Hogyan kezdődött a szociológiai pályafutásod? Téged Kemény István tanítványaként tartanak számon Havas Gáborral és Lengyel Gabriellával együtt, akik később szintén a SZETA alapító tagjai lettek. Kik tartoztak még ehhez a körhöz, s mit jelentett ez az iskola?
Először is mi – Lengyel Gabi kivételével, aki lényegesen később végzett nálunk – valójában bitoroljuk a szociológus címet, mert a hatvanas években nem volt még az egyetemen szociológia szak. Én ’67-ben magyar–filozófia szakon végeztem. Kezdetben csak azt tudtuk, hogy érdeklődésünk olyasmire irányul, amit szociológiának nevezünk. Tudtunk már akkor is e diszciplínáról – az Akadémia Kutatóintézetében működött is egy szociológiai kutatócsoport –, s talán másodéves voltam, amikor az egyetemen is beindítottak egy szociológia speciális kollégiumot. Ekkoriban kezdődtek meg az első empirikus vizsgálatsorozatok is, amelyekben mi, bölcsészek jónéhányan bekapcsolódtunk. Ezek során dőlt el lassacskán, hogy mi is szociológusok leszünk – ilyen szabálytalan módon kezdtük el tanulni a szakmát. A Hegedűs-féle speciális kollégium valójában nem lett volna elég a tisztességes szakmai felkészüléshez. Nekem nagy csalódást is okozott, mert alig-alig különbözött a tudományos szocializmus nevű tantárgytól. Egyébként elég vegyes volt az itt összegyűlt társaság. Képviselve volt a marxizmus Heller Ágnes személyében, volt egy társaság, amely régi NÉKOSZ-os, falu-kutatós múlttal – pontosabban múltkezdeménnyel – rendelkezett. Ez utóbbiak közé tartozott Losonczy Ági, Sas Judit, és volt két ember, akiket a KSH könyvtárából hozott magával Hegedűs. Szelényi Iván is mintha onnan jött volna, s talán Varga Károly is, aki a szorgalmas irodalomfeltárásával tündökölt. Csanády András szintén ebből a Németh László-ihletésű falukutató mozgalomból érkezett – alighanem ő volt akkoriban az egyetlen falukutató Magyarországon. E kissé részletes felsorolással pusztán azt szerettem volna jelezni, hogy mennyire sokszínű volt ez a szociológiai intézeti gárda. Közülünk végül a két párttag, Zsille Zoltán és Pál Tamás került a Szociológiai Intézetbe. Én – az akkoriban szintén új – Gazdaságkutató Intézetbe mentem dolgozni, amely a KSH egyik osztályából alakult Nyers Rezsőék kezdeményezésére. 1967-ben vagyunk, amikor javában dúlnak az új gazdasági mechanizmus körüli küzdelmek. Nagy elszántsággal kezdtem dolgozni, mert nagyon fontosnak éreztem ezt az ügyet. Már az egyetemen is – különösen a filozófia szakon – központi kérdés volt a reform problémája. Valamiféle mazochizmus vezetett a Gazdaságkutató Intézetbe, mert úgy gondoltam, hogy egy rendes honleánynak – félretéve az egyéb szellemi ambíciókat – ilyen időben gazdasággal kell foglalkoznia, hisz a gazdaságban dőlnek most el a nagy dolgok. Ugyan a Gazdaságkutató egy rémséges hivatal volt, de azért a minimális alapokat megtanulhatta az ember (statisztikák kezelésére, a gazdaság működésére stb. vonatkozó dolgok). Itt találkoztam Liska Tiborral is, aki egy frenetikus ember volt számomra, s mint kiderült, Keménnyel nemcsak közel egyidősek, de az iskolázottságuk is hasonló. Nevezetesen mindketten george-isták voltak. Később Kemény felhívta a figyelmemet arra, hogy Liska egész vállalkozói szocializmus-koncepciója ortodox george-ista tan. (Később kihalt nálunk ez a szellemi vonulat, de a két