Értelmes ember tudja, hogy amióta diplomácia van, ennek nélkülözhetetlen része a protokoll is. Ami egy külföldi államfőnek kijár, az kijár, a figyelmetlenség nem a demokrácia erénye. De már mégiscsak nevetséges mindent milliméterre, tized másodpercre kimérni: ki hol álljon, milyen vonalon menjen végig, az üdvözlő beszéd hány másodperccel legyen rövidebb a megköszönőnél. Ezt megtervezni nem könnyű mesterség.
Ugyanez még nevetségesebb kommunista mázzal leöntve, túlteljesítve, gondosan ügyelve rá, nehogy bármivel is szerényebb legyen, mint bármelyik monarchiában avagy tisztes köztársaságban. A bolsevik protokoll konzervatívabb és minociózusabb bármi másnál, mintegy ellensúlyozandó, hogy „védelmező nincsen fölöttünk, nem véd sem isten, sem király”. De hát ennek is vannak fokozatai. A megboldogult Szovjetunió igazi nagyhatalom volt, meg kellett adni a rangját. Magyarországnak viszont nem volt, nem lehetett önálló külpolitikája, maradt a formaság, a moszkvai külsőségek élethű másolásával. Így fogadta Budapest, a borissza Dobi István, az elnöki tanács elnöke, valamint Kádár János és csapata a koronás államfőket.
Még a kemény diktatúra idején volt rá alkalom több is. Különösen a hatvanas évek közepe bővelkedett ilyen lehetőségekben: megmutatni országnak és világnak a kádári rendszer legitimitását. Két éven belül két fényes császári fogadtatás. I. Hailé Szelasszié Őcsászári Felsége látogatása 1964. szeptember 20-tól 23-ig, majd Mohammed Reza Pahlavi sahinsah vizitálása 1966. szeptember 7-től 13-ig. Elemében volt a budapesti protokoll, holott valójában nem volt sok dolga. Hűségesen le kellett másolnia, ami Moszkvában és a többi testvér országban végbement. A felséges vendégek, mondhatni, kitaposott útvonalon jártak. Az etióp császár Budapestről Szófiába ment, az iráni sah Varsóba. Ott is szó szerint ugyanazt csinálták végig, csak a menü volt más és a felköszöntő ital.
Ez a jótékony egyhangúság érvényesült az újságok tudósításaiban is. Semmi önálló hang, egyedi riport, minden mondatot a bolgár BTA, a lengyel PAP és az MTI adott ki, minden újság minden sora szó szerint ugyanaz. A cenzúra egyetlen szöveg ellenőrzésével megoldódott, a biztonsági erőknek egy vagy két jegyzetelőre kellett csak ügyelniük, és nem seregnyi újságíróra. Könnyű dolguk volt a protokollosoknak is. Egyik látogatás olyan, mint a másik. Semmi rögtönzés, semmi újdonság. Megérkezés, vörös szőnyeg, beszéd, vacsora, ebéd, pohárköszöntő, kitüntetés, üzemlátogatás, mezőgazdaság, búcsú. A programot indigóval lehetett elkészíteni. Szövegszerkesztő és nyomtató még nem volt.
Azért valami változás mégis észlelhető volt. Például ami meglepő, mintha az etióp császár fogadtatása nagyon picit, szinte csak árnyalattal melegebb, bensőségesebb lett volna, mint az iránié. Ami azért meglepő, mert Iránnak a szovjet stratégiai tervekben mindig nagyobb szerepe volt, mint a brit érdekterületnek számító Etiópiának, hiszen Perzsia közvetlenül határos a Szovjetunióval. De hát Hailé Szelassziét föl lehetett tüntetni az antifasizmus harcosának, hiszen a harmincas évek közepén derekasan harcolt Mussolini hódító törekvései ellen. Az Afrikai Egységszervezet egyik alapítója lazította az imperialista frontot, és, mit lehet tudni, előmozdíthatja az afrikai szovjet jelenlétet is.
Ferihegyen – a tudósításokban szó szerint ugyanúgy az etióp és az iráni uralkodó érkezésekor – „budapestiek ezrei szorongtak” önként és énekelve. Etióp színekkel földíszített virágcsokrokat szorongattak a kezükben. Meg etióp nemzeti zászlókat. Úgy látszik, mindenkinek volt ilyen odahaza. Dobi István külön is köszöntötte Ruth Desta hercegnőt, a kíséret egyik tagját, amit Hailé Szelasszié meg is hálált: „Ő nem azért van velünk, mert az unokám, hanem mert azokat az etiópiaiakat képviseli, akik a fasiszta agresszió ellen harcoltak és szenvedtek. Ruth Desta apja ugyanis egyik nemzeti hősünk, aki életét vesztette az agresszorok elleni küzdelemben.”
