Egy évvel ezelőtt, 1995 novemberében négy beszéd hangzott el ugyanebben a teremben, s a négy előadó közül ketten – Fritz Beer és George Tabori – azzal a bejelentéssel kezdték a „saját országukról” szóló előadásukat, hogy ilyen hely, amelyet ők a saját országuknak nevezhetnének, nem létezik. E két szerzőnek azonban megadatott a szerencse, illetve az előrelátás, hogy idejekorán elhagyhatták szülőföldjüket, mielőtt ott a származásuk vagy a gondolkodásmódjuk vagy esetleg mindkettő: a származásuk és a gondolkodásmódjuk miatt bebörtönözték, táborba zárták vagy megölték volna őket. Ezúttal olyan előadó áll önök előtt, akit a saját országa – Magyarország – törvényes hatóságai annak idején államközi keretek közt, lepecsételt áruszállítmány formájában egy idegen nagyhatalomnak, kifejezetten a meggyilkoltatás céljára átadtak, mivel ez utóbbi hatalom – a náci Németország – jóval fejlettebb módszerekkel űzte a zsidók tömeges kiirtását; túlélve a koncentrációs tábort, ma már nem tudhatni, mi okból: talán az elkóborolt kutya ösztönével, de meglehet, azért, mert ezt a helyet akkor – tizenhat éves fejjel – talán az otthonának vélte, ugyanebbe az országba visszatért; később, a szocializmusnak nevezett orosz megszállás idején negyven évet ugyanitt de facto belső emigrációban töltött, hogy azután, az 1989-es fordulat első eufóriája múltán végre felismerje megmásíthatatlan idegenségét, akár egy hosszú-hosszú utazás végállomását, ahová úgy érkezett meg, hogy onnan, földrajzilag tekintve, gyakorlatilag el sem mozdult.
Meglehet, az ilyen egy helyben végzett utazásnak is megvannak a tanulságai; ha nem hinném, nem állnék most itt, önök előtt. Nemrégiben az a megtiszteltetés ért, hogy a budapesti rádióban felolvashattam Márai Sándor Föld, föld! című naplóregényét. Márai Sándor, az egyik legjobb, legérdekesebb modern magyar író, 1948-ban, az ország totális sztálinizálása előtt emigrált, nevét a „saját országában” negyven évig gyakorlatilag tilos volt leírni, még megélte, hogy az 1989-es fordulat után az Egyesült Államokból hazahívták, ám a hazatérést ő végül egészen másként értelmezte, mint ahogy azt az iránta egyszeriben nyájassá vált magyar kultúrhatóságok elképzelték: nyolcvankilenc éves korában, San Diegó-i lakásának magányában agyonlőtte magát. Említett naplóregényében az emigrációra való készülődését, a még Budapesten töltött utolsó heteit írja le. Különös beleéléssel olvastam mikrofonba súlyos fontolgatásait, hogy miféle jövő várna rá, ha itt maradna, rettegését az előre látható fizikai és szellemi terrortól, az „agymosástól”, az „Én elvesztésétől” – s mindeközben arra kellett gondolnom, hogy én, harminc évvel későbben született pályatársa, valahogyan itt ragadtam, nem mosták ki az agyamat (nem sikerült nekik, vagy az én agyamról egyszerűen megfeledkezhettek), és nem vesztettem el úgynevezett énemet sem (ha gyakran terhes is cipelni). Bűnös vagyok? Gyáva? Lusta? Még csak nem is hiszem. Márai Sándor modorában szólva: valakinek ezt is át kellett élnie.
Különben Márai Sándor volt az elsők egyike, aki Franz Kafka jelentőségét a saját nyelvterületén kívül is felismerte, s a legjobb elbeszéléseit már 1922-ben magyarra lefordította. Amikor erről Kafka tudomást szerzett, nyomban tiltakozott kiadójánál, Kurt Wolffnál: műveinek magyar fordítását – írja levelében Kafka – kizárólag barátja és ismerőse, Robert Klopstock számára tartja fenn. Ez a Robert Klopstock magyar származású irodalmi amatőr volt, valójában orvos, a neve később fel-felbukkan az amerikai német emigráció irodalmi köreiben. A történet olyan, mintha a hús-vér Kafka hirtelen egy Kafka-elbeszélés fiktív világába lépett volna át. Hogy valamelyest érzékeltessem, miről van szó, olyasmi ez, mintha, mondjuk, értesülve arról, hogy Thomas Mann az egyik könyvemet németre lefordította, közölném a kiadómmal, hogy jobban megbízom a háziorvosomban, aki egy keveset szintén tud németül.
