Felemás érzésekkel olvastam Pléh Csaba írását a magyar felsőoktatás látszatamerikanizációjáról (sic). Az írás vége felé némi zavartság lett úrrá rajtam: kerestem a kapaszkodót, a műfajt, a kontextust, ami keretet adhatna egy vitacikknek. Persze nem Pléh Csaba az oka ennek, hanem az a tény, hogy nincs nyelvünk e tárgy megvitatására: a felsőoktatás kérdése nem része a magyarországi értelmiségi közbeszédnek. A hírekben alig szerepel a téma, de még feltűnőbb, hogy a publicisztikai-közírói nyilvánosság is mellőzi. A háttérelemzések, kerekasztal-beszélgetések, „független értelmiségi” kinyilatkoztatások sztárjai gyakorlatilag nem ejtenek szót róla. Nem szerepel kvázi-politikai konferenciák, nemzeti jövőért aggodalmaskodó vagy valamilyen demokratikusságot védelmező törzsi szeánszok napirendjén sem. A humán kultúrát reprezentáló folyóiratok (a Valóságtól a 2000-en át a Társadalmi Szemléig, de beleértve olyan hetilapokat is, mint a HVG, a Figyelő, a Magyar Narancs) repertóriumainak tanúsága szerint a rendszerváltás óta eltelt hét évben nem találni nyolcvan publikációt sem, amely a felsőoktatással foglalkozott volna.
Aligha kell hangsúlyozni, mennyire természetellenes ez a helyzet: a felsőoktatási nyilvánosság állapota gyakorlatilag ellehetetleníti az értelmes véleménycserét az egyetem ügyéről. Nincsenek támpontok, argumentációk, közösen elfogadott alapfogalmak, kulcsszavak. Hiányzik a felsőoktatásról szóló diskurzus paradigmája, ahogyan maga a diskurzus is.
Ellenerők
Számos ellenerő együttes hatásának következménye az, hogy a magyar értelmiség nem teszi – még önmaga számára sem – közüggyé a felsőoktatást. Hiányzik például a széles körben ismert és elismert, fogalmi apparátusával a közfelfogásba is átszüremlett szaktudományos reflexió. Ez azért is meglepő, mert a felsőoktatás-kutatás szakirodalma igen gazdag Magyarországon, a kutatás is jelentős háttérrel, tudományos műhelyekkel, intézményekkel bír.[1] Az oktatásszociológia által nyújtott adatok ismerete nélkül többnyire csak tanulságos félreértéseket és könnyen cáfolható általánosításokat eredményez a „nemzetközi felsőoktatással” való példálódzás. Ilyenkor abszolutizálódik egy-egy megoldás,[2] vagy, nem értve az adott formák társadalomszerveződési-kultúrtörténeti beágyazódottságát, üres sémákat emelnek elméleti rangra.[3]
A szakosodott felsőoktatás-kutatás elszigeteltségénél is tanulságosabb és jellegzetesebb hiányra irányítja rá a figyelmet Pléh Csaba írása. Ő ugyanis azt teszi, aminek, sajnos, igencsak szűkében van a magyar felsőoktatási gondolkodás: tekintélyes szaktudósként fogalmazza meg elgondolásait. Ha nem is módszeresen, de szembenéz a lényeges problémákkal: a választott modellek félrevezető abszolutizálásával, a finanszírozást meghatározó fiskális és egyetemi logikák összeütközésével, a tanszéki struktúra tudományképet implikáló formájával, az intellektuális értékszempontok sorsával, a tanári kar szerepvállalásával és kényszerpályáival, a változások lehetséges káderbázisával, valamint az egyetemi működést mélyen meghatározó értékválasztásokkal. Tiszteletre méltó bátorsággal foglal állást és vállalja bizonytalanságait – amelyeket egy meginduló közös gondolkodásnak kellene tisztázni.
Ennek a kívánatos eszmecserének lényegesen jobbak lennének az esélyei, ha a tudományművelésről való tudományos gondolkodás eredményei a mainál számottevőbb érdeklődést keltenének a művelt közönség körében. Erre már csak azért is méltán lehetne számítani, merthogy a nyugati kultúrkörben ez az egyik legdivatosabb szellemi áramlat, olyannyira, hogy ma már egyszerűen hozzátartozik az értelmiségi műveltséghez. Ráadásul Magyarországon a viszonylag kisszámú, nemzetközi színvonalon produkáló tudományos műhelyek egyike éppen a tudományfilozófia és -történet művelésével foglalkozik.[4] Ennek ellenére Magyarországon a társadalomelméleti-társadalomfilozófiai munkáknak sem tárgya az egyetem ügye.[5] Jószerivel egyetlen kivételt[6] lehet említeni.
