Zsarutörténet
„Policia!” – tépte föl az állami rendszámú terepjáró ajtaját egy szakajtófejű egyenruhás, és intett, hogy kifelé. Azután ugyanazzal a lendülettel kis híján beleszédült egy útszéli szemétkupacba: gyalázatosán részeg volt. Jimmy, a tolmácsunk, éppen a kocsma bejáratánál állt, és egy siheder gyilkosjelöltet próbált rávenni arra, hogy mesélje már el a külföldieknek, milyen technikával képzeli lemészárolni az ellenségét. A dolog nyilvánvalóan nem ment, a fickó meg akarta magának tartani a titkát, pedig Jimmynk, aki fénykorában filmszínész volt, a legjobb formáját igyekezett nyújtani. Mi pedig kényszeredetten vigyorogtunk, majd feltartott kézzel kikászálódtunk a kocsiból. A rendőr elröhögte magát, átölelt, és már messziről üvöltött a pultosnak, hogy töltsön ki négy felest. Nardi, a sofőr egyből legurította, és elismerő cuppogással jelezte, hogy ebből még kér.
Egy lelkes rendőrnek igencsak jó élete lehet Albániában. Gondoljunk csak arra, milyen korlátlan lehetőséget biztosít számára egy ország, melyben a vérbosszú törvényei érvényben vannak, s ebből következően évente többen halnak erőszakos halált, mint az Angliában kiadott összes krimi lapjain.
Bernard Newman, 1936
A részeg rendőr melegszívű, érdeklődő embernek bizonyult. Elmondtuk neki, hogy az észak-albániai hegyekben kitört vérbosszúőrület érdekel bennünket, olyan emberekkel és családokkal szeretnénk beszélgetni, akik „vérben vannak”: otthon gubbasztanak, nehogy lelőjék őket, vagy olyanokkal, akik fegyverrel a dzsekijük alatt hajkurásszák a másikat. Megértően bólogatott, majd elhadarta, hogy ő, mint az egyetlen hivatalos közeg Torovicë faluban, arra tette fel az életét, hogy ezeket a barbár szokásokat végleg kigyomlálja a társadalomból, az állami törvények erejével sújtson le a bűnösökre… Éppen arra bóklászott a lánya, eldicsekedett vele – okkal tette, tényleg szép kisgyerek. Lement még egy feles. „De hát itt ül ez a fiú – jegyeztem meg –, akiről az egész falu tudja, hogy egy héten belül gyilkolni fog. Nem lehetne legalább őrizetbe venni az ellenlábasát?” A közeg szomorúan rendelt még egyet. „Az az ember nem az én körzetembe tartozik. És különben is: megerőszakolta a srác nővérét, ezt nem hagyhatja annyiban!” „És maga mit csinálna, ha valaki megerőszakolná a lányát?” – hergeltem. Ránk kacsintott, Jimmy nyakába borult, és bizalmasan a fülébe súgta: „Azért megértem én ezt. Az én apámat 1946-ban lőtte le egy ellensége. El tudod képzelni, milyen apa nélkül felnőni? Úgy, hogy az apád csak egy fénykép a falon? Ebbe nem nyugodhatsz bele! És a világ utolsó senkinek néz, ha nem veszed vissza a vért. 1991-ben végre lelőttem az apám gyilkosát. Aztán beálltam rendőrnek, hogy mindig legyen nálam fegyver, és biztonságban legyek. Érted már, mit csinálnék, ha valaki hozzányúlna a gyerekhez?”
A megátkozott törvény
Nehéz elhinni, hogy Észak-Albániában a második világháború után teljes negyvenöt éven keresztül szünetelt a vendetta, mint ahogy azt is nehéz megemészteni, hogy a diktatúra bukásának pillanatában újra életbe lépett a tizenötödik században kodifikált szokásjog, a „Lek-féle kanun”, pedig tényleg így van. Kevés olyan törvény lehet a világon, amit az alattvalók annyira behatóan ismernének, a magukénak éreznének, annyira lelkiismeretesen és zokszó nélkül hajtanának végre, mint ennek a kanunnak a rendelkezéseit. Nem feltétlenül szeretik, mégsem tudnak tőle megszabadulni, mert a kanun maga a hagyomány, ott fészkel az emberek bőre alatt, és le sem tudnák magukról vakarni, hiszen erre épül az egész identitásuk. Lek Dukagin, az északi hegyvidék ura az 1400-as évek közepén ajándékozta meg írástudatlan népét az évszázados rituális szokásjog írott változatával. A „legkeresztényietlenebb” törvénykönyv megalkotóját II. Pál pápa állítólag kiátkozta 1464-ben, de a nagy kodifikátor és műve ezen a vidéken sokkal életrevalóbbnak bizonyult, mint a vallás bármelyik tanítása.
