Úgy tűnik, a „fenntartható növekedés” műszó, amelyet a mostani pénzügyminiszter oly előszeretettel vett át elődjétől a gazdaság megcélzott pályájának jellemzésére, szóval úgy tűnik, ez a fenntartható növekedés távolról sem üres közhely.
Azt, hogy „úgy tűnik”, nem modorosságból írjuk. A gazdaságban igazából mindig csak a pillanat igazságát regisztrálhatjuk; vagyis olyan információk alapján, amelyek épp rendelkezésünkre állnak. A gazdaság olyan, mint az agrárium, mindig van vele valami baj: hol az, hogy nem esik, hol meg az, hogy esik. Ha egy gazdától, akinek épp jól megy, megkérdezi a riporter, milyen volt az év, azt feleli: „tűrhető”. S ezt csak részben modorosságból mondja, mert azért nyilván volt gond épp elég.
A „fenntartható növekedés” azt jelenti: anélkül bővülhet a gazdaság (a termelés, a beruházások, a reálkeresetek), hogy egyensúlyát veszély fenyegetné. Amikor pénzügyminisztersége idején Békesi László azt találta mondani, hogy az import kétharmada indokolatlan, voltaképp arról beszélt a maga provokatív módján, hogy a növekedés per pillanat nem tartható fenn. Nem kétséges, 1994-ben – először a rendszerváltás óta – gyarapodott a gazdaság, a bruttó hazai termék (GDP) 2,9, az ipari termelés reálértéke 9,6 százalékkal bővült, csakhogy rekordot döntött a fizetési mérleg hiánya, azaz a külkereskedelem, az idegenforgalom, a kamat- és egyéb fizetések együttes mérlege. Ezek deficitje akkor 3,9 milliárd dollárra (a GDP 9,4 százalékára) szökött fel. A kormánynak 1995 márciusára nem maradt pénze, kénytelen volt devizahitelt felvenni a hazai bankoktól.
1994 arra is példa, hogy az a példa kicsit sántít az agráriummal meg a gazdával. A nemzetgazdaságban nemcsak az időjárás és hasonló szezonális effektusok okoztak kilengéseket, hanem a hatalmas átalakulás is, a rendszer- és piacváltás, a csődhullám, privatizációk. S rárakódott minderre az MDF-, majd a kezdetben szakszervezeti befolyással küszködő Horn-kormány politikája, amely igyekezett elodázni az átalakulás terheinek vállalását. Nem mindegy, mekkora a kilengés, és így az sem, milyen mértékű és mélységű kiigazítást igényel: kis, finom kamatemelést-e, mint amit a bejáratott piacgazdaságok jegybankjai szoktak csinálni (s nemrég, március végén a magyar jegybank is megcsinált), vagy pedig egy Bokros-csomagot, illetve egy cseh importletéti rendszert. És arra is példa 1994, hogy az egyensúly kontra növekedés vita, főként abban a stílusban, ahogy nálunk zajlik: álvita. Mindig az a kérdés, vajon finanszírozható-e a növekedés. Ha finanszírozható – s ezt a pillanat igazsága dönti el –, akkor rajta, növekedjünk!