A szóban forgó elgondolás a tudományos-egyetemi szférát (Luhmann nyomán és empirikus bázisában elsősorban Ben-Davidre támaszkodva[7]) mint elkülönült funkcionális alrendszert írja le, amely saját szerveződési logikával rendelkezik, vagyis autonóm a külső, politikai irányítással szemben. Értéknek tekinti a tudományos szétszóródottságot, azaz az alternatív műhelyek létét. Fontosnak tartja, hogy egy ország sok milliárdot tudjon áldozni a kutatásra-felsőoktatásra, de még fontosabbnak, hogy ennek elosztása a versengő tudósok, tudományos szervezetek és kutatási prioritások között az autonóm módon érvényesülő szakmai szempontok szerint történjék. Úgy véli, hogy a teljesítményt személytelen mércék alapján kell értékelni, ezek alapján kell a hivatalos előmeneteleket és kinevezéseket eldönteni. Az egyetemeken belüli hierarchiák leépítését és a minél közvetlenebb piaci hatások érvényesítését szorgalmazza. Alapelve a versengő egyetem. Ennek elsődleges eszköze lehet a tandíj, ami egyben a felvételi vizsga központilag irányított rendszere helyett növelné az intézmények mozgásterét és felelősségét egyaránt.
Ez az elmélet a világon mindenütt tőrőlmetszett liberális álláspontnak számítana. Nálunk azonban kidolgozóját, Pokol Bélát az önmagukat liberálisként meghatározó áramlatok szellemi közellenségnek tekintik – meglehet, nem elsősorban a fentiekért[8].
A politika csontvége
A magyarországi politikai nyelv (el)használt sémáinak képére formált közbeszédben értelmezhetetlenek a felsőoktatás reálfolyamatai, strukturális alternatívái, teljesítményei. Márpedig, Parti Nagy Lajos szellemes képét kölcsönvéve, ha a szakmaiság húsán nem üt át a politika csontvége, akkor a média képtelen megragadni a tárgyat. Pedig a csont természetesen ott van: az akadémiai világban nagyon is tetten érhető a politika, még talán erősebben, mint a par excellence politikai szférában. Itt ugyanis olyan sok évtizede fennálló szembenállások, csoport-képződések és mindenekelőtt szellemi platformok szerint rendeződnek az erővonalak, amihez képest a mai politikai elit jelentős része finoman szólva is parvenünek számít. Az akadémia világán belüli konfliktusok, a szűkülő forrásokért folyó küzdelem sokkal élőbb, húsbavágóbb, és kegyetlenebb is, mint a pártpolitikai porondról szünet nélkül áradó kardcsörtetés.
Sőt. Egyre inkább úgy tűnik, hogy az a bizonyos politikai csont kívülről sem nagyon tudja átszúrni a húst. Bár a politika számos közvetett csatornán (finanszírozás, kinevezések) keresztül érvényesíthetné akaratát, az akadémiai világ mintha képes lenne felfogni és letompítani ezeket a törekvéseket. Nem arról van szó, hogy a felsőoktatás és tudomány immúnis lenne a politikai beavatkozással szemben: példa rá a 92-es év konzervatív fordulata az intézményvezetésekben, vagy az elmúlt egy év szabad demokrata pénzügyi intervenciója. De egyik esetben sem következett be a belső erőviszonyok lényeges eltolódása. Megmaradt a szocialista-konzervatív koalíció és az arányának megfelelően szűkebb hatókörű liberális csoportok hagyományos egyensúlya.
Természetesen nem hiszem, hogy ez kimerítően leírná a politika és egyetem közti viszonyok bonyolult szövedékét, a közvetítések és kapcsolatok kifinomult hálóját. Pusztán azt igyekeztem jelezni, hogy mennyire alkalmatlan a jelenlegi politikai szótár a felsőoktatási folyamatok elbeszélésére. Szintén a felsőoktatási diskurzus lehetőségét gyengíti, hogy a szférán belüli tagolódások leírása is hiányzik, így együtt azonban már végképp nem csak szemantikai korlátokról van szó! Részben emiatt[9] a politika időnként látványosan alulmarad, ami növeli inkompetenciáját és érdektelenségét.
