Angyalosi Gergely: Nagyon különös könyv, azt hiszem, hogy életemben még ilyen furcsa könyvet nem olvastam. Elsősorban azért, mert többszörösen becsapta a különböző várakozásaimat. Először is a cím. Egy ilyen címtől az ember azt várja, hogy ironikus legyen, tehát hogy ne feleljen meg a tartalmának. Viszont a könyv végére az derül ki, hogy a cím egyáltalán nem ironikus. Arról, aki írja, a „beszélő énről”, mondjuk így, akit nem akarok összekeverni az íróval, hiszen nem tudok róla eleget, tehát erről a „beszélő énről” az derül ki, hogy bizony antiszemita. A faji megkülönböztetés fontossága mélységesen, vegetatíve meghatározza az énjét. És ilyenfajta vegyülékkel én még életemben nem találkoztam. Mert másfelől az is tény, hogy amit általában közönséges antiszemitizmusnak nevezünk, azt tökéletesen felülről és megvetéssel kezeli, tehát magasan felette áll az útszéli antiszemitizmusnak.
Bán Zoltán András: A nácikat megveti.
A. G.: Megveti a nácikat, megveti azokat a kispolgári előítéleteket, amelyek tápot adnak az antiszemitizmusnak, és végül saját magában is megveti az antiszemitát Ez a legérdekesebb. Ugyanakkor nem tudja, és egy bizonyos ponton túl nem is akarja magát leválasztani az antiszemitizmusról. Mindez olyan egyveleget képez, amelynek prózapoétikai elemzése során, érzésem szerint, derülne ki, hogy a regény mint regény nagyon is vitatható esztétikai értékű. Nagyon vitatható a felépítése, megszerkesztettsége, a könyvben szereplő elemek aránya, és még sorolhatnám. Olyan anyaggal áll szemben az író, amelyet nem tud uralni. Az anyag uralja, és ez teszi számomra hitelessé azt, hogy itt olyan lelki gubancról van szó, amit nem tudott, és számomra ismeretlen okból nem is akart kibogozni.
Németh Gábor: A cím. Már a könyv megvásárlása is rögtön különös helyzetbe hozza az embert. Tehát igazából ki kell választani egy könyvesboltot, ahol egyáltalán föl lehet tenni ezt a kérdést. Én Szentendrén akartam megvenni, és úgy jártam, mintha óvszert akarnék vásárolni. Szóval kétszer-háromszor körülbogarásztam ott a hölgyet, és azt mondtam, hogy „hm, hm, keresek egy könyvet, aminek az a címe, hogy Egy antiszemita emlékiratai, és tetszik tudni, van az Osirisnek meg a 2000-nek egy sorozata”, szóval elkezdtem hihetetlenül körbestilizálni a dolgot, hogy „nehogy már, érted”. És egy megsemmisítő pillantás volt a válasz. Az Írók Boltjába mentem, ahol nyugodtan föltehettem a kérdést, hiszen ott bejegyzetten nem antiszemita vagyok. Pontosan úgy van, ahogy Gergely mondja, bár nekem vagy a „von”, vagy az egész név miatt, hogy Gregor von Rezzori, valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a pali nem viccel. Ez tényleg antiszemita. Aztán lejjebb siklik az ember szeme, és meglátja a borítón a képet, Ország Lili művét, ami viszont azt erősíti meg, hogy hát ez bizonyára egy rendkívül bölcs könyv. Amikor elkezdtem olvasni, azt vártam, hogy mikor jön az a katartikus pillanat, amelyben szövegszerűen megjelenik a felismerés, a leszámolás. Hiszen közben folyamatosan zajlik valami leszámolásféle a szövegben. Azt hiszem, tökéletesen igaz, amit mondasz, hogy nem bírja uralni az anyagát, hanem az anyag uralkodik fölötte. Ez majdnem olyan, mintha a szerelem definíciója volna. Ha nagyon vulgáris akarok lenni, akkor olyan ez, mint egy folyamatos szerelmi vallomás, amelyet valamilyen módon az ellenkezőjével fejez ki az ember, mint amikor a lányok haját cibálja, ahelyett, hogy szerelmet vallana nekik. Az elején még úgy éreztem, hogy amolyan rendes, mintakövető, kedves antiszemita, akit otthon a papája megtanított, hogyan kell ezt csinálni. De amikor folyamatosan szembekerül avval, hogy egy fajt nem lehet az egyedek fölött utálni, csak az egyes elemeit lehet, akkor mindjárt baj van, akkor mindjárt igen zavaros érzelmek keverednek ebbe a történetbe.
