Németh Gábor: Azt hiszem, hogy Kárpáti Pétert prózaíróként talán kevésbé ismeri az olvasóközönség, drámaíróként annál inkább, hiszen kötete is megjelent, és viszonylag rendszeresen játsszák a darabjait.
Bán Zoltán András: Igen, Kárpáti Péter meglehetősen sikeres színpadi szerző, megnyerte a Vígszínház drámaíró-pályázatát, ami elég komoly dolog. De nekem kapóra jön, hogy máris a drámaírásnál tartunk, mert ezt a könyvet csak vonakodva nevezném regénynek vagy kisregénynek. Úgy látom, hogy bizonyos értelemben háromfelvonásos dráma. Már a cím is reflektív, és ebbe az irányba utal. Tehát a „díszelőadás” megjelölés egyrészt arra céloz, hogy valaki tart az Akadémián egy előadást arról, hogy mit ért el a kísérleti kórtani búvárkodásai során, különös tekintettel az ebvészre vagy a veszettségre. Ez az első réteg. A másik, hogy maga ez az akadémiai előadás, meglátásom szerint, egy háromfelvonásos dráma, egy háromfelvonásos monológ formáját ölti. Az első rész a Propagatio, a második a Praeparatio, míg a harmadik a Gyógyítás. Ugye emlékeztek rá, hogy az egyes részek végén a beszélő megszólítja a közönséget, bejelenti, hogy szünet következik. Ez is azt bizonyítja vagy sugallja számomra, hogy valamiféle színházi előadást képzelt el Kárpáti Péter. Arról nem szólva, hogy rengeteg dolgot be is mutat a monologizáló férfi. Tehát kísérleteket prezentál, embereket vezettet fel a színpadra, és a közönség elé tárja kutatásait. Úgy látom, hogy egy nagyon érdekes drámai kísérletről van szó voltaképpen. Könyvdráma.
Radnóti Sándor: Érdemes volna felvilágosítani az olvasókat, hogy miről is szól ez a könyv. A múlt század végén játszódó magyar orvostörténeti tárgyú beszélyről van szó, amelyben a háromrészes monológot elmondó kutató a veszettséggel kapcsolatos kutatásait adja elő. És mintegy körbefogja a könyvet két illusztráció, egy 1885-ös és egy 1895-ös, mindkettő a Vasárnapi Újságból. Az egyiken farkas által megmart orosz muzsikok, a másikon pedig, és tulajdonképpen ez a könyv tárgya, ugyancsak farkasmarta bosnyák emberek láthatók. Mindezt összefoglalja az alcím: „A bosnyákok gyógyítása avagy a kísérleti kórtani buvárkodás haladása hazánkban.” Orvostörténetileg, azt hiszem, hiteles kiindulópontja a könyvnek a múlt század végének tényleg fantasztikus orvosi fölvirágzása Magyarországon. És az egész könyv mögött ott áll Louis Pasteurnek, akit a könyvben Pasteur Lajosnak neveznek, a veszettség nagy tudósának az árnya. Ez volna ennek a könyvnek a legalsó, a realitás szintjén a tartalma. De ami ebből kibontakozik, az nyelvileg is, és tartalmi tekintetben is fantazmagória, fantazmagóriavilág. Ennek legérdekesebb vonatkozása az állat és az ember közötti különbségeknek az elmosódása. Az a nagyon szándékos játék, ahogy az állatkísérletek emberkísérletekké válnak, ahogy az emberi magatartás állati magatartásba megy át. Nyelvileg végigkövethetőek a könyvben a nagyon finom és nagyon érdekes átcsúszások, határelmosódások az állati és az emberi szféra között.
