Platón, mint köztudott, ki akarta tiltani a művészeteket a tökéletes Államból. A gondolat a maga elvontságában igen következetes. A tökéletes állam ugyanis attól tökéletes, hogy mindenki erényes benne, ez pedig nem mást jelent, mint hogy mindenki tudja a maga helyét és a maga dolgát. Ha a művészet csak erényre tanít, akkor semmi szükség rá: nem kívánatos, hogy az állampolgárt fuvolák édes szava bűvölje a helyére, ha megoldható, hogy a józan esze is odahúzza, ha pedig a művészet nem az erényt tanítja (és ez, lássuk be, nagyon valószínű, miért éppen a művészek tudnák, hogy mi a helyes?), akkor egyenesen romlására van a politeiának. Más lehetőség nincs. Karl Popper, mint szintén nagyjából köztudott, többek közt ezen a gondolaton is nagyon felhúzta az orrát, és Platónt örökre az emberiség ellenségei közé taszajtotta. Pedig gondoljuk csak el, milyen kétes szirénhang mondjuk a költő (vagy, ha már itt tartunk, egy heideggeri formátumú filozófus) az általános társadalmi hasznosság szempontjából. Ha nem volna az undok szkepszis csírája belénk oltva, amellyel Platón nem számolt, talán mert nem tartotta elég biztos ellenméregnek, vagy mert túl veszélyes ellenméregnek tartotta, ennyi édes csábítást, a reklámmosolytól a zseniális költészetig, hogy is tudnánk legyűrni? Különben, azt hiszem, nem is tudjuk legyűrni. Beleeszi magát az emberbe a sok szépség és tehetség, amit rá pazarolnak, és csak az a körmönfont gondolat tartja ébren benne a saját ítélőképességébe vetett hitet, hogy akármit csinálnak is ezek ott bent, olyan sokan vannak, hogy úgyis kioltják egymást.
Zseniális magyar költőből egyébként nincs olyan sok; szerencse dolga, hogy ők is kioltják-e egymást. Az utóbbi néhány hónap legnagyobb szellemi csatája mindeddig észrevétlenül zajlott, a felek tudomása nélkül. Mint az előzmények sugallják, két zseniális magyar költőről van szó (egyáltalán semmiféle irónia sincs a jelzőben). Az ideológiai harc lényege a következő: Tandori Dezső szerint minden hülyeség, Szőcs Géza szerint elaljasultunk. Mindkét gondolatnak ereje van, a kiábrándultságuk nagyon is hihető. Éppen ennek a kiábrándultságnak a vonzereje és a politikuma érdekel itt engem.
Minden hülyeség, sőt voltaképpen minden ordenáré és megalázó, ha a költészethez mérjük mint hazához, ahogy Tandori teszi. Egyrészt „azért hülyeség minden, mert meghalunk”. Ehhez képest a létfenntartás, ha küzdelem, például mert a villanyszámla fenyegető hatalom, megalázó. „Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet neked túl nagy öröm az élet” – mondja Tandori Az evidenciatörténetek (Magvető, 1996) hátsó borítóján (pontosabban, képileg, ez a ráragasztott felirat némítja el a száját). A könyv naplófüzér-, aforizma- és képvershalmaz, azt mondják rá, széteső, de én inkább azt mondanám, irodalmi bravúr: néhány tematikus szálat fűz át minden Tandori-műfajon, következetesen, játékosan, a profi író örömével, sőt esetenként nyílt cinizmusával (szórakoztatni kell az olvasót). A tematikus szálakat persze túlzás volt tematikus szálnak nevezni, inkább visszatérő motívumokról van szó, a hülyeségmotívum, a halálmotívum, a pénzmotívum, a rokonköltők-motívum, a madármotívum, a lómotívum, a többiek-motívum, a de Staél-öngyilkosság-motívum, a Társné-motívum és a Bábos-motívum körforgásáról. Ez az élet közelről, „a megaláztatások sora fog folytatódni, akkor is, élni fogok, míg gennyé és szétfoszladt szövetcafatokká nem válok egy közkórházi