világháború közötti magyar gondolkodásra jelentős hatással volt: george-ista volt Péter György, a Galilei körös Pikler bácsi s a Huszadik Század körüli liberális közgazdasági iskola is.) Liska olyan következetességgel bírálta és elemezte a szocialista gazdaságot, olyan következetességgel képviselte a piacot, ahogy akkoriban senki. Ezért aztán istenkáromlásnak is tűnt az, ahogyan beszélt, és amit írt. Akkoriban azon dolgoztak a KSH-ban, hogy átszámolják ún. összehasonlító árakkal az egész magyar gazdaságot, vagyis hogy végre ki lehessen sütni, hogy mi mennyibe kerül, mi mennyit ér Magyarországon. Szóval itt „fuldokoltam” én is a KSH-ban, amikor megismerkedtem Keménnyel, akiről korábban semmit sem tudtam. Valamilyen darabbéres munkát kaptam, amiben Kemény is benne volt. Ez az első közös munka kevésbé érdekes, inkább a második, amelyet még mint gazdaságkutatós alkalmazott kaptam – a téma a Csepel Vas- és Fémművek munkásrétegződése volt. Egyébként Kozák Gyula volt az, aki bemutatott Keménynek, s ekkor adta oda nekem azt a tanulmányt, amelyet ők írtak a csepeli vizsgálathoz, s amely meg is jelent egy belső terjesztésű kiadványban, a Társadalomtudományi Intézetben. Olvasásakor teljesen új világ nyílt meg számomra, ekkor értettem meg, hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy szociológia. E kézirat felvillantotta azt a távlatot, hogy a szociológia milyen alapvető kérdésekre adhatja meg a választ. A csepeli munkásvizsgálat központjában az a kérdés állt, hogy miként rétegződik belülről a munkásosztály. Ennek során nyilvánvaló lett számomra, hogy egy társadalmi struktúrát csak annak történetéből lehet megérteni, és hogy nincsen más szociológia, mint a történeti szociológia. Ez az axióma nagyon egyszerűen volt alkalmazva: a Csepel munkásainak belső rétegződését úgy állapította meg, hogy először társadalmi eredetüket vizsgálta meg. Kimutatta, hogy azon juttatások, amelyeket a szocializmus nyújt, mindig a magasabb rétegeknek kedveznek. Tehát, hogy a legrosszabb lakáskörülmények között és a legdrágábban a parasztszármazású, illetve a parasztszülőktől származó munkások élnek, mert kénytelenek családi házat építeni (másképp nem jutnának lakáshoz), míg ugyanakkor a munkásarisztokrácia a lakást – olcsóbban és gyorsabban – juttatásként kapja. Ilyen és ehhez hasonló dolgok derültek ki ebből az anyagból, amely nem igazán volt elméleti jellegű. Mivel a pártközpont intézetének megbízatásából készült, nem is ment el nagy ideológiai mélységekig. Ettől a munkától kezdődően már rendszeresen dolgoztam együtt Keménnyel. A következő munkánk a szegénységvizsgálat volt. Ez már egy kicsit izgalmasabb volt, mert a kérdőívek mellé interjúkat is kellett csinálni. Kik vettek ebben részt? Kozák Gyula, Havas Gábor, Lengyel Gabi, Göndör György, Papp Kálmán, Rozmán Anna – az utóbbi három jelenleg Nyugaton él. Egyébként a munkával párhuzamosan egy újabb vizsgálat is megindult: Zala Júlia – a Gazdaságkutató Intézet igazgatója – szólt, hogy nézzem meg, miként alkalmazkodnak az új gazdasági mechanizmushoz a gazdasági vezetők. Ebben Hegedűs a tanácsadói szerepet vállalta el, Kemény pedig a vizsgálatok vezetését. Az itt kialakuló újabb stábot jórészt azok a fiatal közgazdászok alkották, akik a „Lukács-óvodához” több szállal is kapcsolódtak: Juhász Pali, Bauer Tamás, Laki