Kezébe veszi az ember a kötetet, az elülső borítón intenzív zöld színű textilt utánzó alapon a név – a védjegy –, Galántai, alatta egy kép, az Ernst múzeumbeli Életmunkák kiállítás enteriőrfotója, mely az egyik terem főfala mentén készült, és ez a centrálperspektivikus leképezés szabálya szerint már húzná is befelé a nézőt, lépjen be, nyissa ki a könyvet, merüljön el a tárlatban. Ám e lendületet megakasztja egy tárgy, a fénykép előterébe helyezett Irányított véletlen című mobil – maga is sokat reprodukált védjegy-mű –, mely élesen rajzolódik ki a közép- és háttér életlenségéből, s amit, hogy továbbhaladhassunk, meg kellene kerülni. És ez lehetséges is, hiszen a fotó nemcsak mélységgel, de szélességgel is bír, az elülső borítóról a gerincen át „továbbfolyik” a hátsóra. Ám itt a kép egy áttetsző piros csíktól elveszti szívó hatását: a térből síkra váltunk, s e síkban – egy másik, az előbbitől balra található fotón – Galántai jelenik meg.
A két fotó kapcsolatát vizuálisan erősítő – részben vörös színű – szitanyomatai előtt áll kék farmerban és fehér színe miatt ünnepélyesen ható ingben, mely hangulathoz mintha kontraposztra emlékeztető tartása is hozzájárulna; kezeit ugyanakkor csípőre teszi, s ebben van valami a „take it or leave it” radikalizmusából, amit a kamerába néző, talán éppen a készülő képen tűnődő tekintete ellenpontoz. Ünnepélyesség, radikalizmus, tűnődés – ez olvasható le e bízvást önportrénak is tekinthető képről, amely valamikor a nyolcvanas évek első felében készülhetett, és már csak ezért is nyivánvalóan gondos válogatás eredményeképpen került a könyv hátsó borítójára, Marcel Duchamp egy (az elmúlt évtizedek művészetét alapvetően meghatározó) gondolata alá, mely szerint „…a művészetem az, hogy élek”. Ez az állítás újabb dimenzióval egészíti ki Galántai portréját: hiszen innentől már nem egyszerűen egy művészről készült fotóval van dolgunk (mely maga vagy műalkotásnak tartatik, vagy nem), hanem egy életét műalkotásként megélő, ha úgy tetszik, önmagában is műalkotásként létező művész képével, amely éppen ezért nemcsak a művészről sugallja a fenti gondolatokat, hanem annak művészetével kapcsolatban is. E képbe, pontosabban e borító keretében megjelenő képbe sűrűsödik (nagyon sok) minden, ami Galántaival – az emberrel, a művésszel, a szervezővel, az intézménnyel – kapcsolatos. Azaz – hogy folytassuk az írás elején megkezdett gondolatsort – a könyv elülső borítóján található kép (melyen egy műtárgy éppen olyan élesen körvonalazódik, mint a hátsó borítón Galántai, s ez szintén a művész=élet=műtárgy azonosságot húzza alá) nem egyszerűen egy – a könyv által dokumentált – kiállításba „húz be”, hanem egyúttal Galántai életébe is. Galántai totalitása kapott a borítón és persze a beborított kötetben formát – a helyzet logikája és az impresszum tanúsága szerint – magától Galántaitól: megtalálható benne élettörténete, családja, számos művészbarátja, lakhelye és munkahelye, rengeteg magánjellegű és nyilvános írása, és persze legkülönbözőbb munkái és szerepléseinek dokumentumai. Saját magát örökítette meg tehát a művész: ez a kötet életmű-katalógus helyett tárgyi emlékekből összerakott élettörténet inkább, vagy ha úgy tetszik, emlék-mű. A kifejezés szokásos értelmében is.
