Levelek Takács Zsuzsához

Ambrus Judit [1], Takács Zsuzsa [2]

Kedves Zsuzsa,

Olvasom Keresztes Szent János-fordításod, s úgy gondolom, az ő műveinek magyarítása nemcsak afféle muszáj fordítói feladat volt számodra, hanem mintha ennél sokkal szorosabb szálak fűznének a szerzőhöz. Miért épp őt választottad? Hogyan találkoztál írásaival? S az én Önéletírásom fordítását nem tervezed? Nagyon örülnék neki, s felteszem, Ernő atya, a sarutlan karmelita sem bánkódna az új fordítás miatt.

Várakozással,

Teréz Ávilából
vagy ahogy ti szólíttok mostanában,
Avilai Szent Teréz

Madre Santa, Senequita de San Juan de la Cruz,

!qué me disculpe! Nem tudom, nem modortalanság-e nemet mondanom egy szent felkérésére. Főleg ha hibátlan helyesírással olvasom levelének hitelesített magyar fordítását, mivel, ugye, az Ön spanyol nyelvű leveleiről – konspiratív okokból – ezt nem lehetett elmondani. Az Ön korában, a XVII. században egy spanyol nő nem írhatott hibátlan helyesírással, de ha mégis, ez a furcsaság az Inkvizíciónak könnyen szemet szúrhatott volna. Rossz fényt vetett a betűvető származására. Vajon nem zsidó vér folyik-e ereiben? – kérdezgették az inkvizítorok. Hát igen, mi tagadás, az folyt az Ön ereiben, ahogy ez mára már köztudott, és szerencsére nem több, mint irodalmi érdekesség. De kérdésére visszatérve, egyenesen meg kell vallanom, nem tervezem és nem is érdemlem meg, hogy lefordítsam önéletrajzát, a Belső várkastélyt. Azon­kí­vül hogy lassan dolgozom, már nem is élek olyan sokáig, hogy megtehessem.

A Keresztes Szent János-versek fordítása valóban nem muszáj munka, kis költői túlzással sorsszerű és kényszerű volt. A múlt század hetvenes éveiben Weöres Sándor magyar költő és csodagyerek a Kas­sák Művelődési Házban – amikor feleségével Károlyi Amyval közös estjüket fiatal költőként bevezettem –, valósággal felszólított erre a feladatra. Maga, ugye, spanyolos? – kérdezte. Akkor magának kell lefordítania Keresztes Szent Jánost, hiszen még nincsenek meg a versei magyarul – mondta. Ezt követte egy madridi továbbképzésen a San Juan de la Cruzról szóló szövegelemzési óra. Azon is a híres sor elemzése, melynek olvastán „vallásos rettegés fogta el” Menéndez Pelayót, a spanyol filológia legendás alakját. A sor, a „rompe la tela de este dulce encuentro” volt, azaz a misztika hallatlan és halhatatlan merészségű sora, amit a következőképpen fordítottam le: „Találkozásunk hártyáját szakítsd el!” (Sajnos az „édes” jelző a szótagszám miatt ki kellett, hogy maradjon a sorból.) Telitalálat volt azonban, ha szabad ezt mondanom, a sokértelmű szó (vászon, hályog, háló) szótárban fel nem sorolt jelentésének hártyaként való visszaadása. A megoldást a szerző verseihez írott több mint ezeroldalas Magya­rá­zataiban találtam meg, ahol is elmondja a költő, hogy a belső szerveket burkoló réteg, a „tela” választja el egymástól a szerelmeseket. Ennek kell elszakadnia a lélek, a Menyasszony és a Vőlegény, Krisztus találkozásakor. Évek múlva pedig egy szép napon felhívott a Helikon Könyvkiadó szerkesztője, Zirkuli Péter, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a mindössze nyolcszáz soros költői életművet. S mindez anélkül, hogy egy lépést is tettem volna azért, hogy a világirodalom egyik legtöbbet idézett költőjét magyarra fordíthassam! San Juan de la Cruz verseinek és prózájának fordítása, a hatalmas szakirodalom egy-egy fejezetének megismerése hét évembe telt. Szakirodalmat olvastam a madridi könyvtárakban, elmentem Ávilába a karmelita kolostorba, végigböngésztem az angol és francia, olasz versfordításokat. Voltam Cádizban, egy illatmúzeumban (!), érzékelhetővé vált számomra a versek teológiai hátterén túl, túl verszenén, plasztikus képiségen, a versek arab (szufi) hatásból származó illatháttere is. Mégis úgy érzem, hogy semmit nem tettem érte. Úgy érzem, a költői életmű magától fordítódott magyarra. A ’88 karácsonyán megjelent kötet a könyvpiac nagy sikere volt. Alig egy hónap múlva felhívott egy ismeretlen karmelita szerzetes, aki évtizedeken át villanyszerelőként kereste kenyerét, és elmondta, hogy Keresztes Szent János ötven sötét éven át volt napi olvasmánya. Őtőle értesültem a húszas években készült, Szeghy Ernő-féle prózafordításról, mely nagy segítségemre volt a sokkal nagyobb munkát jelentő prózafordítás elkészítésében. Nem múlik el év, hogy ne találkoznék valakivel, vagy ne hívna föl egy-egy ismeretlen, akinek megváltoztatta az életét egy-egy Keresztes Szent János-vers vagy prózai olvasmány. Amikor látom a spanyol szakkönyvtárak és egyházi gyűjtemények polcán Ernő atya és az én fordításaimat, szinte elszégyellem magamat, hogy nem érintett olyan hevesen a versek hőfoka, mint olvasóimat. Mintha csak a téglát égettem volna egy templom felépítéséhez.

