Mihancsik Zsófia

Nyomtatóbarát változat

Másfél éve vagy az adatvédelem és az információszabadság biztosa, és mint ilyen, azóta folyamatosan szereplője a nyilvánosságnak. Ami érthető, hiszen olyan hivatalt viselsz, amelynek nem volt előzménye Magyarországon, másfelől rá is vagy utalva a nyilvánosságra, hiszen csak ajánlásokat, állásfoglalásokat bocsáthatsz ki, amelyeknek nincs kötelező erejük – hacsak a nyilvánosság révén nem. Hogyan viselted a hirtelen jött közszereplést?

Egyfelől öröm az embernek, hogy az uszodában, mikor fürdőgatyában kilép a szaunából, odalép hozzá egy polgár, hogy Majtényi úr, nekem van egy jogi problémám, segítsen megoldani. A jogi problémáját természetesen egyáltalán nem tudom megoldani, viszont meghallgatom, és adok egy egészen triviális emberi tanácsot, amelyik ez esetben úgy hangzott, hogy hagyja az egész ügyet a fenébe. Amitől ő megnyugszik, hiszen egy komoly ember tanácsolta ezt neki. Vagy szombat délutánonként megcsörren olykor otthon a telefonom, és egy állampolgár vagy egy újságíró elmondja, mit akar tőlem, de tüstént. Hogy szót értek újságírókkal, nyilván összefügg azzal, hogy régebben magam is sokat írtam társadalomtudományi vagy irodalmi újságokba, tehát van némi fogalmam róla, mit jelent az újságírás. Ez a hivatal valóban abszolút feltételezi a mindennapos kapcsolatot a sajtóval. Mihelyt ide kerültem, nagyon komolyan el is döntöttem magamban egy-két dolgot. És nagyon örülnék, ha mások számára is nyilvánvaló lenne, hogy tudom, mit akarok. Mert lehet ezt a munkát persze úgy is csinálni, hogy az ember sodródik jogesetről jogesetre, hiszen ha folyamatosan kérdezik, és ő folyamatosan beszél, akkor a hivatal már működik. De nekem volt és van elképzelésem a saját feladatomról.

Ez azt jelenti, hogy régóta készülsz rá?

Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy sohasem jelentkeztem erre a munkára, és senkit sem kértem meg, senkitől sem kértem segítséget, sem párttól, sem személytől, hogy ombudsman lehessek.

Hogyan kerültél mégis ide? Az ELTE jogi karán végeztél, utána jogot tanítottál a Műszaki Egyetemen, egy ideig dolgoztál óraadó tanárként is a jogi egyetem filozófia tanszékén, mindezenközben a Világosság szerkesztője voltál, hosszú ideig…

Igen, elég sokáig. Harmadéves egyetemi hallgató voltam, amikor megjelent egy valláskritikai tárgyú tanulmányom a Világosságban, aztán sokáig szerkesztője voltam a lapnak, ma már csak a szerkesztőbizottság tagja vagyok.

De voltál jogtanácsos is a MAHART-nál.

Igen, három évig. Ettől eltekintve a főállásom mindig az volt, hogy egyetemi oktató voltam. Viszont a mostani munkám is még a MAHART-nál kezdődött. A Műszaki Egyetemen hajózási jogot is tanítottam, úgyhogy életemben egyetlenegyszer kaptam egy külföldi ösztöndíjat Norvégiába, ahol hajózási jogot kellett volna kutatnom. De éppen ezt megelőzően fejeztem be egy egyetemi tankönyvet a tengeri fuvarozásról, és rájöttem, hogy nem nagyon érdekel már ez a dolog. Olvasgattam persze, és lelkiismeretesen jegyzetelgettem, de ha már ott voltam Skandináviában, az ombudsman-intézmény hazájában, úgy gondoltam, megnézem alaposabban, mi is ez. Elolvastam egy rakás könyvet, aztán elkezdtem erről tudományos műveket írni – már amennyire a jog egyáltalán tudománynak tekinthető, szerintem igen kevéssé tekinthető annak –, és lobbiztam érte, már itthon.