Nekem az volt az olvasói érzésem, mintha egy nagy emlékiratból valamilyen prekoncepció szerint csináltak volna egy válogatást. Valóban: ily szigorú szempontból nem működik a szöveg regényként, és hihetetlenül esetleges vagy foltszerű hatása van. Néha azonban pontosan azon a színvonalon szólal meg, amelyen a legjobb monarchikus hagyományok: Doderer vagy Musil prózája.
B. Z. A.: Nekem a szerelmi hasonlatod volt különösen fontos. Mert ne felejtsük el, hogy a könyvnek rendkívüli komoly szólama az erotikus szólam. Most hagyjuk a szerelmet, maradjunk az erotikánál. Az a legdöbbenetesebb az elbeszélő számára, hogy erotikus vonzalmai mindig zsidó hölgyekre vonatkoznak. Már az elején írja, hogy korcsolyázik, és peche van, mert a legcsinosabb lányok a korcsolyapályán mind zsidók, és ezekhez egyrészt elementáris vonzalom köti, másrészt persze az undor. Emlékezzetek a „fekete özvegynek” nevezett zsidó boltosnőre, aztán a második feleségére, aki ugyancsak zsidó volt stb. stb. Persze ez csak akkor igaz, ha ezt az embert egyetlen személynek, egyetlen elbeszélőnek tekintjük. De hát nyugodtan tekinthetjük annak, hisz ennek nem mond ellent semmi. És még egy nagyon fontos motívum, amikor valaki azt mondja, hogy zsidó nővel szeretkezni olyan, mintha incesztust követne el az ember. Ez valahol a könyv közepén hangzik el. Azt hiszem, hogy a könyvnek az erotikus része nagyon értékes. A történelem által meghatározott erotika, talán így lehetne mondani. Nagyon kevés művet olvastam, amiben az erotikát ilyen mértékben áthatotta volna, hogy az ember erotikusan is a történelemben él.
A cím, azt hiszem, szándékosan ilyen provokatív. Ez nemcsak Magyarországon provokatív, ez Ausztriában, Németországban és a világ más helyein is az. Német nyelven íródott antiszemita könyv. Rendkívül provokatív. Itt szerintem tényleg az lehetett a fő motívum, hogy az elbeszélő egész egyszerűen valóban nem akarja eltitkolni, hogy antiszemita. Abban igazad van, hogy nem tud ezzel az anyaggal elszámolni magában, de a könyv vége gondolatilag nagyon erős rész, a címe is jellemző: Pravda. A pilátusi kérdés körül forog ez a fejezet, hogy ugyanis mi az igazság. Ezt próbálja megtalálni. És megint azt mondom, szerintem az erotikus részek, illetve a zsidó erotikával való küzdelem rendkívül erős, és ennek feltárása számomra nagyon komoly írói teljesítménynek látszik.