Nem is tudom, miért meséltem el önöknek ezt az anekdotát. Talán, hogy rávilágítsak: világunk törvénye a tévedés, a félreértés, az egymás föl nem ismerése. Milyen könnyen, sőt előszeretettel választunk magunknak rossz tolmácsot, és mennyire könnyű eltévednünk a nyelvben, amely végül gondolataink torzképét mutatja csak. Én mindenesetre méltányolom az óvatosságot, amivel ennek az előadás-sorozatnak a címét megválasztották: Reden über das eigene Land (szó szerinti fordításban: Beszédek a saját országról) – igenis, a mélységes modern tudáson alapuló tapintat megnyilvánulását vélem felismerni e címben. Választhattak volna mást is, mondjuk: Beszéd a saját hazáról, hiszen címnek ez vonzóbb is, hangzatosabb is, népszerűbb is. De, persze, éppen ezek a vonások tennék ezt a címet ma már – ha talán nem is lehetetlenné, de legalábbis kétes csengésűvé. Vannak szavak, amelyeket nem ejthetünk ki többé ugyanazzal az elfogulatlansággal, mint ahogyan valaha kiejtettük őket. Sőt: vannak szavak, amelyek bár látszólag minden nyelven ugyanazt jelentik, mégis, minden nyelven más érzéssel, más gondolattársítással mondják ki őket az emberek. Úgy gondolom, hogy századunk egyik legsúlyosabb, eléggé talán még föl sem mért eseménye, hogy az ideológiák ragályával megfertőzte és szerfelett veszélyessé tette a nyelvet. Wittgenstein az Észrevételek (Vermischte Bemerkungen) címen kiadott jegyzeteiben arról beszél, hogy a nyelvből olykor ki kell vonni egy-egy kifejezést, „beadni, hogy kitisztítsák”, mielőtt azután újra használatba vehetnénk őket; Paul Celan, brémai irodalmi díja átvétele alkalmával úgyszintén a nyelv bukását konstatálja: „halált hozó beszédek ezernyi sötétségén kellett keresztülmennie”. Viktor Klemperer könyvet írt a nemzeti szocialisták nyelvhasználatáról, George Orwell pedig megteremtette a totalitarizmus fiktív nyelvét, a „new speak”-et. Mindenütt arról van szó, hogy fogalmaink, úgy ahogy régebben használtuk őket, többé nem érvényesek, így állhat elő a különös helyzet, hogy felkérnek: mondjak valamit a saját országomról – és ehelyett nyelvfilozófiai fejtegetésekbe bonyolódom.
Mellesleg a „haza” tényleg olyan szó, amelynél érdemes egy kissé elidőznünk. Én például félek tőle. De ez nyilván csak a rossz beidegződések következménye. Én már kora gyerekkoromban azt tanultam, hogy hazámat azzal szolgálhatom a legjobban, ha kényszermunkát végzek, majd utána kiirtanak. Ne higgyék, hogy ironizálok: a kötelező paramilitáris ifjúsági mozgalom – a „leventék” – foglalkozásain sárga szalaggal a felsőkarunkon hazafias dalokat kellett énekelnünk. Ma már persze jobban kiigazodom az efféle perverzitások útvesztőiben, ámbár gyerekként is átéreztem a helyzet fonákságát. Mindezt azonban másként is meg lehet élni. Hadd hivatkozzam az utolsó tíz versével vitathatatlan világirodalmi rangra emelkedett magyar költő, Radnóti Miklós példájára. Ez a nagy lélek, aki zsidónak született, ám esztétikai okokból és mélységes benső meggyőződésből már kora fiatalságában katolizált, sosem adta fel rendíthetetlen hazafiságát. Éveket töltött munkaszolgálaton, magyar és német pribékek őrizte lágerekben, végül, az előnyomuló szövetséges csapatok elől gyalogmenetben hajtják őt – társaival együtt – Németország felé, útközben legyengül, a lovas kocsi, amelyre a betegeket fölhányják, a menettől lemarad, a kocsisok kímélni akarják értékes lovaikat, a magyar őrszemélyzetnek este jelentkeznie kell alakulatánál, így összedugják a fejüket, mitévők is legyenek a nemkívánatos szállítmánnyal: az egyeden megoldásnak az tűnne, ha a huszonkét beteget ott a helyszínen, az országút mentén agyonlőnék. Meg is teszik. Amikor két évvel később a tömegsírt exhumálták, megtalálták a költő holttestét, kabátzsebében ott volt a notesze, benne a lágerekben írt tíz nagy versével. Hazaszeretetének költői megformálásához ugyanő, valamivel korábban, rendkívül eredeti perspektívát választott: az ellenséges – értsd: angol–amerikai – bombázógép pilótájáét, aki odafentről a magasból csupán terepként és célpontként fürkészi a tájat, mely a költő számára azonban egészen mást jelent, a szülőhazáját, az ide-lenti talajt, rajta a meghitt utakat, a gyerekkori emlékeket, a barátságokat s az asszonyt, akit szeret…