Mihály, Madarász Aladár, Soós Károly. Már ekkor feltűntek azok a figurák, akik jellegzetességei lesznek az elkövetkezendő tíz évnek. Azokról az állástalan értelmiségiekről van szó, akik vizsgálatról vizsgálatra vándorolva éltek, s igazából nem egy témához kötődtek, hanem magához a szociológiai nagyiparhoz. Néhányan aztán leragadtunk egy-egy témánál: például Havas, Lengyel és én a szegénységnél, Dávid János a munkásoknál. A szegénységvizsgálat egyébként elég botrányos módon múlt ki, lassan és több menetben. Ugyanakkor egy újabb vizsgálat is elkezdődött, a cigányságé. Ebben érintőlegesen részt vett Konrád és Szelényi is, akik mint a Várostervezési Intézetben dolgozó településszociológusok, valahogy már összetalálkoztak a cigánykérdéssel. Méghozzá egy szolnoki rendezési terv kapcsán, és egy nagyon szép tanulmányt is írtak (lehet, hogy csak Konrád egyedül), amely csak kéziratban volt olvasható. E vizsgálatok során lassan kialakult Kemény körül egy valóságos iskola, mely úgy nézett ki, hogy közösen vagy külön-külön jártunk Keménnyel interjúzni, és közben beszélgettünk, megtárgyaltuk a vizsgálatok során felmerülő összes kérdést.
Amikor megbukott a gazdasági mechanizmus, és Keményt is félreállították, hogyan alakult ennek a gárdának a további sorsa? Mi lett a kéziratokkal?
A csepeli vizsgálat egy belső kiadványban jelent meg – arra már nem emlékszem, hogy az eredeti kézirathoz képest tompított formában-e vagy sem. A szegénységvizsgálatról több ún. hivatali jelentés készült. Ugyanis a vizsgálatok különböző fázisaiban jelenteni kellett, hogy milyen eredményekre jutottunk. Így legalább három dolgozat született, de egységes formában a teljes elemzés soha nem jelent meg. Ez egyébként eredeti szándékunk szerint egy könyv lett volna a magyarországi szegénység szociológiájáról, de csak a kérdőíves anyagok feldolgozásáig jutottunk – az elkészült elemzések páncélszekrénybe kerültek. Mostanra azonban a vizsgálati eredmények olyan mértékben aktualitásukat vesztették, hogy nem is őrzik olyan szigorúan. Így kb. 200 fénymásolt példány közkézen forog, de csak módszertani szempontból érdekesek már.
Kemény azt a játékszabályt még hajlandó lett volna betartani, hogy mivel a szegénység szót akkoriban nem lehetett leírni, helyette alacsony jövedelemről vagy hátrányos helyzetről beszéljen, de egyéb kompromisszumokra már nem volt kapható – így aztán kutatási lehetőséget is egyre kevesebbet kapott…
Az egész reformkoncepció magában foglalta azt, hogy ha egyszer itt piac lesz és ezzel együtt egy liberálisabb politikai berendezkedés, akkor abban jut szerep a szociológiának is. Ám nagyon földhözragadtan úgy képzelte a reformideológia, hogy csak alkalmazott szerepe lesz, mert ha a titkosrendőrségen és a tervutasításon keresztül nem lehet kézben tartani a társadalmat, akkor azt megcsinálja majd a szociológia. A reform elleni első küzdelmekről mi még nem nagyon tudtunk, de az előrelátóbb vezetők már látták, hogy végére jár e reformbuzgalom, s hogy el kell taposni azokat a kis csúszómászókat a dzsungel alján, akik előreláthatólag kellemetlenkedni fognak majd. Úgyhogy meglehetős sebességgel elvágták az épp folyó kutatásokat. Főnököm, Zala Júlia is kezdte magát átmenteni az új érába, s igyekezett megszabadulni azon dolgozóktól, akik az elkötelezett reformvonulatot jelezték.
