A földtulajdon ügye a kárpótlás után hosszabb időre lekerült a hazai politikai közélet napirendjéről, legalábbis így tűnt a laikus és a naiv szakmai közvélemény számára is. Azonban a kormány tervezett földtörvény-módosítása ez év tavaszán újra felélesztette a földtulajdonról szóló indulatos vitákat. Az agrárpolitikai diskurzusokat, különösen a földkérdéssel kapcsolatosakat, döntően mindig is az érzelmek és a politikai értékek határozták meg. Az úgynevezett szakmai viták mögött is általában a különböző résztvevők soha ki nem mondott, vélt vagy valós értékei, illetve érdekei húzódtak meg, nem pedig az agrárgazdaságtan, különösen nem a mainstream legújabb eredményei. Ez akkor is így van, ha a nagyüzemi lobby képviselői közül sokan szeretnék ezt a kérdést saját „tudományos érveik” fényében láttatni. Következésképpen nem meglepő, hogy ma egyaránt irracionális érvek hangzanak fel mindegyik oldalon. A tisztánlátást azonban nemcsak a földkérdés politikai természete akadályozza, hanem a hazai agrárvitákra hagyományosan jellemző fogalmi tisztázatlanság és a mai magyar agrárvilágról való tudásunk sajnálatosan alacsony szintje. Ebben az írásban nem a már korábban elhangzott érvek és ellenérvek bizonyítására vagy cáfolatára, hanem a viták mögött meghúzódó mögöttes feltevések vizsgálatára vállalkozunk.
Fogalmi zűrzavar és ismerethiány: az üzem mérete
Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a különböző álláspontokat, le kell szögezni, hogy a mai vita a földtulajdonról alapvetően nem arról szól, hogy a külföldiek szerezhetnek-e Magyarországon termőföldtulajdont vagy sem, hanem, hogy ki milyen mezőgazdaságot szeretne látni. Másképpen fogalmazva: az a kérdés, milyen legyen a magyar mezőgazdaság birtokstruktúrája, illetve milyen struktúrapolitikát kövessen a hazai agrárpolitika. Ennek megfelelően a viták hátterében egy régi, ki nem beszélt kérdés, nevezetesen a híres-hírhedt kisüzem–nagyüzem-probléma áll. A normális párbeszédet persze nemcsak a kisüzem-nagyüzem probléma hazai tudományos és politikai feldolgozatlansága akadályozza, hanem annak leegyszerűsítő és félrevezető jellege. Ha ugyanis a mezőgazdaság strukturális problémáit a kisüzemek és a nagyüzemek közötti ellentétre redukáljuk, akkor továbbra is a szocialista agrárgazdaságtan ideologikus fogalmi béklyóiban fogunk vergődni, miközben a valóságos problémákról továbbra sem esik majd szó.
Amennyiben elfogadjuk a fenti értelmezési keretet, akkor a földtulajdon kérdését a nagyüzemi lobby képviselői által sugallt, a laikus közvélemény számára évtizedek óta szívósan terjesztett, régi kényelmes sztereotípiákra korlátozhatjuk. Ezek szerint az egyik, retrográdnak minősíthető tábor képviselői elavult kisparaszti mezőgazdaságot akarnak, amely sok felesleges szakképzetlen munkaerőt alkalmaz, következésképpen alacsony hatékonyságú, ezért nem bírja a versenyt sem a modern hazai nagyüzemi mezőgazdasággal, sem a nyugat-európai „kisparaszti”, de jobban felszerelt és „agyontámogatott” társaival. Ráadásul ez a kisparaszti mezőgazdaság igen sok támogatást igényel, a „szegény, nem hatékony gazdák” pedig örökkön-örökké az adófizetők pénzéből finanszírozott támogatásokra lesznek utalva. A másik tábor ezzel szemben természetesen a modernizációt, a haladást képviseli. A szocialista „agrárcsoda” régi-új öntudatos védelmezői a mai napig is fennen hirdetik, hogy a modern mezőgazdaság csakis a „hatékony” nagyüzemek keretei között képzelhető el, mivel a koncentráció folyamata ebben az ágazatban is feltartóztathatatlan, mi több, ez világtendencia. Ez a fajta mezőgazdaság pedig nem azért van ráutalva az állami támogatásokra, mert kicsi a hatékonysága, hanem csak a fejlett országok csúnya agrárprotekcionizmusa okán. Ha az élelmiszerek világpiacán a szabadkereskedelem érvényesülne, akkor mindenki reszkethetne a „világhíres” magyar mezőgazdaságtól. A fenti értékelés – bármilyen csábítónak, esetleg logikusnak is tűnik – alapvetően félrevezető, mivel nem vesz tudomást a fejlett országokban az elmúlt évtizedekben lezajlott agrárfejlődés jellemzőiről, illetve agrárpolitikai tapasztalatairól.