Radnóti Sándor: Nagyon szeretem ezt a könyvet, nagyon szépnek tartom. Ugyanakkor elgondolkodtató Gergely felvetése, aki, ha jól értem, két szálat kapcsol össze: a szerző problémáját az antiszemitizmussal, és ennek kapcsolatát a regény minőségével. Kundera nemrég megjelent kötetére szeretnék hivatkozni – a nevét félve említem előtted, Gergely, mert valamilyen rejtélyes okból, amit szeretnék megfejteni, a filozófusok imádják, míg az esztéták utálják őt. De most az esszéista Kunderára akarok utalni, aki azt mondja, hogy a regény felfüggeszti a morális világrendet. És azt hiszem, ez nagy igazság. Tehát nem várhatjuk el egy regénytől, hogy benne a morális világrend igazolódjék, amely adott esetben azt sugallja nekünk, hogy az antiszemitizmus csúnya dolog, ugyanakkor történetekkel és karakterekkel találkozunk a szövegben. És valóban, mondjuk a XIX. századi regény egyik alaptípusával szemben az az újdonsága ennek a regénynek, hogy maga az író a főhős – és valóban nagyon nehéz különválasztani a kettőt –, maga az író is bele van gubancolódva a problémába, amely problémát azonban tulajdonképpen indokolt rehabilitálni. Itt zsidó történetekről van szó, a történeti okokról és tradíciókról, amelyek miatt ez a század eleji kelet-európai zsidó diaszpóra nagyon jellegzetes és tipikus karaktervonásokat mutatott, amelyek egyszerre vonzzák és taszítják a főhőst és az írót. Ezt nem érzem problémának a regény szempontjából. Itt valóban az történik, hogy az író nem rendezi el fölülről a történetét, hanem felidéz egy előítéletet, amelynek történeti okai vannak, és amely nincs az alatt a tiltás alatt, amelyet Auschwitz teremtett meg, és ami által a zsidóságról szóló regény nem írható meg. Emlékezzetek Bibó nevezetes cikkére, ami nagyon röviddel a második világháború után jelent meg, és ahol ő folyamatosan koncedálja azokat a különböző hol rokonszenves, hol ellenszenves tulajdonságokat, amiket zsidó tulajdonságoknak lehet nevezni. Kísérlet volt ez arra, hogyan lehetne beszélni erről a kérdésről, ráadásul tiltások nélkül, és ugyanakkor azzal az evidenciával, hogy természetesen nem helyes a zsidót megölni. Lényegében arról van szó, hogy nemcsak maga Auschwitz volt szörnyűség, hanem az erről való gondolkodás is hihetetlenül nehézzé és lehetetlenné vált. A század eleji antiszemitizmus, ami végül is a könyvnek az igazi tárgya, mondhatni békebeli antiszemitizmus, amelynek az esze csücskében sincsen, hogy a zsidókkal a helyes elbánás az, hogy megsemmisítjük őket. Hanem furcsáknak, érdekeseknek tartják őket; a zsidó erotika vonzó; amolyan kalandornép ez, különleges emberek, akik egyszerre taszítóak és vonzóak is a könyvben fellépő kisgyerek számára. Ennek a taszításnak és vonzásnak a története ez a könyv.
A. G.: Hogy Kundera aranyköpését hogyan lehet értékelni, abba most ne menjünk bele. A kijelentés legnagyobb problémája az, hogy szerintem nincs morális világrend, hogy nincs mit fölfüggeszteni, és hogy ez a nagy probléma.
R. S.: Az Ottlik-beszélgetése idején mintha másban állapodtunk volna meg…
A. G.: Én egyáltalán nem azt akartam mondani, hogy egy regény szükségszerűen meg kell feleljen valamilyen etikai minimumnak, mint amilyen a magyarság-minimum stb. Egész egyszerűen arról van szó, hogy megítélésem szerint az író nem uralja az anyagát, és az érzelmi zűrzavar, amely itt elénk tárul, az önmagában másfajta prózát követelne meg. Nagyon sok olyan huszadik századi prózai művet tudok említeni, amely nem is óhajtja uralni ilyen értelemben az anyagát. Csakhogy ez itt most klasszikus prózai eszközökkel történik, ez egy hagyományos elbeszélés. Nagyon szép, veretes mondatokkal, gyönyörű, metaforikus szerkezetekkel él – itt hadd jegyezzem meg, hogy remekül sikerült Szijj Ferenc fordítása – és ily módon ellentmondás keletkezik prózapoétikai szempontból. Mintha az író tudná, hogy milyen pozícióból beszél, maga a szöveg pedig állandóan megcáfolja ezt, állandóan ellentmond önmagának. Magam is értékeltem a könyvben azt a sajátosságot, hogy viszonylagos őszinteséggel és nyíltsággal taglalja, mondjuk, egy antiszemita érzésvilágát. Igen ritka, hogy egy bevallottan antiszemita ember ilyen körültekintéssel és önsebző nyíltsággal taglalja a saját érzéseit.
