I.
Most, amikor gondolatban megpróbálom felidézni a múlt nyár eseményeit, nagyon nehezen tudom rendbe szedni emlékeimet, összefüggően és sorjában elmesélni mindazt, amit láttam, hallottam és éreztem; azt a napot viszont, amikor az elkezdődött, kísérteties pontossággal megjegyeztem, a legapróbb részletekig.
Ott ültünk kinn a kertben, a dácsán. Előző este mentünk ki, hogy megünnepeljük Igor születésnapját, jó sokat ittunk, mindannyian késő éjszakáig dorbézoltunk, és végül abban a szent meggyőződésben feküdtünk le, hogy déltájig kialusszuk magunkat; a vidéki csend azonban már reggel 7-kor felébresztett bennünket. Feltápászkodtunk, és tesületileg mindenféle ostobaságot műveltünk: egy gatyában futkostunk az ösvényen, karizom-erősítőket végeztünk a korláton (ötnél többször viszont egyikünk se tudta fölhúzni magát), Vologyka Margulisz meg még hideg kútvízzel is lelocsolta magát, pedig mindenki tudta róla, hogy reggel sose szokott mosakodni, arra hivatkozva, hogy különben elkésik a munkahelyéről.
Ott ültünk, és élénken vitattuk, hogy tölthetnénk legjobban a vasárnapot. Fürödjünk, röplabdázzunk vagy csónakázzunk; valamelyik túlbuzgó azt javasolta, hogy menjünk át gyalog a szomszéd falu templomába.
– Nagyon jó kis templom – bizonygatta –, nagyon öreg, nem is emlékszem, melyik századból való…
De mindenki kiröhögte – kinek lett volna kedve nyolc kilométert baktatni ebben a hőségben.
Igen különös látványt nyújthattunk: egy csapat harminc-harmincöt éves férfi és nő, nekivetkezve, mint a strandon. Tapintatosan szemet hunytunk egymás komikus és szomorú takargatnivalói felett: beesett mell, kezdődő pocak a férfiaknál, szőrös láb, behízott derék a nőknél. Rég ismertük egymást, tudtuk, ki milyen öltönyt, ruhát, nyakkendőt visel, de hogy milyen a másik anyaszült meztelen, sejtelmünk sem volt. Ki gondolta volna például, hogy Igor, aki mindig olyan elegáns, mint akit skatulyából húztak ki, és sorra hódítja meg a nőket az intézetben, szóval hogy ez az Igor görbe lábú. Ugyanolyan izgalmas, mulatságos és zavarba ejtő volt a másikat bámulni, mintha pornográf képeslapokat lapoztunk volna.
Ott ültünk, fenekünk rátapadt a füvön szánalmas benyomást keltő székre, s az előttünk álló szenzációs sportteljesítményeket latolgattuk, amikor váratlanul megjelent a teraszon Lilja.
– Idefigyeljetek – szólt –, én ebből az egészből egy kukkot se értek.
– Micsoda? Mit kellene érteni? Gyere már, és mondjad.
– Egy kukkot sem értek az egészből – hajtogatta, s panaszos mosolyra húzódott a szája. – Azt mondja… Azt mondják a rádióban, de csak a végét kaptam el. Tíz perc múlva megismétlik.
– Újabb árcsökkentés várható – utánozta Vologyka a bemondó basszusát –, immár huszonegyedik alkalommal lesz olcsóbb a nyakhám és a rúdtartó szíj…
– Gyertek be a házba – hívott bennünket Lilja –, gyorsan-gyorsan, mindenki.
Betódultunk a szobába, ahol a szögön ott lógott árván a rádióadó műanyag doboza. Értetlenkedő kérdéseinkre Lilja csak felsóhajtott.
– Akár egy gőzmozdony – szellemeskedett Vologyka. – De hát mi szépet-jót hallottál, drágám?
– Lilja, ne nézz hülyének bennünket – kezdte rá Igor –, valld be, hogy unalmas egyedül mosogatni.
Ekkor azonban megszólalt a rádió.