Az első probléma a mezőgazdasági üzemek nagyságának mérése körül van. A hazai nagyüzemi agráriusok előszeretettel fetisizálják a területnagyságot mint mértékegységet. Ez alapján ugyanis „meg tudják mondani”, hogy mi az optimális, illetve a gazdaságilag még ésszerűnek tekinthető minimális üzemméret. A gond ezzel a megközelítéssel egyrészt az, hogy a területnagyság önmagában nem elegendő információ egy üzem nagyságának meghatározására, másrészt pedig az egyes termékek esetében különbözik az „optimális” birtokméret, ezért nem lehet valami aggregált „optimális üzemnagyságot” kiszámítani. Például nagynak számíthat egy kéthektáros virágkertészet, míg egy hasonló méretű gabonatermelő gazdaság okkal tekinthető kicsinek. Ennek megfelelően az előbbi gazdaság jelentős nagyságú lehet árbevételben mérve, míg az utóbbit csak kisméretűnek tekinthetjük. Ugyanakkor különösebb bátorság nélkül azt is leszögezhetjük, hogy egy gazdaság nagysága, akármiben mérjük azt, elég keveset árul el a hatékonyságáról.
A családi gazdaság fogalma évtizedeken át nem volt használatos kifejezés, de többnyire szinonim volt a kistermelő fogalmával. A mezőgazdasági kistermelés megítélése a szocializmus évtizedeiben a különböző hullámzások ellenére többnyire negatív volt. Nem kell feltétlenül csak a kulákozásra, illetve Lenin örökbecsű szavaira gondolni, miszerint a magántulajdon mindennap újratermeli a kapitalizmust. A „felvilágosult”, modern agrártechnológiában jártas nagyüzemi elit mindig is gyanakodva nézett a kistermelésre, mivel az abban érdekeltek csak félszívvel dolgoztak az általuk vezetett szervezetekben, munkaidő után pedig siettek a saját háztáji gazdaságaikba, hogy ott zsákmányolják ki önmagukat. A családi gazdaságokra, a kistermelésre kicsit mindig lesajnálva néztek a „haladó agráriusok”. Elsősorban átmeneti jelenségnek tekintették, amelynek elfogadását, illetve megtűrését az erőszakos kollektivizálás társadalmi elfogadottságának javítása indokolta. Ezek a nézetek még ma is ott vannak sok nagyüzemhívő tudata mélyén.
Szemben a hazai szóhasználattal, a családi gazdaság fogalma a fejlett országokban senki számára nem idéz fel negatív konnotációkat. A nemzetközi irodalomban számos definíció létezik, de bizonyos konszenzus alakult ki, hogy mit kell tekinteni a családi gazdaságok legfontosabb jellemzőinek (Gasson–Errington [1993] és Swinnen–Christiaensen–Felton-Taylor [1993]). Ezek szerint a családi gazdaságok a következő fontosabb jellemzőkkel írhatók le: a farmot a család menedzseli; a munka legnagyobb részét a család adja; a beruházások, illetve a tőkebefektetések kockázatának túlnyomó részét a család viseli; a mezőgazdasági termelés a legfontosabb tevékenység és bevételi forrás a család számára; végezetül: a család a farmon él. A fentiekből következően a családi farm egy olyan entitás, amely a vállalkozó, a menedzser és munkás szerepeit ugyanabban a családban kombinálja. Másrészt a családi farmon belül a háztartás és a vállalkozás csak elméletileg választható szét, gyakorlatilag azonban nem. Fontos továbbá még két dolgot megjegyezni. Egyrészt ezen jellemzők alapján a föld tulajdonlása nem szükséges feltétele a családi farmnak. Másrészt, a korábbiakat megismételve, a fentiekből következően a családi farm fogalma semmit nem mond az adott gazdaság nagyságáról, akár területnagyságban, akár árbevételben vagy bruttó termelési értékben mérjük, még kevésbé annak hatékonyságáról.
A mezőgazdasági kistermelést folytatók többségét nem a családi gazdaság fogalmával lehet pontosan leírni, hanem inkább a részmunkaidős gazdaság terminusával. A részmunkaidős gazdaságokat is sokféleképpen szokták definiálni, de általában közös rendezőelv, hogy a családi erőforrásokat (munka, tőke, menedzseri erőforrások) csak részlegesen hasznosítják a mezőgazdasági termelésben. Erre a gazdaságtípusra is jellemző azonban, hogy a menedzser és a vállalkozó családon belül van, a család viseli a beruházások kockázatát, és egyben biztosítja a munkaerőt is. Egy másik lehetséges megközelítés abból indul ki, hogy egy mezőgazdasági család, illetve háztartás jövedelmének mekkora hányada származik a gazdálkodásból, és mekkora aránya a farmon kívüli tevékenységből. Németországban például a részmunkaidős farmokat úgy írják le, mint amelyek jövedelmének több mint 50 százaléka farmon kívüli tevékenységből származik.