A szegénységvizsgálat is emiatt szakadt meg. Ugyanis abban a pillanatban, amikor eldőlt, hogy továbbra is a teljes foglalkoztatás elve fog érvényesülni, a szegénységkérdés is érdektelenné vált. Ti. ennek a vizsgálatnak a hátterében valójában a munkanélküli segély, illetve a munkanélküliségre való felkészülés állt. A reformközgazdászok részéről volt még egy utolsó kísérlet valamikor ’71-ben, amikor is egy akadémiai ülésszakon megpróbálták elérni egyrészt, hogy az intézményrendszer olyan mértékben alakuljon át, hogy azt ne lehessen egykönnyen visszaállítani, másrészt erősebb ideológiai töltést is próbáltak adni e reformnak. Ezen az ülésszakon Keményt is felléptették. Akkoriban neki csak félállása volt, mert mint hajdani ’56-os rab, csak a Széchényi Könyvtárban kapott valami munkát, és onnan csatangolt ki a szociológiába. Ezekben a napokban jött volna el az a fordulat, hogy papírforma szerint is szociológus lesz, és kap egy hosszabb szerződést a Szociológiai Intézettől a cigányvizsgálatokra. Ezt a szerződést meg is kötötték. Három nap múlva került sor arra a bizonyos akadémiai ülésszakra, ahol Keményt azért akarták felléptetni, hogy legalább szimbolikusan beemeljék a tudományos életbe. Ehelyett végérvényesen kikerült a tudományból, mert jóakaróinak és főnökeinek intelme ellenére mégiscsak a szegénységről beszélt. Ezért aztán Lakatos elvtárs ki is rúgatta Keményt minden lehetséges munkahelyről. Az volt a fő érv ellene, hogy a Társadalomtudományi Intézet adatait illetéktelenül és engedély nélkül felhasználta. Mindezt azért részleteztem ennyire, hogy értsétek az akkori vezetők (ez esetben Zala, Lakatos) miként mentek elébe a dolgoknak, hogy előre fedezhessék magukat. A Kemény-ügyben egyébként – átmenetileg – még született egy kompromisszum: Pistával minden hónapban kötöttek szerződést, hogy a cigányvizsgálatokat folytathassa. Ugyanis ezt rajta kívül senki nem tudta volna vezetni.
Szelényiék valamivel később buktak le, egészen más vonalon, de a mechanizmus náluk is ugyanúgy folyt, csak egyértelműbben, rendőri szálon. Ügyük végkifejlete az lett, hogy felszólították őket, hagyják el az országot. Akkoriban rúgták ki Szolzsenyicint is a Szovjetunióból. Brezsnyev ekkor már nem merte kivégeztetni az ilyen embereket, inkább távozásra kényszerítette őket. Ez a fajta brezsnyevi politika egyébként a teljes amplitúdójában nem jelentkezett a magyar viszonyokban, mert Aczél lett légyen bármilyen gengszter is, annál szuverénebb és keményebb ember volt.
Veled mi történt eközben?