Elég, ha megfigyeljük, hogy a formális-informális belső párthierarchiákban egészen mostanáig hol helyezkedtek el a felsőoktatási szakpolitikusok.[10] Vagy: akinek volt módja elolvasni az Akadémia elnökének parlamenti beszámolóját, illetve végignézni az azt követő vitát, elképedhetett azon, hogy Glatz akadémikus mennyire kimagaslott a megszólalók mezőnyéből. Megjegyzendő, hogy Glatz Ferenc jószerivel az egyetlen alakja a magyar akadémiai szférának, aki képes volt legalább a tömegkommunikáció falát áttörni, és nyelvet diktálni a sajtónak.
Itt nem pusztán valamiféle személyhez kötődő véletlenről van szó. Az MTA első figyelemre méltó szereplése a magyar Országgyűlésben az akadémiai törvény vitája volt. Korábban sikerült megakadályozni, hogy az MTA kierőszakolja, hogy a törvényjavaslatot a felsőoktatást messze megelőzve, sürgősséggel terjesszék be. Amikor azután Mádl miniszter beterjesztette, kiderült, hogy a parlamenti pártok eltérő élességgel, de meglehetős egységben utasították el az MTA privilégium- és státusőrző törekvéseit. Mégis, hogy, hogy nem, a törvény lényegében változatlanul fenntartotta az akadémiai struktúrát.
Így képes tehát a felsőoktatás és kutatás világa gyengíteni a politikai hatalom érvényesülését. Jómagam alapvetően hasznosnak tartom ezt, hiszen egy önmagával végtelenül elégedett hatalmat fricskáz. Ám az korántsem megnyugtató, hogy ez egy másik hatalmi struktúra – a felsőoktatási és akadémiai establishment – erősödése, a korábbi hatalmi felállás háborítatlan folyamatossága árán és révén történik. Az MTA és az újraszerveződött egyetemi uralmi csoportok példája mutatja, hogy ez kellemetlen és terhes következményekkel jár. E mögött azonban újra az a probléma merül fel: képesek vagyunk-e leírni a felsőoktatás intézményrendszerének belső viszonyait.
A felsőoktatáson belüli nyilvánosság leírására ugyanis nincsenek a tapasztalatot rendezni képes szemléleti fogódzók, hiszen az ide-oda röpködő fogalmak és ítéletek mögött egész világok rejlenek. Pléh Csaba írásával leginkább az a baj, hogy nem fejti fel ezeket a mögöttes tartalmakat.
A tandíj és a költségtérítés
A baloldali értékeket védő magyar sajtó a tandíjat az esélyegyenlőtlenség és a sötét elüzletiesedés rémdrámájaként írja le. A költségtérítéses képzést valóban rendszeridegen elemként vezették be. De nézzük a dolgot máshonnan! A zárt felvételi keretszámok rendszere az érdemek érvényesülésének legfőbb akadálya, a magyar felsőoktatás minőségelvű, valóságos társadalmi igényekre nyitott átalakulásának kerékkötője, így tehát van értelme bevezetni a költségtérítést, de úgy, hogy az minden hallgatóra vonatkozzon. Vagyis, minden fiatal iratkozhasson be bármelyik felsőoktatási intézménybe (értelmes kivételekkel, például a honvédelmi vagy orvosi képzés), mégpedig mindenki költségtérítéses hallgatóként. Félreértés ne essék: nem a mai ostoba tandíjról beszélek, hanem a tanulás költségeinek teljes körű megtérítéséről. Az alkalmasság az intézményen belüli munka alapján dőlne el. Egy előzetes vizsga (a középiskolai oktatás rangját megőrzendő) persze megmaradna, mégpedig abban a logikában, amely a hallgatók elsöprő többségét mentesítené a teljesíthetetlen anyagi terhek vállalásától. Ugyanis az állam – amely történelmileg kialakult okokból jelentős forrásokat von el polgáraitól adóztatás formájában, s ezt mindenféle közcélokra hivatkozva teszi – kötelezettséget vállal arra, hogy a kiválóság alapján, amit a felvételin mutatott teljesítmény igazol, a költségek megtérítésével részt vesz a közcélokat is ellátó felsőoktatás támogatásában. Az így létrejövő rendszer látszólag alig térne el a mostanitól, ám lényegileg változnának meg a működés hivatkozási alapjai.