A nagyüzemek nem az ördögtől valók, de a hazai szóhasználat elfedi legfontosabb jellemzőiket. A magyar mezőgazdasági nagyüzemeket az agrárgazdaságtan főáramának terminusaiban leginkább a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és az ipari farm fogalmaival lehet leírni. A mezőgazdasági termelőszövetkezeteket a mezőgazdasági tevékenységek horizontális integrációjaként szokták leírni. A mezőgazdasági termelőszövetkezeteket azonban nem szabad összetéveszteni a mezőgazdasági termelők szövetkezeteivel. Az előbbi szövetkezeti típus alatt a termelők vagy a farmok közös, csoportos termelését kell érteni. A másik fajta szövetkezet pedig az egyes termelők önkéntes kooperációján alapul, mely abból a célból jött létre, hogy a beszállítói vagy a kibocsátási oldalon a felvásárláshoz, illetve a feldolgozáshoz kapcsolódó tevékenységekben közösen vegyenek részt, hogy ezáltal az egyes tagok jövedelmét növelni tudják. A mezőgazdasági termelőszövetkezet létrehozásának okául a skálahozadék kihasználását, vagyis a nagyobb méretekből fakadó előnyöket szokták említeni (LeVay [1983]). A potenciális skálahozadékot jobban ki lehet használni, ha a termelőeszközöket közösen használják, mint ha azok az egyes farmerek tulajdonában maradnának. Ez főleg abban az esetben igaz, ha az átlagos farmnagyság nagyon kicsi, és az üzemi struktúra jórészt kisméretű gazdaságokból áll, amelyekben ezért nehéz alkalmazni a modern mezőgazdasági technológiát. A tranzakciós költségek elmélete viszont a termelők szövetkezeteinek adott igazolást a mezőgazdaságban. A mezőgazdasági tevékenységek sajátosságaiból eredő, a piaci csere tranzakciós költségeit növelő problémákat – mint az időjárásból fakadó bizonytalanságok, bizonyos tranzakciók gyakorisága, a technológiai fejlődéshez szükséges eszközök specialitása, a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódó externáliák – a szövetkezetek sikeresen oldhatják meg (Ollila [1994]). A termelőszövetkezeteket az elméleti irodalom a munkás-önigazgatói vállalat kategóriájával írja le (Bonin és társai [1993]). Ebben a megközelítésben a termelőszövetkezeteknek három fontosabb jellemzőjük van: a dolgozók részvétele a vállalati döntéshozatalban, a profit megosztása a tagok között, továbbá a dolgozói tulajdon. A termelőszövetkezetek tagjai tehát elméletben megosztják a vállalkozói, menedzseri és munkásszerepeket, és ezért a kockázatokat is. A termelőszövetkezeteken belüli feladatok aktuális megosztása egyben a felelősségek megosztását is jelenti. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezekben a szövetkezetekben a munkaerőt döntően a tagok családjai biztosítják. Működésük során azonban két alapvető nehézséggel kell megküzdeniük. Egyrészt a tagok teljesítményének az ösztönzése, a potyautas-viselkedés elkerülése. Másrészt azzal a problémával is szembe kell nézniük, hogy az egyes tagoknak különböző elképzeléseik lehetnek arról, hogy miként lehet sikeres a közös tevékenység, következésképpen az egyes tagok érdekei eltérhetnek a csoport, pontosabban a szövetkezet érdekeitől. Az ipari farmoknál – akár az iparvállalatok esetében – a vállalkozó, a menedzser és a munkás szerepkör teljesen elválik egymástól. Ez egyben azt is implikálja, hogy minden tevékenységet piaci áron jutalmaznak. Az ipari farmokra jellemző a menedzseri tevékenységek specializációja és decentralizációja.