Nagy Andrással otthagytuk Zala Júliát és a KSH-t. Ez számunkra azért nem volt olyan tragikus, mert közben több vizsgálat is folyt még, s így megélhetési lehetőséget is találtunk. Egy ideig szabadúszás, majd szerződést kaptam egy következő Kemény-vizsgálatban. Ez már a Kemény megmentésére irányuló utolsó akciók egyike volt. ’72-ben jött egy határozat, miszerint meg kell vizsgálni a munkásosztály helyzetét, amelyről „ők” is nagyon jól tudták, mennyire rossz. (Ez egyébként elég paradox dolog: a sztálinista restaurátorok és mi is ugyanazt hangoztattuk, ti. hogy a munkásoknak nem jó itt élni.) Tehát határozat született egy a munkásosztályra vonatkozó kutatásról, amelynek egyik része a munkások életkörülményeinek empirikus vizsgálata volt. Ezt a feladatot egyébként nem a Szociológiai, hanem a Történettudományi Intézetnek kellett elvégeznie, és Lackó itt majdhogynem bújtatta Keményt, hogy továbbra is dolgozhasson. E vizsgálatokhoz engem is szerződtettek, de akkoriban már a Fővárosi Pedagógiai Intézetben voltam főállásban. (Ezt az állást némi vonakodás után végül is azért fogadtam el, mert engem kezdettől fogva a gyerekek érdekeltek leginkább – a cigány- és szegénységvizsgálatnál is ezeket a szegmentumokat írtam meg.) Aztán a munkásvizsgálat – valamilyen pártbizottsági beszámoló után – szintén botrányosan zárult. Ezután megint volt némi kísérlet arra, hogy Kemény munkát kaphasson – így például a Közgazdaságtudományi Intézetben is ígértek neki egy agrárvizsgálatot, de végül abból sem lett semmi, mert Nyers kijelentette: nem tudja vállalni, hogy Donáth és Kemény egyszerre legyenek ugyanazon intézetnél. Ezután következett az az időszak, amikor Kemény már fordítást sem kapott a saját nevén. Végül a disszidálás mellett döntött.
Az ellenzékkel való kapcsolatod hogyan alakult?
Az ellenzékiek közül már jó néhányat az egyetemről ismertem. Igazából mégsem akkoriban lettem jóba velük. Ugyanis bármilyen nagy volt, mondjuk, Kis Jancsiék presztízse az akkori diákság körében, mégsem láttam igazán értelmét annak, hogy bármiféle közösségben legyek velük. Azon túl, hogy ők akkoriban még marxisták voltak, volt egy igen fontos választóvonal köztünk, s ez 1956 megítélésének a kérdése volt. Persze erről nyíltan nem lehetett beszélni, s nem is tudom, hogy pontosan hányan lehettek azok, akik a forradalmat forradalomnak tartották, mert én csak egy barátnőmmel mertem erről beszélgetni.
A köztünk levő válaszvonal vége az az 1979-es charta volt, amelyet Kenedi és Kis János a második aláírási akció előtt írtak. Ebben leszögezték, hogy mostanra rájöttek, 1956 forradalom volt. Ekkoriban kezdtük aztán feleleveníteni azokat az ismeretségeket, amelyek többé-kevésbé már léteztek. Az egész SZETA-ötlet az első tiltakozó aláírások körüli lázban született meg. A végső lökés egyike pedig az volt, amikor egy vizsgálathoz készült interjú során közölte velem egy asszony, menjek a francba a jó tanácsaimmal, ha nem tudok neki pénzt adni, hogy másnap kenyeret meg tejet vehessen a gyerekének, mert neki már csak húsz forintja van. Ekkor gondoltunk arra, hogy tényleg sokkal egyszerűbb lenne, ha nem vacakolnánk már többet a helyi tanácsokkal. Egyszer összeültünk, lehettünk vagy huszonöten: Havas, Lengyel Gabi, Iványi, aztán olyan kezdő szakemberek, akik érdeklődtek a szegénység iránt, valamint a kulturális ellenzék közül néhányan. És akkor ezen az összejövetelen megbeszéltük, mindenki szól a saját ismeretségi körében, hogy gyűjtés folyik a szegényeknek, és ha tízezer forint összejön, akkor a továbbiakban is folytatjuk ezt a dolgot. Ez az összeg össze is gyűlt, így aztán