Azzal viszont nem értek egyet, Sándor, hogy itt fajról nincs szó. Éppen, hogy arról van szó, vagyis a vegetatív vonzásról és taszításról, és ez korántsem egyszerűen a történelem által kialakított emberi sajátosságokhoz való vonzódás vagy iszony. Ez valami testies dolog. Gondolj a korán elhalt gyerekéhez való viszonyára – még vele szemben sem képes mentesülni az idegenség érzésétől. Ez az eloldhatatlan vonzás és taszítás, amelyről nagyon helyesen mondtátok, hogy az erotikus viszonyokban tárul fel a legleleplezőbben. Nagyon mély neurózis ez, amely valóban a személyiség vegetatív, szinte biológiai alapjaiban gyökerezik, és ezért korántsem egyszerűen csak arról van szó, hogy az úgynevezett zsidó tulajdonságok rokonszenvesek vagy ellenszenvesek számára. Ebből a szempontból nagyon éles különbség van a regény két fele, tehát a vége és az eleje között. Az elején ugye teljes szembenállás van a goj világ és a zsidó világ között. A szöveg további részében fokozatos fejlődést látunk egy olyan irányban, hogy ez a kettő kölcsönösen átjárja egymást. Ennek egyik fázisa, amit Zoli említett, vagyis az incesztus érzése. Úgy emlékszem, hogy a zsidó „fekete özvegy” érzi úgy, mintha incesztust követne el.
B. Z. A.: Olyan megjegyzés is van.
A. G.: Igen. Tehát a kölcsönös vérfertőzés érzése. Végül is teljes lesz az összefonódás. Én ezt csináltam a zsidó feleségemből, mondja a narrátor, a zsidó feleségem meg amazt csinálta belőlem, mert belém vetített bizonyos tulajdonságokat, én meg őbelé vetítettem más sajátosságokat. Ez kibogozhatatlan egymásba fonódás, amely ugyanakkor fönntartja az eggyéolvadás teljes lehetetlenségét. Jómagam éppen ezt a bizonyosságot érzem biologizmuson alapuló faji miszticizmusnak, vagyis annak a megingathatatlan bizonyosságát, hogy az idegenség még a legszemélyesebb kapcsolatokban sem küzdhető le. Kevesen vallják be az effajta meggyőződésüket.
B. Z. A.: Ha már itt tartunk, még egy motívumot és összefüggést szeretnék megemlíteni. Emlékezzetek vissza a hűség kategóriájára. A negyedik fejezet azt a címet viseli, hogy Hűség. Azt írja, hogy amikor zsidó lányokhoz vonzódott, akkor úgy érezte, hogy elárulta az apai zászlót, a Habsburg nemesi tradíciót, tehát hűtlen lett, úgymond. Ennek az érzületnek párja az utolsó részben szereplő, második feleségének a története. A nő bujkál, egy SS-katona elfogja, és úgy állítja fel bajtársai elé az asztalra, mint a német nő példaképét, holott a nő zsidó. Aztán persze egymásba szeretnek. És amikor később az SS-katona megtudja, hogy zsidó volt a lány, akkor ő is úgy érzi, hogy szerelmével hűtlenséget követett el a Führer ellen, kikéri magát a frontra, és gyakorlatilag öngyilkos lesz. Előtte persze még hamis papírokat szerez a nőnek, és megmenti így az életét. Ez már, hogy úgy mondjam, az Auschwitz utáni vagy azzal egyidejű hűség, életveszélyes kategória. Szóval az összegabalyodott érzések náci részről is megvannak.
R. S.: Most szeretném továbbgombolyítani itt a vitát, ugyanis két dolgot akarok összekapcsolni. Az egyik kifogás úgy szólt, hogy nem uralja az anyagát, ezt kapcsolnám össze a fajelmélet-problémával. Mind a kettőre ugyanis egy válaszom van. A történet. Az, hogy történetekben hihetetlenül gazdag ez a könyv, és ha nem uralja az anyagát, ez ebben az esetben azt jelenti, hogy az anyaga uralja, vagyis a történetek uralják a könyvet. Rendkívül fontos és jelentős történeteket beszél el ez a regény. És éppen ugyanez szól a fajelmélet ellen is, hiszen emberi történetekről lévén szó, a faji szempontok szerint magukban a történetekben oldódnak fel, hiszen valóban csinálhatunk a zsidó tulajdonságokról egy katalógust, amelyek rokonszenvesek vagy ellenszenvesek, de mindenképpen zsidó tulajdonságoknak nevezzük, vagy így gondolja a könyv szerzője. Ilyen például a művészi érzékenység, méghozzá előadóművészi érzékenység, ezt mutatja be a zseniális kis zongoristában a könyv elején. Ilyen a már emlegetett úgynevezett zsidó érzékiség, ami hihetetlenül vonzza a zsidó népben. És még lehetne folytatni ezt a felsorolást. A katalogizálás faji szempontnak tűnik, de nem marad pusztán az, hiszen történetté válik. Történetté válik ebben a hihetetlenül nagyszerű első részben, ahol ez a törzsökösen antiszemita, tehát nem gyilkos, hanem egyszerűen csak az úri junker tradíció révén antiszemita családban van egy érzékeny asszony, Sophie, akinek művészi velleitásai vannak, és ez az érzékenység, ez a művészi érzékenység hihetetlenül nyitottá teszi egy zsidó kisfiú irányába, aki zeneileg zseniális. Vagy az a másik, bukaresti történet, az egyik legnagyobb elbeszélés ebben a könyvben, amelyik egy öreg házaspárról szól. Az asszony egy életen át titkolja a férje elől, hogy zsidó. És a férj, mint kiderül, egy életen át tudja, hogy a felesége zsidó. A szeretetnek és az egymás iránti hihetetlen tapintatnak egészen megrendítő története ez.