Látható, hogy az előbb röviden ismertetett fogalmi rendszer lényegesen árnyalja a kis- és nagyüzem itthon szinte már kőbe vésett dichotómiáját. A mezőgazdaságban, ugyanúgy mint a gazdaság más ágazataiban, nem az a kérdés, hogy egy vállalat kicsi vagy nagy, hanem hogy miként tudja kombinálni és szervezetileg hatékonyan működtetni a vállalkozó-, a menedzser- és a munkásfunkcióit. Nos, úgy tűnik, hogy a fejlett országok mezőgazdaságában két üzemforma maradt uralkodó: a családi gazdaságok és a részmunkaidős üzemek. A mezőgazdaság nyugati típusú fejlődése során a várakozásokkal szemben nem tudtak gyökeret verni a hierarchizált munkaszervezetű, döntően bérmunkát hasznosító termelőszövetkezetek és ipari farmok. Ez az üzemtípus elsősorban a fejlődő országokban, azon belül is Latin-Amerikában jellemző. A területnagyságban mért koncentrációs világtendenciát a nyugat-európai mezőgazdaság meglehetősen korlátozott mértékben igazolta. Bár igaz, hogy a mezőgazdaság súlya a gazdaság egészében a fejlett országokban kicsi, valamint a farmok és a farmerek száma folyamatosan csökkent, ennek ellenére az EU 15-ökben az átlagos üzemnagyság 16,4 hektár, a legnagyobb átlagnagyságú országban, az Egyesült Királyságban pedig 67,3 hektár volt. Az átlagszámok mögött természetesen nem tapasztalhatunk egyenletes eloszlást. A fejlett országok mezőgazdasági struktúrájára elsősorban az a jellemző, hogy az egyik oldalon a növekvő nagyságú családi farmok állnak, amelyek a termék jellegétől és az üzem nagyságától függően időnként vagy folyamatosan bérmunkát is alkalmaznak. Azonban ez a bérmunka-felhasználás még sokáig nem fogja veszélyeztetni a gazdálkodás családi jellegét. A másik póluson a részmunkaidős gazdaságok vannak, amelyek aránya a fejlett országok agrárstruktúrájában meglepően stabilnak bizonyult. A magyar viszonyokat úgy írhatjuk le, hogy a termelőszövetkezetek és az ipari farm jellemzőivel bíró tsz- és állami gazdaság-utódszervezetek megőrizték meghatározó szerepüket a hazai agrárstruktúrában. Mellettük kinövőben van egy olyan új termelői csoport, amelyet családi gazdaságnak nevezhetünk. Végezetül pedig a mezőgazdasági struktúra másik pólusán az úgynevezett „törpegazdaságok” állnak, amelyeket a részmunkaidős gazdaságok fogalmával jelölhetünk. Fogalmi kitérőnket összegezve megállapíthatjuk, hogy a kisüzem-nagyüzem primitív dichotómiája nem alkalmas sem a nyugat-európai agrárfejlődés értelmezésére, sem a hazai viszonyok leírására, következésképpen nem használható a hazai földtulajdonvita fogalmi keretéül.
A birtokszervezet
A hazai földtulajdonról szóló vitákat zavaró másik körülmény, ha túltettük magunkat a fogalmi zavarokon, hogy nem sokat tudunk arról, hogy milyen is ma a birtokszerkezet Magyarországon, azaz melyik üzemtípusból mennyi van, és annak mekkora a súlya az agrárstruktúrában. Az első apróság, hogy nem világos, hány gazdasági szervezet foglalkozik ma hazánkban mezőgazdasági termeléssel. Mivel a statisztikai adatgyűjtés a régi elnevezéseket használja, ez alapján rendszerezzük a rendelkezésre álló ismereteket. A KSH adatai szerint a működő gazdasági szervezetek száma 1996 végén a mezőgazdaságban, a vad- és erdőgazdálkodásban és a halászatban 32 321, amelyből gazdálkodószervezet 9639 és egyéni gazdálkodó 22 682 volt. A 9639 gazdálkodószervezeten belül 6630 jogi személyiségű gazdasági szervezetet találtak. Ez utóbbi kategória alatt szereplő szervezetekről azt is tudjuk, hogy ebből mennyi az rt., a kft. és a szövetkezet, továbbá létszám szerint miként oszlanak meg. Viszont létezik egy másik statisztikai kategória, nevezetesen a gazdálkodószervezetek címszó alatt. Ezekről azt tudjuk, hogy miként oszlanak meg termőterület szerint, számuk pedig 2999 volt. Akkor hogy is van ez? Tegyük fel, hogy a 6630 jogi személyiségű gazdasági szervezet és a 2999 termőföldet használó gazdálkodószervezet valamilyen kapcsolatban vannak egymással. Ha a két kategóriát egymásra akarjuk vetíteni, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a 3631 gazdasági szervezetnyi különbség az bizonyára az erdő- és vadgazdaságban, illetve a halászatban tevékenykedik. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de ez a rendelkezésre álló statisztikai adatokból nem derül ki. Ez a statisztika nem segít bennünket abban, hogy akár a bevett avíttas, akár modernebb fogalmaink szerint megtudjuk, hogy hány mezőgazdasági üzem létezik ma Magyarországon, és azok miként oszlanak meg a különböző kategóriák között.
