Skip to main content

Sáncok közt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

1966-ban bemutatott magyar filmek


Aranysárkány (Ranódy László)

Butaságom története (Keleti Márton)

Az első esztendő (Mészáros Gyula)

És akkor a pasas… (Gertler Viktor)

Fény a redőny mögött (Nádasi László)

Fügefalevél (Máriássy Félix)

Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc)

Hideg napok (Kovács András)

Játék a múzeumban (Bán Róbert)

Minden kezdet nehéz (Révész György)

Nem szoktam hazudni (Kárpáti György)

Az orvos halála (Mamcserov Frigyes)



























Előbb a munka, aztán az élvezet. Ezennel megkövetem a Fotó Háber alkotóit, filmjük igazi profi munka. Várkonyi Zoltán mindent kihozott belőle, ami akkor és ott egyáltalán kijöhetett egy szocialista kémtörténetből. Pálfordulásomat a műfaj 1966-ra rendelt darabjának megtekintése idézte elő. A Fény a redőny mögött igazi fércmű, készítői közül csak a fotográfus (Hildebrand István) és a zeneszerző nyújtott értékelhető teljesítményt. Vujisics Tihamér óriás volt a filmzenében, és nem egyedi eset, hogy egy filmben az ő munkája ért a legtöbbet. Gondoljunk csak A Tenkes kapitányának a verbunkosok és kuruc nóták dallamkincsére komponált kísérőzenéjére. A Fény a redőny mögöttet is ígéretesen indítja Vujisics főcímzenéje, míg a képek egy híres némafilmet, Ruttmann Berlin-szimfóniá ját idézve ünneplik a hatvanas évek derekán már nálunk is kopogtató tudományos-technikai forradalmat. A korabeli csúcstechnikának végig kulcsszerepe van a filmben: a komikusan humortalan darab műélvezete során egyedül ezen lehet röhögni. Nádasy László rendezőnek még azt is sikerült elérnie, hogy a színészzsenitől a megbízható mesterig mindenki rosszul játsszék. Rrossz Latinovits és Tomanek Nándor, Szakáts Miklós és Bánhidi László. A fiatal párt adó Nagy Attila és Pécsi Ildikó olyan a szerelmi jelenetekben, mintha most jöttek volna a vindornyalaki műkedvelő színkörből.

Újdonság, hogy a film vidéken játszódik – Székesfehérvárra tippelek –, itt van az a bizonyos kempingcikkgyártó üzem, amely stratégiai jelentőségű, titkos gyáregységet is működtet (ad analogiam Videoton). E cég irodaházában következik be egy este a címben jelzett állapot. A Fény a redőny mögött ún. ráépülős mozi. Szerkezeti elemek, motívumok sorát emelte el a Fotó Háberből, és egy merész rosálással lepi meg a nézőt: a két filmben játszó színészek szerepet cserélnek. A Fotó Háber rablói, kémei és rosszlányai három per hármasok lesznek, a szocialista elhárítás ottani hőse pedig itt maga a főgonosz. Csak Várkonyi Zoltán marad, mi volt: intrikus, karvalytőkés, csúf polgári csökevény.

Szintén ráépülős darab Gertler Viktor vígjátéka, az És akkor a pasas… , amely a tavalyi Miért rosszak a magyar filmek? (amúgy mérsékelt) sikerét célozta meg. Ez is a filmcsinálás világából veszi témáját. Hőse filmrendező, aki a legkülönfélébb ötleteket vázolja fel a stúdióvezetőnek. Mindegy, csak rendezhessen. Gertler régi motoros a szakmában, pusztán személyes élményeiből, saját, ironikusra formált pályaképéből és önportréjából könnyen csinálhatott volna élvezhető mozit, de ő inkább kis színeseket és jutalomjátékot kínált. A Miért rosszak a magyar filmek? Csurka novellájára épült. A Pasas Sinkovits Imre komédiázására.

Máriássy Félix újabb tétellel bővítette a patyolat-vígjátékok listáját, midőn Fügefalevél című filmjében kritika tárgyává tette egy képzelt kisváros figuráit és viszonyait. Ezek a filmek rendre egy szatíra ambíciójával indulnak, ám menet közben elhajolnak egy ártatlanul csipkelődő melodráma felé. A Fügefalevélben például – isten a gépezetből – kiszáll a színhelyre a „megyei elvtárs”, és okosan, reformkommunistásan megoldja a helyzetet.

Kovács András a Nehéz emberek után bemutatta másik jelentős filmjét, a Hideg napokat. Az újvidéki vérengzés néven ismert sajnálatos eseményekből Cseres Tibor írt regényt, és már a könyvről folytatott viták is jócskán túllépték az irodalom kereteit. A film csak kihangosította a polémiát. Lényegében arról volt szó, alkalmas-e a hely és az idő arra, hogy szembenézzünk történelmi bűneinkkel. Nem volt az olyan rég, hogy Rákosi Mátyás utolsó csatlósnak nevezte a magyart, és akadtak, akik e minősítés regényes változatának tartották a Hideg napokat. Magyarán magyarellenesnek. Hivatkoztak még nemzetközi jó hírünkre, és mutogattak az alsó határon túlra, arra célozva, hogy a háború után Újvidékre bevonult partizánok már kiegyenlítették ezt a számlát, nem tartozunk semmivel senkinek. A folytatást csak a sorok között lehetett olvasni: a láncos kutya-éra, még inkább Titóék ’56-ban játszott kétes szerepe kívül esett a közbeszéd sáncain.