Angyalosi Gergely: Nemigen tudnék vitába szállni azzal, amit elmondtatok. Bár a magam részéről azért mégis inkább prózának vélem ezt a művet, noha kétségtelen, hogy a színpadszerűség kellékei végig jelen vannak benne. A Sándor által említett elmosódottság azért volt számomra fontos kifejezés, mert most az egész könyv jelhasználatára szeretném felhívni a figyelmet. Rendkívül összetett és bonyolult jelépítmény ez a szöveg, amelynek az a sajátossága, hogy a jelölő és a jelölt közötti viszonyok tudatos összezavarásával, elhomályosításával dolgozik. Ami az egyik pillanatban jelölő volt, tehát mondjuk a hasonlatnak a hasonlító része, az a másik pillanatban maga lesz a hasonlított. És ha egy szemiotikus vagy szemiológus megpróbálná következetesen leírni ezt, akkor olyan, szinte áttekinthetetlenül bonyolult hálózatra tenne szert, ahol a végén már magunk sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mit hasonlítunk mihez, mi minek a szimbóluma, mi minek a metaforája. Ennek az egyik alesete, amit Radnóti említett, hogy az állat és az ember közötti határok elmosódnak. Emögött úgy érzem, van olyan nagy és döntő különbség, ami például szembeállítja Hőgyes Endre tébolyult monológját a nagy francia előddel, Pasteurrel. A kettőjük közötti döntő eltérés az, és ez a regény egy bizonyos pontján ki is derül, hogy a magyar tudós számára tulajdonképpen a kísérletben van az igazság. Ki is mondja: az igazság maga a kísérlet. És akkor hirtelen történik valami a világban, egész pontosan Pasteur laboratóriumában. Az történik, hogy kiderül: meg is lehet gyógyítani a veszett embereket. Vagyis az igazság súlypontja áthelyeződik a gyógyításra, tehát valami gyakorlati kérdésnek a megoldására. Az egész szöveg egyik nagy kérdésköre, hogy hol az igazság, mi az ésszerűség, hol a ráció helye. E kérdések körül gomolyog ez a bonyolult, jelképekkel teli összefüggésrendszer.
B. Z. A.: Amit mondasz, azt alátámasztja a Vörösmartytól származó mottó, így hangzik: „Ész vagy nem ész? elő! hadd lássalak!”
N. G.: Szeretnék még egy szempontot adni a műfajvitához. Ha elfogadom, hogy színházi előadás alapjául is szolgálhat ez a szöveg, akkor a rendezőnek nagyon szép eldöntetlenségeket kell csúnya eldöntöttségekké változtatnia. Azt gondolom, hogy ennek a szövegnek az egyik legfontosabb hatásmechanizmusa épp a késleltetés vagy az aláaknázás. Az ember folyamatosan arra gondol, hogy visszafelé kellene mozdulnia. Megnéznie, hogy mit is olvasott hat oldallal előbb. Azt érezzük, hogy itt most valami megbillen, de ez csak homályos sejtés, mert Kárpáti nagyon finom eszközökkel építkezik. Ezért én is inkább a regény műfajába sorolnám.
B. Z. A.: Akkor most megmondom konkrétan, hogy mire gondoltam, amikor úgy véltem, hogy egy színházi előadás lehetősége is rejlik a szövegben. Egész egyszerűen Gogol Egy örült naplója című prózájára gondolok. Az összefüggés nyilvánvaló a két szöveg között. Egyrészt Gogolra többször is utal a monológmondó.
R. S.: Gogoly Miklósként emlegeti. Ha már az irodalmi rokonoknál tartunk, feltétlenül meg kell említeni Kafka novelláját, amelyben egy majom tart előadást az akadémián.
B. Z. A.: És persze egy másik Kafka-szöveget, az Egy kutya kutatásai című elbeszélést. A kutyák. Gogolnál is alapvető szerepet játszanak a beszélő kutyák. A kutyák, akik leveleket írnak, amelyeket elfog az őrült csinovnyik… de hát ismeritek, nem kell ezt hosszasan taglalni. Nem akarom nagyon erőltetni, de mindezek alapján nagyon is el tudok képzelni egy színházi előadást, amely voltaképpen a tébolydában játszódik. Természetesen a tekintetben igazad van, Gábor, hogy abban a pillanatban, hogy valamit megjelenítünk egy színházban, akkor megváltoznak a dolgok dimenziói. Ha már látunk valamit, akkor a Sándor által említett homály eloszlik, vagy legalábbis kezd felszállni a köd. Igen, az eldöntetlenség eldől valahol, és ez talán nem a legszerencsésebb megoldás, hiszen hajlamos kioltani a szöveg egyik legfontosabb hatástényezőjét.