Van azonban itt egy bökkenő: a költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell. Nagy kérdés, miként hatna a hűség e heroizmusa, ha a költő meg nem pecsételte volna a sorsával is. Lágerekben, börtönökben a túlélés vágya különös délibábokat vetít a közönyös égre. E délibáb nélkül hogyan is értelmezzük a haza fogalmát? Renan, a francia történész, aki nagy értője volt a kérdésnek, azt mondja, hogy nem a faj és nem is a nyelv határozza meg a nemzetet: az emberek a szívükben érzik, hogy közösek a gondolataik, érzelmeik, és közösek emlékeik és reményeik is. Én azonban már igen korán úgy tapasztaltam, hogy mindenről mást gondolok, mások az érdekeim, mindenre másként emlékezem, és reményeim is merőben különböznek attól, amit a haza megkövetelne tőlem. Titokként égetett e szégyenletesnek hitt különbözőség, amely a köröttem harsogó konszenzusból, az egyetértő emberek világából kizárt. Bűntudatként és tudathasadás érzésével viseltem a saját énemet, amíg – jóval később – rá nem eszméltem, hogy nem betegség ez, inkább egészség, s amennyiben veszteség, azt kárpótolhatja a tisztánlátás, a szellemi nyereség. Az elveszettség érzésével élni: valószínűleg ez ma az erkölcsi állapot, amiben kitartva hűek lehetünk korunkhoz. Van-e még helye, szerepe, hatása művészetnek, vallásnak, az ember kulturálásának? Az, amit kultúrának neveznek, tehát egy nagyobb közösség univerzális kreativitása, s az ember törekvése arra, hogy jobb és tökéletesebb ember legyen, egyszerűen megszűntnek látszik. A szellem hiányát az iszonyatos örömtelenség tükrözi, az ember néma jajveszékelése, amely azután őrjöngő excesszusokban keresi hangját. Azok közé tartozom, akik e század legsúlyosabb történelmi és emberi tapasztalataiban részesültek, és e tapasztalatok részeseként bármiről beszélek is, mindenről csak nekrológot mondhatok. A mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot.
Nem tudom, vizsgálták-e már kellő alapossággal a pszichózist, amit az előbb bűntudatként és az én tudathasadásos állapotaként jellemeztem. Hatvan éven át éltem egy országban, ahol – eltekintve az 1956-os felkelés két ragyogó hetétől – mindig a deklarált ellenség pártján álltam. Amíg saját országom a náci Németország oldalán harcolt, minden reményemet a szövetséges hatalmak fegyvereibe vetettem, később, az úgynevezett szocializmus időszakában az úgynevezett kapitalisták győzelmét kívántam, vagyis a demokrácia győzelmét az egypárti állam fölött. Milyen könnyen mondtam ki ennek a beszédnek az elején a „belső emigráció” szót; de talán magam is elfelejtettem már a depressziók szurdékait, a szorongásokat, de még talán a titkos diadalok ritka és kurta pillanatait is. „Tudjátok-e, mi a magány egy önmagát ünneplő, önmaga szakadatlan mámorában pezsgő országban? Nos, majd én elmondom nektek…” – írtam Gályanapló című könyvemben; és meglehet, regényeim valóban elmondanak erről az érzésről egyet-mást, ha nem is mindent. Képzeljenek el például egy tizennégy éves, jó növésű gyereket, amilyen 1944 nyarán lehettem. Forró nyári nap volt, de kiskabátot viseltem, mert arra volt felvarrva a sárga csillag. Egy borászati gépeket gyártó és javító kisiparosnál dolgoztam akkor, s a főnök éppen beküldött a városba, hogy valami kinnlevőségét egy megrendelőtől „bekasszírozzam”. Amikor a házból kilépve a villamos felé igyekeztem, a közeli nyomdából, karjukon, hónuk alatt a friss újsággal, éppen kirohantak a rikkancsok – akkoriban ugyanis még léteztek rikkancsok -, a legújabb szalagcímet kiáltozva: „Megindult az invázió! Megindult az invázió!” Június hatodika volt, mint egy jó évvel később megtudtam: a „D-day”. Gyorsan vettem egy lapot, ott az utcán szétteregettem, és széles vigyorral olvastam, hogyan szálltak partra Normandiában a szövetségesek, akik, írta az újság: „hídfőállásaikat megszilárdítani látszanak”. Egyszerre föltekintettem, mert éreztem, hogy a járókelők szeme megakad rajtam, ahogy ott, sárga csillaggal a kabátomon, úgyszólván demonstratívan örvendezem az ellenség sikerén. Leírhatatlan az érzés, ahogyan hirtelen ráeszméltem a helyzetemre: olyan volt az, akár egy váratlan zuhanás a kiszolgáltatottság, a félelem, a megvetés, az idegenség, az undor és a kitaszítottság feneketlen mélységeibe. Valami hasonlót éltem át több mint húsz évvel később, ám jóval tapasztaltabban már, amikor a saját országom rádiója és sajtója 1967-ben mámorosán ecsetelte, hogyan fog Nasszer bevonulni Tel-Avivba…
Mint látják tehát, amióta megszülettem és létezem, azóta egyfolytában az a különös lény vagyok és voltam, akit saját országom – többnyire totalitárius – hatóságai a „belső ellenségként” szoktak definiálni; és amikor ugyanezeknek a hatóságoknak a kulturális megbízottai holmi kozmopolita, eklektikus stílusú, hazátlan és gyökértelen értelmiségieket emlegetnek, egy bizonyos beidegződött mosollyal készségesen mindig önmagamra ismerek. Hogy mármost a „saját országomról” kertelés nélkül és világosan beszéljek: létezik egy ország, ahol megszülettem, amelynek állampolgára vagyok, s kivált, amelynek gyönyörű nyelvén beszélek, olvasok és a könyveimet írom; ez az ország azonban sohasem volt a sajátom, inkább én voltam az ő sajátja, és négy évtizeden át sokkal inkább bizonyult a börtönömnek, semmint a hazámnak. Ha igazi nevén akarnám nevezni a kolosszust, amelynek formájában ezzel az országgal én mindig szembetalálkoztam, így hívnám: az állam. Az állam pedig sosem lehet a sajátunk.
Az állam, tisztelt hallgatóim, nem egyéb, mint titokzatos és rettentő lehetőségeket magában rejtő hatalom, merő hatalom, semmi más, hatalom, amit néhol jobban, néhol kevésbé lepleznek vagy mérsékelnek, hatalom, amely ritka kivételként és múló időszakra akár üdvös szerepet is betölthet, de mindenekelőtt és mindenekfölött csakis hatalom, amellyel szembe kell szegülnünk, amelyet – ha a politikai berendezkedés ezt megengedi – palléroznunk kell, visszaszorítanunk, ellenőriznünk, és mindenkor megakadályoznunk, hogy azzá legyen, ami természetéből következik: puszta hatalommá, államhatalommá, totális államhatalommá. Ilse Aichinger nemrégiben a következő szavakkal kezdte az osztrák állami díj átvétele alkalmából mondott beszédét: „Az állam – a minden állam – iránti bizalmatlanság, a közigazgatási választmányok, a hivatalok, az igencsak elzárkózó, klasszicista épületek iránti bizalmatlanság, amelyekben a minisztériumok, a hatóságok, az illetékes titkárságok és irodák – háború esetén nyilván a törzsirodák is – szállást vernek, énbennem már korán fölébredt. Mint csaknem minden gyerek, én is sokat kérdezősködtem. Az állammal kapcsolatosan azonban soha, úgy éreztem, az állam túl sok arcot visel, s egyik arca elfödi a másikat, és minden egyes állami szerv éberen helytáll a másikért. Úgyhogy itt az ember nemigen tud zöldágra vergődni.” Igen, azt hiszem, mindnyájan ilyenformán kezdjük megismerni, megtapasztalni az államot, s hogy e tapasztalatok később mivé alakítanak vagy éppenséggel torzítanak bennünket, abban, megengedem, lehetnek – s nem csupán árnyalatnyi – különbségek. Akit azonban, mint engem, a totális és totalitárius állam nevelt, az nem térhet ki e tapasztalat teljessége elől, mert egész élete e tapasztalatok keretei közt zajlik. Úgy igaz, ahogyan Gályanapló című könyvemben elmondtam: „…engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Amery, Primo Levi s a többiek példájától) az a »társadalom« mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. »sztálinizmus« képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták lépteiket – lassan a torkukig felért.”