De enero y Budapest, 07. 2008.

Kedves Zsuzsa,

örömmel tapasztalom, hogy az eszme és gondolatiság nem idegen Magától, hogy sok versének a gondolatiság vet ágyat, ha megengedi ezt a képet egy idős úrtól.

Manapság a Maguk jelenének magyar költészetében mintha ezt a fajta költészetet kevesen űznék, bár lehet, hogy ebben tévedek, sajnos nem minden kötet jut el hozzám. De kérdezném, miért éppen ezt a (számomra egyébként kedves) utat választotta? Kik voltak Önre hatással e választásban, s egyáltalán, nevezhető-e ez választásnak?

Ne haragudjon, ha már tollat ragadtam, feltennék egy másik kérdést is, bár jómagam is voltam „ez s az egykor”, azért meghökkenve olvastam prózakötetét, A megtévesztő külsejű vendéget, amely alcíme szerint a Maga Önéletrajzait tartalmazza. Ez a sokféle mind Maga? Maga valami és annak az ellentéte is? Vagy hogyan is értsem?

Füst Milán

Tisztelt Mester,

nem is tudom, minek köszönhetem kitüntető figyelmét. Aligha hiszem, hogy emlékszik arra a tizenkilenc, maximum húszéves lányra, aki egy évfolyamtársával (későbbi férjével) a tisztelettől lábujjhegyen, Orbán Ottó fogalmazását kölcsönözve: lobogó fülekkel meglátogatta otthonában, és elszörnyedve tapasztalta, hogy íróasztalában nemcsak zseniális írások, ha­nem lázas emlékezete szerint felülről a második fiókban a Várady Szabolcs által már halhatatlanná tett köpőcsésze lapul. Mit lapul? Pompázik, és va­lóság­gal ki­virul, amikor Ön előveszi, és teljes felkészültséggel használja is éppen. – Továbbá, talán hallott a Nyugat százéves évfordulójára rendezett hatalmas ünnepségről, ahol az Ön két verse is elhangzott az egykori lány, azaz az én előadásomban. Mindez levele érkezése előtt, tehát egyáltalán nem hálából. A Levél a rémületről és a Búcsú mesterségemtől című verseit felolvasva az egykori látogató valóban: megrendült. Ez utóbbi vers gondolatisága miatt írták az Ön nevét az enyém mellé. Hogy miért, ez valahogyan csak akkor világosodott meg számomra. Így hangzik művének három halhatatlan sora: „Megúntam, mondom, igen e keserűt/ a mesterségem megútáltam: rohanó bábákat az éjben, a sok születést én lessem, s ami megelőzi.” Záró­jelben még azt is meg kell jegyeznem, hogy kéjjel írtam hosszú ékezettel a megúntam és a megútáltam igét. Amit a gépem azonnal vörössel alá is húzott, holott így kell ejteni szerintem is: hosszan és élvezettel, mind a kettőt. Különösen akkor, ha a helyesírási vasszabály szerint újabban ez tilos. Az Önére hajazó néhány sorom pedig (mely Az üdvözlégy, utazás! című kötetben található) így hangzik: „Újabban mégis kiábrándulást érzek / úntat (szintén hosszú ú-val) ez a kényszeres ismétlődés […] szekerek rázkódása, edény- / csörömpölés, ülések vörös kárpitja / rajta a szüntelen születő, bebugyolált újszülöttek.” Ha az Ön rám gyakorolt hatása ez a megfogalmazás, azaz szellemujja vonta e sorokat, elnézést, hogy magamnak nem jutott eszembe, és köszönetem érte. Arra, hogy életrajzaim vannak, és nem csak életrajzom van, szívesen gondolok. „Ez mind én voltam egykor” jegyezte Ön is nyelvfilozófiai művének bátor címválasztásául a legelső lapra.

Hogy Rimbaud ismert mondását idézzem: „az igazi élet másutt van.” Pessoa szerint meg legalább két életünk van, az egyik, amit gyerekkorunktól álmodunk magunknak, és a másik, amelyet élünk, és ez az utóbbi teljességgel hamis. Továbbá azt is mondja még, hogy a gyakorlati élet az öngyilkosság legbiztosabb, bár egyúttal legkényelmetlenebb módja is. Tengelyi László pedig Élettörténet és sors­esemény című könyvében a néha egész életünkre fényt vető – József Attila verseiből (is) ismert – ha­sadásról a következőket állapítja meg: „Önkéntelenül is azt hisszük, hogy egyszeriségünk és megismételhetetlenségünk forog kockán, valahányszor felfeslik a történeteknek az a szövedéke, amellyel önazonos­ságunkat rögzítjük.” Holott, tehetjük hozzá, ismét csak Tengelyit idézve, „[h]elyettesíthetetlenségünk végső forrását legkevésbé sem azokban az újra és újra elmondott történetekben kell keresnünk, amelynek magunk vagyunk a hősei, hanem azokban az egy­szeri és megismételhetetlen sorseseményekben, amelyek az önmagunkból való kilépés igényét a megszüntethetetlen másság és idegenség erejével szegezik nekünk”. Az elmúlt tíz-tizenöt évben talán ez a kérdés foglalkoztatott leginkább, és ezzel kapcsolatban fülem minden lehetséges válaszra kiéle­sedett. Nemrég egy koncerten Vásáry Tamás Schumann zenéjének párbeszéd jellegére hívta föl a hallgatóság figyelmét. A Karnevál című mű ürügyén a zeneszerzőben rejlő kettős én, az álmodozó Eusebius és a fékezhetetlen Florestán rivalizáló jelenlétére.