ágyon…”. Hogy az ember örömét leli-e ebben (mármint az így megfogalmazott életben), merőben privát ügy. A könyv jórészt erről a merőben privát ügyről szól (hogy tudniillik végső soron inkább nem, mint igen), és az olvasónak nincs más tennivalója, mint élvezni ezt a nemet, amennyire csak tudja. A költői világelutasítás származhatna tisztán esztétikai okból (a világ ronda), vagy tisztán morális okból (a világ undorító), és mindkettőben sok az igazság, de Tandorinál ezek mellé felzárkózik egy harmadik szál is, és ez az, ahol Platón közbelép. A költő és a világ egy másféle, nem szemlélődő viszonyáról van szó. Ez a világ nem kedvez a költőnek, a költő ezért mérges a világra; ingerült. „Gyerekkoromtól ebbe nevelődtem (belé): megvetni a gyakorlatot, de nem azt, hogy megjavítani az írógépem, ügyesen vásárolni salátát (nem fonnyadtat benn, a szép teltet kinn, a nagyboltnál), gombfocizni jól, játékosokat reszelni… de azt a gyakorlatot, hogy hirtelen ránk szakad a ház, a moziban váratlan sötétség (a hatéves gyerekre), iskolába kell menni délután is, nincs többé Balaton, beosztják az idődet gyakorlótanításra, el kell helyezkedni, lakhatást kell szerezni, pályát kell befutni, jó és jelentős kritikákat kéne kapni: nem! […]…én még mindig jtt tartok, nihilista: fizessenek az anarchisták, a sok tárgyat gyártó, működtető, favorizáló illetők, javíttassa a bojlert a papa…” (242.). Ezt a világot a költő, a gombfocimester, a virtuóz írógépjavító nem választotta, ez nyilvánvaló. A költő mondhatja (és mondja is) a világnak: hagyj békén, nem én választottalak. Csakhogy kénytelen egy olyan világban élni, amelyet ő nem választott (kénytelen kifizetni a villanyszámlát, nyakára járni a honoráriumot nem fizetőknek, „éhbérért” fordítani). Ez megalázó. „Fizessenek az anarchisták, a sok tárgyat gyártó, működtető, favorizáló illetők, javíttassa a bojlert a papa…”, viselje gondját neki, aki nem választotta, az, aki kitalálta vagy élvezi ezt a világot. A költő nem vállalja a felelősséget azért, hogy meg van alázva, és ez már nem privát ügy, hanem politikai ügy, a politikai filozófia egyik kérdése. Jár-e jóvátétel vagy különleges elbánás azért, mert eredendően meg vagyunk alázva (mert szegények vagyunk; mert kiközösítenek minket; mert deviánsok vagyunk, más szóval különlegesek; mert alulról vagy máshonnan jövünk, mert csúnyák vagyunk vagy buták)? A politikai filozófia a legkülönbözőbb konstrukciókat hozta létre, hogy választ tudjon adni erre a kérdésre. Ezek a konstrukciók meglehetősen önkényesek; igyekeznek ugyan számba venni az emberi különbségeket, de az általam ismertek egyike sem jut el addig a kérdésig, hogy mit tegyünk azzal a polgártársunkkal, aki költőnek (művésznek, filozófusnak, egyéb piacilag értékelhetetlen műfajnak) születik, vagy ebbe „nevelődik bele”. Nézd, mondhatjuk a költőnek, kezünket széttárva, mindent nem lehet jóvátenni, az már maga a kommunizmus („mindenkinek szükségletei szerint”, beleértve ebbe a lelki szükségleteket is), a kommunizmus pedig sajnos nem létezik. Ami téged illet, be kell látnod, hogy a kulturálisan privilegizált és sajátos életigényekkel, valamint kulturális preferenciákkal rendelkező rétegek érdekérvényesítési és önmegvalósítási képessége egyébként is fejlettebb – tatamtatam –, te pedig különben is csak egyetlen, politikailag nem különösebben szembetűnő vagy fontos polgártársunk vagy, így aztán a te ügyeddel lehetetlenség politikailag foglalkozni. Fordulj