Éppen „azon a napon”, 1964. október 14-én jöttem vissza Moszkvába Szibériából, ahol mint a Geológiai Főiskola elhivatott diákja, „kézi erőátviteli szakértőként” a nyári gyakorlatot töltöttem. A munka piszok nehéz volt, tajga, ökörnagyságú szúnyogok, de mert jól fizettek, még azt is megengedhettem magamnak, hogy kommunista fővárosunk kebelébe visszatérve ne álljak be a menetrendszerinti buszra hiába várakozók kilométeres sorába, hanem taxit fogjak, s mint ma egy menő újorosz, a Domogyedovói belföldi reptérről a Kijevi Pályaudvar hátsó fertályához ragasztott lepusztult egyetemi kollégiumba hajtassak.
A belvároson keresztül kellett volna átvergődnünk, de lépten nyomon fekete autók hosszú karavánja zárta el utunkat (a hatalom eme örök jelképei, a hatalmas Volgák, most újra visszatérnek az orosz államférfiúk feneke alá, a honi ipart a full-extrás Mercedesek uralmától ily módon védelmezni akaró ifjú alminiszterelnökünk buzgalmának köszönhetően), szirénázva kergetve el a környékről a földi halandókat.
– Mi történt? – kérdezem a sofőrt, a minden hájjal megkent moszkvai taxist.
– Lőttek Nyikitának… – veti oda félvállról.
– Micsoda?
– Hát kirúgták az öreg kukoricást.
– Hruscsovot? Honnan tudod?
– Egy taxis ne tudná? – felelte, s sértett önérzettel kiköpött a nyitott ablakon, megfosztva a további részletektől.
1946-ban születtem, úgyhogy végül is egész „tudatos életemet” Hruscsov alatt töltöttem. Még hétéves se voltam, amikor a Rettegett Joszif halálakor az össznépi gyász és az „egyperces néma vigyázállás” közben játékpuskából díszlövést adtam le, amit szerető, de ideológiai szigorral nevelő szüleim keményen megbüntettek, nagyanyám viszont, akinek férjét – nagyapámat –, Sztálin elvtársai már 1918-ban főbe lőttek, annál melegebben támogatott, s még nagyobb gonddal tanítgatott, hogyan kell virágnyelven Vezéreinket válogatott szitokszavakkal illetni.
Nyikita Szergejeviccsel viszont eleinte nem tudtunk mit kezdeni. Elvileg imádnunk kellett volna, hisz „részlegesen” megszabadított a kommunizmustól, elindította az első „peresztrojkát”, a róla elnevezett „olvadást”, kinyittatta a lágerek kapuit („csomagokkal együtt a kijárathoz sorakozó!”), a XX. majd a XXII. kongresszuson végrehajtotta a desztalinizációt, likvidálta a hóhér Beriját, szétkergette „pártellenes csoportnak” titulált harcostársait (Malenkovot, Kaganovicsot, Molotovot, s a hozzájuk csapódott Sepilovot) – egyszóval miután minden egyes családból vagy már ült valaki, vagy épp várta, hogy letartóztassák, a hálás szovjet népnek istenként kellett volna tisztelnie őt. De nem így történt. Nyikita már valahol az elején elrontotta a dolgot. Vagy nem találta a kellő hangot a hálás szovjet néppel, vagy eleve semmi komolyan vehető nem volt abban, amit csinált. Mindenesetre hatalomra jutása első pillanatától kezdve áradó bőségben teremtek róla a viccek, csasztuskák:
„Megszerettem Hruscsovot,
Férjhez megyek hozzá,
Az csak a baj, hátha »ott«
Kukoricát találok.”
„Hruscsov látogatást tesz a kolhozban, és tréfálkozva megkérdezi:
– Hát, hogy vannak, hogy vannak a kolhozparaszt elvtársak?
– Hát, jól vagyunk, jól vagyunk, Nyikita Szergejevics – felelik neki tréfálkozva.”
Vagy később, immár „történelmi” perspektívából:
„Húzza Brezsnyev a harmonikát,
Hruscsov meg vígan ropja,
Tönkretette az Orosz hazát.
A párt két nagy balfasza.”