A felsőoktatás mint társadalmi program
A magyar társadalom akkor fogja komolyan venni és értékén kezelni a felsőoktatást, ha jól körülírt célok rendszerébe, társadalmi programokba illesztheti, így volt ez a felsőoktatás aranykoraként emlegetett Klebelsberg-korszakban is, amikor Trianon után a megalázottság és gazdasági csonkulás okozta összeomlásban a felsőoktatás a kultúrfölény és szellemi honvédelem nemzeti céljait volt hivatott teljesíteni. Az 1946–49 közötti felemás eredményű expanziós időszakban az új értelmiség megteremtése (és a régi kiiktatása!) volt a grandiózus program hajtóereje.
Persze nem ilyen jellegű programokra gondolok. Sőt, mentsen ég a felülről oktrojált nagy nekiveselkedésektől! Az igazi társadalmi feladatvállalás ma az, hogy magát az intézményrendszert, a szerveződés és irányítás, a hatalmi és függelmi viszonyok logikáját, a finanszírozás rendszerét szabályozzuk, és erről vázoljunk lehetőleg konzisztens elképzelést.
Ez viszont első látásra szemben áll a felsőoktatási szócséplés, vagy inkább szójáték, két tabujával: az autonómiával és a „szakértői” felsőoktatás-politikával.
Az autonómia mindazok számára, akik részt vettek a felsőoktatási közéletben, a többirányú „reformgondolkodás” legszélesebb körben elfogadott jelszava volt. Ma is vállalható és fontos igény fogalmazódik meg az autonómia követelményében: az ideológiai indoktrinációt le kellett (és ha újra felütné fejét, akkor megint le kell!) rázni. Mindezt az sem hatálytalanítja, ha az autonómia örve alatt kevésbé nemes érdekek is érvényesülnek.
Ám az autonómia érvénye, intézményen belüli komplementer struktúrája, financiális feltételrendszere, morális megalapozottsága legfeljebb nyomaiban lelhető fel. Az egyetemek önállósága, kiegészülve a közalkalmazotti rezervátum védettségével, hatásos akadálya lett az érdemi strukturális és képzési reformoknak, amint azokban az intézményi többségek ellenérdekeltnek érezték magukat. (Amikor pedig a Bokros-csomag a maga bornírt módján, majd pedig a normatív finanszírozás antiintellektuális adminisztrációja nekiesett a privilégiumoknak, akkor végképp eltűnt bármiféle minőségi logika esélye, és maradt a szociális jogvédelem.) Az átalakítás nem jelenti az autonómia letörését, hiszen magára a tartalmi tevékenységre nem terjedhetne ki. De az intézményrendszer szerveződési elvei nem tekinthetők a felsőoktatás belügyének. Még akkor sem, ha sokan éppen az autonómiára hivatkozva követelik, hogy a felsőoktatásról folyó gondolkodás legyen „szakértői”.
A szakértelemre való hivatkozás érthető és pozitív hozadékkal járó stratégia volt az állami-politikai beavatkozás korábbi gyakorlatával szemben, állandó szajkózása azonban ködös és a meglévő alternatívákat elfedő szólammá változtatta. Azt sugallja ugyanis, hogy van olyan semleges és értékmentes logika, amiben a felsőoktatási intézményrendszer lehetséges megoldásai között választani pusztán technikai kérdés. A mára letisztult álláspontok viszont egyformán érvényes és koherens, ugyanakkor egymást kizáró következtetésekhez vezettek. Ezek között dönteni csak úgy lehet, ha – szakítva a belterjes megközelítésekkel – körvonalazódik, hogy a felsőoktatás társadalmi szerepének milyen felfogása áll az egyes megoldási javaslatok mögött.
A felsőoktatás ingyenessége és a professzúrák háborítatlansága (jelentős állami pénzügyi intervencióval a háttérben) elvileg levezethető a felsőoktatási képzés széles körű hozzáférhetőségének és színvonal-garanciájának igényéből, amelyeket a tandíjas képzés és az oktatói mobilitás veszélybe sodorna. De a kérdés az, hogy miképpen vélekedünk a felsőoktatási tevékenység, a tudományművelés sajátosságairól, a válasz pedig társadalmi céljainktól is függ.