az éppen a hozzád hasonlók támogatására létrehozott alapítványokhoz, és ha nem elég a pénz (tudjuk, hogy nem elég, de hidd el, hogy nekünk sincs, különösen nem, meg kell értened, erre a célra), fellebbezz a civil társadalomhoz, vagyis hozzánk, nem adófizetői, hanem öntevékenykedői és jótékonykodói minőségünkben. Egyébként pedig, már megbocsáss, te felelsz a saját sorsodért. Ez a standard liberális válasz. A standard liberális válasszal az a baj, hogy ad ugyan egy pragmatikus és részleteiben, valamint megvalósulásában mindig vitatható politikai választ arra, hogy kinek mi jár, de nem ad választ a megalázottságra. A megalázottság magánügy, a legjobb orvosság rá az, ha dafke nem érezzük megalázva magunkat. Ebből a szempontból mindegy is (bár pszichológiailag, szociológiailag és irodalomtörténetileg nagyon nem az), hogy a történelem úgy hozta, hogy a megaláztatás néhány generáció számára későn jött, és ezért nem volt idejük beleszokni vagy „belenevelődni”. A történelemmel szemben nem célszerű megsértődni. A költőnek nem marad más, mint a kétes vigasz, hogy kiaknázhatja ezt a metafizikai szakadékot a politikum és a valóság között: metafizikailag, vagy ha tetszik, alapvetően igaza lehet akkor, amikor utálja vagy megveti ezt a világot, de nem lehet igaza politikailag. Ez a „konstruktív nihilizmus”, Tandori zseniális találmánya. Nekem nem nagyon tetszik, de ezt a jogot az életpártiak mindig fenntarthatják maguknak.
Viszont, őszintén szólva, az a dörgedelem még kevésbé tetszik, amelyet az ideológiai csata másik költői nagyágyúja bocsátott ki magából a Kolibri Színház megrendelésére. A Ki cserélte el a népet? című színjáték 15 felvonásból, illetve jelenetből áll, illetve „1025” évből, mondja a fedőlap. Mint az „1025” év (Árpádtól Csontváryig) szájbarágósan jelzi, a magyar történelem nagyszabású, ámbár töredékekből összeállított víziója kíván lenni a darab. A keretjáték, Vörösmarty ötlete és szövege alapján, Árpád feltámadása. Árpád egyébként mindjárt két példányban támad fel, s hosszú párbeszédet folytat önmagával, amely mindjárt előre vetíti a magyar történelem hosszú és bűnös meghasadtságát. „Mindaz, ki én leszk s én lehetnék, / az egész nép, nem én vagyok-e, / s nem Árpád-e a nép?” – mondja Árpád 2. – „Te azt hiszed, a nép emlékezni fog rád?” – kérdi Árpád 1. Az igaz vezérek, akikben a nemzet mintegy megtestesül, megtagadtatnak, elfelejtetnek, kinevettetnek; Árpád végül szamujédutánzatként végzi a századfordulós állatkertben. A nép önmagával hasonlott meg. A nép: a magyar. De magyarok nincsenek, „csak a halottak különböző csoportjaival való azonosulások vannak. Ezt nevezzük identitásnak” – okoskodik Árpád 2. Ennek a látszólag oly illúziórombolóan józan és minden pátosztól mentes, társadalomtudományos hangzású kijelentésnek az értelme akkor világosodik meg, ha felszólításnak vesszük. A darab ugyanis egyetlen nagy vádirat a magyar nép ellen, amely sohasem a megfelelő hőssel (halottal) azonosult: hagyta szegényen meghalni Dobót, fogságban kivégeztetni Bornemisszát, megbuktatta Széchenyit, Aranyt és Petőfit az országgyűlési választásokon, kirabolta Batthyány sírját, és nem adott Csontvárynak kétmilliót, hogy megmentse az országot. Nem beszélve magáról Árpádról, akit, miután a cinikus nagyurak intrikái és a velük szövetséges szolga sajtó befeketítik, a tömeg egyszerűen leabcúgol. Mi lett a magyar hazából, ha a magyar már megmentőit és hőseit sem tiszteli?