Hihetetlen, hogy manapság milyen tudatlanok az emberek vallási téren.
Marcus Crisius, katolikus misszonárius, 1653
A XVII. század közepére a hegyiek nagyobbik része áttért a mohamedán hitre, a Shkodra körüli területet benépesítő harmincegynéhány törzs szinte mindegyikében keveredtek a muzulmán és a katolikus klánok, de ez Albániában sosem okozott gondot. Talán csak a keresztények asszonyai lehettek hátrányosabb helyzetben, mert azon túlmenően, hogy nem vették őket emberszámba – asszonygyilkosságért nem kötelező a vérbosszú, némi kártérítéssel az ügy rendezhető, akárcsak egy birkalopás –, de, a muzulmánokkal ellentétben, az uruk még csadorban is járatta őket. A törökök megpróbálták valamelyest módosítani a szabályokat, azonban ugyanabba a csapdába estek, mint annak előtte a görögök és a szerbek, majd később az olaszok és a britek: úgy akarták civilizálni a hegyek lakóit, hogy nem mertek, vagy inkább nem voltak képesek eljutni a falvakba, csak misszionáriusokat küldözgettek, akiket ezek a vendégszerető népek megitattak, megetettek, aztán isten hírével hazaküldtek. Aki ott maradt, annak alkalmazkodnia kellett a helyi szokásokhoz.
Albániában az ember lehet keresztény vagy mohamedán, de bármiféle konfliktusos helyzetbe kerül, először Lek törvényei szerint cselekszik, és csak azután nézi meg, mit mond Krisztus vagy Mohamed.
Bernard Newman, 1936
Rítus és gyilkosság
A hegylakók szemében a hatalom távoli és bizonytalan, ellenséges és idegen: „török dolog”. Amikor megkérdeztem Bedri Çokut, a büntetés-végrehajtó intézetek országos főparancsnokát, hogy mi a magánvéleménye a halálbüntetésről, zavartan azt felelte, hogy ezt én nem érthetem meg, de szerinte Albánia az egyetlen európai ország, ahol hiba lenne eltörölni. Tényleg nem értettem meg, csak hónapok múlva fogtam fel, miről beszélt: amíg a bűnösnek nem ontják („veszik”) vérét (tehát kötél általi halálról szó sem lehet), addig az állami jog értelmében ártatlanok élete folyamatosan veszélyben van.
A vérbosszú központi szerepet játszik az emberek életében. […] Tapasztalatom szerint Albániában az a hiedelem, hogy a meggyilkolt ember lelke addig nem talál nyugalomra, amíg vissza nem veszik érte a vért.
M. E. Durham, 1928
Az albán (és az egykori montenegrói) vérbosszú abban különbözik a dél-olaszországitól és a szicíliaitól hogy a sértett nem bosszúvágytól hajtva öl, nem büntetni akarja a vétkest, hanem rituális gyilkosságot hajt végre: felkínálja a halott rokon kósza lelkének a vért, hogy az végre nyugalomra leljen. A szakrális vérivás (esetenként koponyából), kannibalizmus, széttrancsírozás és lefejezés olyan ősi hagyomány a Balkánon, mely – és nem mintha ettől kevésbé lenne kínos a dolog – görög közvetítéssel (Dionüszosz-kultusz, orphizmus) az egyiptomi halottkultuszból származott át erre a területre. Erre telepedett rá a szintén nem simulékony filantrópiájáról híres perzsa Mithrász-kultusz, amit történetesen a rómaiak terjesztettek el a vidéken a második-harmadik században. A kettő keverékéből „kristályosodtak ki” a későbbiekben a „vérszokások”: a vértestvériség (megkötése szintén vérivással járt), a halott ellenség vérének megivása (bizonyos Miss F. Wilson 1915-ben volt hasonló eset tanúja), véráldozat (a Kőműves Kelemennében olvasható építőipari eljárásról 1898-ban számol be egy osztrák mérnök Lim városából).