Láthatják tehát: mégiscsak sokat köszönhetek saját országomnak – és ha az elmondottak fényében ez ironikusan hangzik is, most sem én ironizálok, hanem az igazság ironikus. Mert bár a nihilben nőttem fel, és tiszta ésszel – vagy inkább a gyakorlati eszemmel – kora gyerekkoromtól fogva a nihilhez tanultam alkalmazkodni, a nihilben mozogni és abban kiigazodni, minthogy egyszerűen a nihil jelentette számomra az életet, amelyben ki kell ismernem magam, és ez nem is ment sokkal nehezebben, mint ahogyan a gyerek megtanul beszélni: ha naiv hitem az eredeti – mondhatnám, eredendő – értékekben nem maradt volna mégis érintetlen, sohasem tudtam volna létrehozni semmit. De honnan valók ezek az értékek – faggattam magam oly gyakran –, ha körülöttem mindenki megtagadja őket, és honnan ered az ezekbe az értékekbe vetett bizalmunk, ha a gyakorlati életben kizárólag a cáfolatukkal találkozhatunk? S a bizalmat itt úgy értem, hogy az ember fölteszi ezekre az értékekre az életét, és azután magára marad velük, akár a letartóztatott a magánzárkában, aki nem is a tárgyalást, hanem már csupán az ítéletét várja: ráadásul – fontoljuk csak meg – a kedvező ítélet itt minden törekvésünk cáfolatát jelentheti.
Ebben az országban nőttem tehát fel, ebben az országban eszméltem önmagamra. Ebben az országban ismertem fel tapasztalataim valódi természetét, ami egy szabadabb világban talán rejtve maradt volna előttem. Ebben az országban lettem íróvá. S mint írót, ez az ország kényszerített arra, hogy a valóságot a nyelvtől, a fogalmakat a tartalmuktól, vagyis az ideológiát a tapasztalattól különválasszam. Sarkalatos kérdés ez író számára, már pusztán a mesterség, az írói technika szempontjából is, hiszen az írónak, pusztán a művészi formák sajátságai folytán, tartós anyaggal kell dolgoznia. Ha semmi más, ez a követelmény előbb-utóbb bizonyosan szembefordítja őt környező világa valóságával. S kénytelen lesz megállapítani, hogy ez a valóság alkalmatlan mind a művészi megformálás, mind pedig a művészi közvetítés céljaira, sok egyéb mellett, mindenekelőtt azért, mert inkább agyrém, mint valóság. Értékei hamisak, fogalmai felfoghatatlanok, létezése önkényes, fennállása kiismerhetetlen hatalmi viszonyok függvénye, és miközben totálisan uralja az életet, semmi életszerű sincs benne. Az ilyen fölfedezés könnyen kizökkenti az embert lelki egyensúlyából. Az ember újra meg újra nekiveselkedik az írásnak, és nem tud megszabadulni hiányérzetétől. Először azt hiszi, anyagában van a hiba, azután hamar rájön, hogy a hibát önmagában kell keresnie: egyszerűen hamis perspektívából látja a dolgokat, s ez önvizsgálatra kényszeríti. Lassan felismeri, hogy – a pszichológusok kifejezésével élve – kényszeresen gondolkodik, s hogy ezt a kényszert javarészt kívülről erőltetik rá. Felismeri, hogy ideologikus világban él.
Az ideologikus totalitarizmus voltaképpen az alkotóerőre méri a legsúlyosabb csapását, másfelől éppen az alkotóerő fényében tárul fel leginkább képtelen jellege. Valójában nem is ismerek olyan, akár a horogkeresztes, akár a sarlókalapácsos totalitarizmus világában fogant vagy arról szóló igazán hiteles és jelentős művet, amely ezt a világot kívülről ne a képtelensége oldaláról, belülről pedig ne az áldozat szemszögéből ábrázolná. Mert csupán e kétféle magatartás: az elutasító utópia, de főként az áldozati lét az, amely a totalitarizmus zárt világán túllép, és e néma és megválthatatlan világot az ember örök világához köti.