– Itt Moszkva beszél. Itt Moszkva beszél. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelsőbb Tanácsának 1960. július 16-án kelt Rendeletét olvassuk fel. A növekvő életszínvonal folytán…
Körülnéztem. Mindenki nyugodtan állt, s a bemondó harsogó baritonját hallgatta, csak Lilja tüsténkedett, mint egy fényképész a gyerekek előtt, és integetett, hogy mindenki menjen a rádióadóhoz.
– …a dolgozó nép széles tömegeinek kívánságait teljesítve…
– Vologya, dobja ide a gyufát – szólt Zója, de lepisszegték. Mire ő megvonta a vállát, tenyerébe gyűrte a meggyújtatlan cigarettát, s elfordult az ablak felé.
– …1960. augusztus 10-én, vasárnapra meghirdetjük…
– Na, most jön! – kiáltott fel Lilja.
– …a Szabad Gyilkolás Napját! Ezen a napon a Szovjetunió valamennyi 16. életévét betöltött állampolgára jogot kap arra, hogy szabadon megölje bármelyik polgártársát, kivéve azokat a személyeket, akiket a jelen Rendelethez csatolt megjegyzések első pontja megnevez. A Rendelet 1960. augusztus 10-én, moszkvai idő szerint 6 óra 00 perckor lép életbe, és 24 óra 00 percig lesz hatályban. Megjegyzések. Első pont. Tilos megölni: a) 16. életévüket be nem töltött gyermekeket b) katonai egyenruhát viselő egyéneket és a rendőrség munkatársait c) közlekedési dolgozókat szolgálatteljesítés közben. A megjelölt időpont előtt vagy után végrehajtott gyilkosságok, valamint a rablási céllal vagy nők elleni nemi erőszak kíséretében elkövetett gyilkosságok bűnténynek minősülnek, s a fennálló törvényeknek megfelelő elbírálás alá esnek. Moszkva, Kreml. A Legfelsőbb Tanács elnökségének…
– Most pedig örökzöld slágereket közvetítünk… – folytatta a bemondó, mi meg csak ott álltunk, bambán egymásra meredve.
– Különös – szólaltam meg –, nagyon, nagyon különös. Teljesen érthetetlen, mit akarnak ezzel az egésszel.
– Majd megmagyarázzák – nyugtatott meg Zója –, olyan még nem fordult elő, hogy az újságokban ne közöltek volna kommentárt.
– Dehát ez provokáció! – rohangált Igor fel-alá a szobában, az ingét keresve. – Ez provokáció. Ez az Amerika Hangja, csak most a mi hullámsávunkra álltak rá.
Fél lábon ugrálva próbálta magára húzni a nadrágját.
– Ó, elnézést – s kisántikált a teraszra, hogy ott gombolja be a sliccét. Senki se nevetett rajta.
– Az Amerika Hangja? – kérdezett vissza Vologyka elgondolkodva. – Nem, ez lehetetlen. Technikailag lehetetlen. Fél tíz van – tette hozzá az órájára nézve –, már folynak az adások. Ha a mi hullámhosszunkra álltak volna rá, akkor mindkét műsort hallanánk.
Visszamentünk a kertbe. A szomszéd dácsák teraszán is hiányosan öltözött emberek jelentek meg. Csoportokba verődve, vállukat vonogatva, értetlenül gesztikuláltak.
Zója végre rágyújthatott. Leült egy lépcsőfokra, könyökét a térdére támasztva. Csípőjére feszülő bikinijét, a hatalmas dekoltázstól félig szabadon hagyott mellét bámultam. Testes volt, de nagyon is formás. A legkívánatosabb az összes többi közt. A tekintete miatt mindenki Madame Flegmának nevezte.
Igor már teljesen felöltözött, úgy állt ott, mint egy misszionárius a polinéz bennszülöttek közt. Kicsit lehiggadt Vologyka kategorikus kijelentésére, miszerint ez a rádióhír nem lehetett az óceánon túli gengszterek mesterkedése. Látszott, már megbánta, hogy olyan határozottan provokációnak minősítette a bejelentést. Bár szerintem teljesen feleslegesen ijedezett: aligha volt köztünk besúgó.