Az emlékmű mint műfaj ugyanakkor sajátos keretben veti fel az olyan, a művészeti könyvek, életmű-katalógusok recenziója esetében szokásos kérdéseket, mint hogy egyes művekről vagy inkább az egész életműről, annak egységében legyen szó; bemutassuk-e a művészt vagy inkább értékeljük; hol húzzuk meg a művész működésének határát, és ennek függvényében mennyire értelmezzük kontextuálisan tevékenységét (Galántai mint művész és/vs Galántai mint jelenség); könyvként olvassuk a kötetet vagy inkább katalógusként (vagyis számba vegyük-e a bevezető tanulmányokat vagy ne); mennyire kérjük számon a szerkesztettséget… Egy emlékműnek ugyanis, különösen, ha azt a témájával kapcsolatban egy magát autentikusnak, sőt autoritásnak tekintő személy hozza létre (márpedig szinte biztos, hogy itt erről van szó: e tekintetben sokatmondó, hogy a „Bevezetésen” kívül a könyv egyetlen pontja sem lett másra bízva), minden esélye megvan arra, hogy a végesség érzete társuljon hozzá: az az érzés, hogy itt minden kimondatott, megmutattatott, és ilyenformán lezárult. Pedig tudjuk, tudhatjuk jól, hogy semmi nem zárult le. Galántai továbbra is teszi a dolgát, él, tehát művész, legutóbb éppen az Interneten jelent meg. De akkor „miről szól” ez a (Galántai portréjának alapján joggal) fiatalosnak szánt emlékmű? Mi ennek a könyvnek a szándékolt „üzenete”, és mi az, ami „lejön” ebből és ehhez képest – hiszen tudjuk, egy mű nemcsak azt dokumentálja, ami létrehozójának szándékában állt, hanem számtalan mást is. Egy emlékmű nemcsak alkotójától, hanem nézőitől és használóitól, korától és környezetétől is kaphat jelentést.
Bevallom, nem tudom, kik lesznek e kötet olvasói, és miképpen fogják majd használni. S ennek oka nemcsak az a folyamatos elszegényedésből is következő általános érdektelenség, amely, legalább részben, biztosan okozója volt a könyv bemutatója körüli csendnek (az eseményen jó ha tizenöten részt vettek), s amelyből sokan a magas-, és persze drága, kultúra lassú megszűnésére következtetnek. A probléma ez esetben más természetű: nem tudom, mit lehet kezdeni e könyvvel, mert arra, amire alkotói szánták, biztosan nem alkalmas.
E kötet, jóllehet egy kiállítás kísérőjeként született meg, se nem rekonstruálja, se nem dokumentálja azt. Bár borítója behúz, s az alkalmi enteriőrfotók valamit felidéznek, az eredeti kiállítás (a tárgyak variációs- és kapcsolatrendszerével) a könyv műfajának alapvető linearitása miatt nem tud megjelenni, csak a már 1993-ban is emlegetett zsúfoltság érzése borítja el még a legtürelmesebb olvasót is. Ez persze nem volna probléma – végre is ki hallott már olyat, hogy egy művészeti könyv zsúfolt? Nem inkább örülni szoktunk annak, hogy rengeteg felfedezésre váró gondolat, reprodukció kerül a kötet révén a birtokunkba? (Legalábbis azokban az esetekben, amikor a felfedezésre váró dolgok egyúttal felfedezésre méltók is; ám erről később.) Szóval a zsúfoltság nem jelentene gondot, ha nem társulna egy sajátos káosszal. Azért sajátos ez a káosz, mert nem egyszerűen a szerkesztetlenségből fakad: sokkal mélyebb, koncepcionális oka van.