Híve és hű olvasója

Kedves Zsuzsa néni!

A múlt héten az iskolánkban volt Füst Milán, aki örült, mikor mondtuk, hogy Maga is jön hozzánk előadni, s mondta, hogy ír Magának levelet, azt is megkérdeztük, miről.

S mivel elárulta, az ő kérdéséhez szeretnék kapcsolódni. Azt szeretném kérdezni, van-e egy írónak, költőnek saját életrajza. Az az életrajza, amit megír, vagy amit tetszik tudni igazolni, hogy tényleg megtörtént? És Zsuzsa néni mindig az igazat írja magáról? S mikor tetszik igazat mondani, s mikor nem?

Más: úgy hallottuk, hogy Zsuzsa néninek van gyerekverskötete, és azt is hallottuk, hogy van unokája, bár lehet, hogy ez is a néni költői pályájának kitalációja, ám ha mégsem, nem tervezi, hogy új kötettel lepje meg őket?

Csalavári Csilla
Jelmez- és Maszkkészítő Szakközépiskola
első oszt. tan.

Ui.: Ja, és hogy születik egy vers?

Kedves Csilla!

Nagyon örülök a levelednek. Gratulálok, hogy fölvettek egy ilyen nagy társadalmi igényt kielégítő iskolába, mint amilyen a Jelmez- és Maszkkészítő Szakközép. A színházak részéről termékeitekre eddig is volt igény, de a jövőben, gondolom, a termékeitek iránti kereslet erős növekedésnek indul majd. Vagy nem hivatásszeretetből, esetleg a pályaépítés biztonsága miatt választottad az iskolát, hanem mert a lakhelyedhez ez volt a legközelebb? Remélem, nem erről van szó. Én gyerekkoromban már tudtam, hogy költő leszek. Többször fel is tettem magamnak a kérdést, mi legyek inkább, költő vagy boldog. S bizony az elsőt választottam mindannyiszor, pedig lehet, hogy nem döntöttem jól. Ámbár anélkül, hogy ez a vágyam teljesült volna, nem lehettem volna boldog. Így mégiscsak kijutott nekem jó meg rossz is. Amikor meg az unokáimmal együtt vagyok, olyan önfeledten viselkedem, hogy bármelyik létszámhiánnyal küszködő óvodába felvételt nyerhetnék. Persze életünk alakulása nem feltétlenül a döntésünktől függ. Sokan mást tanulnak, mint szeretnének, van, aki utál tanulni. Még azt is hallottam, hogy valaki pénzért vásárol bizonyítványt, diplomát, és akkor mindenki azt hiszi róla, hogy elvégzett egy főiskolát vagy egyetemet, ért valamihez, stb. De még az is előfordul, hogy bár nem mi rajzoltuk a diplománkat, hamisítottunk alá egy kitalált nevet, és ütöttük a dokumentumra gyereknyomdánk legszebb pecsétjét, akkor is kudarcot vallunk a gyakorlati életben, mert egyszerűen másra születtünk. Ezért nem szeretek hivatalos életrajzot írni, adataim nem sokat mondanak, pontosan a lényeg marad ki belőle. Azért vagyok író, hogy rájöjjek, ki vagyok. Persze jó játék is keresgélni, megpróbálni magunkat, milyenek lennénk maszkban, maszk nélkül, elmennénk-e madárnak vagy éppen fekete zongorának, ahogyan ezt versében Ady Endre is felvetette. Képzeld el, a kislány unokám, aki szőke, kék szeme van, és nyolcéves, az iskolai jelmezbálra sötétbarna hajú és fekete szemű barátnőjével két Lottinak öltözött. Sárga pamutból copfot és frufrut csináltak nekik a mamáik, egyforma ruhát és kalapot és lakkcipőt vettek, és a tanárok összetévesztették őket!

Képzeld csak el, a hónap elején az a megtiszteltetés ért, hogy meghívott az Eötvös Gimnázium egy diákokkal való beszélgetésre. Azt hittem, alig lesznek, hiszen ki olvas manapság verset? De sokan voltak. A diákok között a tanárok már előzetesen szétosztották a verseim fénymásolatát, és körbeadták a Rejtjeles tábori lap című vékonyka, naplószerű bejegyzésekből készült kamaszverseimet. Annak idején a karácsony tájt megjelentett könyv pillanatok alatt elfogyott. Na, nem azért, mert olyan nagy siker lett volna, hanem mert a forgalmazó karácsonyi zsákbamacskát készíttetett a gyerekeknek, és abba belesüllyesztették az én újszülött kis kötetemet, ezt a szeme-sem-kinyílt könyv-kismacskát. Gondolhatod, hogy mekkora öröm volt most számomra, hogy diákok kezében a sehol be nem szerezhető könyvem egy példányát láttam. Persze, tudom, hogy valaki vagy valakik a kezükbe adták a könyvet, és itt egészen pontosan a két magyartanárra gondolok, Bacsó Péterre és Forgács Róbertre, akik képesek arra, hogy megszerettessék a gyerekekkel az irodalmat, íróvendégeket hívjanak az iskolába, holott az irodalom szeretete nem váltható pénzre és sikerre.