Nem az én tisztem, hogy kikutassam, miért történt ez így, egyvalami viszont majdnem bizonyos: a közutálat egyik, ha nem a legfőbb oka épp az volt, hogy Hruscsov dogmatikus kommunista volt, s az is maradt élete végéig. Márpedig a Szovjetunióban akkorra végleg meggyűlölték az összes kommunistát, s az lesz az igazi istencsapás összes elkövetett bűneink miatt, ha netán valaha újra megszeretik őket.
Persze-persze, voltak látszólagos kivételek: a Mi Nyikita Szergejevicsünk cimű film ott díszlett minden kolhoz mozivásznán, a Krasznojarszki Komszomolista című helyi lap poétája is ontotta a verseket, melyek rendre ezzel a sorral zárultak: „Ragyog a mi Nyikitánk mosolya, s kékül az ősz, mint a tavasz”, aminek ugyan értelme nem volt, nem is rímelt – lám, hová vezet az, ha valakinek nem lelke mélyéből fakad a „Vezér” dicsőítése. Szívét-lelkét beleadta viszont művébe az az ismeretlen művész, aki 1961-ben a Jenyiszejen átívelő irdatlan nagy vashíd oldalára az avatóünnepség alkalmából óriási, Hruscsov-fejű anyadisznót festett, amelynek mázsás csecseihez tapadva Fidel Castro, Mao Ce-tung s a többi kedves elvtárs szopta az édes nedűt.
Hruscsovot nem azért gyűlölték leginkább, mert vérbe fojtotta a budapesti forradalmat, a novocserkasszki lázadást (ezt ha megbocsátani nem is tudták, de elfelejtették – kénytelenek voltak elfelejteni), nem is azért, mert belehajszolta az országot a karibi válságba, mert megtiltotta hogy a városiak disznót, tyúkot tartsanak, nem azért, mert ott rúgta a művész- és íróféléket, ahol tudta, ha nem tetszett a pofájuk („pederaszta absztraktistának” csúfolva őket), hanem mert bárki bárhogy is kapálózott, arra kényszerítette a szovjet népet, hogy még akkor is tovább járják a táncot a kommunista nótára, miután ő maga kiáltotta ki ország-világnak, hogy ez az egész kommunizmusnak nevezett baromság egy nagy humbug, nem ér egy lyukas garast sem. Azért utálták, mert szemtől szembe hülyének nézett mindenkit, s csak röhögött a markába, mit kínlódunk az egyre szűkebbre vont hálóba gabalyodva. Nem hagyott más választást: valaki vagy a Népek Atyja, vagy hithű kommunista. Harmadik lehetőség nincs és nem is lehetséges.
Már csak a kukorica hiányzott, amellyel Hruscsov parancsára bevetették az Oroszhon minden talpalatnyi helyét „Moszkvától el egészen a végekig”, mindegy, hogy sehol sem termett semmit (a déli vidékek kivételével), hogy aztán bádog konzervdobozokban árulják minden utcasarkon, jóval olcsóbban az önköltségnél. Azt rágta mindenki, miközben a kukorica meg Hruscsov jótéteményeit magasztalta előtte a legártatlanabb rajzfilm is. Ez volt az, ami végképp olyan zsigeri gyűlöletet váltott ki minden „szovjet–orosz” emberből, mint Nyikolaj Leszkov egyik novellájában Haydn zenéje, amit az uraság akart lenyomni a muzsikjai torkán nagy népnevelői hevületében.
A Fekete-tenger mellett nyaralt, amikor a Politbüro döntött a leváltásáról. Egyszerre lett belőle elege mindenkinek. Titkosszolgálati tiszteknek, akiktől megvonta a „vállap-pénzt”, hogy ezzel befogja az állami csinovnyikok száját, a csinovnyikoknak, akiknek meg a kivételezett „fejadagját” csapolta meg, hogy a pártbürokraták szeressék. Reformált egy kicsit itt, hogy amott bekasszírozza az árát, foltozgatott egy kicsit ott, hogy támogatást szerezzen amott. A körkörös átvágásba, abba bukott bele. Nem sajnálta szinte senki: „úgy kellett neki” – sercintett még egyet a moszkvai taxis, s várta tovább egykedvűen, ami az utolsó Hruscsov-évek logikus folytatása volt, Brezsnyevet.