A vitában Illyésnek volt igaza: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, és nincs, nem lehetséges egészséges kritikai élet, sem megtisztító szembenézés a múlttal.

Kovács András filmjén érződik az igyekezet a regény leghívebb követésére. A rendező elmondja egy interjúban, hogy még a film sokat dicsért szerkezetét is szinte készen kapta Cserestől. A narrációs keret annak a három, illetve négy férfinak a beszélgetése, aki 1946-ban közös cellában várva a népbírósági tárgyalást felidézi 1942 három hideg napját. Ez nem történelmi lecke a magyar katonaság és csendőrség újvidéki tisztogatásáról. A szaggatott, epizodikus elbeszélés szigorúan a szereplők nézőpontjából követi az eseményeket, horizontja nem terjed túl azon, amit a hősök személyesen átéltek vagy megértettek – akkor és az azóta eltelt pár év során. Ez a narrációs módszer biztos védelmet nyújt a történelmi művek ismert rákfenéi, a moralizálás és az utólagos tudás beépítése ellen. Csakhogy Kovács elmulasztotta végiggondolni ennek filmnyelvi következményeit. A Hideg napok kétféle elbeszélés-technikája több ponton nem illeszkedik egymáshoz, és előáll az a különös helyzet, hogy a cella szűkös terében játszódó, természete szerint statikus kamaradráma izgalmasabban jelenik meg a vásznon, mint a múltbeli események akciódús képi felidézése. Az alkotók képről képre haladva kidolgozták, megkomponálták a fehér falak közé szorított, élesen kirajzolódó, mértani szerkezetű képeket, amelyeken a szereplők afféle műtárgyakként vannak jelen a képkivágatban. Ezeket a szuggesztív drámai epizódokat követik aztán a rutinos flashbackek, amelyek a leghagyományosabb filmnyelven mutatják be az elbeszélteket. Ettől a film helyenként képes történelemkönyvre emlékeztet, amelyben a szöveges fejezetek után pár lapnyi illusztráció, szemléltetőanyag következik.

1966-ban vérmes reményekkel vártuk a cannes-i filmfesztivál eredményhirdetését. Az év első magyar filmjeként ugyanis bemutatták a Szegénylegényeket. Jancsó Miklós filmjét nem követte filmvita. Egyszerűen nem volt, nem lehetett kérdés, hogy kivételes remekmű született. Követte viszont politikai vita: a túlfűtötten, már-már pornográf módon átpolitizált magyar életben úgy tetszett, egy pillanatra (egy nagy félreértés következtében) egymásra talál a hatalom és az ellenzék egy része: mindkét fél szentül hitte, hogy a Szegénylegények történelmi allegória az 1956 utáni megtorlásról.

Meggyőződésem, hogy ez nem igaz. A felháborodottan vagy cinkosan aktualizálást emlegetők mentségére szolgál viszont, hogy a Szegénylegények csak az út kezdete, azé az úté, amelyen Jancsó és Hernádi sorra vizitálja majd a magyar történelem határpontjait, a zsákutcás irányba vivő elágazásokat. (Hernádi Gyula nevét egyébként még ma is hiába keressük a Szegénylegények stáblistáján.)

A Szegénylegényekről sokat írtak már, elemezték az arctalan hatalom működését, a végrehajtók kiválasztásának és irányításának mechanizmusát, a manipuláció módszereit, a lázadás, ellenállás, önfeladás és árulás stációit. Én most csak egy vonatkozásra térnék ki: a Szegénylegényeknek nincsen szövege és nincsen zenéje. Mindössze két hosszabb, hagyományos szövegrész hangzik el a filmben, a már említett prológus és a Lovas Kabai fiú (Kozák András) elbeszélése a Sándor-csapat részvételéről a szabadságharcban. A többi szinte csak indulat- és vezényszó: Álljon oda! Jöjjön közelebb! Hazudnak mind! stb. Ha van irodalmi megfelelője a Szegénylegények nyelvének, világának, az csak a Barbárok lehet. A filmben nincs kísérőzene, csak ún. forrás-zene (azaz a hang forrása a történeten belül van, énekelnek a rabok, fújja a rezesbanda); és természetes zajok, a szél sírása, az eső kopogása, lihegés, jajgatás. Zenei frázisként hatnak a monotonon ismétlődő parancsszavak, zenei mintákat követve szerveződnek és épülnek egymásra Somló Tamás képei is. A fő szervezőelv az ellenpont. A kevés vágás, hosszú beállítások – a Szegénylegények pontosan 150 snittből áll – szemben a kamera fürkésző, örökmozgó, új és új szöget befogó tekintetével. A határtalan puszta szemben a Sánc körülkerített terével, a „magányosokat” őrző Kaptár zártságával; az embercsoportok (népség–katonaság, rabok–fogvatartók, lovasok és asszonyok) mozgása és alakzatai a térben.

Jancsó Miklós filmje díj nélkül jött vissza Cannes-ból. A 20., jubileumi fesztivál zsűrijébe – az ünnepélyességet emelendő – koros akadémikusokat hívtak meg, akik nem fedezték fel a Szegénylegények et. Ám a szakmai közvélemény akkora felzúdulással fogadta a zsűri döntését, hogy az egy csapásra világhíressé tette Jancsót. Abban az évben egyébként egy jobbfajta giccs (Claude Lelouche Egy férfi és egy nő-je) vitte el az Arany Pálmát, a legjobb rendezés díját pedig a szovjet versenyfilm: Lenin Lengyelországban.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon