmében

Azért lettem az SZDSZ tagja, mert a politikai liberalizmust nagy és eddig méltatlanul háttérbe szorított értéknek tartom. De ezt a közrend védelmében nem lehet és nem is kell úgy érvényesíteni, ahogyan a parlamentben kellene. A rendőrség a legdemokratikusabb államban is erőszakszervezet volt, és az is marad. Veszélyes és az emberek nagy többségétől távoli az a szemléletmód, amit legmarkánsabban Solt Ottilia képvisel; félő, hogy nem tud elvonatkoztatni a vele történt jogtalanságoktól. Élesen el kell különíteni a messzemenőkig elítélendő politikai rendőri fellépést a köztörvényes bűncselekmények elleni harctól.

Erőszak pro és kontra

Sajnos munkám révén nagyon gyakran jutok el bűncselekmények friss helyszínére. Egyértelműen azt látom, hogy a közvélemény sokkal súlyosabbnak tekinti a személy elleni erőszakot vagy megfélemlítést, mint egy akármekkora sikkasztást vagy lopást, függetlenül a Btk. büntetési tételeitől. Világos is, hogy az ember halála, sérülése jóvátehetetlen, míg bármekkora vagyon elvesztése pótolható. Paradox, hogy a rohamosan szaporodó, részegen halálos balesetet okozó gépkocsivezetők kisebb büntetést kapnak egy sikkasztónál, vagy akár amnesztiát is. A jog elgondolkodhatna azon, hogy a részegen vezetés nem több-e egyszerű gondatlanságnál… Az embereket a fiatalok csoportosan elkövetett erőszakos, garázda cselekményei is különösen irritálják, nagy félelmet keltenek.

Amikor a Zalka Máté téren az intézkedő rendőr önvédelemből lelőtt egy rátámadó részeg garázdát, ezt a Beszélő hasábjain többen elfogadhatatlannak minősítették. Senki nem beszélt (talán nem is tudott) arról a pár hónappal korábban ugyanott történt esetről, melynek sérültjeit magam láttam el. Három fiatal rendőr és két barátjuk (mind civilben) éjféltájt szórakozott a környék egyik presszójában. Nem voltak részegek, viselkedésük még a történtek után is kulturált volt. A teret rettegésben tartó 20-30 fős laza társaság néhány ittas tagja felismerte őket arcról, és amikor az öt fiatal hazaindult, az aluljáróban időközben összegyűlt banda megtámadta őket. Vasfűrészlapok élével és botokkal verték őket az eszméletlenségig; mind az ötüket komoly zúzott-tépett sebekkel szállítottuk kórházba. A kiérkező rendőrök elől a tettesek elmenekültek. A hónapok múlva lelőtt fiatal is ehhez a társasághoz tartozott, és ekkor is többen támadtak egyszerre a rendőrre. A különbség csak annyi volt, hogy az szolgálatban volt, így nála volt a fegyvere, és meg is védte magát. Valljuk be őszintén: hasonló helyzetben, saját életünket féltve – amikor másodpercek töredéke alatt kell dönteni –, melyikünk nem húzta volna meg a ravaszt? Ráadásul a rendőr biztosan tudott az esetről, mikor kollégáit félig agyonverték, joggal félhetett ellenfeleitől…

Solt Ottilia nézete az embereknek elfogadhatatlan. Idézek cikkéből, amelyben a részegen rendőrrel dulakodó, majd lelőtt balmazújvárosi ifjút jellemzi: „Rendőri szemmel antiszociális elem, mert nem tiszteli eléggé a tekintélyt, sőt, bűnöző, hisz volt már büntetve garázdaságért, s csak a tavaszi amnesztiával járó eljárási kegyelem révén úszott meg egy hatósági személy elleni erőszakot, valamint egy ittasan elkövetett halálos kimenetelű gázolást.” Később: „…lehetett volna konform, büszke családapa, miután kificánkolta magát;…”

Hölgyem! Akit elgázolt, az mi lehet még? Ön véd mindenkit, aki szegény, csavargó vagy rendőrökkel áll szemben, de könnyedén átsiklik afelett, hogy EGY EMBER MÁR MEGHALT védence miatt?! A halálra gázolt áldozat rokonainak szemével ez a fiú nem „antiszociális elem”, hanem felelőtlen gyilkos volt! És a halála előtt ismét részegen készült vezetni, tehát még nem ficánkolta ki magát…

Természetesen a rendőr fegyverhasználatát ki kell vizsgálni, de ha eleve jogtalannak tételezzük fel azt minden alkalommal, akkor azt állítjuk, hogy rendőr nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy lőnie kell; ez pedig belátható nonszensz. (…)

Hajléktalanokról

Sűrűn foglalkozik a Beszélő a hajléktalanok gondjaival. A globálisan támogató írások sorából kiemelkedik T. Zselensky Péter cikke, mely – ha egyes megengedő következtetéseivel nem is értek egyet – messze a legjobb szociológiai szempontból. Megállapításai valósak, egybevágnak az én tapasztalataimmal.