Szűkebb tárgyunkra, a földtulajdonra térve sem jobb a helyzet. A földtulajdon megoszlásáról ugyanis semmilyen konkrét adat nincs, csak legfeljebb néhány „beavatott” illetőnek meg nem erősített, de annál „megbízhatóbb” értesülése. A földhasználatról azonban már vannak adatok, amelyek tanúsága szerint 1996-ban a gazdasági társaságok a termőföldterület 30 százalékát, a szövetkezetek 23 százalékát, az egyéni gazdaságok pedig 47 százalékát használták. Azaz a nagyüzemek még mindig a termőföldterület több mint felét hasznosítják. Mint korábban említettük, a gazdálkodószervezetek által használt termőföldterület méret szerinti megoszlásáról vannak ismereteink. Néhány érdekesebb megoszlás: a 2999 gazdálkodószervezet több mint fele 500 hektárnál kisebb földet, 12 százaléka 10 hektárnál kevesebb földet, 7,5 százaléka 3000 hektárnál többet használ. Az 1996. évi mikrocenzusból tudjuk, hogy 1,8 millió háztartásnak volt földtulajdona, amelynek 2,4 százaléka, 43 200 háztartás 10 hektárnál nagyobb földterületet birtokolt. Ezek valószínűsíthetően komoly szintű gazdálkodást folytatnak, és közel állnak a családi gazdaság fogalmához. Itt emlékeztetünk arra, hogy a korábban bemutatott statisztika csak feleennyi egyéni gazdálkodót tart számon. Ebből bizonytalan számú egyéni gazdálkodót kivonhatunk, mivel közismert, hogy a szövetkezetek egy részében a kedvezőbb adózási feltételek miatt a dolgozókat egyéni gazdálkodóként jelentik be. Ezek arányáról azonban nincsenek pontos ismeretek. A bizonytalan nagyságú különbséget ismét nehezen találjuk meg akkor is, ha egyrészt a kft.-k és bt.-k nagy részét is ideszámoljuk, mondván, esetleg a családi gazdaságok egy része valamilyen jogi vagy jogi személyiség nélküli szervezetet alapított, másrészt pedig a 10 hektár fölötti gazdaságok jó részét kivesszük ebből a kategóriából. A többieket a részmunkaidős gazdaság kategóriája írhatja le. Tudjuk továbbá, hogy a 10 hektár fölötti gazdaságok az általuk művelt terület több mint felét bérlik, és ez az arány a gazdaság nagyságával fokozatosan nő. A földtulajdonról rendelkezésre álló ismereteink lényege, hogy a termőföld több mint a felét ma is a nagyüzemek használják, a földtulajdonnal rendelkező és nagy valószínűséggel komolyabb gazdálkodást folytató háztartások üzemeik földterületének növelése érdekében egyre nagyobb mértékben bérelnek földet. Ez utóbbit általánosítva úgy szoktak fogalmazni, hogy a földtulajdon és a földhasználat nagymértékben elvált egymástól. Empirikus tudásunkat a földtulajdonviszonyok tárgykörében tehát, jó adag eufemizmussal élve, nem nevezhetjük kielégítőnek.
A fent bemutatott ismerethiány nemcsak a hazai agrárpolitikai vitákat teszi „elméleti jellegűvé”, hanem az Európai Unióhoz való csatlakozás gátjává is válhat. Az Európa Tanács ugyanis minden évben közzé teszi jelentését a mezőgazdaság helyzetéről, az adott év gazdasági folyamatait elemezve. Ebben az egyre bővülő kötetben részletes leírást kaphatunk az Európai Unió mezőgazdasági struktúrájáról is (European Commission [1997]). Csak példaként felsorolunk néhány adattípust, amelyet ez a kiadvány tartalmaz. Többek között megtalálhatjuk benne a minimális termelést meghaladó farmokra vonatkozó, folyamatosan végzett reprezentatív felmérés eredményeit. Megtudhatjuk, hogy hányan dolgoznak a mezőgazdaságban, ebből mennyi a főfoglalkozású, a részfoglalkozású, a fizetett munkaerő és az önfoglalkoztatás. A ledolgozott munkaórákból mennyi a családi munka és a nem családi munka, illetve mennyi a mezőgazdasági tevékenységre és más jövedelemszerzési tevékenységre fordított idő. Hogyan oszlanak meg a különböző termelési irányok szerint a farmok, mekkora a földterületük, hány állatot tartanak, azok méret szerinti megoszlása. Amikor a három új tagállam csatlakozott az Unióhoz, akkor mezőgazdasági statisztikai adatbázisukat túlnyomórészt sikerült kompatibilissé tenni. Magyarország esetében, ha a jelenlegi állapotok jelentős javulását is extrapoláljuk, nehezen elképzelhető, hogy miként fogjuk adatokkal megtölteni az uniós mezőgazdasági éves jelentést.