– Tulajdonképpen minek is izgatjuk magunkat? – szólalt meg bizakodva. – Zójának igaza van: majd jön a kommentár. Tolja, te mit gondolsz?
– Tudja az ördög – mormogtam. – Még majd egy hónap van addig. Addig a Szabad micsoda napig…
Torkomon akadt a szó. Megint értetlenül egymásra meredtünk.
– Különben pedig – rázta meg Igor a fejét –, szerintem ennek az egésznek nemzetközi politikai háttere van.
– Csak nem az amerikai elnökválasztás, mi, Igor?
– Jaj, Lilka, te csak inkább hallgass, micsoda hülyeségeket hordasz itt össze!
– Gyerünk fürödni – indítványozta Zója, s már állt is fel. – Tolja, hozd légy szíves, az úszósapkámat.
Ez az egész felfordulás nyilván őt is kizökkentette a rendes kerékvágásból, mert különben nem tegezett volna le mindenki füle hallatára. Úgy látszik azonban, senki se vette észre.
A patak felé baktattunk, amikor Vologya utolért, karon ragadott, s prófétai tekintetét fájdalmasan rám vetve így szólt:
– Tudod, Tolja, nekem az az érzésem, ezek itt a zsidók ellen forralnak valamit…
II.
Most, hogy e sorokat írom, egyre azon jár az eszem, miért is kellett elkezdenem ezeket a jegyzeteket. Úgyse jelentethetem meg itthon soha, még csak el sem olvastathatom senkivel. Kijuttatni külföldre? Egyrészt ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan, másrészt meg amit én le szeretnék írni, már tucatnyi külföldi lap hírül adta, éjjel-nappal ezt bömböli minden rádióadó; ez már ott lerágott csont. És hát igazság szerint, nem is túl szép dolog szovjetellenes kiadványokban publikálni.
De mit tettetem magam: pontosan tudom, miért írok. Magam számára kell tisztáznom, hogy végül is mi történt. S főként: mi történt velem? Itt ülök az íróasztalomnál, harmincöt éves vagyok. Változatlanul egy ostoba ipari kiadványnál dolgozom, nem változott a külsőm, nem változott az ízlésem. Még most is szeretem a verseket, szeretek inni, szeretem a nőket. És tulajdonképpen ők is szeretnek engem. Megjártam a háborút. Öltem. Engem is kis híján megöltek. Mikor a nők megérintik a sebhelyet a lágyékom táján, elkapják a kezüket, és halkan felsikoltanak: Jaj, mi ez itt rajtad? Sebhely – mondom olyankor –, egy robbanólövedéktől. Ó, te szegény, nagyon fájt? – sajnálnak mind. Egyszóval, nem változtam semmit. Minden ismerősöm, barátom, kollégám azt mondja: „Tolka, te semmit sem változol.” De ez a nap – ez teljesen kiforgatott magamból, kénytelen voltam szembenézni magammal. Újra végiggondolni, ki is volnék én.
És még valami. Nem vagyok író. Amikor fiatal voltam, persze, írtam verseket, most is rittyentek alkalmi költeményt, amilyet csak kell, gyártottam színikritikákat, de semmi nem sült ki belőle. Azért mégis szeretnék írni. Nem mintha grafomán lennék, a grafománok (elég gyakran találkozom ilyenekkel a szerkesztőségben) meg vannak győződve, hogy zsenik, de én magamról tudom, nincs tehetségem. Legfeljebb szikrányi. De írnom akkor is muszáj. Hisz rettentő kényelmes helyzetben vagyok: tudom előre, hogy soha, senki nem fogja olvasni műveimet, úgyhogy büntetlenül papírra vethetek mindent, ami csak az eszembe jut. Ha arra támad kedvem, hogy ezt írjam:
„És a zongora fekete Afrika gyanánt mint néger, vicsorítja a fogát” – akkor ezt írom. Senki nem vár el tőlem semmit, senki nem vádol gyarmatosító törekvésekkel. Ha azt akarom írni a kormányról, hogy demagógok, álnok képmutatók, s egyáltalán, aljas gazemberek, akkor azt írom… megengedhetem magamnak ezt a luxust – hogy egymagamban legyek kommunista, egyszál magamban.