A növekedés kontra egyensúly „vita” fonalát sehogy sem ejti el az ellenzék és számos gazdaságkutató, mondván: a stabilizáció „lehűti”, hibernálja a gazdaságot. Az össztűz természetesen a költségvetés és a jegybank politikájára irányul: miért tukmálta az MNB az államra a korábban fölhalmozódott, 1800 milliárd forintnyi devizaadósságot, miért nem nyomtat inkább ingyenpénzt („jegybankpénzt”); és miért nem költekezik többet az állam, miért nem „élénkíti” a gazdaságot? Utóbbit kérik számon Köves András és Szamuely László Kopint-Datorg-kutatók a Kritika e sorokkal egy időben megjelenő számában is. Ha jól értjük május 24-i, Népszabadság-beli előzetes publikációjukat, azért bírálják a szociális kiadások megnyirbálását, mert így kiesik a gazdaságból a megfelelő hazai kereslet, amely pedig pezsdíthetné a növekedést. Valóban súlyos konfliktusról van szó: a megszorítások sokakat érzékenyen érintenek, s épp ezért nem mindegy, hogyan csinálják. De ha az érintettek érdekeit egybetömörítve nemzetgazdaságivá emeljük, akkor sajnos lyukak keletkeznek az érvelésben. Honnan tudni, hogy tényleg a hazai termelést lendíti-e föl a szociális kiadások növelésével meglóduló kereslet? Az import emelkedése persze nem kárhoztatható, ha annak forrásai az exportból és más befolyó pénzekből (például a külföldiek működőtőke-befektetéseiből) előteremthetők. A jelek szerint most ilyen üdvös állapot alakult ki. De nem mindegy, mire használja föl az ország ezt a lehetőséget; a beruházás, mely a jövőbeli növekedést alapozza meg, sajnos verseng az importlehetőségekért a folyó fogyasztással. Emellett ott van a 3800 milliárd forintnyi állam- és jegybanki adósság (nettóban, azaz a követelések és devizatartalékok levonása után), amelynek költségvetést illető kamatterhe az idén több mint 650 milliárdra, a GDP 8 százalékára rúg. E terhek csökkentése azt kívánja meg, hogy a költségvetés bevételei rendszeresen meghaladják kamatok nélküli kiadásait. Innen a pénzügyes szigor, amely 1995 óta uralkodik.
Most a gazdaság a szigor ellenére is elkezdett növekedni – derült ki a májusban nyilvánosságra hozott első negyedévi adatokból. A KSH közlése szerint az ipari termelés 5,4, az ipar exportja 28,2 százalékkal nőtt (az itt felsorolt adatok mindig 1996 első negyedévéhez képest és reálértékben, vagyis az árváltozások kiszűrésével értendők). Az ipar fellendülése 1996 októbere óta tart, és ebben élenjárnak a gépipari ágazatok. A gépipar az első negyedévben nem kevesebb, mint 42,5 százalékos növekedést produkált (ezen belül csaknem háromszor annyi irodagépet és számítógépet, 83 százalékkal több híradástechnikai terméket állítottak elő Magyarországon, mint 1996 első negyedévében). Az ipari rendelésállomány adatai pedig azt mutatják, hogy a továbbiakban is termelésbővülés várható. Az építőipar, amely szintén 1996 októberében mozdult meg, 7,7 százalékkal fokozta teljesítményét az első negyedévben. A beruházások ezalatt 3,6 százalékkal nőttek, ez sem újdonság, hiszen már 1996 utolsó negyedévében is 3 százalékot mértek. Kiugró mértékben nőttek a reálkeresetek. A főmunkaidőben megkeresett bérek január–márciusban 7,2 százalékkal értek többet, mint egy évvel korábban. Ebben persze szerepet játszott az alacsony „bázis” (azaz 1996 első negyedévének nyomott bérszínvonala), továbbá az is, hogy tavaly év végén, ez év elején emelték a közalkalmazottak bérét.
Mindezek után mostanság nemigen hallani, hogy a stabilizáció „lehűtötte” a gazdaságot. Mi több, egyelőre az az aggály sem igazolódott, hogy a meginduló növekedés megint az egyensúlyt fenyegeti. Igaz, ijedtséget keltettek a decemberi adatok, amelyek szerint váratlanul megugrott (egy hónap alatt több mint 400 millió dollárra) az áruforgalmi mérleg hiánya, s emiatt a teljes évi fizetésimérleg-deficit is 1,7 milliárdra sikeredett, pedig év vége felé már csak 1,5-et vártak. Mikor ez kiderült, a kormány borúlátóbbra módosította az ez évi külkereskedelmi hiányra vonatkozó előrejelzését. Tavaly ez 2,6 milliárd dollár volt, idénre 3-3,5 milliárdot várnak, amit mintegy 2 milliárdra, vagy esetleg – mint Surányi jegybankelnök március végén mondta volt – „párszáz millió dollárral többre” javítanának az idegenforgalmi és egyéb fizetési tételek. Az idei első hónapok export-, import- és rendelésállomány adatai azonban kedvezőbb külpiaci helyzetet sejtetnek, mint amitől december alapján tartani lehetett.
A kormány újabban hajlik arra a jóslatra, hogy a GDP 3 százalékkal nő az idén, azaz 2 százalékponttal nagyobb ütemben, mint amit tavaly hivatalosan mértek. Módosította a kormány a reálbérekre és a lakossági fogyasztásra vonatkozó előrejelzéseit: most már úgy látja, hogy azok – ismételjük, reálértékben, azaz az infláció hatását kiszűrve – akár 2 százalékkal is nőhetnek, holott nemrég csupán arról volt szó, hogy a reálbér, a fogyasztás „már nem csökken” 1997-ben. Mindez nem engedmény, a gazdaságpolitika nem változott.
Készséggel elismerjük: jogos gyanakvás fogja el az olvasót, amikor GDP-növekedést, reálbér-emelkedést és hasonlókat zúdítanak a nyakába. Ezek elvont, szintetikus mutatószámok, csak az összteljesítményt fejezik ki (ha egyáltalán jól mérik őket), nem derül ki belőlük, kik járnak jól, kik rosszul. Az emberek, foglalkozások, cégek, ágazatok helyzete különböző, s ezt elfedik a nagy átlagszámok. A rendszerváltással, a jó kádári jólét összeomlásával végképp szertefoszlott a bizonyosság, hogy a részek szoros összefüggésben állnak a nagy egésszel. Amikor például megszűnt a teljes foglalkoztatás (legalábbis a foglalkoztatás jogilag körvonalazatlan, ám politikailag és erkölcsileg annál kitapinthatóbb kötelezettsége), világossá vált, hogy tíz-, sőt százezrek képtelenek helytállni a munkaerőpiacon. Ők azok a leszakadt rétegek, amelyeknek jelenléte szorongást kelt a többi milliókban. Az esetleges leszakadás bizonytalanságát nem oszlatja el, hogy a nagy egész elkezd kifelé mászni a gödörből. Legfeljebb csökkenti némelyest. Ráadásul az említett mutatószámok mindig csak viszonyítanak, mindig ahhoz képest mérnek. A GDP a tavalyi évhez képest nő 3 százalékkal (ha nő), de jócskán elmarad – legalább 12 százalékkal – a tíz évvel ezelőtt hivatalosan mért összteljesítménytől.
Utóbbi aggállyal jobb híján a pillanat aranyigazságát szegezhetjük szembe. Az átalakulás, mint írtuk, áldozatokkal jár, s most az a fontos, hogy valóban túl legyen a gazdaság a visszaesés és stagnálás időszakán. Az „ahhoz képest” szemlélet ennyiben a most belátható adottságok és lehetőségek közti lavírozás földhözragadt logikája.
Elgondolkodtatóbb a nagy átlag és összetevőinek kérdése. Jobbközép polgári oldalról például fölmerül az a bírálat, hogy a folyamatot hovatovább teljesen a külföldi tőke részvételével működő vállalatok irányítják, ők exportálnak és importálnak, azaz valójában ők csinálják a külkereskedelmi hiányt, s nemigen támaszkodnak a hazai beszállítói körre. Való igaz, az ipari termelés és értékesítés egésze növekszik ugyan, de ezen belül még mindig csökkennek az ipar hazai eladásai (az első negyedévben 5 százalékkal). És csakugyan fontos, hogy a hazai ipar megállja a helyét az importtermékekkel folytatott versenyben. De ennél is fontosabb, hogy gyarapodjon a gazdaság, s vele a jólét; ebből a szempontból másodlagos, hogy a kereskedelem, mely jövedelmet hoz és szükségleteket elégít ki, hazai vagy külföldi színhelyen folyik-e.
De mi van az említett 7,2 százalékos első negyedévi reálbér-emelkedés mögött? Először is a közalkalmazotti bérrendezés: a költségvetési intézményekben dolgozók nettó átlagkeresete több mint 31 százalékkal emelkedett, aminek hála egy átlagos tanerő 33 800, egy orvos 34 000, egy nővér 24 900 forintot kereshet. Másrészt a vállalatoknál a fehérgallérosok keresete nőtt nagyobb mértékben, az amúgy sem nagy keresetű fizikai foglalkoztatottak mindössze 20-22 százalékkal kerestek többet, mint 1996 első negyedévében, azaz az ő reálbérük csak 1-3 százalékkal nőtt. Nem csoda hát, hogy a bolti kiskereskedelmi forgalom továbbra is szűkül, s az első három hónapban reálértéke 9 százalékkal visszaesett. A lakosság egyelőre nem rohamozza meg a boltokat, inkább a Postabankot vagy a Mol-jegyző helyeket...
A többség még nem érzékeli helyzetének javulását, nem vesz tartós fogyasztási cikkeket, mint '88–89-ben, a nagy bécsi kirándulásokon. Ez a kivárás azonban, bármily furcsán hangzik is, hozzájárulhat ahhoz, hogy a növekedés fenntarthatónak bizonyuljon. A tankönyvek szerint legalábbis a tartós növekedést az alapozza meg, hogy a fölhalmozás, a beruházás gyarapodása megelőzi a fogyasztás bővülését. Most mintha épp ilyen fáziseltolódás következett volna be: bejött az országba 15 milliárd dollárnyi működőtőke, amely minden bizonnyal további befektetéseket vonz; a vállalatok 1995-től fogva komoly többletjövedelmekhez jutottak, 1996 utolsó hónapjaitól kezdve megugrott a hazai bankoktól fölvett hiteleik tömege is – mindez pedig forrás a gazdasági tevékenységek bővítéséhez. Ha valóban bekövetkezik a tankönyvszerű menetrend, s a fölkészülés kisvártatva nagyobb ütemű növekedésbe, s ezen belül bővülő fogyasztásba torkollik, akkor persze előfordulhat, hogy a pénzügypolitikának fékezőleg kell közbelépnie annak érdekében, hogy a növekedés finanszírozható, fenntartható maradjon. Sokak szerint erre már csak azért is van esély, mert az önkormányzatok, hozzájutván belterületi föld- és gázrészvény-követeléseikhez, jelentős vásárlóerő-többlettel léphetnek föl a munkaerő- vagy a közbeszerzési piacon. De ha föl is kell készülnünk arra, hogy a jövőben is lesznek pénzügyi beavatkozások, ezek mértékét, mélységét csak elhamarkodottan lehetne látatlanban az 1995 márciusihoz hasonlítani. Mint már írtuk, a fenntartható növekedés sem zárja ki a kilengéseket, a piacgazdaságban is vannak ciklusok, amelyekhez a kormányzat pénzügyi eszközökkel alkalmazkodik. Ez nem ugyanaz, mint az elmúlt két-három évtized „húzd meg, ereszd meg” metódusa, amely folyvást a „lenni vagy nem lenni?”-hez fogható kérdésekben produkált cikcakkokat.
Dicshimnuszomból kihagytam az inflációt. A drágulás mértéke még mindig nagyon magas: több mint 18 százalék. Jó-jó, csökkenőben van. Fogadjuk el azt is, hogy az 1995 tavaszán–nyarán 30 százalék fölé szökő infláció a stabilizáció ára volt: általa „rendeződött” (ugrott meg) a vállalkozásoknál keletkező jövedelmek reálértéke, a bérek és fizetések rovására. Az infláció ennyiben a nagy kártyakeverések helye. S még mindig sokan elégedetlenek az árakban elérhető jövedelmekkel. Ott vannak az energiaárak, amelyek nem fedezik az erőmű-újraépítési, környezetvédelmi és más költségeket; a vasúti és autóbusz-vállalatok veszteségesek, így elkel nekik még egy kis áremelés. Egyszóval az infláció kártyáján sajnos még mindig van kevernivaló.
- A hónap üzenete [6]