Milyen volt a román elektronikus média helyzete a ’89-es fordulat pillanatában?
Röviden: katasztrofális. Ezen belül a tévé jelentette a mélypontot. Az okok a nyolcvanas évek második felének romániai állapotaiban gyökereztek. Az ország ekkor már rendkívül súlyos gazdasági helyzetben volt. Mind gyakoribbak voltak az áramszolgáltatás zavarai, a „takarékosság” természetesen a tévét sem kerülhette el. Az adásidő az utolsó években gyakorlatilag 2 órára apadt. Az adó este 8-tól 10-ig sugárzott. S ennek az adásidőnek a nagyobbik részét is egy a nézők által ironikus eklektikával Szent Miklós és Szép Heléna kalandjai gyanánt emlegetett vég nélküli folytatásos – az esti hírműsor – töltötte ki. Így történt, hogy a románok, legalábbis itt az Ókirályságban (hogy Erdélyben mi volt, azt pontosan nem tudom, csak gyaníthatom) a bolgárokat nézték, sokan egészen jól meg is tanultak bolgárul. Ezekben az években Bulgária volt számunkra a Nyugat.
Az már magától értetődött, hogy a hatalom ezt a televíziót is a legszigorúbban ellenőrizte. A sorból senki nem lóghatott ki. Ceausescu nagy álma a kínai tömegrendezvények rendjének és fegyelmének „meghonosítása” volt. Keringett egy történet is akkoriban, miszerint Ceausescu egyszer meg is kérdezte Maót: „Mao elvtárs, nálatok tényleg nincs senki, aki elégedetlen lenne?” „Á, dehogy nincs – legyintett volna Mao elvtárs – elégedetlen ember mindig akad, de nálunk valóban maroknyian vannak…” „Mégis hányan?” – kíváncsiskodott tovább a Kondukátor. „Hát, úgy 20 millióan” – vetette oda a Nagy Tanítómester. Amire Ceausescunak kiszaladt a száján: „Hm, éppen mint nálunk”. A „történet” természetesen vicc, a lényege azonban tényleg stimmel: a végén a rendszernek már valóban 20 millió körüli ellensége volt, fokozatosan azok is azzá váltak, akik már közvetlenül a bukás után visszasírták. Az ellenőrzést a legitimitását vesztett hatalom csakis a politikai rendőrségre és az ötvenes évek óta mindenkiben ott élő rettegésre alapozhatta. A sajtó munkatársainak nagyon jelentős része közvetlenül is a politikai rendőrség zsoldjában állt. Sokszor a rangfokozatokat is ismerni lehetett. S ezek az emberek a legutóbbi időkig az állami tévé vezető munkatársai maradtak…
Ezért nevezte a sajtó a TV 1 hírműsorának néhány hónappal ezelőtti radikális átalakítását az állami tv demilitarizálásának…?
Pontosan. Szóval ez volt a helyzet a forradalom pillanatában. A forradalomról sok könyvet összeírtak már. Közismert, hogy a román forradalom az első olyan rendezvénye volt a világtörténelemnek, melyet helyszíni közvetítésben láthatott a hálás közönség. Egyelőre nehéz eldönteni, milyen mértékben követte nyomon és milyen mértékben alakította az eseményeket a televízió. Az a tény, hogy a demilitarizálásra csak néhány hónappal ezelőtt került sor, a második variánst látszik igazolni… A „forradalom”-ban a tv sietve fölvette a Szabad előnevet, s képviselői megpróbálták a tőlük telhető hitelességgel eljátszani az új szerepet, de a stáb „természetesen” a régi maradt. A Szabad Román Televízió alkalmazottai minden válságos pillanatban egyértelműen és a lehető legorcátlanabbul kenyéradó gazdáik mellett tették le a garast.