Persze, ha igazán őszinte akarok lenni, nem titkolom: mégiscsak remélem, hogy egyszer majd lesznek olvasóim. Nem most, majd sok-sok év múlva, amikor már nem is élek. Majd „jön egy állhatatos, kitartó szerzetes, aki kézbe veszi buzgalommal írott, névtelen munkám”. Jóleső érzés gondolni erre.
S most, miután mindent feltártam jövendőbeli, képzelt olvasóm előtt, ideje folytatnom a történetet.
Az a nap, akkor, végképp el lett rontva. Unalmas viccekkel traktáltuk egymást, szórakozottan játszottunk, inni már egy kortyot se ittunk, hamar szétszéledtünk.
Visszatérve Moszkvába, másnap munkába mentem. Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz a szájtépés a Rendeletről, tudtam előre, ki fog véleményt mondani, s ki hallgat. De legnagyobb meglepetésemre szinte meg se mukkant senki. Igaz, ketten-hárman nekem szegezték a kérdést: Na, és maga mit gondol erről? Nem tudom, majd kiderül, meglátjuk – motyogtam, s ezzel a beszélgetéseknek vége is szakadt.
A következő nap megjelent az Izvesztyijában egy hatalmas szerkesztőségi cikk „A Szabad Gyilkolás Napjára készülve…” címmel. Nagyon kevés szó esett benne az akció lényegéről, csak a szokványos fordulatokat ismételgették: „emelkedő életszínvonal – hétmérföldes léptekkel – igazi demokrácia – csak a mi országunkban – minden gonosz szándék – a történelemben először – látható vonalak – a burzsoá sajtó…” S még azt is hozzátették, hogy senki sem okozhat kárt a népvagyonban, ezért tilos a robbantás és gyújtogatás. Valamint, hogy a Rendelet nem vonatkozik a bebörtönzöttekre. Ennyi. Mindenki elolvasta a cikket, az elsőtől az utolsó betűig, és bár továbbra sem értette senki, miről van szó, de valahogy mindenki megnyugodott. Talán a cikk stílusa, a szokásos ünnepélyes, hétköznapiasan szárnyaló hang hozott megnyugvást. Ugyan, nem történik semmi különös, csak van egy új Nap: a Tüzérek Napja, a Szovjet Sajtó Napja után a Szabad Gyilkolás Napja… A közlekedésben nem lesz fennakadás, a rendőri szervek teljes védettséget élveznek – tehát rend lesz. Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Így telt el vagy másfél hét. És akkor különös dolgok kezdődtek, olyasmi, amit nehéz kifejezni egy szóval. Nyugtalanság, zavarodottság, különös állapot. Mindenki kapkodni kezdett, futkosott fel s alá. A metrón, a moziban, az utcákon az emberek odamentek egymáshoz, kényszeredetten vigyorogtak, beszédbe elegyedtek a betegségükről, a pecázásról, a kapronharisnya minőségéről, egyszóval, ami eszükbe jutott. És ha nem szakították rögtön félbe az embert, hanem végighallgatták, akkor hosszan, mélyen, áthatóan néztek a szemébe, hoszszan szorongatták a kezét. Mások, különösen a fiatalok, hangoskodtak, pimaszul viselkedtek, játszották az eszüket, a szokásosnál többet gajdoltak az utcán, verseket skandáltak, főleg Jeszenyint. (…) Csillagászati mennyiségben teremtek a viccek, Vologyka Margulisz egyik ismerősétől a másikhoz rohant, és röhögéstől fuldokolva mesélte őket. Egy alkalommal, mikor elém öntötte az egész friss termést, elmesélte azt is, hogy Igor valami akadémiai gyűlésen kijelentette, hogy augusztus 10. pártunk bölcs politikájának eredménye, s hogy a Rendelet a néptömegek alkotó kezdeményezőkészségének kibontakozásáról tanúskodik, s így tovább ebben a hangnemben.