B. Z. A.: Ne felejtsétek el, hogy a Sándor által most említett egyik történetben is ott az erotikus mozzanat. Abban, amelyikben a hölgy vonzalmat árul el a zongorista zsidó csodagyerek iránt. Megemlíthetjük, hogy gúnyosan szerelmespárnak hívják őket a faluban.
N. G.: Ha jól értettem, Gergely nem is az anyag uralhatatlanságát nevezte a fő problémának, hanem azt, hogy a formai elemek nem igazodnak az uralhatatlanság élményéhez. Tehát, hogy egy olyan irány volna számára elfogadható, amely bevallaná folyamatosan ezt a kezelhetetlenséget, ezzel szemben Rezzori a nagypróza összes elemeit felvonultatja, és fantasztikusan uralja a formát. Egyébként egyetlenegy ponton, bár ez is teljesen paradox, mert végül is abszolút kisakkozottnak tűnik, feladja. Az utolsó fejezetben egyes szám első személyről átvált harmadik személyre; önmagáról mint egy másik lényről kezd beszélni. Ugyanakkor itt széthullanak picit a mondatok, ha emlékeztek.
B. Z. A.: A megírás tekintetében talán ez a rész a leggyengébb.
N. G.: A legközelebbi élménytömeget távolítja el a legmesszebbre grammatikailag, és itt hullik szét a legnyilvánvalóbban ez a beszédmód. Lehet, hogy irodalmi szempontból ez a leggyengébb rész, viszont esendőséget csempész a szövegbe. Én talán itt szerettem meg legjobban a könyvet. Mintha végre megengedte volna magának, hogy bevallja a káoszt, amellyel szembe kell nézzen. Maga az elbeszélői eszköz vallja be. Persze ha nagyon cinikus vagyok, akkor úgy tekintek erre, mint egy újabb eljárásra, amely elég látványosan van bevezetve a nyelvtani személyváltással.
A. G.: Ami nem utánozható, nem folytatható mint eljárás, mert erre az egy alkalomra van kitalálva. Annyira feltárja a saját sebezhetőségét, hogy ez már rokonszenvessé teszi a dolgot. Ezzel nagyon egyetértek.
Másrészt szeretnék egy lépéssel továbbmenni. Azt hiszem, mindenki megfogalmazta, hogy ő hogy látja ezt a fajta antiszemitizmust. Talán vannak közöttünk nézeteltérések, amelyek bizonyos ponton lényegesek, de végeredményben azt hiszem, hogy ugyanazt gondoljuk. A további kérdés az, hogy tulajdonképpen mi a magyarázata annak a meghatározhatatlan vonzerőnek és a vele együtt járó taszításnak, amelyet a narrátor érez a zsidók iránt. És itt egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a narrátor már kisfiú korában sem azonosul a környezetével. Tehát ő nem lenne képes arra, amire ez a bizonyos Sophie néni képes. Nála az egész zsidó probléma sokkal mélyebben húzódik meg, és tulajdonképpen ezt nyomozza végig egész életében. Az identitás kérdéséről van szó. Ha most nagyon durván és elnagyoltan akarnám megfogalmazni, azt mondanám, hogy a zsidóságban pontosan az identitás kérdése a lényeges, tehát hogy esetükben olyan emberekről van szó, akik akkor sem tudják elveszteni az identitásukat, ha akarják. A narrátor egész élete pedig az identitás problémája körül forog. Emlékezzünk csak vissza azokra a nagyon szép részekre a könyv elején, amelyek a soknemzetiségű világ egészen sajátságos területeiről szólnak. Később aztán csőstől jönnek azok a történeti problémák, amelyekről Sándor beszélt, és a végén odáig jut, hogy ékes amerikaisággal azt kérdezi valakitől, hogy „maga az elveszített identitását keresi, nemde?” Ám nem jut semmire ezzel a kérdéssel, marad a misztikus vonzás és taszítás, és a reménytelenség, hogy valaha is megtalálja a saját úgynevezett önazonosságát.
