1960. április 4-én részleges amnesztiát hirdettek. Az elítéltek törvényben meghatározott körén túl egyéni kegyelemben részesítettek néhány nevesebb személyiséget is, például Déry Tibort, Donáth Ferencet, Háy Gyulát. Az amnesztia csalódást keltett. Szűk köre, valamint a „kivételezések” miatti elégedetlenség nyomán a váci börtönben éhségsztrájk tört ki. A sztrájk kirobbanásáról, menetéről és a megtorlásról lásd Litván György és Kertész Dezső tanulmányát, dokumentum közléseit az ’56-os Intézet 1995-ös évkönyvében. Göncz Árpád az események idején szintén a váci börtönben raboskodott. Visszaemlékezését Hegedűs B. András jegyezte le.
„Az 1960. április 4-i amnesztia előtt már háromnegyed éve hívogatták föl a börtönparancsnokságra az embereket, először a szobagazdákat, és terjedt a hír, hogy őszre hazamegyünk. Az őrségtől is állandóan ezt hallottuk. Egyenként kérdezték ki az embereket arról, hová fognak menni, mi van a családjukkal, hol fognak dolgozni stb. … És akkor jött az amnesztia, és kiderült, hogy csak nagyon kevesen mennek haza… Amennyire én tudom, az őr kíséretében körbejáró egészségügyiek terjesztették el az éhségsztrájk hírét. Talán a gombüzemben kezdődött. Mikor munkába mentünk volna, láttam az ablakból, hogy az üzembe vezető út két oldalán fel van állítva két géppuska, és a munkát megtagadó csoport a géppuskák előtt fordul vissza a parancs ellenére. Hátborzongató volt. Utána mindenütt lezárták a zárkákat – mint éjjelre volt szokás. Rendes körülmények között géppuska csak fenn az őrtornyokban volt. Nem is értem, hogyan merték kitenni. A rácson belül még az őrök sem hordhattak fegyvert, nem is léphettek be a zárkába, csak ha ott állt a másik is az ajtóban. A géppuska már jelezte, hogy a helyzet rendkívüli… Megindult a zárkában a szóbeszéd. Többek közt Bibóval voltam akkor egy zárkában. A többiek azt tanácsolták, hogy mi ketten maradjunk ki ebből, különben mindent ránk fognak verni. Ezt természetesen elutasítottuk, mást nem is tehettünk volna… A sztrájk talán két-három napig tartott. Lenn a Doberdón, a vizes fegyelmi zárkákban a pincében voltak néhányan, akik hat napig tartottak ki, és – ahogy hallottam – közben az őrség dobálta be nekik a cigarettát. A legnagyobb riadalmat az okozta, amikor a sztrájk átterjedt a kórházra, a tüdőbajosok osztályára. Ott könnyen előfordulhatott volna haláleset is. Ekkor fölhívták Nagy Eleket, a Csepeli Munkástanács volt elnökét a parancsnokságra, és megkérdezték tőle, mik a rabok feltételei. Később, amikor befejeződött az éhségsztrájk, olyan szelek fújtak, hogy nem lesz megtorlás. Majd eltelt néhány hét, és szétszórták a börtönt. Bennünket vittek el elsőnek. Érdekes, hogy amikor kezdték kiszólítani az embereket, sokan azt hitték, hogy szabadulnak… Először Márianosztrára vittek, úgy harmincadmagammal. Úgy látszik, mi voltunk a veszélyesebbnek ítélt rabok. Kiürítettek számunkra egy emeletet, és valami hihetetlen gyűlölet fogadott bennünket. A háziak és az őrség részéről egyaránt. Az ottani házimunkások többnyire elítélt csendőrök és effélék voltak, és úgy fogadtak minket, hogy »na, megjöttek a vörösök«. Az őrség pedig azzal, hogy »megjöttek a gyilkosok«… Egy nap átvitték néhányunkat a Fő utcai börtön katonai részlegébe. A kihallgatásom során kiderült, hogy összeesküvési pert készültek rendezni, aminek a vádlottjait is kijelölték: Nagy Eleket, talán Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Munkástanács volt elnökét, Rácz József felkelőt, Bibó Istvánt és jómagámat. Szerencsém volt, mert az első nap véletlenül egy ávós századossal zártak össze, aki a Balaton mellett furikázott a babájával, és nagyon súlyos balesetet okozott. Megerősítette, hogy mi készül, de nem valószínű, hogy meg tudják tartani a pert, mert éppen akkoriban indul Kádár az ENSZ-be a »magyar ügyről« tárgyalni. Nagy szerencsém volt, hogy ezt tudtam, mert ennek tudatában másként védekezhettem. A kihallgatóim rögtön azzal kezdték, hogy ez nyakra megy, s ha összejön az összeesküvési vád, akár kötelet is kaphatunk. Azt hiszem, Bibó Pistát is kihallgatták Nosztrán, de a többiekre végül nem is került sor. Alig egy hónapra rá már a Gyűjtőfogházban találtam magam.”
(Fotó: Szilágyi Lenke)