– Tudod, Tolka – jegyezte meg –, mindig is sejtettem, hogy Igor egy büdös nagy karrierista, de ezt azért nem vártam tőle.
– Miért? – kérdeztem. – Mi ebben a különös? Megbízták, hogy szólaljon fel, és kész. Ha te párttag lennél, te is löknéd ezt a szöveget teljes erőből.
– Én, soha. Először is, soha nem lépnék be a pártba, másodszor pedig…
– Másodszor pedig ne ordíts. Miért lennél jobb Igornál? Annak idején, amikor az „orvos-per” folyt, nem te hablatyoltál a nacionalizmusról? (…) Mesélj inkább, mi van Nyinával. Rég láttad?
Vologykából dőlt a szó még vagy fél órán át, amint nehéz szerelmét ecsetelte, aztán elment. Még be se csuktam utána az ajtót, ismét csöngetett. Bedugta a fejét az ajtórésbe, úgy suttogta, hogy a szomszédok meg ne hallják:
– Tolja, ha augusztus 10-én zsidó pogrom lesz, én harcolni fogok. Én szétlövöm ezeket a férgeket, meglásd. Ide nézz.
És felcsapta zakóját, megmutatta a belső zsebéből kikandikáló tiszti pisztoly markolatát, a háború óta őrzi.
– EZEK aztán engem nem kapnak meg olcsón…
Amikor végleg eltűnt, sokáig álltam a szoba közepén: EZEK? Kik azok az „EZEK”?
Részlet a bírósági tárgyaláson készült gyorsírásos feljegyzésből
Bíró: Térjünk át Danyiel elítélt kihallgatására.
Ügyész: Miben nyilvánult meg szovjetunióbeli irodalmi tevékenysége?
Danyiel: Fordítottam, cikkeket írtam, a Gyermekkönyvkiadóban megjelent egy könyvem Menekülés címmel, amely azonban nem került kereskedelmi forgalomba.
Bíró: A kisregénye a dossziéjához van csatolva (mutatja a könyvet).
Ügyész: Ezek szerint ön mint költő-műfordító és író saját nevével szerepel a Szovjetunióban?
Danyiel: Igen.
Ügyész: Nem használ álnevet?
Danyiel: Nem.
Ügyész: Milyen műveket és mikor írt álnéven?
Danyiel: Írás közben nem használnak álnevet, csak amikor kiadják a művet.
Ügyész: Jó, akkor mit adott ki álnéven?
Danyiel: Álnéven jelentettem meg a Kezek, az Itt Moszkva beszél, a Vezeklés és az Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetből című műveimet.
Ügyész: És ezek meg is jelentek?
Danyiel: Igen.
Ügyész: Mikor és hol írta ezt a négy művet?
Danyiel: A Kezeket körülbelül 1956–1958-ben, pontosan nem emlékszem; az Itt Moszkva beszélt 1960–61-ben, az Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetbőlt 1961-ben, a Vezeklés t pedig 1963-ban.
Ügyész: Egyedül írta ezeket a műveket vagy segített valaki?
Danyiel: Egyedül írtam.
Ügyész: Valakitől valamikor kapott témát a műveihez?
Danyiel: Témát nem. Az Itt Moszkva beszél eszmei mondanivalóját viszont nem én találtam ki.
Ügyész: Hanem ki? Beszéljen.
Danyiel: A kisregény ötletét akkori barátomtól, Hmelnyickijtől kaptam. (…)
Ügyész: Az előzetes vizsgálat során Garbuzenko kijelentette, hogy ő azt mondta önnek: ezeket a műveket felhasználhatja az ellenség propagandacélból. Hogyan reagált erre a figyelmeztetésre?
Danyiel: Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Engem a művészi vonatkozás értékelése érdekelt.
Ügyész: Miért nem tulajdonított jelentőséget a figyelmeztetésnek?
Danyiel: Mert nem gondolom, hogy szovjetellenes kirohanások lennének benne.
Ügyész: Ha úgy látta, hogy a műveiben nincs semmiféle szovjetellenes támadás, akkor miért nem vitte szovjet kiadókhoz?