Akadtak elszigetelt kísérletek, a kommunista rendszer terrorját és börtönviszonyait felelevenítő a Fájdalom emlékezete című sokrészes riportsorozat például, melyet nemigen volt mód betiltani, túlságosan is kilógott volna a lóláb… Az új hatalom természetesen más eszközökkel, más csatornákon át befolyásolta a szerkesztőket, mint korábban, nem annyira a politikai, mint inkább az egzisztenciális nyomás volt az, ami a leghatásosabbnak bizonyult. Azok az emberek, akiknek vaj volt a fejükön, önként, szinte már önvédelemből szolgálták ki a hatalmat, ez volt az egyetlen eszköz helyzetük stabilizálására. Így tehették valamiképpen hasznossá magukat. Arra, hogy szakmai erényeiket latba vetve mentsék át magukat, aligha lett volna esélyük. S jól spekuláltak, hiszen az ellenzék tavaly novemberi hatalomátvételét követően valóban el is veszítették, ha nem is mindig az állásukat, de vezető beosztásukat.
Voltak belső reformtörekvések is, de ezek sorra kudarcba fulladtak. Nem maradt más lehetőség, mint az állami monopólium megtörése, tehát alternatív tévéadók létrehozása…
Erre azonban csak azután nyílt lehetőség, miután a törvényhozás jóváhagyta az új audiovizuális törvényt. Ez 1992-ben következett be. A törvény valóságos robbanást eredményezett az audiovizuális média piacán. Gombamód szaporodtak a tévéadók, kezdetben helyi szinten, fokozatosan azonban mind nagyobb szóráskörzettel. Az akkori hatalom talán föl sem mérte a lehetséges következményeket. Csak ez magyarázhatja azt a meglepő tényt, hogy ez a törvény ma is jó törvény, s hogy viszonylag korán megszületett. (Számos hasonlóan jelentős törvény csak jóval később került a törvényhozás elé, s vagy kioperáltak belőle minden valóban demokratikus vonást, vagy ma is várat magára). Francia mintára létrehozták az ún. Audiovizuális Tanácsot, mely – nem mindig részrehajlás nélkül, jobbára mégis méltányosan – elkezdte osztogatni a frekvenciákat.
Ma már mintegy kétszáz helyi rádióadó és 50 helyi tévéállomás működik az országban. Véleményem szerint – és az elemzők többségének véleménye szerint – ez a szám még túl magas is. Egy ilyen szerkezet hosszú távon nem tartható fenn, hiszen a belső piac reklámkapacitása ehhez semmiképpen sem elegendő, illetve ha igen, csak átmenetileg, gyenge fizetésekkel, silány programokkal, rossz sugárzási feltételekkel. A szelekciós nyomás előbb-utóbb arra kényszeríti az állomások vezetőit, hogy a valóban biztonságos megoldásokat válasszák: jól fizetett szakemberekkel, jó minőségű és magas nézettségű műsorokat állítsanak elő. Ez a sokféleség számára egyetlen lehetőséget kínál, a nézőközönség különböző szegmenseinek sajátos igényeihez való alkalmazkodást.
Ezeknek az adóknak a megjelenése azonban rendkívül jelentős fejlemény volt, hiszen bár csak apró lyukakat üthettek az állami monopólium vásznán, szinte észrevétlenül szitává lyuggatták, holott messziről nézvést érintetlennek látszott. A helyi adók fokozatosan aláásták az állami adó tekintélyét, s szinte észrevétlenül előkészítették a terepet a nagyobb adók számára.
Ez utóbbiak aztán egy csapásra áttörték az állami monopóliumot: az Antenna 1, a Tele 7 abc és a 31-es csatorna (a PRO TV őse) szinte lesöpörték a színről az állami adót. Maga a PRO TV 1995 decemberében jött létre, bukaresti helyi adóként.
Ki hozta létre?
A Mediapro International részvénytársaság, melynek alaptőkéje amerikai és romániai pénzekből állt össze. Az amerikai tőkerész a Central European Media Entreprises Group Ltd. (CME), a közép-kelet-európai médiumokban érdekelt legnagyobb amerikai beruházócsoport tulajdona. E csoportnak nem csupán Romániában vannak érdekeltségei, hanem Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban, Németországban, a balti államokban, s e pillanatban – úgy tudom – éppen egy magyarországi adó létrehozásán dolgoznak. Ezek az adók országaikban csaknem kivétel nélkül a legnagyobb nézettségűek, vagy azok közé számítanak.