A hajléktalanok között két jellegzetes csoport különíthető el, melyek aránya igen nagy az összes között. Az egyik a sorsverte, teljesen deklasszálódott (általában idősebb), legtöbbször krónikus alkoholista öreg csövesek rétege. Ők mindig is léteztek, bár most egyre többen vannak; régebben a Dobozi utcában és hasonló helyeken húzták meg magukat. Az ilyen emberek a legelhanyagoltabb külsejűek, piszkosak, tetvesek: az átlagember szemével undort keltőek, de nem félelmetesek. Gyakorlatilag képtelenek saját sorsuk irányítására bármilyen támogatással, mert vagy veleszületett hátrányos adottságaik, vagy önpusztító életmódjuk miatt szellemi képességük gyenge. Így az önszerveződésre, saját érdekeik védelmére sem képesek: ők azok, akik csendben meghúzódnak, a kukákból gyűjtögetnek, majd egy hajnalon halva találják őket egy aluljáróban vagy kapualjban. Többségükön csak elmeszociális otthoni elhelyezés segíthet, az esetleges anyagi segítséget sem tudják felhasználni.

A másik csoport egyértelműen veszélyes a társadalomra. Ők azok a többségükben fiatal, munkakerülő életmódot folytató hajléktalanok, akik szavaikban ugyan dolgozni akarnak, de a kínálkozó lehetőségeket nem ragadják meg. Annak idején a Déli pu. kiürítésekor több száz volt orvosilag munkaképes, de a MÁV ajánlatát (munka és munkásszálló) csak négyen fogadták el: a többiek közölték, hogy a munkásszálló nekik nem elég, lakás kell, és a fizetés (tizenvalahány-ezer) is túl kevés. Tehát saját sorsuk jobbra fordulásáért csak feltételekkel hajlandóak tenni. T. Zselensky jól látja: egy részük nem is hajléktalan, csak otthagyta – konszolidáltan élő – szüleit, hogy „hangsúlyozottan megtagadja az apái által elfogadott értékeket”. Ők keltik a legnagyobb ellenszenvet maguk ellen, és az emberek félnek is tőlük: csapatosan járnak, kapcsolódnak a nem hajléktalan, de deviáns csoportokba tömörülő fiatalokhoz, és – alkalmasint alkohol vagy drog hatása alatt – erőszakos, garázda bűncselekményeket követnek el. Ugyanakkor az ellenük alkalmazott, alapvetően helyes rendőri erőszakot jogsérelemnek tartják, és minden fórumon hangosan tiltakoznak ellene. Demonstratív megnyilvánulásokkal (pl. a Blaha Lujza téri „fekvősztrájk”) követelnek maguknak lakást, ellátást vagy egyebeket.

Apró adalék az ilyen fiatalok valódi körülményeihez, mely tipikusnak mondható: éjjel háromkor kérdezte meg részeg röhögéssel egy kb. 20 éves pályaudvarlakó a húsz éve éjjel-nappal becsülettel dolgozó rohamkocsisofőrt, hogy „Te mit kapsz havonta azért, hogy engem most elviszel a detoxba?”. Az erre adott válasz (egyessel kezdődő ötjegyű szám…) után közölte: „Marha vagy, nekem itt a pályaudvaron a 30–40 rongy megvan!” A leltározásnál előkerülő ezresköteg ezt igazolta is. Naiv elképzelés, hogy a páciens ezt munkával szerezte (természetesen nem volt munkahelye)…

Szomorú tapasztalataim miatt nem tudom és nem is akarom elítélni az átlagpolgárt, aki fenntartás nélkül, sőt olykor túlzó módon helyesli a kemény rendőri fellépést. Az emberek szeretnék, ha a rendőrség megvédené őket a garázdáktól; és tudják, hogy ma ez nem megy érvekkel, csak gumibottal. Kovács 23. János törzsőrmestert már éppen eléggé elbizonytalanította a rendszerváltás, ne csempésszünk politikát a köztörvényes bűncselekményekbe is!

• Visszabeszélő