Danyiel: Mert nagyon jól tudtam, hogy a szerkesztőségek nem fognak megjelentetni semmit, ami ilyen kényes témáról szól. Az én írásaimnak határozott politikai felhangja van, így tehát politikai megfontolásokból nem adják ki. A szerkesztőségi és kiadói politikára gondolok.
Ügyész: Tehát ön, Danyiel, belátta, hogy a műveiben van valami, ami akadályozhatja szovjetunióbeli kiadásukat?
Danyiel: (ingerülten) Én azoknak a kiadóknak a gyakorlatát értem ez alatt, amelyek félnek kiadni bármit is, ami kényes témáról szól. (…)
Ügyész: Most pedig, Danyiel, foglalja össze az Itt Moszkva beszél című kisregény eszmei mondanivalóját.
Danyiel: Én különbözőnek tekintem egy mű tartalmát és eszmei mondanivalóját. Mindenekelőtt azt kell tisztázni, miért született meg ez a kisregény. A témájához egy barátom adta az ötletet. Nagyon megragadott a fantasztikus fikció – a Szabad Gyilkolás Napja –, amelyben rögzíteni lehet az emberek lelki reakcióit és viselkedését. Maga a történet kiindulópontja – a Szabad Gyilkolás Napja – adta meg az alapot a történet politikai színezetéhez. Most kifejtem politikai álláspontomat, s félreteszem azt az irodalmi problémát, amelyet meg kellett oldanom. 1960–61-ben, amikor ez a kisregény készült, nemcsak én, hanem bárki más, akit komolyan izgatott az ország helyzete, meg volt győződve róla, hogy újabb személyi kultusz kialakulása előtt állunk. Sztálin halála óta még nem sok idő telt el. Mindannyian jól emlékeztünk arra, amit a „szocialista törvényesség megsértésének” neveztek. És akkor megint előttem állt ennek összes előjele: megint egyetlen ember az, aki mindent tud, megint egyetlen személy magaslik a többiek fölé, megint egyetlen személy diktálja akaratát az agronómusokra, a művészekre, a diplomatákra éppúgy, mint az írókra. Tanúi lehettünk, miként villan fel az újságok lapjain és a plakátokon folyton egyugyanazon név, miként tálalják elénk kinyilatkoztatásként, a bölcsesség kvintesszenciájaként ennek az egyetlen embernek az összes banalitását és ostoba durva szavát…
Bíró: És erre ön, a személyi kultusz visszatértétől való félelmében, úgy döntött, hogy a washingtoni Harper and Row kiadóhoz folyamodik?
Danyiel: Én most azt ecsetelem, miért írtam meg a kisregényt, nem azt, miért juttattam ki külföldre.
Bíró: Folytassa.
Danyiel: Miközben tehát tanúja voltam mindennek, s felidéztem magam előtt a sztálini törvénysértések és megtorlások összes borzalmát, arra a következtetésre jutottam – alaptermészetem szerint pesszimista vagyok –, hogy megismétlődhet a sztálini kultusz szörnyű időszaka. Márpedig akkor, hadd emlékeztessem önöket, sokkal borzalmasabb dolgok történtek, mint ami az én regényemben szerepel – tömeges represszió, kitelepítés, egész népek megsemmisítése. Az én leírásom ehhez képest ócska gyerekjáték.
Bíró: Természetesen belátom, hogy a szerzői beszéd és a szereplők beszéde két különböző dolog. De hát az, amit az Itt Moszkva beszél című kisregényben ír… (idéz).
Danyiel: Igaza van, hogy a hős és a szerző nézőpontja nem mindig esik egybe. De megmagyarázom, miről van szó. Művem alapeszméje röviden a következő: az ember ember kell maradjon, bármilyen körülmények közé veti az élet, bármilyen nyomás nehezedjen is rá. Hű kell maradjon önmagához, s nem vehet részt semmiben, ami ellen fellázadna a lelkiismerete, ami ellentmond az emberiességnek… A főhős úgy érzi, hogy a gyilkosságok és a vérontás képét nagyon is jól ismeri, tanúja volt a háborúban. És ez a kép undort vált ki belőle. Ezt a részt azonban a vádirat tendenciózusan értelmezi. Nem vesz tudomást arról, hogy kicsit később a hős nyíltan megmondja: „Nem akarok senkit megölni.” Kérdezze meg bármelyik olvasót: akar a hős ölni? Mindenki előtt világos kell legyen: nem akar.