Hol?

Ahol lehetett. Beszéltem, írtam róla, hogy szükség lenne ilyen intézményre, hogy a felbomló pártállam elviselhet egy emberi jogi jogvédő intézményt, amelyik független ugyan, noha az állami szervezetbe integrálva van.

Tehát lobbiztál a nyilvánosságban, és még hol?

Sehol másutt. Én nagyon kevés embert ismertem, és most is nagyon szűk az a civil kör, amelyikben élek. Sohasem voltam nyüzsi típusú ember, noha tisztelem azokat, akik ilyenek. Fontos elvtársakat és urakat nagyon kis számban ismertem egész életemben, akkor is jobbára csak a munkám révén kerültem velük kapcsolatba. Volt ugyan olyan ember az életemben, akit nagyon szerettem volna fölkeresni egy tisztelgő látogatás erejéig – már gimnazistaként, de később is –, nagyon sokat gondolkoztam a módján, készülődtem is rá, de aztán nem mentem el, sohasem mentem el.

Gondolom, ez az ember nem a politikai szférához tartozott.

Nem, dehogy, Vas Istvánról van szó. Csak hát nem tudtam volna mit mondani neki: bekopogok, ott állok, és mit mondjak?

Nem következett tehát ez a funkció a kapcsolataidból, de a hivatalos tevékenységi körödből sem, hiszen magánhobbiból kutogattad az ombudsmanságot…

Igen, de egyszer csak azt vettem észre, hogy én vagyok ennek az ügynek a szakértője. Ami egy csöppet sem volt tervezve, de elfogadtam ezt a helyzetet, mert valamennyire tényleg értettem a dologhoz.

Ebben a minőségedben kik kerestek meg '89 után?

Egyetlenegy párt kért tőlem egyszer szakértői véleményt – egy olyan párt egyébként, amelyiknek sohasem voltam a szavazója. De ezt bármelyik demokratikus pártnak megtettem volna, azzal együtt, hogy egyetlen párt küszöbét sem léptem át soha.

De jelölt mégiscsak lettél valahogy…

Az újságban olvastam, hogy az egyik jelölt vagyok. De nem keresett meg senki. Később aztán előfordult, hogy politikus fölhívott azzal, hogy támogatja a jelölésemet. Amit biztosan tudok, hogy Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke támogatta a jelölésemet.

Aki onnan ismert, hogy az előző munkahelyeden, az Alkotmánybíróságon Lábady Tamás helyettes elnök szakértője voltál. De valamikor mégiscsak fölkértek személyesen is…

Igen, meghívtak a parlamenti bizottságba, és aztán nem hallgattak meg.

Ezt megelőzően senki sem beszélt veled?

De igen, Göncz Árpád, mert az alkotmány szerint az ő joga a jelölés. Azt hiszem, akkor jó néhány más jelölttel is találkozott. Úgy tudom, hogy ezt követően a köztársasági elnök képviselője egyeztetett a parlamenti pártokkal, és aztán hatpárti konszenzussal jelöltek három személyt: Trócsányi Lászlót általános ombudsmannak, Tóth Juditot helyettesnek, engem adatvédelminek. Akkor a kisebbségi biztosra nem volt még jelölés. A parlamenti bizottság pedig meghívott meghallgatásra, aztán nem hallgatott meg. Ezen én nagyon megsértődtem, és alkotmánytiszteletre próbáltam inteni a sajtóban az alkotmányügyi bizottságot, amivel elértem, hogy a jelölésemnek nem is lett folytatása, tehát rólam már nem is szavazott a parlament. Bár volt egy érdekes motívum: a köztársasági elnök úr három nevet terjesztett be, még a szavazás előtt, a parlamentbe, vagyis nem vett tudomást róla, hogy a bizottság engem nem hallgatott meg.

De a bizottság köteles lett volna téged meghallgatni, nem?

Természetesen, és utána még mindig nyugodtan mondhatta volna azt, hogy nem támogat, akár szakmai, akár más okokból. Ma sem tudom, miért nem hallgattak meg. Valamiért nem akartak engem, de azt nem vállalták, hogy meghallgatnak, kérdezgetnek, és utána azt mondják, hogy nem támogatnak. A másik két jelölttel, szegényekkel, viszont az történt, hogy meghallgatták őket, támogatták őket, majd leszavazták őket. Én ezt követően visszautasítottam az újabb jelölést. Végül aztán 1995. június 30-án, szabályos jelölés után mégiscsak megválasztott a parlament, egyhangúlag.

És miért döntöttél úgy, hogy mégis elvállalod?

Úgy gondoltam, hogy akkor azzal a bizottsággal én még egyszer nem kívánok eljátszani semmiféle kutyakomédiát, hogy Gombár Csabát idézzem. Mikor aztán a választások után újból felkértek, indokolhatatlan sértődés lett volna, ha pusztán a korábbiak miatt nemet mondok, hiszen szívesen elvállaltam és szívesen is csinálom ezt a munkát, noha jól meglettem volna e nélkül a funkció nélkül, hiszen nagyon sokat dolgozom, különösen ahhoz képest, amennyit korábban dolgoztam. Ez nagy önfeladást igényel, és nem egyszerű elintézni magammal, egy értelmiségi előélettel a hátam mögött, hogy a függetlenségem és a hobbijaim nagymértékben visszavétettek. Ráadásul korábban sohasem kötöttem nyakkendőt – iszonyúan ellenszenves és értelmetlen viseletnek tartom –, most néha muszáj. Azelőtt mindig pulóverben jártam, most meg zakóban kell járnom. Drága ingeket kell vásárolnom, amit nem tettem korábban. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy sokkal kevésbé válogathatom meg a társaságomat, mint korábban. A magántársaságom természetesen egyáltalán nem változott meg, de most gyakran előfordul, hogy kedvesen el kell beszélgetnem olyan emberekkel is, akikkel egyébként nem szívesen beszélgetnék el kedvesen.

Sem ez, sem a nyakkendő azért nincs olyan kiáltó ellentétben az értelmiségi léttel.

Igen, de azelőtt én elég sokat írogattam. Amit most kétszeresen sem tehetek meg: nem nyilváníthatok úgy véleményt, mint korábban, mert akkor az adatvédelmi biztos nyilvánított véleményt, nem egy kóbor értelmiségi. Másrészt időm sincs. Alig olvasok például. De nem panaszkodom, mert nagyon meg vagyok elégedve a sorsommal. Ki akartam kerülni egy csapdát, amelyet az a sajátos kelet-európai értelmiségi magatartás jelent, hogy ott sertepertél a fontos helyek környékén, amikor viszont dolgozni kellene, azonnal megsértődik.

Már amikor funkciót kellene vállalni?

Igen. Én úgy döntöttem, hogy feladom ezt az értelmiségi magatartást, és amíg fantáziát látok ebben a munkában, csinálom.

Azt mondtad, határozott elképzelésed van arról, hogy ezt hogyan kell csinálni. Miben áll ez az elképzelés?

Úgy gondolom, nem szabad annak megtörténnie, hogy a magyar társadalom úgy érzi, rá van szabadítva az adatvédelmi biztos, aki a saját hóbortját megpróbálja ráerőltetni több millió emberre. Ebben a tekintetben igyekszem erős kontroll alatt tartani a saját munkámat, ami abban is megnyilvánul, hogy nagyon kicsi a hivatalból indított ügyek aránya, súlya és hangsúlya.

Holott lehetne magasabb, hiszen jogod van hivatalból vizsgálatot indítani.

Igen, de nem azt az adatvédelmi kultúrát akarom a magyar társadalomra rákényszeríteni, amelyet én helyesnek tartok, hanem úgy gondolom, mindig egy kinyilvánított szabadságigény mellé kell odaállnom. Tehát ha van a tíz és fél millió magyar állampolgárból egy, akit valami nagyon zavar, olyannyira, hogy tollat ragad, és ír nekem, köteles vagyok az ügye mellé odaállni, ha úgy látom, hogy jogszerű az igénye. De nem az én dolgom megmondani, hogy miért kell harcolni. Egyébként az adatvédelmi ombudsmanság meglehetősen szikár terület, nem olyan nagy dolog, bárki értelmes ember néhány hét alatt elsajátíthatja a hozzá szükséges szakismeretet. Az adatvédelemnek is, az információszabadságnak is eléggé kidolgozott doktrínái vannak, az ombudsman intézményének pedig van egy keleties vonása – mindenütt Európában –, hogy ugyanis nem annyira a pozitív jog érvényesítése a dolga, mint az igazságosságé, ami kicsit a kádi bíráskodáshoz közelíti. Tehát a nyugatias jog ebben az intézményben nem az angolszász értelemben vett méltányossággal, hanem a keleti bölcs kádival egészül ki, aki a Kaukázusi krétakör bírája is, de Max Weber is ír róla.

Tulajdonképpen az erkölcsi ítélőerő és a jog kevercse.

Igen. És nagyon izgalmas dolog önmagában az, hogy az adatvédelmi ombudsman hivatala egy rendszerváltó intézmény. Maga az adatvédelem és az információszabadság nagyon nagy mértékben hozzájárult a pártállam struktúráinak a fellazításához. Hiszen az információs jogok egyik része azt mondja, hogy a polgároknak vannak jogaik és van magánéletük, ahol az államnak, az állampártnak, a rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak, de a többi állampolgárnak sincs semmi keresnivalója. A másik része pedig azt mondja, hogy miközben a polgárokat átláthatatlanná tettük, ugyanakkor az államot áttetszővé és ellenőrizhetővé kell tenni. Egy totalitárius államra nézve ennél veszélyesebb eszméket nehéz képviselni. A régi reflexek átformálásában ezeknek a jogoknak kitüntetett helyük van. Egyébként érdemes ebből a szempontból megnézni az Alkotmánybíróság első néhány évének az ítélkezési gyakorlatát, hogy az információs szabadságjogok milyen nagy súllyal szerepeltek bennük. És kár lenne tagadni, hogy maga az intézmény is generálja a társadalmi igényt. Hogy egy szabadságigény megfogalmazódjon, annak egyik feltétele nyilvánvalóan az, hogy legyen hozzá intézményi háttér. Abban egészen biztos vagyok, hogy a magyar társadalomban igen erős az igény ezekre a jogokra, különösen az adatvédelemre. E tekintetben ez egy igen erősen polgárosodott társadalom. A Kádár-korszak felemás polgárosodása is egyre inkább elismerte ezt az igényt, és a polgárok maguk is megkövetelték, hogy lehessen magánéletük, hogy lehessen szombatjuk és vasárnapjuk, amikor az állam vagy a párt nem kíván tőlük közéleti lelkesedést. Az úgynevezett kádári kiegyezésnek ez volt a leglényegesebb tartalma: kezdték békén hagyni az embereket.

Ez a szokásjog szintjén volt, nem volt kimondva, nem volt nyilvános, nem volt deklarált. Ettől azért nagy lépés választja el azt a fajta állampolgári öntudatot, amellyel a polgár az ombudsmanhoz fordul.