Mi a siker titka?
Mit mondhatnék? Ezek az adók azt nyújtják a közönségnek, amire annak szüksége van. Ez idő szerint legalábbis. S ez a nyugati stílusú televízió, a legújabb nyugati filmek és sorozatok, friss és tárgyilagos, jól szerkesztett híranyag. A hosszú szocialista böjt után ez a hallgatóság alaposan ki van éhezve az ilyen típusú tájékoztatásra és szórakozásra, főleg az amerikai filmekre. A poros állami adók ezzel az áruval nem kelhettek versenyre. A kezdetet csaknem kizárólagosan a külföldi produkciók jellemezték, a sajátosan román, mondhatnám hazai produkciók, a politikai vitaműsorok, a kulturális adások, vetélkedők, gyerekműsorok stb. csak később, az adó felfutási periódusában jöhettek létre. Az elképzelés kezdettől fogva világos volt, de ha szükséges, folyamatosan korrigáljuk műsorpolitikánkat.
Számos elemző véli úgy, hogy a PRO TV hírműsorai nem annyira tükrözik, mint inkább kitalálják, mondhatni nyakunkba varrják a „valóságot”, hogy tehát az adó nem a BBC, hanem a CNN receptje szerint működik. Igaz ez?
Ha igaz lenne, az baj lenne, de én úgy vélem, hogy nem igaz, s nem csak a PRO TV-re, de magára a CNN-re sem. Az elemzők sokszor saját tetszetős ötleteiknek esnek áldozatul. A valóságot nehéz, sőt lehetetlen kitalálni. Amit a mi hírműsoraink tesznek, bizonyosan nem ez. Ezek a műsorok az idők folyamán maguk is nagyon sokat változtak, korszerűsödtek, kezdetben inkább a szenzációkra hajtottunk rá, inkább a bulvársajtó stílusából kölcsönöztünk, semmint a CNN-éből, időközben azonban mindinkább a kiegyensúlyozott, úgy is mondhatnám felelősségteljes stílus irányába mozdultak el. Több hírműsorunk is van, s mindeniknek megvan a maga sajátos arculata. A hét óra harmincas hírműsorunk klasszikus stílusú hírösszeállítás, melyet jól átgondolt politikai értékszempontok szerint állítunk össze. Talán éppen ez az, amit az elemzők egyike-másika a „valóság kitalálásá”-nak titulálhat, hiszen ezek a mai román társadalom értékrendjétől gyakran elütő értékek valóban olyan eseményeket favorizálnak, melyeket a korábbi értékszemlélet alapján periferikusaknak lehetett tekinteni, sőt éppenséggel negligálni is lehetett, az európai integráció, a Nyugathoz való felzárkózás perspektívájában azonban már lehetetlen. Ezt a valóságot nem mi találjuk ki, hanem az a nézőpont teszi (a szó szoros értelmében) láthatóvá, melyet érvényesíteni igyekszünk.
A szenzációs, hatásvadász elemekkel is átszőtt hírek a tizenegy órás hírműsorba vándoroltak át.
Egyáltalán: megpróbáltuk vonzóbbakká, ötletesebbekké, nézhetőbbekké tenni a híreket. S úgy tűnik, sikerült, az összes közvélemény-kutatás arról árulkodik. Sőt számos jel utal arra, hogy az általunk meghonosított látásmód az írott sajtó stílusát, látásmódját is alapvetően megváltoztatta, a PRO után már nem lehet úgy hírt írni, mint annak előtte. A dolog nyitja természetesen a tetszési indexben rejlik.
Ne feledd: a PRO kereskedelmi adó, minden a nézettségen múlik. Mindenkinek meg kell adnunk azt, amire számít, és a lehető legszínvonalasabban, legérdekesebben kell ezt megtennünk, csak így tarthatjuk a nézőt a készülékek előtt.