A korabeli leírások arról tanúskodnak, hogy a huszadik század első felében az északi hegyvidéken az utazók egyfajta „szakrális rezervátumot” találtak, ahol minden hiedelem, tabu, mágia és kuruzslás pontosan úgy működött, amint azt az antropológiai tankönyvekben leírták: a vendég sérthetetlen volt, még akkor is, ha kiderült, hogy a vendéglátó és a vendég törzsei amúgy „vérben vannak”, csak nyílt területen lehetett bárkit lelőni, azt is csak akkor, ha nem volt nő vagy vendég a kíséretében, az amulett és a tetoválás védett az ártó szellemektől, az adott szó, a besa, szent volt, a vér pedig vért kívánt. A vendetta az élet legfőbb szervezőelvévé vált: a történelem a törzsek közötti vérbosszúk története; a török elleni – ma hősi küzdelemként előadott fegyveres fellépés valójában vendettatörténetek sorozata. A településszerkezetet sem valamiféle gazdasági ésszerűség alakította ki, hanem az, hogy a vérbosszú elől menekülő klánok oda építkeztek – főként lehetetlenül magas sziklák tövébe –, ahol senki sem érhette őket utol. A törzsi arisztokrácia ismerte a szabályok szakrális hátterét is: a vének nem egyszerűen „levezényeltek” – mondjuk – egy házfelgyújtást vagy egy kibékülési szertartást, de azt is meg tudták mondani, minek örülnének a legjobban az adott pillanatban a halottak szellemei. Az egyszerű törzstagok fejből fújták a törzs történetét, vagyis azt, melyik klán mikor és kivel volt „vérben”, kivel békültek ki és kötöttek vértestvéri szerződést.
Az utolsó civilizátor
Kalcot még a részletes térképeken sem jelölik, tábla se mutatja az utat, igaz, a holminkkal megrakott szamár csukott szemmel is odatalálna, mi csak caplatunk utána. A falu abban a kiváltságos helyzetben van, hogy az év négy hónapjában nem kap fényt – a mahala mögött égbe meredő sziklafal a téli hónapokban eltakarja a napot. Hogy mikor kerültek oda az emberek, azt senki se tudja pontosan: az egyik nyolcvan évet mond, a másik százötvenet, a harmadik hetvenet, de abban megegyeznek, hogy az elődeik vendetta elől menekültek. A vallásuk állítólag katolikus, a sírokon kereszt van, de pap még sosem járt arra. Mi ugyan találkoztunk a völgyben néhány ferencessel, de ők a kocsma és terepjáró közötti hét-nyolc métert is bukdácsolva tették meg, a kalci ösvényen kevés esélyt adtam volna nekik. A helyieknek fogalmuk sincs arról, milyen törzshöz tartoznak, dalaik, meséik, hiedelmeik, szokásaik és ünnepeik nincsenek. Amikor muszáj volt, választottak maguk közül két párttagot, hogy szálljanak le róluk a hatóságok, aztán negyvenöt évig minden ment a maga útján. A villanyt nem vezették be, víz egyórányira a hegyoldalban, orvos négyórányira a városban. A parabolaantennás tévé generátorról működik, a bele való üzemanyagot szamárháton hozzák hetente egyszer.
Az országon belül a Nemzeti Felszabadítást Mozgalom (LNC) rendelkezett a legerősebb fegyveres erővel. Ellenőrzést gyakorolt az ország nagy része felett, és maga mögött tudhatta a győzelmes jugoszláv partizánmozgalom támogatását. Amikor 1944-ben a németek kivonultak az országból, és összeomlott a tiranai rezsim, az LNC előtt megnyílt az út a hatalom felé.
Barbara Jelavich, 1983
Este azután a házigazdánk elmesélte az utolsó kollektív élményüket. 1944-ben Mehmet Shehu, a későbbi belügyminiszter és miniszterelnök Tito-partizánok élén betört a völgybe – de nem Shkodra felől, ahonnét az ellenség általában érkezni szokott, hanem Keletről, Szerbia irányából. Iszonyatos vérfürdőt rendezett, minden harmadik férfit lelövetett. Aki maradt, örök hűséget fogadott a pártnak, szavát adta, hogy a barbár, törzsi praktikák gyakorlóit késedelem nélkül feljelenti. Az adott szó, a besa márpedig kötelez.
Érdekesnek tartom, hogy a törzsek és a törzsi szokások azokon a területeken maradtak fenn a legtovább, melyek a legrövidebb ideig tartoztak szerb fennhatóság alá: Albániában, Montenegróban és Boszniában.