A földtulajdonvita néhány hamis téziséről
Az előbbiek fényében nem csodálkozhatunk, ha a földtulajdonról szóló viták csak úgy hemzsegnek a hamis „logikai köröktől”. Az első tézis szerint a hazai birtokstruktúra elaprózódott, következésképpen meg kell teremteni a földtulajdon és a földhasználat egységét. Ez a felfogás azonosítja a földtulajdont a birtokkal vagy mezőgazdasági üzemmel. Egy gazdaságnak viszont nem feltétlenül kell teljes mértékben tulajdonosának és használójának is lennie az általa művelt földterületnek. Ha a gazdaság nagyságát régi rossz szokás szerint csak területnagyságban akarjuk mérni, akkor is a használatban lévő földterület az érdekes, mert az ad információt az gazdaság által ténylegesen megművelt földterületről. Mint a statisztikai adatokból láttuk, a földhasználat koránt sincs elaprózódva, hiszen a termőföldterület több mint felét a nagyüzemek hasznosítják, következésképpen a birtokstruktúra nincs elaprózódva. A földtulajdon és a földhasználat valóban elvált egymástól, de ennek mértékéről nem rendelkezünk pontos információval. A földtulajdon és a földhasználat egyébként a fejlett országokban sem esik egybe. Általánosnak tekinthető, hogy a nagyobb méretű üzemek saját földtulajdonuk mellett jelentős nagyságú földet bérelnek. Vagyis, ha egy gazdálkodó bővíteni akarja a rendelkezésére álló földterületet, akkor nem fog feltétlenül földet vásárolni, hanem lehetséges, hogy inkább földet bérel. A földbérleti rendszer az emberiség történetében nem számít új vagy idegen jelenségnek. A farmer földbérletre vagy földvásárlásra vonatkozó döntését elsősorban az adott országban uralkodó földárak, illetve a földtulajdon forgalmát szabályozó törvények határozzák meg. Ez ad magyarázatot arra, hogy az Európai Unióban is rendkívül eltérő a földbérlet aránya az összes földterülethez képest, függetlenül az átlagos üzemnagyságtól. Így például az Egyesült Királyságban és Portugáliában is több mint egyharmad a bérlet aránya, noha az előbbiben 67,3 hektár, az utóbbiban pedig 8,1 hektár az átlagos üzemnagyság. Az eddigiek alapján megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy általánosságban semmi nem indokolja, hogy a földtulajdon és a földhasználat teljesen egybeessen. A hazai probléma lényegét azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. A gondok gyökere ott rejlik, hogy az érvényes földtörvény szerint gazdasági társaságok nem szerezhetnek földet. Az erőszakos kollektivizálás talán egyetlen pozitív hatása, hogy nagyléptékű forgók kialakításával, meliorációval, új telepek alakításával rendezett határhasználatot teremtett. Így napjainkban egy bonyolultan szervezett együttműködést feltételező térben kell megtalálni a határ ésszerű hasznosításának rendjét. A földtulajdon és a földhasználat elválása ezen a ponton jelent súlyos problémákat. Hiszen egy adott határban sokféle földtulajdonos és ennél lényegesen kevesebb földhasználó érdekeit kell összehangolni. Ezt azonban nemcsak a gazdasági társaságok földtulajdonszerzésének korlátozása akadályozza, hanem a jelenlegi földbérleti rendszer szabályozatlansága. Magyarán, ha a földbérlet világos szabályok és feltételek mellett működik, akkor nincs különösebb ok arra, hogy a földtulajdon és a földhasználat mindenáron egybeessen.
A mai vita lényege, hogy a nagyüzemek a földtulajdont is megszerezzék a földhasználat joga mellé. Ahhoz, hogy a nagyüzemi elit a földtulajdont megszerezze, nem feltétlen szükséges, hogy a gazdasági társaságok földtulajdonszerzése elé állított korlátokat lebontsák. A gazdasági társaságban lévő tulajdonosok ugyanis mint magánszemélyek a jelenlegi törvény szerint 300 hektár földet vásárolhatnak. Ha elég nagy a család, illetve a rokonság, vagy vannak megbízható üzlettársak, akkor több ezer hektárt tulajdonolhatnak akadálytalanul. Ezután a gazdasági társaság saját tulajdonosaitól bérbe veheti a földet. A gazdasági társaságok elé állított maximális földbérleti korlátot a cég hasonló jellegű szétírásával ki lehet játszani. Elismerem, hogy ez kicsit nehézkes megoldás, de mutatja, hogy a probléma korántsem olyan akut, mint amennyire azt első látásra beállítják.