Ez kétségtelen, de az a polgárosodás, ami igényelte a magánélet szabadságát, nem is a Kádár-korszakkal kezdődött, hanem a 18. században. A személyiségi jogok védelme a polgári törvénykönyvekben is igen hosszú időre tekint vissza. És amikor az adatvédelem és az információszabadság fogalmáról és kategóriáiról beszélünk, új szavakat használunk ugyan, de gyakran nagyon régi tartalmakat nevezünk meg velük. Ezért bíztam benne, hogy a magyar társadalom vevő lesz arra a dologra, amit én kínálni tudok a számára. És ez fényesen be is bizonyosodott. 1995-ben százhúsz vizsgálatot folytattunk, '96-ban már több mint hatszázat, most pedig, az év első hónapjában kétszer annyi indítványt kaptam, mint a múlt év azonos időszakában. Az is érdekes, hogy az én ügyeimben az indítványoknak majdnem a fele legalább részben jogos. Az általános ombudsmanok panaszforgalma szerte a világon azt mutatja, hogy az ügyek nagyon nagy százalékában vagy nincs hatásköre eljárni az ombudsmannak, vagy teljesen alaptalan a panasz: a panaszoknak csak viszonylag kis százalékában van tehát lehetősége fellépni az állampolgár jogai érdekében. Hogy nálunk ennyivel jobb a helyzet, ez összefügg azzal is, hogy meghatározott jogok alapján lépünk fel. Ha egy állampolgár ismeri azt a szót, hogy adatvédelem vagy információszabadság, nagyobb az esély rá, hogy valódi jogsérelem miatt forduljon hozzánk. Nagyon féltem attól, lévén ez egy erősen Budapest központú ország, hogy majdnem minden indítvány a fővárosból jön majd, és az aláírók neve doktorral fog kezdődni. Tehát hogy a felső középosztály, illetve az akadémiai értelmiség ombudsmanja leszek. Ha valamit el akartam kerülni, az ez volt. De alaptalan volt a félelmem: a tapasztalat azt mutatja, hogy van a magyar társadalomban egy nagyfokú adatvédelmi érzékenységgel rendelkező csoport, azonban ez a csoport egyáltalán nem jellemezhető a társadalmi státusával. Teljesen átfogja a magyar társadalom keresztmetszetét. A csavargótól, a lakással és állással nem rendelkező embertől az akadémikusig mindenki megtalálható ebben a csoportban, és nem is jellemzően budapesti lakosok az indítványozók: a panaszosok több mint negyven százaléka fordul a hivatalhoz Budapesten kívülről.

Az irodád most jelentette meg azt a könyvet, amelyben beszámolsz az elmúlt másfél éves tevékenységedről. Engem is meglepett, hogy találtam benne egy olyan panaszt – illetve állásfoglalást, hiszen itt az állásfoglalásaidból is válogatást adsz –, amelyben egy hajléktalan fordult hozzád panasszal, ugyanis a munkavállalói papírjára odaírták, hogy hajléktalan, amit ő hátrányos megkülönböztetésként fogott fel.

Az ügy egyébként azért is érdekes, mert az adatvédelem egyik súlyos dogmatikai hibájára mutat rá: általában a személyes adatokat védjük, tehát azokat, amelyek egy élő emberi lénnyel kapcsolatba hozhatók. Ebben a körben van egy külön csoport, amelyik fokozott védelemre tart számot, az úgynevezett szenzitív, érzékeny vagy különleges adatok csoportja. A helyes felfogás szerint az ilyen adat erősen szituációfüggő. Csak kontextusban lehet valóban eldönteni, mennyire szenzitív egy adat.

Merthogy erre nincs jogi szabályozás?

De sajnos van. A magyar és az összes külföldi adatvédelmi törvény is felsorolja, hogy a faji eredet, a vallási meggyőződés, a politikai vélemény, hit, pártállás vagy az egészségügyi adat szenzitív adatnak számít, egyes helyeken még a szakszervezeti tagság is. Tehát a törvény pontosan definiálja ezeknek az adatoknak a körét, csak hát ez a definíció nem egészen helytálló, mert például egy normális világban senki sem szégyell elmenni a vasárnapi misére. Ha viszont zsarnoki rendszerben élünk, az emberek olyan templomot fognak keresni, amelyik minél messzebb esik a lakóhelyüktől, és ahol remélhetőleg senki sem ismeri fel őket. Ugyanez a helyzet ebben az ügyben: az, hogy valaki hajléktalan, egyetlen törvény szerint sem szenzitív adat. Mivel azonban azt mondjuk, hogy az érzékeny adatok az emberi személyiség mélyebb rétegét érintik, ezért komolyabban kell védeni őket. Márpedig a munkaadó, ha választhat egy állandó bejelentett lakással rendelkező polgár és a hajléktalan között, sohasem fogja a hajléktalant felvenni. Ezért fordult hozzám a panaszos. És ebben az összefüggésben ez a létező legszenzitívebb adat. Meg kell védeni a polgárt attól, hogy ok nélkül hátrányos helyzetbe kerüljön valamely adatának a kiszolgáltatása révén.