feltettük a kérdést, ki az, aki vállalja – annak minden előre ki nem számítható következményeivel együtt – a SZETA-tagságot. Nyolcan voltunk: Havas Gábor, Lengyel Gabriella, Nagy András, Nagy Bálint, Iványi Gábor, Matolai Magda, Ötvös Csilla és én. A pénzgyűjtés mellett aztán rövidesen elkezdődött egy kulturális akció is, amely Nagy Bálint ötletéből született. Bálintnak ugyanis az volt a véleménye, hogy nem ezt az „ócska koldulást” kell csinálni, hanem nagy jótékony célú rendezvényeket kell tartani, amelyek a propaganda szempontjából is látványosak. Az az ötlete támadt, hogy azokat a – főképp avantgárd – művészeket kellene önzetlen segítségre bírni, akik nem jutnak megfelelő kiállítási lehetőségekhez. Egy olyan aukcióra gondolt, ahol az eladott művekből befolyó összeg a SZETA-é lehetne, a művészeknek pedig meglehetne az a „hasznuk”, hogy megismerkedhetnének végre a piaccal, s megláthatnák, van-e egyáltalán érdeklődés a műveik iránt. Nem sokkal azután, hogy Bálint elkezdte ezt szervezni, a rendőrök megállították az utcán, és el akarták venni tőle a nála levő papírokat. Bálint persze ezt megtagadta, mire bevitték a rendőrségre, és ott elszedtek tőle mindent, köztük a SZETA-felhívást is. Erre beidéztek bennünket, rendőri figyelmeztetésben részesültünk, és felszólítottak, hogy hagyjuk abba a tevékenységünket. Persze nem hagytuk abba, s amikor túl nagy lett a botrány, és már túl sok művész volt az egész ügyben érintve, végül is kiegyezés született. (Ebben közrejátszhatott az is, hogy a Szolidaritás Lengyelországban ekkor élte fénykorát, s nem lehetett még előre tudni, hogy nálunk is mi lesz még az ellenzékből.) A kompromisszumos megoldásnak az volt a lényege, hogy a pártközpont elintézi, hogy a rendőrség nem kobozza el az összegyűjtött képeket, a jótékonysági akció így megrendezésre kerülhet, mi pedig lemondunk arról, hogy a SZETA a gazdája az ügynek. Hivatalosan tehát úgy nézett ez ki, mintha a képzőművészek lennének az akció szervezői. Ennek ellenére később ezeket a képzőművészeket sorra behívták a pártközpontba vagy a minisztériumba elbeszélgetésekre, ahol aztán ment a szokásos szöveg: „micsoda rossz társaságba keveredett, művészkém, nem azért adtuk magának azt a műtermet, hogy mindenféle provokációnak bedőljön” stb. Hogy mindezekre ki hogyan reagált, az rövidesen kiderült, mert Kőszeg Ferenc elkezdte a Feketében című antológiát szervezni, amelyhez grafikákat is akart, és ezért sorra megkereste ezeket a képzőművészeket. Voltak, akik megint segítettek, voltak, akik elküldték, hogy hagyják őt ezentúl békén. Ez már az az időszak volt, amikor elkezdődtek a házkutatások is; a Szolidaritás bukása után pedig Kádár is elhatározta, hogy leszámol a saját ellenzékével. A Feketébent először a nyomdában kobozták el, elvitték a már kiszedett kéziratokat, amelyekből kiderült, hogy kik szerepelnek a kötetben. Akkor megint elkezdték behívogatni a pártközpontba, illetve a minisztériumba a szerzőket, hogy rábeszéljék őket, vonják vissza a műveiket. Egy részük visszavonta, másrészük nem. Ezután már a kész köteteket kobozták el, részben bekötve, részben bekötetlenül. Később Kőszeg 10-15 művésztől aláírást kapott, melyben visszakövetelik az elkobzott műtárgyakat. (Közülük két névre emlékszem pontosan: Vilt Tibor volt az egyik – őt halála előtt két nappal idézték be a rendőrségre. A másik Bálint Endre volt, aki már halálos betegen feküdt a Korányi Szanatóriumban.) Tehát a rendőrség mindent megpróbált, csak egyet nem – pedig első perctől ettől féltünk leginkább –, hogy egyszerűen csalás és szélhámosság címén fognak bennünket perbe fogni.