Nekem azonban meggyőződésem, hogy a közönség igényeinek kielégítése nem jelent automatikusan igénytelenséget is. A közönségre aligha lehetne ráerőltetni olyasmit, ami ellentétes az érzékenységével. Aligha érthetek tehát egyet a tetszési index esküdt ellenségeivel, mint a francia Bourdieux-vel például. Túl egyszerű dolog lenne azt hinni, hogy a közönség ízlése, tudatállapota önkényesen modellálható, hogy az amerikai információs nagyüzem züllesztette a mai szintre a közízlést. Az persze komoly kérdés, hogy miért ilyen a közönség, amilyen, de egy kereskedelmi adó nem arra hivatott, hogy megváltsa a világot, hanem hogy profitot termeljen, azaz hogy kielégítse a közönség létező igényeit.
A PRO-nak azonban mintha mégis sikerült volna már megváltani a világot. Sokan vélik úgy, hogy a tavaly novemberi romániai fordulatban oroszlánrésze volt annak a szemléletnek, melyet a PRO TV honosított meg elsőként a román társadalomban.
Ez természetesen igaz lehet. De ez esetben sem mi találtuk ki a valóságot. Mi csak követtük és kiaknáztuk a román társadalomban – jószerével tőlünk függetlenül – beindult változásokat. Iliescu és médiaszakemberei mindent megtettek, hogy kitaláljanak egy valóságot, de vállalkozásuk, bármennyire is az átlagember legalantasabb ösztöneire alapoztak, bármennyire is a nemzeti hiúság legyezgetését, a legorcátlanabb hízelgést választották, megbukott, mert természetellenes volt. Az emberek belefáradtak a hazugságba, a gyűlölködésbe, az örökös készenléti állapotba. Ugyanúgy ráéheztek a stabilitás, a bizalom, a jóhiszeműség nyugati értékeire, mint az amerikai filmekre vagy a szappanoperák derűjére. Jólesett kicsit kinyújtózniuk.
A fordulatot megelőző években a nacionalista sajtó és a nacionalista hatalom azt a látszatot igyekezett teremteni, hogy Romániában a nagy, a túlnyomó többség nacionalista, hogy a xenofób indulatok szinte általánosak. A sajtó és az audiovizuális médiák nagyobbik része is ezt a torz eszmét igyekezett a közvéleménybe sulykolni. A valóság azonban egészen más volt. Nincs olyan társadalom, amelyikben a többség nacionalista lenne. Ebből a feltevésből kiindulni Romániában mégis szerfelett kockázatos vállalkozásnak tűnt. A jó üzlet azonban elképzelhetetlen kockázatok nélkül. Jelentős nyereségre csak jelentős kockázat árán lehet szert tenni. Egy helyes feltevés az üzletben (akárcsak a politikában) a sikeresség záloga lehet. Mi (egészen pontosan a tulajdonosok) vállaltuk (vállalták) annak a kockázatát, hogy tévedünk, mert valójában meg voltunk győződve, hogy a kockázat nem komoly, hogy a hallgató nem kapcsolja ki a készüléket, ha a magyarokról esetleg az igazságot és nem a nacionalisták által terjesztett képtelenségeket mondjuk el. S nem tévedtünk. Ez több szempontból is elégtétel volt számunkra. Szakemberekként és románokként is kihúzhattuk magunkat (egy icipicit).
De a változást ebben az esetben sem mi idéztük elő, mi csak érzékeltük, és megszólaltattuk a többségivé vált meggyőződést, hogy ami korábban zajlott, az folytathatatlan. A hatalom fokozatosan elveszítette minden legitimitását. Az persze igaz, hogy a PRO TV nagy hallgatottsága révén állásfoglalásaink, adásaink tárgyilagos, kiegyensúlyozott hangvétele erősítette és visszaigazolta a közvélemény hangulatváltozását. Az adó közvélemény-kutatást is finanszírozott a választás alatt, az előrejelzések fontos szerepet játszottak abban, hogy az eredményt nem lehetett meghamisítani. Az, hogy az állami adó becslései mellett a mi becsléseink is megjelentek, lehetetlenné tette az adatokkal való túlságosan durva manipulációkat. Senki nem vállalhatta az ezzel járó kockázatot. A választások estéjén a PRO TV nézettsége 60 százalékra ugrott, ami valóban fantasztikus teljesítmény volt. A hatvan százalék fölötti nézettség bármelyik nyugati tévétársaság számára az álomhatár.