R. S.: Ugyanezen az alapon egy filoszemita emlékiratai is lehetne a könyv címe. Hihetetlenül ambivalens. Ez nagyon érdekes szempont, amit most felvetettél. És ha így vesszük, akkor egyetértek a fajelméleti szemponttal, mert akkor a fajelméletiség történeti kérdés. De miről is van itt szó? Arról, hogy a zsidóknak az a generációja, akivel ő találkozik a könyv elején, tehát az emlékiratban ábrázolt életút elején, az pontosan az, amely szakít a zsidó tradícióval, a zsidó szokásokkal, kilép a stettl világából, tehát a zsidó falvaknak a tradicionális világából. Ez az első vagy legfeljebb második zsidó generáció, amelyik szakít atyái vallásával. Ha valakik elveszítették az identitásukat, akkor ők azok. És ha mégis megmaradnak ezek a jellegzetességek, akkor ezek a fajinak nevezett sajátosságok történeti okokból maradnak meg, amit te úgy mondasz, hogy a zsidók, ha akarják, sem tudják elveszíteni az identitásukat.
B. Z. A.: És azért sem tudják elveszíteni, Sándor, mert a külvilág, sajnos, folyamatosan rámutat az ő zsidó mivoltukra.
N. G.: Amit most fogok mondani, azt valószínűleg csak rosszul tudom megfogalmazni. Ez a könyv mintha megelőlegezne egy lehetséges, a felvilágosodásra épülő hazugságrendszeren túli, poszt-auschwitzi beszédmódot. Kicsit hezitálok, és megpróbálok egészen pontos lenni, ezért mondok egy egészen távoli hasonlatot. Jövök föl a Margit hídra az aluljáróból a hatos szigeti megállójánál, föl van fújva szprével a falra egy felirat: „Mindenki színes bőrű, különben nem látszana.” Ez nagyon szellemes szlogen, de tipikusan annak a humanista hazugságrendszernek a terméke, amelyre utalni próbáltam, ami a mássággal csak annyit tud kezdeni, hogy ab ovo letiltja a vele kapcsolatos kérdéseket. Rezzori viszont olyan előzetes beszédhelyzetben van, amelyet Auschwitz még nem tett teljesen képtelenné. Még ki lehet mondani bizonyos mondatokat, amelyek a másságot mint érzéki realitást kezelik. Érzem, hogy dadogok, de azt is, hogy ennek a könyvnek ma ez a tétje. Hogy lehetővé teszi, hogy bizonyos szavakat ki lehessen mondani, bizonyos szalonképtelen tapasztalatokat szégyenkezés nélkül megfogalmazni. Mindössze arra vágyom, hogy anélkül lehessen beszélni, hogy a beszéd ténye eleve antiszemitává bélyegezze a megszólalót. Költői illusztrációként egy német viccet idézek a nyolcvanas évekből: Két autó ütközik a sztrádán, kipattannak a sofőrök, és a vétlen vezető fojtott hangon megkérdi: „Uram, ne haragudjon, ön zsidó?” „Nem”, feleli a másik. „Akkor menjen a jó kurva anyjába.”
A. G.: Nekem a könyv olvasásakor rögtön az a nagyon rokonszenves szlogen jutott az eszembe, amellyel néhány éve lehetett találkozni, nevezetesen, hogy az „idegen szép”.