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy Galántai nem katalógust akart létrehozni, hiszen az Artpool – egy kortárs művészeti dokumentációs központ – kitalálója és motorja minden bizonnyal használhatóan is tudta volna tevékenységét dokumentálni. A kulcs a két tartalomjegyzék közül az elsőben található meg (3. o.), ahol a „Bevezetés” és a „Függelék” közötti, a könyv több mint háromnegyedét kitevő részt „Galántai naplójaként” címezik. Márpedig ha naplónak kell tekinteni e kötetet, akkor az olyan zavarba ejtő részletek, mint hogy szinte több a szöveg, mint a fotó, rengeteg a kézzel írt (és ekként alkalmanként nehezebben kiolvasható, valamint angolra le nem fordított) feljegyzés, sok a fénymásolt vagy éppen rossz minőségű kép, egyből érthetővé válnak. Elég ugyanis Galántai méltán híres AL (Aktuális Levél) című művészeti szamizdat sorozatára, és annak éppen fésületlenségéből következő friss, dinamikus, radikális megjelenési formájára gondolni ahhoz, hogy felfedezzük a jelen kiadvány éppen ilyenné formálása mögött meghúzódó szándékot. Csakhogy. Az Aktuális Levelek a nyolcvanas évek elején születtek, és hatásukat egyrészt a „túlfésült” kultúrpolitikával, valamint annak nehézkes orgánumaival való szembenállásuk okozta, másrészt (és az előbbivel összefüggésben) az a viszonylag olcsó és gyors kézi előállíthatóságból (A4-es papírra fénymásolt és középen összekapcsolt lap volt ez) is adódó lehetőség, hogy hazai és külföldi művészeti eseményekre gyorsan reagáljanak, harmadrészt pedig a műfajból és a honi művészvilág viszonylag kis számából is következő személyesség. Mára azonban ez a közösség többé-kevésbé megszűnt, és ezzel eltűnt az a közeg, amely megvesz, megszerez vagy legalább megnéz egy kötetet csak azért, mert az A Galántaié. A könyvesboltokban és galériákban könyvet böngésző emberek nagy része ugyanakkor sem Galántaival, sem az Artpoollal, de legtöbbször a tágan értelmezett kortárs művészettel kapcsolatban sem rendelkezik a tudás olyan fokával, ami a személyesség hiányát pótolhatná. Ráadásul ha megvolna a közeg vagy éppen a tudás, akkor sem találna benne semmit, ami rá és erre az itt-és-mostra vonatkozna, hiszen ez a könyv nem aktuálisan és nem arról szól. (Galántairól szól, ami más vonatkozásban persze teljesen rendben van.) Vagyis miközben a kötet formája dinamizmust érzékeltet, aközben maga a könyv nem dinamikus, mert hiányzik a közeg, az alkalom és, sajnos, az erre valóban alkalmas forma. Úgy vélem, hogy éppen ez az utolsó momentum az, ami valóban felróható Galántainak mint a kötet tervezőjének. Ha már nem akart hagyományos katalógust készíteni, akkor észre kellett volna vennie a tartalmi, helyzeti, valamint műfaji különbségeket az Aktuális Levelek (továbbá az Artpool többi sokszorosított kiadványa) és a jelen kötet között, és ennek megfelelő formát kellett volna kitalálnia. Egy olyan formát, amelyben egyként helyén vannak töprengő megjegyzései és nyilvános felhívásai, műalkotástervei és elkészült tárgyai, enteriőrjei és performanszai, barátai és bélyegei. Egy olyan formát, amely mindezeket megjeleníti, és arra is képes, hogy a legkülönbözőbb (az alcímekben és lapalji „műfajmegjelölésekben” felfedezhető) szempontok szerint elrendezze. Egy olyan formát, amely mindezeket könyv formában tudja, és mégsem hat túlbonyolítottnak, nemhogy kaotikusnak. Lehet persze, hogy nincs ilyen forma, s ezen erre a feladatra már csak az új médium, a CD-ROM alkalmas. Ám ha így áll a helyzet, akkor bölcsebb lett volna kevesebbet akarni, és egy használható katalógust vagy éppen egy „Művészeti vizsgálódások” típusú rövidebb, ám átláthatóbb gyűjteményt kiadni.