Hogyan jutottatok idáig?
A tavalyi év adatainak elemzése a nézőszám megkétszereződését mutatja. Főként a városi környezetben, ahonnan nézőink többsége kikerül. Adásaink jelenleg az ország területének mintegy 55 százalékán foghatóak, a városokban azonban, ahol kábeltévés hálózatok is léteznek, mindenütt jelen vagyunk. Ezen a piacon a PRO TV nézettsége 1996 januárjában 22 százalék körül volt, és december végére 44 százalékra kúszott fel. Ebben – nem pusztán hazabeszélek – óriási szerepe volt annak a kutatóintézetnek is, melynek egyik irányítója vagyok. A kutatásokat természetesen nem mi végezzük, mi csupán megrendeljük őket. Ez a világon mindenütt így történik. Az adók független közvélemény-kutató intézetekre bízzák a feladatot. Mi a CSOP (Közvélemény-kutató Központ) szolgálatait vesszük igénybe. A Központ a múlt év márciusától végez számunkra felméréseket. A mi feladatunk az, hogy az általuk (és más intézetek) által rendelkezésünkre bocsátott adatokat feldolgozzuk, értékeljük, a kidolgozandó stratégiára javaslatokat tegyünk. Az egyik legfontosabb feladatunk annak a képnek a felderítése és folyamatos figyelemmel kísérése, melyet a nézők az adóról kialakítanak. Ezt a képet nagyon sok szempont figyelembevételével értékeljük és igyekszünk alakítani. Egészen pontosan nem csak mi alakítjuk, a kép voltaképpen az adó és a közönség folyamatos egymásra hatásában alakul. Mi természetesen megpróbálunk kezdeményező szerepet játszani, de nem csupán alakítani engedjük magunkat, kezdeményezéseinkkel mindig megpróbálunk elébe is vágni a közönség várakozásainak. Az új adásokat – mielőtt rendszeresítenénk – minden esetben hosszadalmas ellenőrzésnek vetjük alá, élőben teszteljük őket.
Mit mutatnak ezek az elemzések: kik nézik – elsősorban – a PRO TV-t?
A nézőtábor összetétele szempontjából is nagyon jól állunk. A PRO TV közönsége nagyon jó közönség. A felső- és középfokú végzettséggel rendelkező férfiak és nők dominálnak. Az állami tv nézőinek többsége ezzel szemben az elemi vagy középfokú iskolák végzettjeinek soraiból kerül ki. A mi közönségünk túlnyomó többségét ráadásul a negyven év körüli felnőtt lakosság és a fiatalok alkotják. A társadalom viszonylag jól kereső rétegei is főként bennünket néznek, ami a reklámbevételek szempontjából egyáltalán nem lényegtelen.
Melyek a legsikeresebb műsoraitok?
A legnagyobb nézettsége a fél nyolcas hírműsornak van. Ez megközelíti az 50 százalékot. Az állami tévé hírműsorának nézettsége, minden erőfeszítés dacára sem haladja meg a 35–40 százalékot. A leglátványosabb ugrást a különböző vetélkedők, a Tudsz és nyersz , illetve a Nézed és nyersz vele jelentették, ezek nézettsége ma is meghaladja a 30 százalékot, ami már fő adásidőbe illő nézettség, annak ellenére, hogy ezek a műsorok a fő adásidőn kívül zajlanak. Ezt követik a filmek, melyekre szintén nagyon sokan kíváncsiak, és persze a folytatásosok. A legnagyobb nézettsége az X akták nak van, ez egy adott pillanatban meghaladta a hírműsor nézettségét is. Nagyjából ez a hierarchia. A filmeket is megpróbáltuk tipizálni. A néző tudhatja: ha hétfő van komédiát, ha kedd, akkor folytatásost, ha szerda, szerelmi románcot, ha csütörtök, kalandfilmet, ha péntek, horrort lát (fő adásidőben természetesen). A PRO-n mindenki könynyedén rátalálhat arra, amit keres.