Hogy születik a vers? Elmondom. Egy alkalommal ültem egy buszban, kinéztem az ablakon. Esett az eső, sötétedett már. Hirtelen fékezett a busz a piros lámpánál, fölnéztem. Egy vendéglő üvegablakánál álltunk éppen, és az ablakban egy táblára kiírva a következő állt: Ma: halnap. Tudod, hogy a hal mi­lyen egészséges táplálék? Nos, hát ezt hirdették. Nekem viszont nem tetszett a szöveg, miért nem találtak ki valami mulatságosabb szöveget, bosszankodtam. Hirtelen a következő ötlet jutott az eszembe: Halnap? Holnap! Alighogy kimulattam magam ezen a változaton, eszembe jutott, hogy az égvilágon senki nem hirdetne így, hiszen akkor úgy járna, mint a mesebeli Kaszás, aki beleegyezik abba, hogy a kiszemelt áldozatért másnap megy el, és ezért szerződést köt a kiszemelt emberrel, hogy másnap, azaz: holnap érte jön. Ahányszor csak megjelenik, csak felmutat az ember a nagy betűkkel falra írt szövegre. A holnap: halnap szöveg, ha reklámnak nem is, gyerekversbe öltöztetve megfelelt, és bekerült A magyar költészet kincsestárának gyerekverseket összegyűjtő zöldfedeles, aranybetűs nagykönyvébe, a Csibe­ré­bi­be. Csatolom is levelemhez a fénymásolt verset.

Leveledet köszönve, sok szeretettel:

Zsuzsa néni

Melléklet:

Panasz a végállomáson

Micsoda iszony!
Ülök a buszon,
S velem egy uszony
Az autóbuszon.
Ne nézzen halnak,
Holnap van halnap.
Holnap, ha huszon-
Hatezer uszony
Úszik a buszon,
Nem veszem zokon.
De ma még ma van,
Utaznék magam!

Kedves Hölgyem,

Elárulok Magának valamit, a Viszonyok könnye és a Tárgyak könnye című, oly sokat dicsért köteteit a kezembe vettem végre, ha ennyit dicsérik, ki ne maradjak belőlük. A könyvtárból vettem ki, s ennek nagyon örülök, mert legalább társamra találtam benne.

Most tényleg nem akarok kitérni arra, hogy micsoda címek ezek, hogy lehet a tárgyaknak könnyük, de ez most nem érdekes, hanem, mondja, mit titokzatoskodik Maga mindig. Tudja meg, köteteit egy olvasójuk teleírta megjegyzésekkel, ilyenekkel, hogy: „kicsoda?”, „mit?”, „mi?”, „miért?”, mondja, nem vol­na jobb egyenesen beszélni? Miért olyan fontos Magának a titok, a rejtély, jó, megengedem, olykor a misztikum. Miért hogy olykor egy-egy verséről nem lehet eldönteni, ez most istenes vagy szerelmes vers-e? Nem lehetne egy kicsit nyíltabban? Hát, ha megenged még egy tanácsot is, vállalja magát, Zsuzsa!, az ugyanis a helyes.

Válaszát várom,

Dr. Egyenesfalvy-Egyeness Egon,
Okl. mérnök
Aki szintén ballonkabátos,
De legalább megmondja, kicsoda

Dr. Egyenesfalvy Egyeness Egon okl. mérnök úr kezeihez:

Tisztelt Mérnök úr! Kedves Egon!

Az az érzésem, hogy Ön figyelmes olvasója a mai magyar irodalomnak, és ez egy mérnöktől igazán példás dolog. A múltkor ugyanis költő kollégám, V. Sz., aki az ön ajtószomszédja, egy Egon aláírású olvasói levelet kapott. Ha nem tudnám, hogy V. Sz. hol lakik – azonban tudom –, azt hinném, hogy mind a hárman egy házban lakunk. Igaz, hogy az én ajtószomszédom nem Egon, hanem Aladár névre hallgat, de szintén okleveles mérnök, és amúgy a Népszabadság Varga Lajos Márton szerkesztette kulturális rovatának, ha lelkesnek nem is lelkes, de legalább: rendszeres olvasója. Történt egyszer, hogy egy vasárnap délután dúlt állapotban becsöngetett hozzám, nagyokat csapdosva a kezében tartott kulturális mellékletre. Azonnal arra gondoltam, hogy valami rossz fát tehettem a tűzre, és ennek híre épp újságolvasás közben jutott a fülébe. Égve felejtettem például a lámpát a ház pincéjében, nem zártam kulcsra a bejárati ajtót, stb., a lista végtelenségig bővíthető. De nem erről volt szó, hanem egy versről, amelyet ráadásul nem is én írtam, hanem fiatalabb pályatársam, Imreh András. Szomszédom orrom elé tolta a vörös tintával bekeretezett verset, és felszólított, olvassam el, és mondjak őszinte véleményt, van-e a versnek egyáltalán értelme, azon kívül, hogy a költő nyilván jó tiszteletdíjat kap érte. A verset azon nyomban elolvastam, és azt válaszoltam Aladárnak, hogy sajnos van értelme, és jó vers. Mondanom sem kell, nagyot csalódott bennem, és én keservesen megfizettem bátor kiállásomért, legalább fél éven keresztül nem volt a segítségemre leszakadt redőnyöm kikötésében, csepegő csapom elhallgattatásában stb. Az életrajzzal azonban más a helyzet. Ha önéletrajzot írok, elfog az idegenkedés. Egyetlen példát hozok fel, talán Egon is hajlik rá, hogy belássa, van benne valami igazság. Mások tapasztalatával egybecsengően hosszú évekbe tellett, hogy megtanuljam a nevemet és életrajzi adataimat. Éveim számával pedig eleinte (és manapság is) komoly bajban voltam (és vagyok), mert mire megtanultam, hogy – mondjuk – kétéves vagyok, máris hármat kellett volna válaszolnom a kedveskedő kérdésekre, aztán négyet, és így tovább. Ha nem is a végtelenségig, a mára már irreális számokig. Bár a hozzám hasonlóan élemedett korú emberek egybehangzóan kijelentik, hogy nem annyinak érzik magukat, mint ahány évesek, hanem fiatalabbnak. Továbbá azelőtt a kézirat leadása és megjelenése között gyakran évek teltek el. Nem tudom persze, hogy a műszaki könyvek megjelenése is hasonlóképpen csúszott-e Önöknél, Egon. A korrektúra javításakor gyakran éreztem úgy, hogy szívességből javítom ki másvalaki kéziratát. Nem hiszem azonban, hogy tudathasadásban szenvednék. Bár szívesen játszom el, de megnyugtatására sürgősen hozzá is teszem – kizárólag gondolatban –, hogy egyszerre vagyok dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyszer pl. a tömött buszon a Kútvölgyi Rendelőintézet bejárata előtt késemet villogtatva hadonásztam, hogy engedjenek leszállni, mert pszichiátriai rendelésre vagyok bejelentve. Persze mindezt gondolatban. Ugyanis a fenti alkalommal valami végtelenül ostoba és hangos beszélgetésbe merülve két termetes asszony lecövekelt a lépcső közelében, és nem hagyott volna leszállni, így azonban, arckifejezésem láttán villámsebesen utat engedtek.

„Sunt lacrimae rerum.” Nem én találtam ki – sajnos –, hogy a tárgyaknak könnyük volna, hanem Vergilius. S ha valóban ez a helyzet, miért ne lehetne könnye a viszonyoknak is? Biztosan emlékszik a régi slágerre, mely így kezdődik: Csupa könny a szobám? Ugye a halhatatlan szöveg halhatatlan szerzője nem azt írta, amit a józan ész diktált volna, hogy csupa könny a szemem? S ha nyelvileg korrekt is a sláger első sora, logikailag semmiképpen sem, hiszen annyit mégsem sírhat az elkeseredett szerelmes, hogy a szobája megteljen (megteljék) könnyeivel. A dal továbbá azt is állítja, hogy jajgat a szél. Ennyit tudok felhozni mentségemre.

További jól olvasást kívánva, üdvözlettel:

A címzett

Jaj, Zsuzsa, kedves,

itt poharazgatok a Halhatatlan Kávéházban a Petri Gyurival, akit Veled kapcsolatban sokat emlegetnek, vagy Te említed őt magaddal kapcsolatban, nem is tudom, innen az a kis különbség nem annyira tűnik fel, de mondd, mi a közös költészetetekben vagy másban, ha van egyáltalán.

S nem értem egyébként, mi van most nálatok Gyuri-ügyben?, lemenőben a napja?, nem annyira fényes már a napsütötte sávja? Ő csak legyint erre, szerinte ez természetes, állandó természetességgel váltakozó irodalmi sorokról beszél, le-fel mozgásokról, az ismertség és elismertség természetes váltakozásáról, de ebből egy szót sem értek, és különben is, engem inkább az érdekel, az enyém is lemenőben?

Válaszaidat várva,

kollégád,

Weöres

Kedves Sándor!

Amióta nem ragyognak egünkön, mindnyájunk napja lemenőben.

Születésének 70. évfordulójára még kézírások kötete jelent meg, biztosan emlékszik rá, amelyben a kor költői tisztelegnek Ön előtt. A századik évfordulón pedig, mely az Írószövetség klubjában volt, konferenciákra, kerekasztal-beszélgetésekre került sor. Ott hangzott el Tandori válasza, aki, amikor afelől kérdezték, hogyan érintette őt az Ön irodalmi jelenléte, „engem nem zavart”, mondta szokatlanul szűkszavúan. És rövid válasza nagyon a helyén volt. Ön csaknem mindent elírt előlünk. A legjobb magyar költőnő is az Ön Psychéje. (Félreértések elkerülése végett: nem akarok, ezt az egyetlen esetet kivéve, különbséget tenni női és férfi alkotók között.) Még azt is elírta utókora elől, hogy kétségbe vonhassa bárki az Ön jelentőségét. Mesterszonettje ismert sorában költőelődeire, köztük Babitsra, Kosz­to­lányira utalva, így ír önmagáról: „bárcsak homokban lábnyomuk lehetnék.” Nemcsak a lábnyomok, a lábakhoz tartozó arcok is sápadtak manapság. Ezt bizonyosan bölcsen belekalkulálták számításaikba Petrivel. Ha nem is mulatnak rajta, hiszen az első néhány alkalommal már kimulatták magukat, cinkosan összenéznek Balassival, Arannyal, Petőfivel, Adyval. Babitsot és Kosztolányit csak azért nem soroltam ide, mert Adyét viszont ideírtam, s nem szeretném, ha a régi vitájuk kiújulna vele és József Attilával. Mindez nem jelenti azt, hogy Ady vagy Babits ne írt volna gyenge verset. Ámbár éppen tegnap este, amikor már a levelekkel beteltem, találomra és nagy rosszindulattal kinyitottam az Ady Összest. Biztosan van, aki ismeri, én nem emlékeztem rá (a ’13-ban megjelent Magunk szerelme című kötetből való), a címe (a már eleve riasztó) Száz hűségű hűség. Lám, mégis! Hadd ironizáljak Füst Milánon, aki Orbán Ottó szerint, Shakespeare előadásának során menetrendszerűen, mindig ugyanazon sornál elsírta magát, én ha el nem is sírtam magamat, megrendültem. „Cselek, barlangok, vermek, kárpitok / Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam, […] Ki száz alakban százszor volt szabad, / S minden arcához öltött más mezet, […] mert csak a koldus egy és leplezetlen. […] Mindenki másnak, mindig más legyek.” Nem idézem tovább, de a hermeneutikai fenomenológián – ha nem is edződött – leginkább felületesen átlapozók figyelmébe ajánlom a fenti sorokat. A magam figyelmébe pedig különösen, hiszen engem hosszú ideje foglalkoztat a kérdés. És úgy látom, hol a gazdagságban (mint az Ön példája is mutatja), hol pedig (mint Pilinszky esetében) a szegénységben találhatjuk meg a költészet erejének titkát.

Hogy Gyurival mi a helyzet? Most jelent meg a Magvetőnél életműkiadásának negyedik kötete. De ha nincs is sokak számára friss publikációja, nem múlik el hét, hogy valaki le ne írná a nevét. Igaz, néhány hete az ÉS-ben közölt kritikában ez más hangon történt, mint ahogyan azt megszoktuk. Viszont a recenzió keltette visszhang erős volt. Érdemes volna egyszer összeállítani egy könyvet, mit könyvet, könyvárat arról, hogy a szerzőt élő vagy haló porában miként világosítják fel recenzensei arról, hogy hol hibázott, mit kellett volna tennie, mi helyett, pusztán csak azért, hogy az utókor kalapot emeljen emlékük előtt. Erre, mármint az utókorra vonatkozóan, kedves Sándor, van Magának is egy észrevétele (örüljön, hogy kicserélem a pelenkáját, valami ilyesmi). Mindenképp érdemes volna az utókornak egyébként az adott szerzői nyilatkozatok ismeretében tennie meg észrevételeit, és így – összefüggéseiben – jelölni ki az életmű helyét. Az utókorról – nagy jóstehetséggel – mindketten meglehetősen karakteresen nyilatkoztak. Petri az aktuálpolitika rá gyakorolt hatásáról szólva viszont az alábbi sorokat írja említett, negyedik kötetének Belső beszéd című szövegében: „Én úgy gondolom, hogy a költészetben bármi tematizálódhat, ha éppen valami politikai téma… megihlet… akkor arról jogosultan lehet verset írni… Én egyfajta új sterilitás kialakulását érzem, például abban, hogy az író csak szöveget hoz létre. Kezd kialakulni egy olyanfajta új ezoterizmus, amit általában posztmodernnek becéznek.... én közölni akarok valamit.” Ugyanebben az írásában pedig, valamivel később, a következő vallomást teszi: „Most mondjam el, hogy nem áll össze / a szellemem?” Kérdése csöppet sem költői kérdés: „Évtizedek óta foglalkoztat az, hogy a fontos dolgokról beszélni vagy idő nincs, vagy alkalom nincs… arról a nagyon személyes problémáról van szó, hogy őrületes mennyiségű műveltséget kebelezek be, ami az égvilágon semmire sem használható.” Hogy el­fogadjuk-e avagy sem önmaga életművének megítélését, azaz a jót és rosszat, amit önmagáról ír, azt minden olvasónak, így a recenzensnek is joga van eldönteni. Csakhogy a „gyalázatos otthonosság” miatti önvád, amit a Kádár-korban élő egykori felnőttek nagyon jól ismertek, napjaink gyalázatos otthonosságaiban tovább él.

A viszontlátás reményében üdvözli Mindannyiukat:

Zsuzsa

Takács Zsuzsának,

Rádió Mennyei Osztálytól

A Magyar Rádió Mennyei Osztály tisztelettel meghívja Önt Mennyei Kávéházába, ahol egy beszélgetés során megidézhet hét, Önhöz közelálló embert, akikhez kérdéseket intézhet.

Kérem, postafordultával jelezze, elfogadja-e meghívásunkat, ha igen, kiket kíván megidézni, miért épp őket, milyen kérdéseket kíván feltenni nekik. Továbbá osztályunk tudomására jutott, hogy Ön valamiféle álom-esszét ír. Mit jelent az, hogy álom-esszé, mesélne-e erről, s felolvasna-e belőle hallgatóink számára?

Tisztelettel,

Cseletvári Richárd
szerkesztő

Tisztelt Mennyei Szerkesztőség!

Úgy értesültem különböző szerkesztőségekből, hogy a Rádiónál pokoli a helyzet, érthető örömmel veszem tehát az Önök felkérését, és Intézményük szerencsésebb éghajlatra való költözését.

A tárgyra térve azonban, mindenekelőtt két nemrég az Önök országában letelepedett íróbarátomat szeretném meghívatni, Székely Magdát és Beney Zsuzsát. Őtőlük is azt kérdezném legelőször, hol jobb, itt vagy ott? Nevezetesen hogy lehet-e, érdemes-e az ottani körülmények között verset írni? Azaz, hogy a tökéletesség nem túl unalmas-e? Bár erre a problémára remek megoldást talált Sweden­borg, aki szerint nem elég az üdvösség elnyeréséhez az erkölcsi feddhetetlenség. Az embernek intellek­tuálisan is meg kell váltódnia. Aki nem képes az angyalok társalgását követni, az méltatlan a mennyországra, ahogyan Borges mondja Sweden­borgról szóló előadásában. A válasz persze egy engem régen foglalkoztató – mondhatni luciferi – kételyre is megfelel. Azaz, hogy létezik-e érvényes művészet a pá­riák művészetén is túl? Harmadik vendégem Kálnoky lenne. Őtőle először azt kérdezném meg, hogy olyan-e a túlvilág, mint amilyennek anyja halála után írott verseiben képzelte? Az ő esetére vonatkoztathatóan említem meg, hogy William Blake az üdvözüléshez szükséges feltételekhez még egy harmadikat is hozzátesz, mondván hogy a művészet által is üdvözülhetünk. Kálnoky rengeteg földi hányattatása közepette rendületlenül kitartott az írás mellett. Saját jövőjén töprengve így ír: „Talán csak egy marék agyag / vagy csillagok felé kitáruló növény, / talán egy csontgödréből kiszökő / független szemgolyó leszek.” Elmondanám neki, bár biztosan jobban tudja nálam, hiszen személyesen is találkozhattak már portugál kortársával, hogy 1935-ben, amikor ő 23 éves volt, és túlesett a csonkító bordaműtéten, Pessoa éppen meghalt. S halottas ágyán, utolsó mondatával a szemüvegét kérte, mert világosan akarta látni, mi történik vele halála után. A „páriák művészete” kifejezést egyébként Pilinszkytől vettem, gondolom, nincs ellenükre, hogy őt is meghívatom. Ez már négy. Tisztában vagyok azzal, hogy az eddigi társaság túlzottan is angelikus. Nem kérem azonban Lucifer meghívását ennek ellenére sem, mert attól félek, hogy a vitában ő akarna győzni, és akkor a többiek a rádió meghívását nem fogadnák szívesen. Nemcsak az eddigi meghívottak, hanem még Petri vagy Baka István sem, akiknek felkérését szintén javaslom. Petrinek „az angyal a részletekben lakik” igazságának kimondása is nyilván belépőül szolgált a mennybe... Ha ugyan – s itt egyes szigorú portásokra gondolunk, akik számára költészetének e mondat nélküli egésze nem lett volna elegendő a felvételhez. Bakának meg a november angyalához írott szonettjére hivatkozom, hogy indokoljam meghívását. (Lennék halottad, s úgy élnék veled / ahogy gyökérrel él a föld, a víz; / s bár szemgolyód fehér, akár a gipsz, / poromból támaszt föl tekinteted. / Jöjj el hozzám november angyala! / Halottak napja elmúlt, – élni kell! / S ha élni kell, a kő is ünnepel, / S bódít krizantém szirmod illata – / Halotti mécs, öröklét lángja tán? / Mindegy! Fejem öledbe hajtanám.” – Ez eddig hat. A hetedik apám lenne, aki újabb megsárgult könyvjelzőként használt újságszélt rejtett el számomra Az ember tragédiája tőle örökölt díszkiadásában, amelyben épp egy csípős luciferi idézetet kerestem. Szerencsémre épp Lucifer sokkoló szövegénél nyílt ki a könyv, ahova ő az Esti Hírlap széléről letépett könyvjelzőt tette, topográfiailag a 81. lapon, a 6. színnél. Az idézet nem Lucifer Teremtés elleni áskálódásának direkt, hanem indirekt szemelvénye.

(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)

(Lucifer – megszólal – magában):

„E látvány kissé borzongatja hátam
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő megteszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória, ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.”

Úgy gondolom, meghívottaim között senkinek sem lenne kifogása a Madách-idézet ellen.

E kis kitérő után szeretnék visszatérni a tervezett rádiós műsorra. Úgy tervezem, hogy az este moderátoraként elmondom azt is, hogy Kálnoky beteljesítetlen tervei teli bőröndjével ment el, ahogyan a felesége mesélte nemrég; Beney Zsuzsa úgyszintén. Vele utolsó vasárnapján még együtt voltunk, s hazafelé jövet, közös orvosbarátnőnk kocsijában arról beszélt, hogy befejez valamilyen írást, melyet a Vigília kiadó esszésorozatába ír Bende Józsefnek. Halála napján, csütörtökön reggel még gépbe is írta, amit akart. Székely Magdának azonban nem voltak írói vagy bármiféle tervei, gyakorlatilag évtizedek óta. Napirendje sem volt, hacsak azt nem tekintjük napirendnek, hogy mikor veszi be valaki a következő adag altatót, amit gyakorta meg is szegett. Nem úgy értve, hogy kihagyott volna egy-egy alkalmat, hanem hogy jobb esetben megduplázta, rosszabban megsokszorozta a napi adagot. Mégis mintha kivilágosodott volna fölötte az ég, sokan keresték, és szívesen beszélt volna sebzett életéről, verseiről és csodálatos prózájáról, az Édenről bárkinek, aki felkereste. Az ilyen szerzőknél, mint fenti vendégeim, gyanakodnunk kell, hogy az Éden maga is rettenetes hely, és ez így is van. Magdával viszont a legkétségbeejtőbb helyzetben is remekül lehetett nevetni, Petrivel, mint tudjuk, úgyszintén. Beney Zsuzsával azonban csak nevetgélni tudtunk. Ezért különösen jó visszaemlékeznem egy történetére. Amelynek megértéséhez azonban tudnunk kell, hogy amellett, hogy költő volt, és az irodalomtudományok akadémiai doktora, József Attila-kutató stb., egészen idős koráig gyakorló tüdőorvosként működött. Egyszer, amikor sikerült kigyógyítania tébécéjéből egy alkoholista pacien­­sét, közölte is az illetővel az örömhírt. Lelkére kötötte ugyanakkor, hogy egy kortyot se fogyasszon akkortól. Hat hét múlva megjelent a volt beteg a kontrollvizsgálaton. Zsuzsa megvizsgálta, és megdicsérte állhatatosságát. Bátorságát összeszedve ekkor a volt beteg, szájpadlásához tapadó nyelvvel, reszelős hangon megkérdezte tőle: „Doktornő, egy kis levest azért fogyaszthatok néha?”

Hogy megilletődöttségemet feledjem, hogy újra találkozhatom a mennyei vendégekkel, talán még elmondanék egy – apámtól hallott – régi viccet az öt­venes évekből. Ahogyan vendégeim bizonyosan tudják, de Önök, a rádió ifjabb szerkesztői nem feltét­lenül – a vicc abból az időből származik, amikor népnevelők járták Budapestet. Vasárnap délelőtt becsöngetnek Kovácsékhoz. A házigazda kiszól: Ki az? – Nép­­nevelők vagyunk. – Miért jöttek? – Be­szél­getni szeretnénk. – Há­nyan vannak? – Ketten – hang­zik a felelet. – Nagy­­szerű – mondja Kovács –, akkor csak beszélgessenek! Vendégeim biztosan ér­te­nék, hogy ezzel a párbeszéddel azt szerettem volna jelezni, hogy szívesebben venném, ha ők beszélgetnének, és én hallgatnám őket.

Ui. Kérésükre mellékelten csatolom az Álom-esszéből való részletet: Az Álom-esszéről szólván csak annyit, hogy egyre mélyebben merülök el benne. Álmodni ugyan még nem álmodtam vele, de kurzorom valósággal szalad a képernyőn, ha leülök dolgozni. Ide is fűzök belőle egy bekezdésnyit, mely az éjszakai álom és a kábítószeres álmok testi-lelki jegyeiről szól:

„Baudelaire teljes könyvet szentel kábítószeres tapasztalatai leírásának. Többek között elmond egy történetet, melynek tanúja volt, s amelyben a cselédlány azt az utasítást kapja, hogy frissítőket hozzon a hasis élvezetébe borult vendégeknek. »Amikor meglátja maga körül a bizarr fejeket, az aránytalanul nagyra nyílt szemeket, megcsapja őt a körülötte kavargó egészségtelen légkör. A vendégek közt járó cselédlány, látván ’ezt a kol­lektív őrületet’, eszeveszett nevetésbe tör ki, elejti a tálcát, mely összes csészéjével és poharával darabokra törik, és rémülten menekül, ahogyan csak a lába bírja… Másnap bevallja, hogy valami egészen furcsát érzett, valamit, amiről fo­galma sincs mi lehetett.« Holott, mint Baudelaire megjegyzi, ő maga nem szívott hasist.

A magyar olvasó a szerteszét heverő, álomba bódult alvók láttán Kosztolányi híres versére, a Hajnali részegségre gondol. Kosztolányiné visszaemlékezéséből következtethetünk arra, hogy a vers látomásossága a könyvespolc mögött rejtegetett, titokban fogyasztott kábító (hatású) szernek is betudható. A költemény alvókról szóló soraiban a külső szemlélőre gyakorolt riasztó hatás minden­esetre közös a két leírásban:

„Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük cipőjük, ruhájuk,
S ők a szobába zárva, mint dobozba…”

Ebből a nyomorúságból emelkedik Kosztolányi verse a mennyei bál pompájának elragadtatott ábrázolásáig:

„ …roppant
Fénycsóva lobbant,
Egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt
valami rebbent,
oszlani kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
s künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn búcsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás…”

Nehéz megszakítanom az egyik legszebb magyar vers idézését. Ám e rövid szemelvényből máris levonhatjuk a következtetést, hogy érthető, ha a látvány, a hangok hatása alól magát kivonni nem tudó költő megkísérli versben interpretálni álmát. Inter­pretálni, azaz tolmácsolni valóban, és nem megmagyarázni. A szakirodalomban közmegegyezés van ugyanis abban, hogy a primér álommunka nem álom­fejtést, hanem az álom tolmácsolását jelenti.”

Szívélyes üdvözlettel:

Takács Zsuzsa

A Nyitott Műhelyben tartott Nyitott Est szerkesztett változata.

• Kultúra [7]