Bíró: De megfeledkezik a legfontosabbról: a főhős a szovjethatalom által hozott Rendeletnek köszönhetően kap lehetőséget arra, hogy egyáltalán öljön. Tehát adva van egy rossz kormány és egy pozitív hős, aki a rossz kormányon kívül senkit nem akar megölni?
Danyiel: Ez nem következik a műből. Ha a hős azt mondja, „senkit” nem akar megölni, akkor ez így is van.
Bíró: De a Rendeletről csak szó van a műben?!
Danyiel: Igen.
Ügyész: Megkérem Danyielt, olvassa fel a negyedik fejezet mottóját.
Bíró: Semmi szükségét nem látom, hogy itt, a tárgyalóteremben nyomdafestéket nem tűrő kifejezések hangozzanak el.
Ügyész: Mégis engedélyt kérek a mottó felolvasására, a durva káromkodások kihagyásával.
Bíró: Olvassa.
Ügyész: „Gyűlölöm őket, okádok tőlük, / Vinnyogok, borzongok / Össze kéne őket szedni, és / kinyírni mind, az összes k-t. Danyiel, hogy érti ezt a mottót?
Danyiel: A hős elmélkedéseihez kapcsolódik.
(Nevetés a teremben. Danyiel idegesen fölnéz a hallgatóságra.)
Ügyész: Kit gyűlöl maga? Kit akar kinyírni?
Danyiel: Kitől kérdi ezt? Tőlem, a hősömtől vagy netán valaki mástól?
Ügyész: Ki a műben a pozitív hős? Ki képviseli az ön álláspontját?
Danyiel: Az előzetes megbeszélésünkön már mondtam önnek, hogy a történetben nincs egyetlen tiszta pozitív hős sem, s erre nincs is feltétlenül szükség.
Ügyész: Nem is volt semmiféle előzetes megbeszélésünk. De ki a szerzői krédó hordozója? Hol jelenik meg?
Danyiel: A hősök részben magukon viselik a szerzői világérzékelés terhét, részben nem. De egyik hős sem azonos a szerzővel. Lehet, hogy ez rossz irodalom, de irodalom, s nincs benne olyasmi, ami csak fekete vagy csak fehér. (…) A Kiadói Főigazgatóság jelentésében az áll, hogy én „a hősöm szájába adom” eszméimet. Ez, finoman fogalmazva, naiv vádaskodás. Ugyanilyen alapon szovjetellenességgel lehetne vádolni bármelyik szovjet írót. Például Lavrenyovot, Solohovot, Leonovot, tele vannak a műveik fehérgárdistákkal…
Ügyész: (félbeszakítja) Úgy látszik, magának a fejébe szállt a nyugati sajtó értékelése, akik nem átallották dosztojevszkiji tehetségnek nevezni, hogy a legnagyobb szovjet írókhoz hasonlítja magát?
Danyiel: Senkihez sem hasonlítom magam.
Ügyész: (tovább olvassa a Főigazgatóság jelentését) „A szerző szerint a szovjet nép vakon követi a pártvezérek akaratát…” Hogyan értékeli a művét ebből a szempontból?
Danyiel: Nem állt szándékomban ilyen éles megállapításokat tenni. Bizonyos fokig egyet tudok érteni azzal, hogy a tömegek politikai kezdeményezőkészsége… egyszóval, nem hiszek benne. Én politikailag passzívnak tartom a tömeget.
Ügyész: Tehát ha meghirdetik a Szabad Gyilkolás Napját, akkor ön szerint az egész nép rohan, ha azt parancsolják?