A politikai műsoroknak mindig nagy jelentőséget tulajdonítottunk, még ha ezek nem is tartoznak a legnagyobb nézettségű programok közé. A nyereség ezek esetében nem közvetlen, de nem is elhanyagolható. Hosszú távon a politikai kultúra alakulása, a külföld iránti nyitottság, a nyugati értékekbe vetett bizalom, nem csupán a fogyasztási szokásokat, hanem a belső piac alakulását, a jövedelmek növekedését stb. is befolyásolhatja, egy komoly kereskedelmi tévé számára tehát elsőrangú jelentősége van. Romániában a magán tévéállomásokat nem kötelezi törvény kulturális műsorok sugárzására (mint Magyarországon például), ennek ellenére nemrégen indítottunk be egy eléggé kedvelt kulturális műsort, melyet a legjelentősebb hazai irodalomkritikus szerkeszt. A politikai kulturális műsorokból is napi választékot alakítottunk ki. Ezeket a késő esti órákban sugározzuk, és másnap délelőtt általában megismételjük. Az adott adásidőre vetítve ezeknek is magas a nézettségük, bár abszolút számban nyilván jóval kevesebben nézik őket, mint a fő adásidő műsorait.
Az adó ellen leggyakrabban felhangzó vád, hogy a közvélemény, sőt az egész közélet amerikanizálására törekszik, hogy egyfajta kulturális imperializmus szolgálatában áll… Mennyiben érzed ezeket a vádakat megalapozottaknak?
Majdnem semmiben. Azok az értékek ugyanis, melyeket ezek a filmek, ezek a műsorok terjesztenek, egyáltalán nem amerikai értékek, inkább a nyugati civilizáció egészének értékei: a pluralizmus, a szakszerűség, a vállalkozó szellem, az emberi méltóság, a választási és véleményszabadság. Mitől lennének ezek kizárólag, vagy akár főként amerikaiak? Már önmagában az a tény, hogy a mi meglehetősen köldöknézéshez szoktatott közönségünk ezeket az értékeket preferálja, arra utal, hogy itt nem sajátosan amerikai, hanem egyetemes emberi értékekről van szó. Megpróbálkoztunk francia filmekkel is, de a románok legendás franciaimádata dacára sem kellettek a nézőknek. Én sok mindenben igazat tudok adni a francia kultúra védelmezőinek, a francia különállás híveinek, de nekik sem ártana magukba nézniük, a híres francia egyetemesség mintha már nem is lenne olyannyira egyetemes. A nézőnek nagyobb szüksége van az amerikai példára. Nálunk meg különösen. A civil társadalom feltámasztásában, az autonóm politikai gondolkodás képességének kialakításában ezeknek a részben valóban amerikai eredetű, de nézetem szerint egyetemesen emberi értékeknek meghatározó szerepük volt és van.
Abban, hogy az emberek végre teljes jelentőségében fölismerték a Nyugathoz való tartozás jelentőségét, hogy a kezdetben csupán érzelmileg megalapozott reakciók fokozatosan racionálisakká váltak, nekünk is megvolt a magunk szerepe. Mi vagyunk az egyetlen olyan nem kormányzati intézmény, melynek ebben a vonatkozásban – a civil társadalom részeként – saját programja is van. Módszeresen bemutatjuk a NATO-t mint intézményt, ismertetjük célkitűzéseit, azt a politikai normarendszert, melyre tevékenységét alapozza, funkcióit, történetét. Igyekszünk föltárni a csatlakozás előnyeit és természetesen esetleges hátrányait is. Azokat a felelősségeket, melyeket nekünk kell vállalnunk. Tervezünk egy PRO-karaván elnevezésű vándorforgatást is, mely helyszínről helyszínre haladva jut majd el Brüsszelbe, s bemutatja azokat az országokat, melyek társaink lesznek majd a szövetségben. Az út Budapesten kezdődik és Madridban ér véget.
Említetted, hogy a CME-hálózat nem csupán Romániában, hanem Kelet-Közép-Európa-szerte mindenütt működtet kereskedelmi adókat. Milyen helyet foglal el ezek sorában a PRO?