A többi már a sokszorosított program szerint zajlott. Látogatás a Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Duna művészegyüttesnél, virágcsokor köszönetül „a művészi teljesítményért”. Másnap jött a Magyar Optikai Művek. Húszszoros élüzem, amelyről a császárnak tudnia kell, hogy a második ötéves tervben 83 százalékkal növeli a termelését és 42 százalékkal a termelékenységét. Teodolitokat, szintezőket, mérőasztalokat, prizmákat, precíziós műszereket gyártanak, amelyeket az egész világon keresnek. Őcsászári felségét mindez fölöttébb érdekelte, meg is köszönte a tájékoztatást, és elmondta, hogy nekik otthon Etiópiában nagy terveik vannak: a Nílus vizét szeretnék hasznosítani, és a kiváló magyar műszerekkel megkönnyíteni a munkájukat. Arról nem volt szó, hogy az etiópok éppen akkor és évtizedek óta folyvást éheznek és szomjaznak, de hát ez a császár belügye. Mindenesetre az uralkodó és unokája a MOM kultúrházában megtekintette a különböző szakkörök munkáját, és különösen nagy tetszéssel fogadta a dolgozók gyermekeinek balettbemutatóját.
Másnap jött Komárom megye. A vasútállomáson a bányászzenekar játszott pattogó indulókat. Amint a vonat begördült, ifjúmunkások kedveskedtek virágcsokorral. A megyei tanács vb elnöke elmondta, hogy „megyénk lakossága ismeri és nagyra értékeli azt a küzdelmet, amelyet az etióp nép felséged vezetésével országa felvirágoztatásáért, szabadságáért és függetlenségéért folytat”. Erre természetesen nem is lehetett mást válaszolni, mint hogy a komáromiak „szorgalmas és eredményes munkája példamutató lehet más nemzetek számára is”. A Bábolnai Állami Gazdaságban volt lovasbemutató, harsona, díszruhák, majd a császár oldalán Dobi Istvánnal egy kört tett az ötös fogaton. De ez még nem minden. Volt anyakanca- és csikótelep, baromfi-üzemegység, 350 000 tojás befogadására alkalmas keltetőüzem.
És még aznap este, a vacsora, a pohárköszöntők előtt az Országház Munkácsy termében Hailé Szelasszié a Magyar Népköztársaság Zászlórendje gyémántokkal ékesített I. fokozatának a tulajdonosa lett. Dobi István viszont az aranyláncokkal ékesített Sába Királynője Érdemrendet érdemelte ki. Előtte magyar államfő ilyent még nem hordott, Goldmark Károly sem. Igaz, ő Keszthelyen született, és nem volt komáromi illetőségű. A pohárköszöntőből azt is megtudhattuk, hogy az etióp és a magyar történelemben sok a közös vonás. A látogatás végén közös közlemény. Alig három oldal, ebből csaknem egy a magyar elvtársak névsora. Még egy rövidke hír: őcsászári felsége boldogan megérkezett Szófiába.
Néhány csekélyke nap különbségével két év múltán a derűs, hálás főváros Mohammed Reza Pahlavi iráni sahinsahot köszönthette. És világhíres, szinte szexbombának számító feleségét, Farah Pahlavi sahbanut, aki amúgy mindenütt Farah Diba néven szerepel. Semmi új: a repülőtéren természetesen budapestiek ezrei iráni színekkel díszített kis bokrétákkal és apró iráni nemzeti zászlócskákkal. Úgy látszik, ilyen is volt otthon a ládafiában. Mégis némi változatosság: a kitüntetéseket már a látogatás elején kiosztották. A sahnak magától értetődően a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének gyémántokkal ékesített I. fokozata, Dobi Istvánnak a Pahlavi-rend lánccal ékesített első fokozata jár. A sahtól még Kállai Gyula miniszterelnök is kapott valami csekélységet: a Tadzs-rend szalaggal ékesített első fokozatát. Nem tudni, Hailé Szelassziétól az akkori magyar kormányfő miért nem kapott semmit, holott azt Kádár Jánosnak hívták. Most viszont kapott plecsnit Farah Pahlavi sahbanu is, sőt Dobi Istvánné is. Rászolgált.