A következő kérdéskör, hogy mennyire eurokonform a földszabályozás, illetve tágabban a hazai mezőgazdasági üzemrendszer. Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy érdemes-e ma a mezőgazdaságban működő gazdasági társaságoknak megvásárolniuk a termőföldtulajdont az európai uniós csatlakozás fényében? Mint korábban jeleztük, az Európai Unióban meglehetősen ritkák a magyar nagyüzemekhez hasonló képződmények. Ugyanakkor a közös agrárpolitika fókuszában mindig a családi gazdaságok álltak, ezért a támogatási rendszerük is erre van kondicionálva. A mezőgazdasági struktúrák hatékonyságának javításáról szóló 950/97. számú rendelet tartalmazza a legfontosabb támogatási jogcímeket. A beruházási támogatásokhoz olyan mezőgazdasági vállalkozások juthatnak hozzá, ahol a gazdálkodó: főfoglalkozású; megfelelő szakértelemmel rendelkezik; tervezetet nyújt be vállalkozása fejlesztésére; vállalja egyszerűsített könyvelés vezetését. Támogatást kaphatnak továbbá azok a részfoglalkozású farmerek, akiknek teljes jövedelme legalább 50 százalékban farmból, erdőgazdálkodásból, turizmusból, kisiparból vagy a vidék fenntartását szolgáló tevékenységből származik. A részfoglalkozású gazdálkodó teljes jövedelme legalább 25 százalékának a farmból kell származnia, valamint a nem mezőgazdasági tevékenységre fordított munkaideje nem haladhatja meg a farmer teljes munkaidejének a felét. A támogatási programokat azokra a mezőgazdasági vállalkozásokra kell korlátozni, ahol a munkaerő emberi egységre eső jövedelme nem éri el a referenciajövedelem 1,2-szeresét. A referenciajövedelmet úgy kell meghatározni, hogy az ne lépje túl a körzet nem mezőgazdasági munkát végző dolgozóinak átlagbérét. A tagállamok a támogatási programokat a családi jellegű vállalkozásokra korlátozhatják. A főfoglalkozású gazdálkodó kifejezésnek legalább egy feltételt magába kell foglalnia arra nézve, hogy a mezőgazdasági vállalkozásból származó jövedelemnek a gazdálkodó összes jövedelme 50 százalékának vagy annál többnek kell lennie, és a nem mezőgazdasági vállalkozásban eltöltött munkaidőnek a gazdálkodó teljes munkaideje felénél kevesebbnek kell lennie. A tagállamoknak a jogi személyek esetében a fenti feltételeket külön meg kell fogalmazniuk. A beruházási támogatások ugyanakkor vonatkozhatnak egy meghatározott gazdaságra vagy gazdaságoknak, a gazdaságok egészének vagy részeinek fúzió céljából létrejött csoportosulásaira. A csoportosan működő vállalkozások részére a támogatás akkor adható meg, ha a csoport tagjainak legalább kétharmada megfelel a következő feltételeknek: főfoglalkozású gazdálkodó, megfelelő szakértelemmel rendelkezik, tervezetet nyújt be vállalkozása fejlesztésére. A korábban említett mennyiségi korlátozásokra vonatkozó felső határok a csoporthoz tartozó gazdaságok számával megszorozhatók. Azonban ezek a felső határok nem léphetik túl a 200 tehenet, illetve a gazdaságonkénti támogatás maximumaként meghatározott összeg négyszeresét. A tagállamoknak meg kell határozniuk azokat a feltételeket, amelyeket a csoportosan működő gazdaságoknak teljesíteniük kell. Ezek: jogi formájuk, tevékenységük minimális időtartama (nem lehet kevesebb hat évnél), tőkéjük szerkezete, a tagoknak a vezetésben való részvétele. A beruházási támogatásokhoz való hozzájutásnak tehát szigorú feltételei vannak. Ha ezeket a kritériumokat hazai környezetben alkalmaznánk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a hazai mezőgazdasági üzemek döntő része nem kaphatna támogatást. A részmunkaidős és családi gazdaságok jelentős hányada ugyanis nem tesz eleget a könyvviteli és a szakképzettségi feltételeknek. A nagyüzemek, gazdasági társaságok viszont a csoportos vállalkozásokra vonatkozó azon kritériumnak nem felelnek meg, hogy a tagok kétharmadának főfoglalkozású gazdálkodónak kell lennie.
Végezetül érdemes kitérni az agrártámogatások és a mezőgazdasági struktúra néhány összefüggésére. Közkeletű vélekedés, hogy a fejlett országok mezőgazdaságában azért maradtak fenn a „kicsi, hatékonytalan családi gazdaságok”, mert az állam támogatta őket. Ezt a vélekedést azonban nem árt egy kicsit árnyalni. A mezőgazdasági támogatások többsége az árakon keresztül kívánja biztosítani, illetve fenntartani a farmerek számára a szabadpiaci helyzetnél magasabb jövedelmet. A különböző szubvenciók, legyen az ártámogatás, exporttámogatás, veszteségtérítés, főképpen a megtermelt mennyiséghez kapcsolódnak. Nem kell különösebb közgazdasági képzettség annak belátásához, hogy az a gazdálkodó, aki nagyobb mennyiségű árut termel, az több támogatáshoz jut, azaz a legtöbb támogatáshoz a legnagyobb termelők jutnak hozzá. Ugyanakkor feltételezhető, hogy ez a mezőgazdasági termelői csoport az, amelyik a legkevésbé szorul az állam segítségére. Az agrártámogatásoknak ez a rendszere tehát a gazdag farmereket még gazdagabbá teszi, míg a szegény termelők jövedelmi problémáit nem tudja megoldani. A mezőgazdasági támogatások eloszlása a különböző termelői csoportok között alapvetően az adott ország agrárstruktúrájától függ. Minél duálisabb tehát egy agrárszektor, annál inkább a nagyobb termelők jutnak hozzá a támogatásokhoz, azaz a szubvenciók annál igazságtalanabbak lesznek. Ezt a problémát egyébként a közös agrárpolitika irányítói is jól érzékelték. Az 1992-es reformot megalapozó tanulmányban úgy fogalmaztak, hogy a közös agrárpolitika növeli a gazdasági egyenlőtlenséget a termelők között, mivel az EU mezőgazdasági költségvetésének 80 százalékát csupán a termelők 20 százaléka élvezi.