A Beszélő is ekkoriban indult meg…
A Beszélő akkor már megvolt. A szamizdat azzal indult, hogy lemondtunk arról, hogy az MM Kiadói Főigazgatóságától engedélyt kérjünk a magánkiadásra. A Főigazgatóság szabta meg ilyenkor az eladási árat is, és ezt mindig úgy kalkulálta, hogy épp csak az előállítási költségek térüljenek meg. Mi viszont például a Feketébent kirívóan drágán akartuk eladni, hogy lássa a vásárló: ő nem egyszerűen könyvet vesz, hanem adakozik.
A szamizdat megjelenése is igazából a lengyel dolgokkal függött össze. Mondjuk gépiratos szamizdat már volt, például a Profil 1975 karácsonyán jelent meg. De a sokszorosított szamizdatot Demszky tanulta meg Lengyelországban. A Beszélő 1. száma a Jaruzelsky-puccs pillanatában jelent meg, tehát számunkra is elég kedvezőtlen pillanatban, viszont a terjesztőhálózat kiépítése már előzőleg megtörtént, és jól is működött. Én a lapnak csak a 2. számától lettem a szerkesztője. Előzőleg ugyanis az volt a SZETA alapállása, hogy nincs szükségünk folyóiratra, mert ez rontaná a hatalommal való esetleges kompromisszumos lehetőségeinket. A SZETA számára ugyanis az volt a legfontosabb alapelv, hogy minden olyan dolgot elfogadunk, amelyről azt gondoljuk, hogy attól a szegényeknek javulhat a helyzetük. Ezt azért is éreztük fontosnak leszögezni, mert mindig attól tartottunk, hogy a velünk kapcsolatban levő családok látják majd utólag kárát a segélyeinknek. Ők ugyanis sokkal védtelenebbek, mint mi. Sokkal nagyobb veszélye volt annak, hogy elkapják az utcán mondjuk Kolompár Istvánt, és jól elverik a helyi rendőrök, minthogy bennünket állítanak bíróság elé. Ezért gondoltunk arra, hogy nem kapcsolódunk be a szamizdat lapkiadásba. Végül is rászorultunk erre a hálózatra, mert saját apparátus kiépítésére már végképp nem lett volna energiánk. Szellemileg így is elég terméketlen volt számomra az elmúlt tíz év, mert annyi időt elvitt a rengeteg szervezés. Viszont remélem, az elkövetkezendő tíz évben már jut időm arra, hogy az összegyűlt szociológiai tapasztalatokat rendszerezhessem. És azt hiszem, ezeknek a SZETA nélkül nem lehetnék ma birtokában.
1981 őszén volt a Szociológiai Társaság Konferenciája, ahol a szetások is szót kaptak. Felszólalásuknak viszont ezt követően semmi nyoma sem maradt. Mi történt valójában ezen a konferencián?
A konferencián a SZETA tagjai minden szekcióban elmondhatták a véleményüket. A legérdekesebb ezek közül a Ha-vas–Kardos-féle dolgozat volt. Ezt Havas olvasta aztán fel; a működő szociálpolitikai rendszer diszfunkcionalitását elemezte. Annak a szekciónak, amelyben Havas is volt, Nyers Rezső volt a vezetője. A szünet után aztán maga Nyers reflektált Havasék dolgozatára. Azzal kezdte, hogy ő ugyan szeretne Havasnak válaszolni, de úgy látja, hogy ő nincs itt. Havas eközben persze ott ült, de nem szólt, csak végighallgatta a beszédet. Másnap aztán odament Nyershez, és megmondta neki, hogy végig jelen volt. Ennek ellenére a plenáris összefoglalón – amelyet Huszár Tibor mondott el – megint csak az hangzott el, hogy egyesek, miközben élesen kritizálnak, meg sem hallgatják a kritikákra adott választ, és ebből látszik, hogy milyen felelőtlen ezen kritizálók hozzáállása. Én az oktatási szekcióban vettem részt, és arról beszéltem, hogy azokat a hátrányokat, amelyeket a szociológia vizsgál, mind a politika hozza létre. Ennek a konferenciának a teljes anyaga aztán nem is került soha a nyilvánosság elé. Így aztán nyíltan is kimondhatták rólunk, hogy mi vagyunk az ellenség, és az elkövetkezendő szociálpolitikai vizsgálatokban már egyáltalán nem vehetünk részt.