A kérdés ironikus, de nem annyira, mint talán hallatszik. Ha eltekintünk attól, mennyiben szól ez a darab Szőcs Géza tízmilliójáról és költői hivatástudatáról, és eltekintünk a személyeskedő kiszólásoktól is, amelyek egy részét értem (pl. hogy már az egri várat is egy Hegedűs árulta el), a másik részét, szerencsére, nem, még mindig marad valami a darabból, Szőcs Géza fantasztikus, ellenállhatatlan költői tehetségén túl is. Ez a maradék teszi hasonlatossá a darabot a Tandori-könyvhöz (amelyhez egyébként a legkevésbé sem hasonlít): a költő és a történelem egy másfajta, de szintén elégedetlenségtől, felháborodástól és utálkozástól duzzadó viszonya, végső soron a költő (a hős) megaláztatása a mindennapi politika és a maga felszínes örömeit bűntudat nélkül követő nép által, csak éppen egy másfajta költőé, egy másképpen érzékelt mindennapiságban.
Szőcs Géza eléggé explicit, már ami a költői szerepet illeti, még ha mások szavaival él is. A feladat: „Egy ember szól, de milliók nevében! (…) Mint őseink egy ezredév előtt / Tevének, azt kell tenni most ti nektek: / Hazát kell nektek is teremteni! / Egy új hazát, mely szebb a réginél / És tartósabb is, kell alkotnotok”. (Petőfi: A Nemzetgyűléshez). És mindeközben „Tanuljátok meg, mi a költő / És bánjatok szépen vele, / Tanuljátok meg, hogy a költő, /Az istenség szent levele, /Melyet leküld magas kegyében, / Hozzátok, gyarló emberek, / A melybe örök igazságit /Saját kezével írta meg.” (Petőfi: A magyar politicusokhoz).
Szőcs nagyon ravasz is: az idézet csak idézet, még ha a darabban általában szerzői szöveget mondó Narrátor szájából hangzik is el. „Géza, ezt te nem veheted komolyan, ez tipikus internacionális nemzeti romantika, a magyar költészetre jellemző profetizmussal kombinálva, ilyet igazán nem lehet mondani Ezra Pound, Gonfried Benn, Szabó Lőrinc, József Attila (sit venia verbo) és Sértő Kálmán után”, mondaná neki talán néhány régi barátja, és Szőcs nyugodtan felelheti: nem is én veszem komolyan, én csak komolyan veszek valakit, aki egyszer komolyan vette. A lángoszlop szereppel való kacérkodás erdélyi kontextusban talán érthetőbb, de én egyébként sem ebben szeretném elmarasztalni Szőcs Gézát. Inkább egy olyan nemzet- és költőfelfogásban, amely éppen pendant-ja Tandori Dezsőének: ugyanazt utálják, de mást szeretnek. Az utálat tárgya a mindennapoknak és a mindennapok politikájának kicsinyessége, a fantáziaszegény vágyak és az apró torzsalkodások, az igen gyarló emberek és még sokkal gyarlóbb politikusok által határolt költői működési terep, a bizalmatlanság és az akadékoskodás, amely hiszékenységgel és konformitás vággyal párosul, és így tovább; ez a lista nagyon hosszúra nyújtható.