Egyike vagyunk a legsikeresebbeknek. De meg kell jegyeznem, hogy a CME-hálózat adói mindenütt sikeresek. Csehországban a Nova nézettsége a mi nézettségünknél is nagyobb, egy ideig meghaladta a 60 százalékot, azóta picit viszszaesett, ma 59 százalék, de az állami televízió nézettsége ott sem haladja meg a 26 százalékot. Nagyon sikeres a szlovákiai testvéradó, a Markiza, ennek nézettsége is 45 százalékos az állami tévé 21 százalékos nézettségével szemben. Szlovénia: a POP TV a maga 32 százalékos nézettségével szintén nem marad el az állami tévé mögött (az is 32 százalék). Mindenütt komoly versenyben vagyunk.
És egymással milyen kapcsolatban vagytok?
Nagyon fontos kérdés. Ezek az országok ebben a pillanatban mind szinte görcsösen a Nyugatra függesztik tekintetüket, s így nem mindig veszik észre azokat a lehetőségeket, melyek az egymással való együttműködésben rejlenek. Pedig ezek az előnyök evidensek. Ebben a vonatkozásban sajnos mi is csak a legutóbbi időben kezdtünk el tapogatózni, s ébredtünk rá arra, hogy a térség nyugati integrációjának egyik legfontosabb akadálya a regionális bizalmatlanság, az a rossz szokásunk, hogy mások hátrányára próbáljuk előnyös helyzetbe játszani magunkat. Meg kell értetnünk a közvéleménnyel, hogy az európai integráció nem valamiféle zéró összegű játszma, melyben minden siker, amit mondjuk a magyarok elérnek, a mi kudarcunk gyanánt lenne értékelendő, hanem hogy a másik sikerei esetleg számunkra is hasznosak lehetnek. Ha normalizáljuk kapcsolatainkat, s úgy tűnik, hogy erre soha nem voltak olyan jók az esélyek, mint manapság, egymás sikereit saját érdekünkben is kamatoztathatjuk. Magyarország ígéreteket tesz arra, hogy ha nélkülünk jutna is be a NATO-ba, minden eszközzel segíteni fog bennünket a bejutásban. Én hajlok arra, hogy ezeknek az ígéreteknek hitelt kell adnunk. Azt hiszem, hogy a magyarok igazat beszélnek, amikor azt állítják, hogy a szó szoros értelmében érdekeltek Románia európai integrációjában. És azt hiszem, ez nem csak a magyar kisebbség miatt igaz, hanem amiatt is, hogy a magyar gazdaság komolyan érdekelt a román piacokon.
A román televíziózás történetében először épp a PRO TV-nél esett meg, hogy budapesti tudósítóként egy olyan fiatalember bukkant fel a képernyőn, a bukaresti Barabás Balázs, akinek már a neve is – szinte hivalkodóan – magyar…
Igen, mi sem természetesebb számunkra, mint hogy egy szomszédos ország fővárosából olyasvalaki tudósítsa a román nézőt, aki nem csak ismeri az adott ország nyelvét, kultúráját, szokásait, de legalább olyan erős érzelmi szálakkal kötődik a szóban forgó országhoz, mint a hazájához, esetünkben Romániához. A legfontosabb persze az, hogy Barabás, amint azt te is láthattad, kitűnően végzi a munkáját. Igen, ilyen „apróságok”-kal kezdődik, de nagyon reméljük hogy ezekkel azért nem ér véget. Örömmel tölt el, hogy a magyarok ma már a kormányban is ott ülnek… Ennek a ténynek is nagyobb az ideológiai, mint a gyakorlati jelentősége. A mi nézőközönségünk a jövő Romániáját képviseli. Fiatal nézőink memóriájába most kerül be az a szoftver, melynek alapján a jövő román társadalma feltehetően működni fog. Azt kell hinnem, hogy a dolgok jó irányban (vagy legyünk szerényebbek jó irányban is) haladnak…
Adja az a műholdas nagy ég, hogy a próféta szóljon belőled.
Végül is miért ne?
- Játéktér [6]