Danyiel: Nem, erről nincs szó a műben. A Szabad Gyilkolás Napja irodalmi fogás, amihez azért folyamodtam, hogy szemügyre vehessem az emberek reakcióit.
Bíró: Szeretnék tisztázni valamit. Képzeljen el egy társbérleti lakást. Ivanova összevész Szidorovával. Ha Ivanova azt írja, hogy van egy bizonyos hölgy, aki megkeseríti egy másik hölgy életét, akkor ez csupán célzás, metaforikus kifejezés. Ha viszont azt írja, hogy Szidorova szemetet szór a levesébe, akkor ez már bírósági eljárást von maga után, felér egy feljelentéssel, mivel rágalmazásról vagy ilyesmiről van szó. Ön viszont egyenesen, direkt módon a szovjet kormányról beszél, nem az ókori Babilonról, hanem egy konkrét kormányról, amely meghirdette a Szabad Gyilkolás Napját, még a dátumot is pontosan megadja: 1960. augusztus 10. Mi ez, ha nem direkt rágalom?
Danyiel: Hadd folytassam az ön példájával. Ha Ivanova azt írja, hogy Szidorova felmosófán röpköd, vagy átbucskázik a fején és állattá változik a szó szoros értelmében, akkor ez irodalmi eljárás, nem pedig rágalom. Én szándékosan éltem a fantasztikus szituáció eszközével.
Bíró: Szeretném pontosítani (felolvas a Btk.-ból): A rágalom nyilvánvalóan hamis és kompromittáló információ terjesztése. Ez a jogi megközelítés.
Danyiel: Mi akkor a fantasztikum?
Bíró: Hadd térjek vissza az előbbi példámra. Ha Ivanova azt állítja, hogy Szidorova ezt és ezt követte el, valójában azonban Szidorova nem tette ez, akkor a jogászok rágalomnak nevezik az efféle állítást.
Ügyész: Ön megrágalmazta az egyszerű szovjet embereket! (…) Másutt azt írja, hogy a nép antiszemita beállítottságú, és csak azt várja, mikor kezdheti a zsidók elleni pogromot. Ezt azzal a közhangulattal veti össze, ami a Babij Jar-i mészárláshoz vezetett. De hát ott a fasiszták gyilkoltak. Nem istenkáromlás ez, a szovjet népet a fasisztákhoz hasonlítani?
Danyiel: Ebből az idézetből nem következik, hogy az egész szovjet nép antiszemita, hanem csak azt, hogy vannak egyes emberek, akik antiszemiták. Egyes emberekről van szó, olyanokról, akik készülhetnek személyes leszámolásra, ennél több nincs a szövegben.
Ügyész: De ön azt is mondja, hogy ezt az egészet a Központi Bizottság irányítja (idéz). Mi ez, ha nem rágalom?
Danyiel: Ön elfelejti, hogy az összes ilyen kijelentés kiindulópontja egy fantasztikus fikció, nem pedig a tényleges valóság!
(Nevetés a teremben.)
Ügyész: Nézze csak, Danyiel, miket ír erről (abból a részből idéz, ahol az Itt Moszkva beszél című kisregényben a Szabad Gyilkolás Napja kapcsán kiadott KB-levélről van szó. Ebben a pillanatban a teremben kialszik a villany. Valaki izgatottan felkiált: Lev Nyikolajevics, mit csináljunk a villannyal? Mire a bíró ingerült hangon: Mi vagyok én? Bíró vagy villanyszerelő? S ebben a pillanatban újra kigyullad a fény.)
(Fordította Kiss Ilona)
A közölt részletek forrása:
Cena metafori, ili Presztuplenyije i nakazanyije Szinyavszkovo is Danyielja. Moszkva, 1989. 58–65. o.
Alekszandr Ginzburg: Belaja knyiga po gyelu A. Szinyavszkova i Ju. Danyielja. Poszer, 1970, 175–203. o.
Szinyavszkij i Danyiel na szkamje podszugyimih. Mezsdunarodnoje Lityeraturnoje Szodruzsesztvo, 1966. 36–49. o.
A kihagyásokat (…) jelöli.