De Tandori azért, akinek a társas világ az összes politikai zugehörrel együtt legjobb esetben is csak éppen tolerálható környezet, rosszabb esetben semmi, tulajdonképpen jobban elbírja a modern liberalizmus következményeit: Bosszantják, megalázzák, de nem bénítják meg. Szőcs Géza, aki nemrégiben bejelentette, hogy nem publikál több verseskötetet, mert nincs rá kereslet (mert ezzel már nem lehet hatni az emberekre), rosszul viseli ezt az izolációt, a költőnek jutó helyet. Ha a nemzet odaadó és önfeláldozó nagyjaiban testesül meg, akkor az a politika, amely viszonylag kis helyet biztosít a személyes nagyságnak, az odaadásnak és az önfeláldozásnak (vagyis igen józan módon nem bízna ezekre semmit), maga a katasztrófa, a nemzethalál. A nép, amely ezt tűri, amelyből kiveszett a nagyság, az odaadás, az önzetlenség iránti igény, csakis egy elcserélt, elaljasult, szibarita váz nép lehet. Na most, ahhoz az állításhoz, hogy a nagyság, az odaadás és az önzetlenség jó dolog, azt hiszem, nem fér kétség. És ahhoz sem fér kétség, hogy ezeket az értékeket a pluralista demokrácia és a fogyasztói kultúra egyetlen intézménye sem testesíti meg. Ezek az intézmények többnyire arra épülnek, hogy az ember kicsinyes, önző, és csak a maga ügyében kitartó. Abban pedig mégiscsak egyet kell értenem Szőcs Gézával, hogy ennek örülni azért túlzás lenne. Más kérdés, hogy létezett-e „nép” valaha is, amely nem ilyen volt a mindennapjaiban. Létezett-e az ötvenhatos forradalom forradalmian tiszta erkölcsű és önfeláldozó „népe” a mindennapokban? Ez a kérdés azzal azonos, hogy vajon nagy erkölcsi és nemzeti megújulás született volna-e ötvenhatból, ha nem verik le, vagy a legjobb esetben is jött volna egy Václav Klaus, hogy a lehető legbékésebben kiüsse az összes ügyetlenkedő humanistát, idealistát és utópistát, és egyéb önzetlen nagyságokat a politikai hatalomból. Én a szkeptikusok közé tartozom, Szőcs Géza pedig, a Benyovszky-epizódból ítélve, egyenesen keserű: a darabban ugyanis, miközben a francia támadáskor Benyovszky, Madagaszkár királya bejelenti, hogy „a szabad Amerika mellettünk áll […] csapataink harcban állnak”, az „utolsó magyar király” bennszülöttjei szélsebesen visszahúzódnak a bokrok közé. Szőcs szerint alighanem mindig minden népet eleve elcseréltek, már a Teremtés pillanatában, így aztán ő is visszahúzódik a jó ideája és a valóságos árnyak közti metafizikai barlangba, és onnan szidalmazza a modern társadalmat. Ha Tandori panasza konstruktív nihilizmus, Szőcsé nem konstruktív pátosz.
Nem mintha Szőcs Géza darabjából kizárólag a panasz szólna; sokkal zűrzavarosabb, poétikusabb és ironikusabb ennél. Maga a pátosz és a pátosz paródiája, ahogy Tandori könyve is maga a nihilizmus és a nihilizmus paródiája. Az írói érzék azt diktálja, hogy bizonyos eszméket csak bohócmártásban lehet tálalni. Nagyszerű. De azért megjegyzem, hogy a bohócmártást ismerjük már a politikai populizmusból: amikor a politikus úgy érzi, hogy szabadon elröppenthet itt-ott jól hangzó, de politikailag teljesen képtelen eszméket, mert ezt írói munkássága vagy személyes nagysága így diktálja, mert írói nagysága vagy személyes munkássága a sosem-voltot és az abszurdot is sajátos ragyogásba burkolja. Az író felmegy a színpadra, és a populistához kezd hasonlítani: mind a ketten kizárólag a közönségnek játszanak, ripacsok, önző színészek, akik nem figyelnek a partnereikre, és nem ismerik a darabot. Nem csoda, hogy Platón a demokráciával együtt az irodalmat is szigorú száműzetésre ítélte.
Enyhítő utóhang. Hál’ istennek szólásszabadság van, továbbá a történelem ítélőszékéhez képest mindannyian nagyon kicsik vagyunk, így aztán, azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel szerethetjük az irodalmunkat, és utálhatjuk a politikánkat. Viszont, bár nem szeretnék a tévedhetetlen útjelző karó szerepében tetszelegni, talán van valami a konstruktív nihilizmus és a nem konstruktív pátosz között, és ami engem illet, határozottan oda vágyom.
- Kultúra [6]