Aznap este a pohárköszöntőből azt is megtudhattuk, hogy Dobi István milyen művelt és tájékozott államférfi. Tudott róla, hogy Reviczky Károly a XVIII. század végén latinra fordította Hafiz, a nagy perzsa költő lírai verseit, és Európa ezen a fordítások alapján figyelt föl Hafiz költészetére. Sőt, azt is tudta az iskolázott kisgazda, hogy Arany János tanulmányt írt a XIX. század közepén a perzsák nemzeti eposzáról, a Királyok könyvé ről. Arany annyira a hatása alá került ennek, hogy maga is írt perzsa metrumban verseket.
A sahinsah programjában a kísérők között fölbukkan egy új név is. Az uralkodó a Műcsarnokban megtekintette a Mai Irán fényképkiállítást, ahol lám, mellette lépdel a művelődésügyi miniszter első helyettese, bizonyos Aczél György. Utána rohanás a Ganz Mávag Mozdony-, Vagon- és Gépgyárba, ahol rövid ismertetés a 126 éves vállalat történetéről, munkájáról, termékeiről. A sah több, átható kíváncsiságról tanúskodó kérdést tett föl, majd a mozdonygyárba sietett. Ezalatt a sahbanu is gazdag programot bonyolított le. Ferda Manyi a Váci utcában, őszi–téli divatbemutató, a Ferencesek temploma, Akadémiai könyvesbolt, lemez- és könyvvásárlás (magyar népdalok, csárdások, műemlékalbumok), végül a Váci utcai népművészeti boltban magyar motívumú szőttesek, halasi csipke, népviseletbe öltöztetett babák. Tschikos, Gulasch, Paprikasch.
A sahot sem nélkülözhette a magyar vidék. Közelebbről a Székesfehérvári Könnyűfémmű. Várostörténet, munka, tervek, császári kérdések. Ezalatt a sahbanu Dunaújvárosban, majd férjuram a Vasműben, ahol a meleghengerműben éppen 400 méter hosszú szalagot nyújtanak. A császárnét úttörők fúvószenekara fogadja, tetszik neki a tantermek „bilaterális, kétoldali” (sic, a szövegben) megvilágítása. Nagyon érdekli a sahbanut a fiúk és lányok politechnikai oktatása is. A nap meglepetése: az Aranycsillag Szállóban, a díszebéd színhelyén a bájos uralkodói párt az iráni labdarúgó-válogatott játékosai köszöntik. Másnap Balaton. Aliga. A kísérő a földművelésügyi miniszter, Losonczi Pál – néhány év múlva már maga lépdel az elnöki tanács elnökeként koronás fők oldalán. Most az állami gazdaság őszibarackosát és ötholdas rózsakertjét mutatja meg, utána pedig a szivattyútelepet. Tihanyban műrepülő-bemutató az öböl fölött, szívélyes üdvözlet Tóth József műrepülő-világbajnoknak, aki „méltán érdemelte ki ezt a címet”. Hajókirándulás és kedves este Szántódon. Búcsúnap a budai Várban, Lágymányoson, a Margitszigeten, este sajtóértekezlet a Gellért Szállóban. Itt már nem csak az MTI van jelen. A Népszabadság képviselője tudja, hogy mit kérdezzen. A sah elmondja, hogy országának 2500 kilométeres közös határa van a Szovjetunióval, és a két ország viszonya több mint baráti. Mindig készek kezet nyújtani Iraknak is. Díszlövés, búcsú.
Arról már nem Kádár János, Dobi István, Aczél György, Kállai Gyula, Losonczi Pál tehet, hogy néhány évvel később Addisz-Abebában eltünteti a kedves vendéget Kádár János elvtársa, a marxista-leninista Mengisztu Hailé Mariam, aki az éhínség és a vérengzés terén is nagyobb eredményeket ér el, mint a császár hosszú, több évtizedes uralma alatt. Ugyancsak néhány év, és nincs sah Iránban, az özvegy Farah Pahlavi sahbanu családjával Egyiptomba menekül. Lesz ellenben Khomeini imám, csador és megtorlás, háború Irakkal és egymillió halottal. Úgy látszik, nem azok a koronások voltak a legrosszabb fők.