B. Z. A.: Történetesen éppen a Beszélő szlogenje volt ez.
A. G.: Ennek a könyvnek a kapcsán jöttem rá, hogy mi a baj ezzel a szlogennel. Az a baj, hogy nem igaz. Hogy nem fed semmiféle pszichikai vagy lélektani realitást, tudniillik az idegennel kapcsolatos élményeink egyáltalán nem a szépségükre utalnak. Az idegentől általában félünk, az idegentől szorongunk, és az egyetlen szituáció, amikor az idegent szépnek találjuk, mondjuk festőinek, az a turista szituációja, vagyis abszolút védett szituáció. Az erotikus szituáció a másik. Mindenesetre olyan helyzetekről van szó, amelyekben nem érezzük magunkat fenyegetve. De az elsődleges reakciónk az idegennel szemben egyáltalán nem az, hogy szép, hanem hogy nyugtalanító, veszélyezteti az életterünket, az ízlésünket, akármit. Tehát nagyon is csatlakozom ahhoz az elképzeléshez, hogy ez a könyv ebből a szempontból segíthet. Bár nem úgy, nem abból a szemszögből, ahogy a narrátor nézi a dolgokat, de talán kimondhatóvá tesz bizonyos problémákat.
B. Z. A.: Még egy dolgot hadd mondjak az azonosulás problémájáról, az identitás kérdéséről. Hogy milyen gazdag és sokatmondó a könyv a főhős neveivel való játék tekintetében. És az embernek a saját nevéhez való viszonya evidensen identifikációs kérdés. Egyszer kiderül – mondanom sem kell, hogy megint egy zsidó hölggyel folytatott erotikus kalandban –, hogy az elbeszélőnek rendkívül sok és fölöttébb furcsa keresztneve van, ami az efféle úri, monarchikus családban meglehetősen gyakori jelenség. Mikor megismerkedik a fölöttük lakó bécsi zsidó lánnyal, akkor a hölgy megtudja, hogy az elbeszélőt otthon Arnulfnak hívják, amitől persze röhögőgörcsöt kap. És akkor ő ad neki egy nevet, azt, hogy Brommy. Szóval egy zsidó lány mintegy újrakereszteli, amely névvel aztán kitűnően helytáll a lány bohém zsidó társaságában. Viszont a könyv egy másik fejezetében már a Gregor nevet használja. Ez is nagyon fontos mint egy újabb név, vagyis egy újabb azonosulási lehetőség. Persze ez is kudarcba fullad. És nagyon lényeges, hogy a legvégén, amikor harmadik személyben szól a szöveg, ott már semmiféle név sem szerepel, hanem mindig csak a „férfiról” esik szó. Ez borzasztó hangsúlyos. Itt már nincs semmiféle azonosulás.
R. S.: Miben áll ennek a könyvnek a modernsége? A történeteket hagyományosan szerkeszti és beszéli el. Valószínűleg abban, hogy nem tudja megoldani az életproblémákat. Valószínűleg abban, hogy ezáltal válnak képekké, méghozzá nagyon gazdag képekké ezek a kérdések. Ezért használ olyan szerkezetet, amelyet egymással lényegében lazán összefüggő novelláknak, akár kisregényeknek is nevezhetünk. Ilyen laza szerkezetű ez a könyv. Ne felejtsük el, hogy a főhős az apja révén olasz eredetű osztrák nemes, aki semmi máshoz, csak a monarchiához, és senki máshoz, csak a császárhoz hűséges, és ebből a több generációba visszamenő hűségből adódik a főhős identitása, amit nagyon kétségesnek, nagyon problematikusnak tart. Most egy nevelődési regény keretében nyilván az történne, hogy valamilyen módon megszabadul ettől az identitástól, amit bornírtnak tekint, ami nyomasztónak tűnik számára, Akár az idegenek által, akár a másság által, akár a multikulturalizmus által, ami, mint tudjuk, tenyészett a monarchia területén, egyszóval mindezek révén megszabadul ettől a bornírt örökségtől, és egy magasabb fokú identitásra tesz szert. De nem ez történik, hanem úgy áll ott az elbeszélés végén, mint az elején, és nem tapasztalja meg a lelkét, hogy ezáltal fölnevelődjék. Ez a nevelődés nem történik meg ebben a könyvben. De egy hihetetlenül élesen látó szem végig jelen van a könyvben. Az elbeszélő, az emlékirat írója nem tudja megoldani a maga életproblémáját, de hihetetlenül jó szemmel lát meg történeteket, és ezekben a történetekben van az a gazdag anyag, ami szerintem remekművé teszi ezt a könyvet.
Gregor von Rezzori: Egy antiszemita emlékiratai.
Szijj Ferenc fordítása. Osiris – 2000, Budapest,
1996, 286 oldal, 780 Ft.
- Kultúra [5]