És te kiegészítheted a törvényt egyéb szenzitívnek minősített adatokkal?

Nem, de a jog alkalmazása során beláthatom, hogy ilyen esetben a polgár érdemes a nyomatékos védelemre. Azonban egy szűk kört – a titokfelügyeleti jogkörömet – leszámítva semmilyen ügydöntő döntésem nem lehet, szemben egy bíróval, és nem beszélve az Alkotmánybíróságról. Mégis az a helyzet, hogy az ajánlásaim hatályosulása eléri, sőt, szerintem meghaladja a mindenkire nézve kötelező bírói ítéletek hatályosulását. Ennek valószínűleg az az oka, hogy én olyan terepen késztetem színvallásra a hivatalokat, ahol nagyon bizonytalanul mozognak. Ami folyamatosan problémát is jelent, hiszen állandóan megkínálnak több jogosítvánnyal, több hatalommal. Én kézzel-lábbal tiltakozom ellene, mert nagyon fontos, hogy fenn tudjam tartani ezt a kettős helyzetet: kicsit az államhoz is tartozom, de kívül vagyok a közigazgatási felelősségi hierarchián. Ha hatásköröket kapok, beszippant a közigazgatás, a hivatalom egy lesz a sóhivatalok közt, és én is egy leszek az átlagbürokraták közül. Míg mondjuk ebben az esetben, miután tájékoztattam a Munkaügyi Központot arról, hogy nincs joga ilyen adatokat sem nyilvántartani, sem kiadni, a központ elfogadta az ajánlásomat, és ígéretet tett, hogy ez soha többet nem fordul elő.

És a nyilvánossággal is ilyen elégedett vagy?

Nem egészen. Én sokszor valóban csak a nyilvánosságon keresztül szerezhetek érvényt egy-egy döntésemnek, állásfoglalásomnak. Kifejezetten rosszul esik tehát, hogy olykor súlyos szakmai hibákat követ el velem szemben a sajtó. Hogy olykor tudatosan vagy elfojtott előítéletek következtében félreértenek. Például, amikor arról beszélek, hogy a cigány megnevezés a körözésekben nem alkalmazható. Ez egyszerűen levezethető jogi tétel: nincs joga a magyar állam egyetlen szervének sem etnikai nyilvántartást vezetni a polgárokról, és feltételezések alapján megjelölni őket. Kimondottan bosszant, ha néhány újság szándékosan félreérti, amit beszélek, és azon poénkodik, hogy be van tiltva a cigánypecsenye vagy a cigányzenekar kifejezés.

Nem jelent viszont ez sajátos csapdahelyzetet? Aki a nyilvánosság erejével akar hatni, sokszor kénytelen alkalmazkodni a közvéleményhez.