N. G.: Van egy másik monológ is, egy betét. A könyv alapszövete az orvos monológja, és van a „kicsiny laboránsnak” nevezett alaknak kurzívval szedett magánbeszéde. És ha az ember nagyon figyelmesen olvassa ez utóbbit, akkor kiderül, hogy aki beszél, az nincs. Egy halottnak, egy kísértetnek a monológját olvassuk. Ugyanez a színpadon bizony stilisztikai kérdéssé válik, és el kell dönteni, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a kétféle realitás.
R. S.: És itt kell megemlíteni a könyv befejezését, ahol megtörténik a furcsa átváltozás egy kutya és a monológmondó hős között. A hős elszabadul, mintegy látomássá válik, és életében először találkozik egy kutyával mint kutyával, mint személyiséggel, úgyszólván mint emberrel, hiszen az addigi kutyái mind csak _ kísérleti tárgyak voltak. Ott bolyonganak ketten a tátrai éjszakában, aztán eljutnak egy kocsmába, és így szól a könyv vége: „bementünk az első kocsmába, és megbirkóztunk egy nagymérvű reggelivel, miként a világ rendje: ő az abrosz fölött, én meg a szék alatt!” Itt tehát megfordul a dolog, és hirtelen kutyává változik a beszélő, aki addig dr. Hőgyes Endre kórbúvár volt.
B. Z. A.: Ez remek példa a Gábor említette késleltetésre. Virtuóz, frenetikus slusszpoén.
R. S.: Ha stílszerűen szólva egy kicsit tovább boncoljuk a könyv rétegeit, akkor kétségtelen, hogy van egy olyan szint, amit Gergely hozott szóba, ahol mintha a magyar kissszerűség paródiájáról lenne szó. Visszatérő motívum, hogy a monológmondó hangsúlyozza, a saját találmányáról van szó, figyelembe véve természetesen az internacionális eredményeket, és így tovább, és ezzel szemben áll Pasteur Lajos nagy teljesítménye. A másik réteg, ami talán efölött helyezkedik el, az ésszerűnek és a nem ésszerűnek a viszonya, a racionális kísérlet ésszerűsége vagy ésszerűtlensége mint probléma. Van egy fontos hely a könyvben, szintén a vége felé, ahol azt mondja a monologizáló alak, hogy két szellemóriás sírja van a Szajna partján Párizsban, két nagy kísérleti kórtani búvár emlékműve. Az egyik Napóleon, a másik pedig Pasteur. És ebben az esetben Marengo, Austerlitz, Jéna és Moszkva az egyik oldalról, a másik oldalról a Hit, Remény, Szeretet és Tudomány szinte egy helyre kerülnek, mint a kétféle kísérleti kórtani búvárkodás eredményei. Az ember természetéről szóló kísérleti búvárkodás, szemben Pasteur és a főhős búvárkodásaival, megszünteti tulajdonképpen az antropológiát mint antropológiát, és ekkor az antropológia és a zoológia összekeveredik. Ez átvezet a harmadik réteghez, ez pedig nem más, mint magának az emberi fajnak a veszettsége. Talán nem tartjátok teljesen erőltetettnek, ha megemlítem, hogy ebben a rétegben a közelmúlt legveszettebb történetéből lépnek elő a figurák, a boszniaiból ugyanis. Gondolom, ez is tárgya ennek a könyvnek.