M. E. Durham, 1928
Hogy mennyire hatékonyan működött ez a sajátos „civilizációs mechanizmus”, azt egy másik vidéken, a Rodoni-öböl fölött magasodó hegyek lakóin figyelhettem meg. Bizë falut és környékét a Hoxha-időszakban zárt katonai területté nyilvánították: senki se tehette be a lábát az ott állomásozó harcosokon kívül, a parasztoknak pedig tilos volt a kijárás. A tökéletes elzártságban élő helybéliek a kaszárnyák lakóira termeltek, vagyis itt élni egyfajta „bizalmi állásnak” számított. A megbízhatatlanokat a szokásos módon távolították el. ’91-ben a Vatikánban valakinek feltűnt, hogy ezek az emberek egykor katolikusok voltak, ezért elküldték hozzájuk „Jack atyát”, a dél-olasz származású jezsuita szerzetest. A helyiek nevezték el így, mert az eredeti Giacomo nevet túl hosszúnak találták. Az atya négy év alatt valóságos csodát művelt: az egész világról odahívott önkéntesekkel utat, iskolát és szülészotthont, majd legvégül templomot építtetett; megmutatta nekik, hogyan kell az evőeszközöket használni, mert addig csak kézzel ettek közös tálból; hogyan kell felhúzni a cipőt, mert előtte csak egy traktorgumidarabot kötöttek a talpukra télen-nyáron; elmagyarázta, mire jó a pénz, és azt is, hogyan lehet megkeresni. Amikor ott jártunk, éppen disznóvágás után voltak. Az egyik büszke gazda – természetesen olaszul, mert időközben a nyelvet is megtanulták a padrétól – lelkesen mutogatta a gerendán lógó kolbászokat. Kiderült, hogy életében először tartósított élelmiszert, régebben, ha véletlenül húshoz jutottak, rögtön megsütötték. Kenyeret is csak azóta sütnek, mióta Jack atya felépített egy kemencét, és megmutatta nekik, mit csináljanak a liszttel. Néhány környékbeli háziasszonyt az atya háromhetes „tanulmányútra” küldött tehetősebb falvakba, hogy tanuljanak meg főzni és háztartást vezetni. Negyvenöt év alatt tehát a Rodon-félsziget lakói nem egyszerűen a szokásaikat, a hagyományos értékrendjüket, vallásukat, népi hiedelmeiket és gyógyászati ismereteiket, kézműiparukat (egykor híresen szép kilimeket szőttek errefelé) veszítették el, hanem elfelejtettek mindent, ami a legkezdetlegesebb létfenntartáshoz szükséges.
Fel sem merült bennem a kérdés, hogy volt-e errefelé vendetta a diktatúra negyvenöt éve alatt. A Bizëben élő emberek sorsa önmagában is egy lehetséges választ kínál arra a rejtélyre, miért szünetelt az egész ország területén a vérbosszú hosszú évtizedeken keresztül: az addig elképzelhetetlen és a helyi szokásjog fogalmaival megmagyarázhatatlan vérengzés olyan sokkot váltott ki, mely teljes amnéziát okozott a túlélők tudatában. A törzsi, hierarchikus viszonyok felbomlottak, az új hatalom bevezette az általános tankötelezettséget, a szellemhitet felváltotta a társadalmi megváltás eszméje, a gyilkolás hagyományos mechanizmusát kiszorította a hétköznapi terror, a régi történetek értelmüket vesztették, elfelejtődtek, helyükre az időn és történelmen kívüliség került, az egykori antropológiai rezervátum beolvadt a gettóállamba, vagyis a hegyvidéket végre sikerült „civilizálni”. És ami a fő: minden állami tulajdonba került, s ezzel a vagyonjogi viták egy pillanat alatt felszámolódtak. Amikor a diktatúra véget ért, a felszínre úszott néhány emlékezetfoszlány, mely – és ez talán érthető is – nem a sosemvolt demokráciáról, de még csak nem is a manuális tevékenységről (kenyérsütésről és befőzésről) szólt, sokkal inkább az „ősi törvényről”, melynek újra érvényt kell szerezni, hogy rend legyen végre.