Az ellenzéki mozgalomban való részvételed hogyan alakult a későbbiekben?
Az elmúlt tíz évben az ellenzék úgy strukturálódott és „intézményesült”, hogy ebben a szegénység- és a cigánykérdést mindvégig csak a SZETA képviselte. Már csak azért is, mert rajtunk kívül ezzel más nemigen foglalkozott. Az ellenzék történetéből talán a monori találkozót érdemes megemlíteni. A különböző áramlatok – demokratikus ellenzék, radikális reformközgazdászok, „népies” ellenzék – között itt közös platform alakult ki a demokrácia, a kisebbségi magyarság, a piac kérdésében s részben a magyar hagyományok újraértelmezésével kapcsolatban is. Ezzel szemben nem alakult ki egységes álláspont például a cigánykérdés megítélésében. Persze nem egyszerűen ezért nem jöhetett létre igazi egység ezen a találkozón, de ez jelezte talán leginkább azokat a problémákat, amelyek egyelőre gátolják ennek az egységnek a létrejöttét. Monor után jött viszont a Hálózat ötlete, amely egyfajta koalícióját adhatta volna a különböző ellenzéki elképzeléseknek, kezdeményezéseknek. Ám mire a Szabad Kezdeményezések Hálózata igazán működni kezdett volna, a nemzeti ellenzék zászlót bontott Lakitelken, és ily módon megszűnt a Hálózat egyik legfontosabb pólusa. Ez volt az egyik ok, hogy a későbbiekben a Hálózat átalakult a Szabad Demokraták Szövetségévé. A másik fontos ok a felgyorsuló hazai változásokban keresendő. Ha annak idején a Hálózat egyből politikai szervezetként definiálta volna magát, feltehetőleg elszigetelődik. Az átalakulás egyébként nem volt méregmentes. Előzőleg kérdőíveket küldtünk szét a tagoknak, hogy szerintük milyen irányba mozduljunk el. Ezek közül nagyon kevés jött vissza, viszont amik visszajöttek, azokban szinte egytől egyig az volt, hogy alakuljunk át. Azon, hogy nagyon kevés kérdőív jött vissza, nem kell csodálkozni. Ugyanis a Hálózat megalakulásakor sokan azért csatlakoztak csak hozzánk, mert nem volt még más hasonló szervezet, a későbbiekben viszont sokan átmentek az MDF-hez, vagy egyszerűen elegük lett az aktív politizálásból. Az ellenzők leginkább Bábáék és a keresztény csoport köré csoportosultak. Hogy a Hálózat átalakulása körül mégsem alakult ki egy hosszú válság, abban ott volt a Hálózatot egykor létrehozók mögötti tízéves politizálás tapasztalata is.
Mik a SZETA jövőbeli elképzelései?
Ahogy a politizálás előtérbe került, a régi tagokat is egyre inkább ez köti le, s így egyre kevesebb energiánk marad már a SZETA-ra. De megváltozott a SZETA körüli helyzet is. Azzal, hogy a légkör szabadabb lett, kihasználtuk az egyesülési törvényt, és így a szervezet immár legálisan működik. A növekvő elszegényedésben megnőtt az aktív segítőink száma is, akik támogatásaik révén adókedvezményben is részesülhetnek. Egy új, fiatalabb generációnak adjuk át a stafétát, s mi tanácsadói minőségben fogunk velük együttműködni. A SZETA feltehetőleg a jövőben már „csak” védjegy lesz, hisz a szegényekről való gondoskodás nem lehet kizárólag a SZETA monopóliuma. Leginkább a területi egyesületek finanszírozásában és a koordinációs tevékenységben látom a SZETA jövőbeli feladatát.
Hivatkozott cikkek
- Ottilia [8]