B. Z. A.: Kapcsolódnék ahhoz, amit most mondtál, és összekötném mindezt a színházi elméletemmel. Említetted az emberi természetről szóló kísérleti búvárkodást. Valami olyasmiről is szól a könyv, hogy a kísérleti kórtani búvárkodás a színház metaforája, tehát az emberekkel való kísérleti búvárkodás az voltaképpen a színház maga. Egy ponton, mégpedig a 90. lapon arról is szól a monologizáió, hogy „a színházi hatás physiológiája” hasonló az állatkísérletekéhez, ígérem, többet nem beszélek a színházról.
N. G.: És van egy bibliai utalás a könyv elején, bár nem túl hangsúlyos helyzetben. Ekkor fölmerül Ábrahám, Izsák és a kos hármassága. Ettől később elég érdekes tágasságot vagy aurát kap mindez, ami itt esetleg még csak profán, abszurd vagy groteszk módon jelenik meg.
B. Z. A.: És a vége felé pedig olvashatunk az isteni teremtés parafrázisáról is; emlékeztek rá: a hét napig tartó kísérletezésre gondolok a 144–145. lapon. Tehát voltaképpen a kísérleti, kórtani búvár mintegy istennek tolja fel magát, és a teremtés munkáját ismét elvégzi ama bizonyos hét nap alatt.
N. G.: Mindenképpen a könyv erényének érzem, hogy bár az előbb szó volt allegorikus olvasatok lehetőségéről, de ezeket egyáltalán nem forszírozza az író. Ezt mintegy mellesleg megengedi nekünk, és több finom vagy elegáns célzás olvasható e tekintetben. Például a szabadságharc bukása után szervezett „lovagló egyetem” vagy az, hogy Párizs illetőségi körébe van utalva Bosznia. Ennek is van egy finom aktuális olvasata, azt hiszem.
A. G.: Például az a vonatkozás, hogy Párizshoz tartozik az egész világ, és Babesnek, annak az „undok Babesnek” a körzete egész Balkán, míg az én körzetem, mondja a Hegyesnek nevezett monologizáió, tulajdonképpen csak a Monarchia, ezen áll elő az a képtelen helyzet, hogy Bosznia az Párizs körzetébe tartozik. Tulajdonképpen fellelhető egy allegorikus réteg a könyvben. De az efféle jelentések olyan finom és bonyolult összefüggésrendszerbe vannak beágyazva, hogy elveszítik a maguk direkt jelentését. A nagy Pasteurnek eszébe sem juthat, hogy nem az egész emberiség nevében tevékenykedik, hanem mondjuk a francia nemzet nevében; a magyar monologizáió viszont egyfolytában a nemzethalálról vizionál, hogy tetszhalott-e, magához tér-e, megmozdul-e a nemzet. Hogy előrehalad-e annak a bizonyos haladásnak az útján, az döntő kérdés a számára. Tehát az egyik terület számára ez reális kérdés, míg a másik terület számára nincs jelentősége. És nagyon érdekes, hogy a regionális területek adják a kísérleti alanyokat azoknak a területeknek a számára, ahol úgymond az egész emberiség nevében történik a munkálkodás.
Még egy pillanatra visszatérnék ahhoz a kérdéshez, hogy mennyire színdarab vagy mennyire képzelhető el monodrámaként ez a szöveg. Színházban az a fontos mozzanat esne ki az egészből, amelyet az író a történet vonulásának nevez, tehát a történet, amely maga is szereplővé válik, mint a fertőzésnek az egyik lehetséges szinonimája. Ezt a szinte mániákusan ismételgetett propagáció szóból lehet kiolvasni. A propagációnak az egyik alapjelentése a latinban az, hogy sokszorosítással szaporít, tehát terjeszt, és nemcsak az, hogy előremozdít, propagandát csinál neki, megismertet valakivel. Egyszóval: továbbad. A történet terjedésének csak a feledés szabhat gátat, mondja az író, és tulajdonképpen a feledésnek megfelelő mozzanat lenne, mondom én idézőjelben, a veszettség elleni vakcinának a megtalálása. De ha megpróbáljuk értelmezni ezt a hasonlatot, akkor újabb és újabb hasonlatok rendszerébe bonyolódunk, amiből nincs kiút, egyszerűen nincs kiút, és ez megint visszavezet bennünket az ésszerűség meg a ráció kérdéséhez.