E felismerésig azonban nehéz út vezet el, s aki erre az útra vállalkozik, kemény árat fizet érte. Ismerjük el, hogy egy zárt gondolatvilágnak megvan a maga lenyűgöző vonzereje, s hogy megpróbáljunk kiszakadni belőle – kivált, ha ez még fizikai veszélyekkel is jár –, ahhoz nem mindig elég a puszta kétely. Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak a háziállatait. Lényeg az, hogy megkapaszkodhasson valamiben, ami feledteti vele magányát és halandóságát. E célra, ha hajlandó egyezkedni, az ideológia egy teljes világot kínál neki. E világ mesterséges ugyan, de megóvja őt az ember körül ólálkodó legnagyobb veszélytől: a szabadságtól. Nem tudom, ki alkalmazta először a „zárt társadalom” kifejezést, de aligha lehetne ennél pontosabban jellemezni azt a világot, amely a maga relativitásában az abszolút és egyetlen valóságként kínálja magát. Aki e világból kilép, elveszti otthonát. Elveszti a búvóhelyét, fenyegetett védettségét, elveszti szögesdróttal övezett biztonságát. Ha pusztán jelképes értelemben is, de vándorútra indul, amelyről nem tudja, hová vezet, csupán egy bizonyos: egyre távolabbra minden lehetséges otthontól és menedéktől. Abban az idestova negyven évvel ezelőtti pillanatban, amikor írói szándékaim fájdalmas tisztasággal, ám egyúttal elháríthatatlan élettervként megfogalmazódtak bennem, megértettem, hogy ezzel valójában az önkéntes szellemi száműzetést választottam.
De nem azt választottam-e, ami elkerülhetetlen, s ami az ember, a szellemi ember sorsával a világon mindenütt egyesít? Elbeszéléskötetének, A száműzetés és az országnak címét Albert Camus úgy magyarázza, hogy az „ország” szó a pontos megfelelője itt „egy bizonyos szabad és mezítelen életnek, amelyet újra föl kell fedeznünk, hogy újjászülethessünk. A »száműzetés« pedig a maga módján az utat mutatja meg, amely az egyetlen föltételhez elvezet, hogy mind a rabszolgaságot, mind a birtoklást egyszerre vessük el.” Énnekem a birtoklással soha semmi dolgom nem volt; ahhoz azonban, hogy a rabszolgaságot elvethessem, azt előbb a maga teljes mivoltában át kellett élnem, valamennyi következményével együtt.
Azt hiszem, tisztelt hallgatóim, lassacskán kezd kirajzolódni, hogy országomról szólva, itt valójában magasztaló beszédet tartok. A hazafias szónoklatok kifordult szemű őrjöngéssel előadott frázisai helyett ugyan miért is ne magasztalhatnám én azt, amit a saját országomtól ténylegesen kaptam: a negatív tapasztalatot? Idegennek lenni – mondta tavaly ugyanebben a teremben George Tabori, vagy ha úgy tetszik: Tábori György –, idegennek lenni „nem rossz”. Valóban; s nemcsak, hogy nem rossz – de elkerülhetetlen is. Elkerülhetetlen, mert akár otthon maradunk, akár világgá megyünk, előbb-utóbb rá kell eszmélnünk hazátlanságunkra e számunkra adott világban. Önkéntesen választott és vállalt kisebbségi, mondhatnám: világkisebbségi helyzetben élek, és ha e kisebbségi helyzetet pontosabban is meg akarnám határozni, erre nem faji, nem etnikai s nem is vallási vagy nyelvi fogalmat, illetve fogalmakat használnék. Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul. Igaz: a negatív tapasztalatra a zsidóságom révén tettem szert, vagy mondhatnám így is: a negatív tapasztalat univerzális világába én a zsidóságom révén nyertem beavattatást; mert mindazt, amit zsidó születésem folytán át kellett élnem, beavattatásnak tekintem, az emberről és a korunk emberi helyzetéről szerzett legmélyebb tudásba való beavattatásnak. És így, minthogy zsidóságomat negatív tapasztalatként, vagyis radikálisan éltem meg, ez végül is a felszabadulásomhoz vezetett.
Mondandóm végéhez közeledve, úgy érzem, joggal merülhet fel hallgatóimban a kérdés: mindeddig csupán a múltról beszéltem – de vajon változtatott-e a saját országommal kapcsolatos tapasztalataimon a hat évvel ezelőtti politikai fordulat, az annak nyomán kialakult jelen? Bevallom, olyan kérdés ez, amin magam is hat esztendeje gondolkodom. Ennek a töprengésnek az egyik igen szerény terméke éppen az az előadás, amit most hallanak tőlem. Szerencsés, de szerfelett ritka konstelláció, ha a munka, amit mi magunk a saját szellemi felszabadításunkra fordítunk, egyúttal valamely tágabb közösségnek, netalán a nemzetnek is hasznára lehet. Az én esetemben, attól tartok, ez aligha mondható el. Úgy érzem, messze még az idő, amikor a magyar Endlösung sok százezer halottját a nemzet a saját testéből kihasított veszteségnek érzi majd. Soká lesz még, amikor ott ráeszmélnek, hogy Auschwitz korántsem a világon szétszórt zsidók magánügye, hanem a nyugati civilizáció traumatikus eseménye, amelyet talán új időszámítás kezdetének fognak tekinteni egykor; sokáig várat még magára, amíg országomban talán felismerik a negatív tapasztalat értékteremtő erejét és fontosságát, s főként: amikor e negatív tapasztalatot pozitív tettekre váltják, megértve, hogy létre kell hozni a magánéletünk gyökereiig hatoló szolidaritást, amely az életet a hatalomtól – mindenféle hatalomtól – függetlenül is meg tudja szervezni és fenn tudja tartani – „mind a rabszolgaságot, mind a birtoklást egyszerre vetve el”.
Engedjék végül megjegyeznem, hogy ráadásul úgy látom, Magyarország nem éppen a legkedvezőbb pillanatot választotta – már amennyiben persze rajta múlhatott e választás –, hogy a demokratikus országok sorába belépjen. Olyan pillanat ez, amikor, így tűnik, a demokrácia még a régi demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban is problematikussá vált. Ki ne látná, hogy a demokrácia nem tud vagy nem akar megfelelni az önmaga felállította értékrendnek, hogy sehol sem szabják meg az új eszményeket, amelyekért élnünk érdemes. Most, amikor az utolsó totalitárius birodalom is megdőlt, az összeomlás, a kelletlenség, a tehetetlenség általános érzése dominál. Mintha valami másnapos hangulat csömöre járná be Európát, mintha egy szürke reggelen arra ébredt volna, hogy két lehetséges világ helyett hirtelen csupán egyetlen valóságos maradt volna meg neki, az ökonomizmus, a kapitalizmus, a pragmatikus eszmeietlenség győzelmes, ám alternatíva nélküli világa. Úgy tűnik, hogy a két nagy princípium, amely az európai kreativitás hajtómotorja volt: a szabadság és az individuum immár nem megrendíthetetlen értékek többé. Hogy a tizennyolc-tizenkilencedik századi humanizmusnak az emberről alkotott vízióját radikálisan módosítanunk kell, azt Auschwitz megmutatta; a mi világunk mindent elsöprő termelési dinamikája és a vele járó tömegirányítási eszközök és módszerek pedig az individuális szabadság maradványait is elsodorni látszanak.
Mit tehet itt az író? Ír, és megpróbál nem törődni vele, hogy hasznos-e vagy haszontalan, amit művel. Természetes, hogy az országgal, amely körülveszi, mélységes konfliktusban áll. De lehet-e másként? A szűkebb hely, ahol mindennapjainkat töltjük, nem jelképe-e minden helynek, a világnak, magának az életnek? Ha másra nem, idegenségemre itt e földön és az égben még talán jogot formálhatok. Haza? otthon? ország? – minderről egyszer másképpen is lehet beszélni talán – vagy egyáltalán nem beszélünk róla többé. Lehet, az emberek egyszerre rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amire az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely. Egy ilyen hely valószínűleg minden erőfeszítést megérne. De ez már a jövő kérdése, vagyis az én szemszögömből: utópia. „Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr” – „Kinek most nincs, nem épít házat már” – hangzik Rilkének egyik verssora (Kányádi Sándor fordítása). Néha úgy érzem, mintha egyenesen nekem írta volna.
(A szöveg a müncheni Kammerspielében, a Reden über das eigene Land című előadássorozat keretében, 1996. november 10-én elhangzott előadás eredeti változata.)
- Kultúra [6]