Így ugyanis az is kimarad, ami pedig megvan. Nemcsak azért baj a műtárgylista hiánya, mert megnehezíti a könyv olvasójának helyzetét, hanem azért is, mert a műveket a napló részévé, vagyis az élettörténet epizódjává, biográfiai adattá fokozza le. Éppen ebből a szempontból sokatmondó, hogy nemcsak a műtárgylista hiányzik, hanem a címen és dátumon kívül minden más olyan adat is, amely a művekre vonatkozik. A könyvet lapozgatva nemcsak azt nem tudjuk meg, hogy miből vagy milyen technikával készült egy-egy alkotás (ezt akár ki is lehetne találni), hanem azt sem, hogy mi lett a sorsa: eredetiben létezik-e még vagy már csak rekonstrukcióként, esetleg mindössze reprodukcióban; hol található meg, ha még megvan. Ez a „lefokozás” persze nyilván nem tudatos, hanem sokkal inkább a .kötet mottójául (és meglehet, Galántai vezérelvéül választott duchamp-i gondolat következetes érvényesítése. Csak hát nem szabadna megfeledkezni arról, hogy például a „Nagy üveg” Duchamptól teljesen függetlenül is működő műtárgy, vagy hogy Duchamp már idézett kijelentése ellenére (és az ezt látszólag támogató több évtizedes „visszavonultsága” alatt, amikor állítólag csak sakkozott) megalkotta másik nagy művét az „Adva van”-t. Vagyis miközben teljesen jogos úgy gondolkozni, hogy Galántai alkotásai a művészléthez képest csak másodrendű „termékek”, meg lehetne, sőt meg kellene adni nekik a lehetőséget, hogy önállóan, autonóm műtárgyként is kifejthessék hatásukat. A „Könyvobjektek” (1977) a bélyeg- vagy a talpsorozat számtalan darabja minden bizonnyal megérdemelné ezt. Ez utóbbi, mely egy nagyon egyszerű motívum (egy jobb- és egy ballábas talp sematizált formája elsősorban fémből) legkülönbözőbb környezetbe állítása, ha úgy tetszik, helyzetbe hozása, elképesztő inven-ciózusságról tesz tanúságot: egyként vonatkozhat alapvető emberi érzelmekre („Vágyakozás oda és vissza” 1979, 142. o.), lehet direkt politikai tartalma („Szembenállás” 1979, 149. o.; Szabadság–börtön 1979, 159. o.) vagy ironikus reakció a köz állapotára („Dobbantó” 1979, „Hivatalos lépésmobil” 1979, 153. o.), szinte dadaista gesztus („Sült léptek” 1979, 159. o.) és transzcendens tárgy („Öröklépés” 1983, 147. o.).
Hasonló invenciózusság figyelhető meg Galántai egész életművében, különösen abban a módban, ahogy a legváltozatosabb technikákat (a sokszorosított grafikától a vaskohászatig) és a legújabb médiumokat (a telefaxtól a számítógépig) művészetének és intézményének szolgálatába tudja állítani. Egyszer egy interjúban arról mesélt, hogy ő alapvetően barkácsolós fajta, aki azzal foglalkozik, hogy megismerje és magáévá tegye a különféle lehetőségeket biztosító technikákat. Ez a szisztematikus megismerésvágy a kötet jelentős részét kitevő írásaiból is kitűnik (szembetűnő, ahogy a legtöbb hosszabb gondolatsort pontokba szedi). E feljegyzések elsősorban a műveit és a kortárs művészetet alaposabban ismerő olvasók számára érdekesek, vagyis azoknak, akik tudásuk birtokában könnyen teremtenek kapcsolatot az elméleti fejtegetések, a megfogalmazott problémák és a kész munkák között. Ugyanakkor a laikusabb olvasók is találhatnak a művészet közvetlen kérdésein túlmutató, az általános emberire, sőt egy sajátos – az avantgardizmust a legjobb értelemben vett közösségi, pontosabban citoyen szellemmel vegyítő – ethoszra vonatkozó megjegyzéseket: „Az élet és a művészet problémái a tudatomban együtt jelentkeznek, ezért a művészetet olyan konkrét kifejezőeszköznek tartom, amely képes hozzájárulni az emberiség problémáinak megoldásához.” (1968. szeptember, 41. o.); „A MŰVÉSZET MINDIG A KÖZEG ELLENÉBEN DOLGOZIK, KÜLÖNBEN NEM TUDJA MEGVÁLTOZTATNI AZT.” (1985,45. o.); „Nagy az esélyed, ha sorsod mások sorsának része, és ha részed van mások sorsában.” (1991, 284. o.).
Úgy gondolom, hogy Galántainak mint művésznek és ezzel szoros összefüggésben mint jelenségnek a kortárs magyar kultúra számára éppen ez az ethosz a jelentősége, melyben egyszerre van jelen a folytonosan újító, zabolázhatatlan művész és az önmagát a közjó érdekében mozgósító polgár. Hogy aztán ez a mai viszonyaink között fából vaskarikának tűnő modell mennyire működőképes, azaz például az Artpool mennyire tölti be hivatását, talán annyira nem is lényeges. A fontos ugyanis az, hogy mint példa – mint a semmiből létrehozott mű – más művészekre és más műhelyekre hathat.
Kár, hogy ezt e könyvben éppen alkotója tette emlékké.
(Artpool és az Enciklopédia Kiadó, Budapest 1996)
- Kultúra [6]