Békítők és békétlenek
A második nap estéjén találkoztunk Ndrek Pjetrivel, a hivatásos főbékítővel. A békítők a háború után lemészárolt törzsi vezetők szerepét vették át 1991 után, ők közvetítenek a vendettában lévő klánok között. Sokan vannak ugyan, de érzésem szerint kis hatásfokkal működhetnek – túlzottan büszkék arra a néhány sikeres akciójukra, másról nem is hajlandók beszélni. Egyelőre önkéntesek, de a mondókájukból azt vettem ki, hogy állami biznisszé szeretnék felfuttatni a tevékenységüket, talán egyfajta kiemelt szociális gondozói státusról álmodoznak. A hagyomány szerint a törzs véneit kisebb összegekkel jutalmazták a kibékült családok, de a mai gyakorlatról senki sem volt hajlandó nyilatkozni. Lelkesen kalauzoltak bennünket megbékélt családokhoz, „vérben lévők” közelébe azonban nem jutottunk el.
Pjetribe vetettük tehát minden reményünket. Hosszan és szertartásosan üdvözölt bennünket, megemlítve családunkat, munkatársainkat, barátainkat és honfitársainkat, mintha csak az ügyfelei lettünk volna, nem pedig információra éhes külföldiek. A mondatait bibliai mondásokkal kezdte és szúrapasszusokkal fejezte be, a kettő között hol Sali Berisha elnököt idézte, hol saját börtönélményeire célzott. Ez utóbbiból lehetett neki bőven: 1946 és ’90 között legalább huszonöt évig volt politikai elítélt, a fennmaradó időt deportálásban töltötte. Azt állította magáról, hogy mohamedán-keresztény, a Nemzetközi Helsinki Bizottság egyéni tagja, és személyesen beszélgetett Bush elnökkel, aki néhanap azóta is felhívja őt telefonon. A remények elszállóban voltak: az eddigi sorozatos kudarcok után most itt ültünk egy vaksötét város jéghideg krimójában (Shkodrában éppen áramszünet volt), és egy gyakorló elmebetegtől várjuk, hogy a halál elől bujkálókhoz vezessen.
Aztán hirtelen előhúzott egy iratköteget, címlapján egy napocska, melynek minden sugarába egy városnevet írtak: Tirana, Brüsszel, Lac, Toronto, Korea, San Francisco, Lezhe, Sidney, Shkodra, Nápoly stb. Ebből a közel negyven városból érkezett jelentés vendettáról, vagyis a világ minden olyan városában működött a vérbosszú, ahol kettőnél több albán család telepedett le. Mellékesen jegyezte meg, hogy mióta privatizálnak, reprivatizálnak és kárpótolnak, csak a nyolcvanezres Shkodrában száz klán ugrott egymásnak, ami testvérek között is ezer-ezerötszáz potenciális gyilkost, illetve áldozatot jelent. Naponta két-három esettel tud foglalkozni, egy-egy békítés néhány hónapi tárgyalás után üthető nyélbe, egy összeveszés két-három perc alatt zajlik le. A békítéshez a Bibliából, a Koránból és a Kanunból meríti az érveket, be is szerzett magának egy Kanunt Amerikából. Másnap a lakásán kezembe adta a kötetet: az angol–albán kétnyelvű kiadvány tipográfiai remekmű, címlapján vörös alapon a nemzeti madár, a kétfejű sas, belül Lek törzsfőnök portréja és háromszáz oldalnyi vérömlés.
A nappali egyben montírozószobaként is szolgált, itt vágták meg a különböző kibékülések történetét dokumentáló videóanyagokat. Minden békülésnél jelen volt ugyanis Jemin, az operatőr is, aki hűségesen felvett minden mozdulatot. Jemin világlátott embernek számított, járt Pesten is, és folyton azt bizonygatta, hogy ezek a hegyek itten nem olyanok, mint a budai dombok, igaz, a patak sincs akkora, mint a Duna. Készségesen elhittem neki. A kamera jelenléte kiemelt rangot adott a családi összeborulásnak, a felvett anyag pedig promóciós célokat hivatott szolgálni, vagyis igazolni az állam felé a békítői tevékenység hatékonyságát. Miközben társalogtunk, forgott a vendettáról szóló házimozi nyers változata, mely ezúttal főleg a békítő kinyilatkoztatásait örökítette meg. A szoba hirtelen megtelt Pjetrivel: élőben is, felvételről is az ő hangja szólt, néha összevillantotta önmagával a tekintetét; helyeselt vagy fintorgott, annyi biztos, hogy ez a botcsinálta törzsfőnök rég volt ennyire elégedett.
Az új rend térhódításának újabb jelével találkoztam: néhányan a rendőrség elől bujkáltak, nem pedig ellenségeiktől a vérbosszúban. Régebben, aki ölt, saját erődszerű házában keresett menedéket, most a rengetegbe vagy a hegyek közé menekül. Ezzel együtt az illető nem lett útonálló, senkiben sem tenne kárt az ellenséges család tagjainak kivételével. Még a rendőrökre se lőne rá, ha úgy adódna, hogy sarokba szorítják.
Bernard Newman, 1938
Pranvera asszony harmadik éve bujkált rokonoknál és a férje barátainál. Most éppen Drisht faluban, Shkodrától húsz kilométerre a hegyekben húzta meg magát három gyerekével és tízéves húgával. Az egyik gyerek, pechére fiú, hatéves, három éve vadásznak rá, hogy lelőjék. A férj ugyanis elérhetetlen… Két évig bujdokolt a hegyekben, aztán nem bírta tovább, elment, és feladta magát a rendőrségen. Tizenkét évet kapott, mert hirtelen felindulásból ölt. Már hogyne ölt volna az a galamblelkű ember, mondja az asszony, amikor egyszer becsengetett ez egyik ivócimborája, és már az ajtóból azzal gyanúsította meg, hogy rossz hírét költötte a faluban. Hiába mondta neki az ő ura, hogy ilyet ő sose tenne, amaz csak erősködött, aztán szóváltásba keveredtek, lökdösődni kezdtek, majd egymás fejét verték a döngölt padlóba, mígnem a házigazda megelégelte az egészet, és a fejszével fejbe verte a kellemetlen vendéget.
Még a legvadabb törzsekben is a legsúlyosabb gaztettnek tekintik, ha valaki gyereket öl meg, hogy visszavegye a vért. A régi felfogás szerint egy fiúgyerek akkortól kezdve alkalmas arra, hogy visszavegyék tőle a vért, amint először leborotválják a haját, vagyis kétéves korától fogva. Ezért sok egygyerekes anya a végtelenségig igyekszik halogatni a fiú borotválását.
M. E. Durham, 1928
Azóta úton vannak. Egyikük sem léphet ki a házból, mert az ellenség családja a nyomukban van, de még odabenn sincsenek biztonságban, mert ha egyszer megtalálják őket, rájuk törik az ajtót, és nincs kegyelem. Akkor aztán a házigazdára kerül a sor, hogy bosszút álljon értük, mivel a Kanun szerint a vendégért a házigazda felel egészen napnyugtáig, illetve addig, amíg haza nem tér. Ha tehát bennünket Drisht és Shkodra között inzultus érne, szelíd, értelmes tekintetű házigazdánk arra kényszerül, hogy visszavegye értünk a vért.
Pjetri többször meglátogatta az ellenlábas családot, békét kért, de ők vért akarnak. A fiúgyerek vérét, mert vele folytatódik a vérvonal, és a dolog nem várhat, amíg a férj szabadul. Megkérdeztem Pjetritől, tudják-e, miért sürgős visszavenni a vért. Hogy túllegyenek rajta, válaszolta, szerintük nagyobb gyerekért még nagyobb kár lenne. Megkérdeztem az asszonyt is, mi történik a lélekkel az ember halála után. „Iskolázatlan asszony vagyok én, honnan tudhatnám” – felelte, de végül kiderült, hogy nem egészen érti, mi az a lélek.
Semmi sem állíthat meg valakit, aki szent kötelességének érzi a gyilkolást. Egy ferences elmagyarázta egy ilyen embernek, hogy biztosan a pokol tüzére fog jutni, ha ezt megteszi. Erre az illető azt válaszolta neki, hogy inkább menne pokolra tiszta becsülettel, mint a mennybe csorbával a becsületén.