B. Z. A.: Megemlíthető, hogy a propagációnak orvosi jelentése is van, vagyis a történet úgy terjed, mint a fertőzés, mint a veszettség.
R. S.: És végül maga a történetmondó is megvész.
N. G.: Nem beszélve az olvasóról És mindezt az orvos adja tovább!
B. Z. A.: „Az orvos is átviheti!” Az egyik főszólama ez a már említett betétszerű kísértetmonológnak. Mint valami vers. Csodálatos szöveg.
R. S.: Az valóban az egyik legszebb rész.
B. Z. A.: Számomra az itt fellépő Hőgyes-figura, különösen annak fényében, amit Gergely az imént mondott, mostantól a nagy magyar, megszállott tébolyultak panoptikumában kap helyet. Mikor a könyv legvégén egyedül, később a kutyával bolyong a Tátrában, Csontváry jutott az eszembe. Az eszelős, a megváltó Csontváry. Felolvasok egy idevágó fantasztikus szövegrészt, amit Pasteurhöz intéz a tébolyult monologizáló: „Lajoskám! itt lesz a Harmadik Magy. Tud., és egy pókfonállal fölhúzatom ide a Babarczy–Schwarzer-klinikát, mivel föltett szándékom, hogy mindenik új Magy. Tud. egy külön tébolydával összekötve legyen…” És így tovább. Eszelősen szellemes.
R. S.: És ugyanakkor ennek a tébolynak van egy hihetetlenül racionális alapja, nevezetesen a kísérlet. A könyv kísérletek leírása, kísérletek története. Ha átrágtuk magunkat a XIX. századi racionalizmus nagy kritikáin, és most visszanézve valahogy módunkban áll kettős tekintettel nézni erre az egészre, egyrészt elfogadva e kritika számos elemét, másrészt pedig egy bizonyos szeretettel. Azért kettős a mai viszonyunk, mert van valami pátosz ebben az elszánt, tébolyult kísérletezésben, amely valóban nem kérdez rá a gyógyításra, amint azt Gergely mondta. A gyógyítás valóban kívülről bevitt dolog, és akkor jön a rácsodálkozás hogy jé, tényleg ezt még a gyógyításra is fel lehet használni, nemcsak az egyre gyorsabb és gyorsabb átvitelre, a veszettség egyre gyorsabb és gyorsabb terjesztésére, propagálására. Ennek az ironikus, zárójelbe tett, de ott lévő kísérleti pátosznak, kísérleti szemléletnek nagyon szép példája az, amikor felsorolja a tropheumo-kat. Akkor ismét egymás mellé kerül Napóleon és Pasteur, a hadvezér trófeái a zászlók, míg Pasteur trófeái a különböző kísérleti szerkezetek, „a Marey-féle emeltyűs dob, a Ranvier-féle fejtartó, a White-féle fogfúró meg az Isten-féle állat”.
B. Z. A.: Azt hiszem ideiglenes zárszóként megállapodhatunk abban, hogy rendkívül magas szintű ennek a vékonyka kötetnek a belső intellektualitása. Sok, elemzésre méltó kérdés most megválaszolatlan maradt: a valóság és a fikció viszonya, a fiktív Hőgyes és a valóságos közti kapcsolat, az archaikus nyelvhasználat, az anakronizmusok…
N. G.: Egyszer például náczi tankokról beszél…
B. Z. A.: …a szöveg helyenként sátáni humora, Kárpáti viszonya a magyar prózai tradícióhoz, hogy csak néhányat említsek. De remélem, hogy lesz majd, aki részletes nagyelemzést készít a könyvről. Megéri.
Kárpáti Péter: Díszelőadás. Liget könyvek, Bp., 1996, 169 oldal, 380 Ft
- Kultúra [5]