Nem, ugyanis nem kell mindig népszerűnek lennem. A jog és a többségi elv két külön dolog. Az ombudsman hivatala nem egy demokratikus intézmény. Ha van egyetlenegy magyar állampolgár, akinek tíz és fél millió magyar állampolgárral szemben is igaza van a jog szerint, akkor nekem ennek az állampolgárnak az érdekében akkor is föl kell lépnem, ha tíz és fél millió ember ezt rossz néven veszi. Voltak ilyen eseteim, ahol mindenki a közvéleményre és a közakaratra hivatkozott. Csakhogy itt arról van szó, hogy az individuális jogok a többséget korlátozzák. Vannak Magyarországon olyan csoportok, amelyekkel szemben súlyos előítéletek élnek a többségben. Ezeket az előítéleteket lehet oszlatni, és ha én elég meggyőzően érvelek, biztos vagyok benne, hogy hatással lehet az előítéletekkel sújtottak javára is, és az előítéletesek meggyőzése szempontjából is. Szó lehet itt akár a homoszexuálisokról, akár az AIDS-fertőzöttekről, a romákról, bármilyen kisebbségi csoportról: nekem nem szabad azt mérlegelnem, hogy az, amit javasolok, népszerű lesz-e a másnapi újságban. Vannak egyébként nagyon érdekes esetek: egy alkalommal például két fiatalember fordult hozzám, akiket egy közismerten melegek által látogatott szórakozóhelyen igazoltattak – emberölési ügyben nyomozott a rendőrség –, majd másnap berendelték őket a rendőrségre, és videofelvételt készítettek a kihallgatásukról. Én azt mondtam, hogy ha nem gyanúsítottak, és speciális ok sincs rá, hogy videofelvételt készítsenek róluk, akkor bármilyen más módon rögzített tanúvallomással kell beérnie a rendőrségnek. Kiadtam tehát egy ajánlást, azzal, hogy tanúkról a rendőrség ne készítsen videofelvételt. Másnap aztán a sajtóban mindenütt pozitívan foglalkoztak az üggyel, ám attól függően, hogy az adott újság a politikai színkép melyik tartományához tartozott. Így például az egyikben nem esett szó róla, hogy ezeket a fiatalembereket egy meleg szórakozóhelyről rendelte be a rendőrség. Azok a lapok pedig, amelyek életmódbeli kisebbséget jelentő jelenségekkel szemben megértőek szoktak lenni, kifejezetten hangsúlyozták az igazoltatás körülményeit. Egyszóval nem biztos, hogy népszerűtlen is egyúttal egy ilyen, egyébként hajthatatlan felfogás, amelyik azt mondja, hogy nem keresem a népszerűséget. A rendőrség egyébként elfogadta az ajánlást, de azt is közölték, hogy a visszavonulásukat nem tekintik precedensnek: most engedtek, de egy következő ügyben lehet, hogy hasonló módon fognak eljárni.

Volt egy másik videós ügyed is, a MIÉP-tüntetésről készült rendőrségi videofelvételek.

Igen. A jogaink tekintetében ugyanis nem lehet különbséget tenni a politikai meggyőződéseink szerint. Ugyanolyan méltányosan kell megítélni a Magyar Igazság és Élet Pártjának a tüntetését, mint a Charta-tüntetést. Egyébként végeredményét tekintve hasonló volt a két videó-ügy: mindkettőben a felvétel megsemmisítését kértem, és a rendőrség meg is tette mindkét esetben. A különbség az volt, hogy a MIÉP-tüntetésen jogszerűen készített felvételt a rendőrség. Minden ilyen demonstráción joga van képfelvételt rögzíteni, a rendőrségi törvény felhatalmazza rá: ennek az a célja, hogy később esetleg bizonyítékul szolgálhasson akár köztörvényes, akár egyéb bűncselekmény elkövetése esetén. Minthogy azonban a MIÉP-tüntetés végül békésnek bizonyult, az adatkezelés jogalapja megszűnt. A másik ügyben, a kihallgatáson azonban már a felvétel elkészítése sem volt jogszerű az én álláspontom szerint.

Véleményed szerint a közfelfogásra is van valamiféle hatása az állásfoglalásaidnak?

Igen, úgy hiszem. Azt tapasztalom, hogy az emberek, még akkor is, ha vannak előítéleteik egy adott ügyhöz kapcsolódóan, be tudják látni, hogy mi a jogszerű és mi a helyes. Tehát ezen az úton mindenféle előítélet oszlatható. Szerintem rengeteg ember van ebben az országban, aki azt gondolja, hogy bizonyos világnézeti vagy társadalomfilozófiai alapon álló egyének vagy mozgalmak szabadsága korlátozandó, akár baloldalon, akár jobboldalon, és őket más mércével is kell mérni. De azt leszögezhetjük, hogy aki az alkotmány védte határokon belül él, annak a jogai biztos, hogy azonosak.

Tudod ellenőrizni a felvételek megsemmisítését?

Nem tudom ellenőrizni, és nem is kívánom, bár ezt felajánlotta a rendőrség. Ez is egy jogállami alapállás: ha a rendőrség megígéri nekem, hogy megsemmisíti a videokazettát, én nem megyek oda megnézni, hogy valóban megtette-e. Egyrészt azért, mert bíznunk kell egymásban. Kell, persze, egy szükséges bizalmatlanság minden jogvédő intézmény működésében a közigazgatással szemben, másfelől viszont a kifejezett kötelezettségvállalásai tekintetében meg kell bíznunk a közigazgatásban, a rendőrségben, az államban, enélkül az egész intézményrendszernek nincs értelme. Hiszen hiába semmisítik meg a szemem láttára a kazettát, azt nem tudom ellenőrizni, hogy nincs-e még tizenöt másolat. Ha tehát ott vagyok, és aláírom a jegyzőkönyvet, hamis biztonságérzetet kelthetek az állampolgárokban. Másrészt, ha mégis van másolat, nagyon nagy kockázatot vállal az a rendőrtiszt, aki hazavitte és eldugta, és később esetleg használni kívánja, mert utóbb ezekre a dolgokra fény szokott derülni, és akkor ő komoly büntetőeljárással néz szembe. Pontosan azért, mert a rendőrség elismerte, hogy jogszerűtlenül őrzi a felvételt. Tehát vagy elfogadjuk a szabadelvű jogállam játékszabályait, vagy nem. Márpedig én mindenkit óva intenék attól, hogy feltételezze, nem a jogállami játékszabályok szerint működik bármelyik intézmény, mert az az én magatartásomat is alapvetően megváltoztatja. Ha félek attól, hogy ha a tüntetésen megjelenek, akkor felvételeket készítenek rólam, és ezt felhasználják ellenem, akkor eleve el sem megyek tüntetni. Ha félek attól, hogy egy alkotmányos párt puccsot szervez a demokrácia megdöntésére, akkor előbb-utóbb én ellenpuccsot kezdek el szervezni, azaz lelépek arról az útról, amelyen nyilvánvalóan járnom kell. Ezt a logikát tehát el kell utasítanom.

Van azonban egy olyan vonása az adatvédelemnek, amelyik a nyilvánosságban nem biztos, hogy megfelelő méltánylásra talál, ez pedig az, hogy azok a biztonsági intézkedések, amelyekkel a személyes adatok védelme megvalósítható, iszonyatosan sok pénzbe kerülnek. Márpedig meghatározott gazdasági szint mellett óhatatlanul föl kell állítani prioritási sorrendet, és ebben nem biztos, hogy olyan kitüntetett hely jut az adatvédelemnek, mint ahogy ez most látszik.

A szabadságjogokat valóban fel szokták osztani úgy is, hogy olcsó és drága jogok. Nem mondanám, hogy az adatvédelem és az információszabadság feltétlenül a drága jogok közé tartozik. Az információszabadság biztosan nem, hiszen ott arról van szó, hogy az állampolgároknak ki kell adni bizonyos hivatalos dokumentumokat. Egy társadalmi szintű költség-haszon elemzés pedig biztosan igazolja, hogy olcsóbb az információszabadságot fenntartani, mert a korrupció csökkenésével sokszorosan bejön az itt elköltött pénz: ha az államot áttetszővé tesszük, az nagyon kockázatossá teszi bizonyos korrupciós cselekmények elkövetését. Pénzbe kerül természetesen az államot fillérre elszámoltatni az adó- és privatizációs bevételeivel, sőt, még az is tekinthető másodlagos költségnek, hogy elképzelhető, bizonyos cégeket éppen a privatizáció nyilvánossága tart vissza a pályázaton való részvételtől, amivel esetleg kevesebb pénzhez jut az állam, másfelől viszont a nyilvánosság sokszorosan megtérül abban a remélhető haszonban, hogy az állampolgárokban kialakulhat az a meggyőződés, hogy helyes, ha az adójukat befizetik, hiszen az állam óvodát fog építeni belőle, vagy abban, hogy rengeteg rendőrt és eljárást meg lehet spórolni az információszabadsággal. Ami pedig a nagy nyilvántartási rendszereket illeti, ott sem biztos, hogy valóban olcsóbb, ha totális adatgazdálkodást folytat egy állam, hiszen a nagy rendszer sokkal sebezhetőbb, például a számítógépes bűnözők által, de a közbizalmat is nagymértékben veszélyezteti.

• Beszélő-beszélgetés