A mezőgazdasági támogatások eloszlása a termelők között nemcsak attól függ, hogy egy üzem kicsi vagy nagy. A szubvenciók ugyanis a mezőgazdasági inputok piacát is befolyásolják, hiszen a támogatások következtében megnövekedett termelés pótlólagos ráfordításokkal jár. Annak a termelési tényezőnek a tulajdonosa jár a legjobban, amelynek kínálati görbéje a legrugalmatlanabb. A mezőgazdaság esetében a föld a legrugalmatlanabb és a bérmunka a legrugalmasabb termelési tényező. Következésképpen azok a farmerek, akik saját földjüket művelik, nemcsak az állam által garantált magasabb termékárakat élvezhetik, hanem a támogatások tőkésedését az emelkedő földárakban. Ugyanakkor ha a mezőgazdasági bérmunkások kínálati görbéje teljesen rugalmas, akkor ők semmit nem nyernek a támogatásokon. A mezőgazdaságba újonnan belépőket viszont hátrányosan érintik a támogatások hatásai, mivel a gazdálkodáshoz szükséges induló tőke a magasabb földárak miatt jelentősen megemelkedik. Összegezve, a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások különböző módon befolyásolják az ágazatban dolgozók helyzetét. Az eddigi tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy inkább növelték a mezőgazdaságon belüli jövedelemegyenlőtlenséget, mintsem csökkentették azt.
A fentiek cáfolják azt a tézist is, hogy a „kisparaszti mezőgazdaság” több támogatást igényel, mint a „modern nagyüzemi mezőgazdaság”. A tények azt mutatják, hogy az agrárpolitikai reformok (értsd ezen a legtöbb esetben az ártámogatások csökkentését) legfőbb ellenzői a nagyobb méretű üzemek tulajdonosai közül kerülnek ki. Ezek a gazdaságok ugyanis nemcsak az ártámogatások csökkentése miatt veszítenek sokat, hanem ezek a változások jelentősen leértékelik a földtulajdonuk árát, azaz komoly vagyonvesztést is elszenvednek. A fejlődő országok tapasztalatai is arra utalnak, hogy elsősorban a mezőgazdaság exportszektorát támogatják, ahol döntően nagyméretű latifundiumokon folyik a termelés, míg az alapvető élelmiszereket előállító tevékenységeket, ahol a termelést kisméretű gazdaságokban végzik, az élelmiszerárak alacsonyan tartása érdekében negatívan diszkriminálják. Mancur Olson kollektívcselekvés-elméletét igazolva a kevesebb nagyméretű gazdaság tulajdonosai gazdasági és politikai befolyásuk révén mindig is el tudták érni, hogy jelentős támogatásokban részesüljenek, míg a kisméretű birtokon gazdálkodó, térben szétszórt mezőgazdasági termelők sosem tudták érvényesíteni érdekeiket.
Hivatkozások
Bonin, J. P.–Jones, D. C.–Putterman, L. [1993]: Theoretical and Empirical Studies of Producer Cooperatives: Will Ever the Twain Meet? Journal of Economic Literature, 21. évf. 1290–1320. o.
European Commission [1997]: The Agricultural Situation in the European Union. 1996 Report. Brussels
Gasson, R.–Errington, A. [1993]: The Farm Family Business. CAB Intenational, Wallingford.
LeVay, C. [1983]: Agricultural Co-operative Theory. Journal of Agricultural Economics, XXXIV. évf. 1. sz. 1–44. o.
Ollila, P. [1994]: Farmers’ Cooperatives as Market Coordinating Institutions. Annals of Public and Cooperative Economics, 65. évf. 1. sz. 81–102. o.
Schmitt, G. [1996]: Familien- und/oder Lohnarbeitkräfte in der Landwirtschaft? Das ist hier die Frage. Berichte über Landwirtschaft, 74. évf. 2. sz. 211–231. o.
Swinnen, J.–Christiaensen, L.–Felton-Taylor, L. [1993]: Agricultural Production Structures and Their Determinants. Megjelent: OECD: Agricultural Co-operatives and Emerging Farm Structures in Hungary. Paris, 98–121. o.
- Játéktér [6]