M. E. Durham, 1928
Ezt a sunyi kísérletet Laçban is eljátszottam, ahol egy kibékült klán teljes hímnemű állománya gyűlt össze a kedvünkért a tisztaszobában. Voltak vagy húszan, két héttel ezelőtt közülük legalább öt potenciális gyilkosként közlekedett a városban. Megkérdeztem tőlük, hisznek-e a túlvilágban. Igen, mondták, a pap azt tanította, hogy van. „Aztán mi lenne, ha odaát egyszer csak szembejönne az áldozat, és megkérdezné, mit vétettem én neked?” Rövid gondolkodás után egy középkorú férfi válaszolt: Ilyet sose mondana, tudná ő is, hogy csak a kötelességemet teljesítettem.” Aztán még hozzátette: tisztában van ő azzal, hogy az egyik élet nem egyenrangú a másikkal, nem ad ez elégtételt, és nem is jókedvében gyilkolna, de ha egyszer ez a törvény… „És ha mégsem ez az igazi törvény, hanem az államé?” – próbálkoztam tovább. Erre már majdnem röhögött: „Az állam törvényeit hajtsa végre az állam! Ha annyira erősnek érzi magát…”
„Képzelje csak el, hogy a gyilkos elbújdosott, és nincs más férfitagja a családnak, csak egy gyerek. Ilyenkor muszáj. Iszonyatos, de mi mást tehet az ember?”
M. E. Durham, 1928
Időközben rájöttem, hogy ezeket az arcokat már láttam egyszer: az ő kibékülésüket vetítette le nekünk Pjetri videón. Ezek az átszellemülten mosolygó figurák vágták meg az ujjukat a képen, csepegtettek vért a pálinkába, majd felesben kiitták. Azután cigarettával kínálták egymást, albánosan egymáshoz érintették a homlokukat, és aláírásukkal tanúsították, hogy többé nem vadásznak egymásra, vértestvériséget fogadtak. Se megkönnyebbülés, se öröm, se feszültség nem látszott rajtuk, az egész szertartást olyan közönyös ábrázattal zavarták le, amilyennel reggelente moslékot löknek a disznónak.
A vérbosszú-világ visszatérésére bizonyára mindenki megtalálja a saját magyarázatát. Egy felvilágosult nyugati lekezelően mondhatja, hogy Észak-Albánia visszazuhant a barbárságba; egy baloldali megkockáztatná, hogy a magántulajdon visszaállítása törvényszerűen magával hozta az acsarkodást, a vitás kérdések primitív megoldását; egy romantikus-misztikus arról beszélne, hogy a diktatúra beavatkozására deszakralizálódott a mágikus világkép, és most az emberek ennek a levét isszák; egy konzervatív kapcsolatba hozná az újfajta vendettát a világszerte terjedő erőszakhullámmal, hiszen a legnyomorúságosabb viskón is ott virít a szatellitantenna, melyen át betódul a külvilág durvasága; lehet filozófiai elméleteket felállítani arra, hogy a történelem ciklikusan és periodikusan ismétlődik, és Albánia most éppen újra itt tart; egy posztmodern társadalomtudós rávágná, hogy ez egy sajátos albán posztmodern szituáció, ahol a „nagy narratíva” elhalása után „minden mehet”, azaz mióta az emberek lába alól kicsúszott a biztos talaj, a kommunizmus egységes értékrendje, azóta kétségbeesetten kapaszkodnak minden olyan szabályrendszerbe, mely valamiféle rendet teremthet az életükben. A hegyi embereket tekinthetik istenteleneknek, vadaknak, rezervátumlakóknak, gettótöltelékeknek, áldozatoknak, hagyományőrzőknek, bárminek. És még az is mindegy, hogy igaza van-e annak, aki valahogy megpróbálja meghatározni a helyzetet, vagy téved. Mert ezeknek az embereknek a legfőbb sajátsága az, hogy nem érzik magukat jól a bőrükben: a hívő énjük utálja az erősebbik barbár énjüket, a leggyengébbik, a törvénytisztelő énjük pedig nem tud mit kezdeni a másik kettővel. Amikor pedig idegenekkel beszélgetnek, mélyen szégyellik magukat, mert ilyenkor azzal a világgal találkoznak, melyet a szatellit hoz be a házba, és amelyről tudják, hogy vadnak és primitívnek tekinti őket. És talán ők bánják a legjobban, hogy nem képesek levedleni ezt a bőrt, amibe beleszülettek, ezt a gyilkos hagyományt, amit rögtön gyakorolni kezdenek, amint nem lövik őket főbe érte. Ha pedig ma valaki olyan optimista lenne, mint a sokat idézett század eleji angolszász utazók, akik lépten-nyomon azt hangsúlyozzák, hogy a hatalmi viszonyok konszolidálódásával ez a hagyomány kihal, azt legalább olyan mórickásan naivnak fogják nézni hatvan év múlva, amilyennek most mi látjuk őket.