Ez utóbbiak megfogalmazását valószínűleg leginkább a politikától várhatnánk el. A modernizáció állami hevülete és a felsőoktatási hierarchiával való kiegyezéses stratégiája például könnyen összhangba hozható volna a nagyobbik kormánypárt szellemi köreinek törekvéseivel, de kiegészülve némi angolszász frazeológiával egyre inkább kitapintható a kormányzati társ működésében is. A felsőoktatás nemzeti feladatvállalása, a hagyományos középosztályi újratermelődés biztosításával egy értékőrző, elkötelezett egyetemi szellemiség igényét jeleníthetné meg az ellenzéki pártok ma még kissé elmosódott felsőoktatási elképzeléseiben. Érdekes szellemi kihívás lehet ezzel összevegyíteni a demokratizálódás vagy az európai csatlakozás eszméjét, amelyek helyenként szintén felbukkannak.
De talán még fontosabb volna, ha szellemi csoportok, jelentős felsőoktatási-tudományos személyiségek szánnák rá magukat, hogy kifejtsék rendszerezett nézeteiket a felsőoktatás és a tudományos intézményrendszer kérdéseiről, ami kellő ellensúlyt képezhetne a rövidlátó kormányzati ötletekkel szemben.[11] Ahogy Pléh Csaba elgondolásaiból is rekonstruálható egy ilyen társadalmi program, úgy a felsőoktatási diskurzus megindulásában áttörést eredményezne, ha ilyenek mind nagyobb számban fogalmazódnának meg nyilvánosan.
Szerénytelenség volna előállni most egy átfogó koncepcióval, de az előbbiek alapján az sem lenne elegáns, ha eleve kitérnék a kihívás elől. A következőkben vázlatosan jelzem elgondolásom alapvető kereteit.
Elképzelésem a polgárosodás értékrendszerében mozog, ami egészében mond ellent az intézményrendszer jelenlegi szerveződési és működési elveinek. A mai egyetemi-főiskolai struktúra nem polgári, hiszen négy évtized más elvárásai, normái alakították és szakították ki az univerzitások egyetemességéből. Elismerendő és például állítandó eredményei a rendszer ellenében jöttek létre, kiemelkedő egyéni és műhely-teljesítményeknek köszönhetők; értékeit és fennmaradt tradícióit pedig sajátságos konzervativizmusa révén tudta megőrizni. Ugyanakkor az elmúlt évek reformtörekvései, kezdeményezései és felhalmozódott új értékei bizonyítják: van annyi erő, kezdeményezőkészség és minőség a magyar felsőoktatásban, hogy légből kapott utópiák nélkül, szervesen térjen át a piacgazdaság és polgárosodás logikájának, szellemiségének és követelményeinek megfelelő működésre. Az adófizetők pénzéből fenntartott felsőoktatásnak elsődlegesen az lenne a dolga, hogy a versenyképes tudástőke hatékony elsajátításának esélyét nyújtsa az érdekeit korosztály valamennyi erre igényt tartó tagjának. Olyan habitust sugározna, amely a polgári attitűd mind szélesebb elterjedését eredményezi. Újragerjeszthetné a társadalmi mobilitást a polgári középosztály irányába. Ugyanakkor az intézmények az egyetemek és főiskolák polgárainak, az általuk kialakított műhelyeknek demokratikus közösségei lehetnének.
Hasonlóan megfogalmazható az a felsőoktatás-elméleti álláspont, amely kifejtésem mögött állt. Ez a felsőoktatást, kutatást mint tevékenységet tételezi, amit az különböztet meg más oktatási formáktól és szintektől, hogy itt a tudományosság jelenti a képzés lényegi ismérvét. Tevékenység és nem intézmény, ami az egyes oktatót, kutatót, hallgatót teszi a rendszer alapjává, hozzá rendeli a finanszírozást. A tevékenység alapját pedig a kutatási és tanszabadság adja, ami elsősorban tudományelméleti álláspont: magában foglalja az abszolutizált és reflektálatlan racionalitás-igény módosítását is. A tanszabadságból építi fel a képzés struktúráját, és az egyéni autonómiából vezeti le az intézményszerveződést.
Mindezzel (különösen az utóbbi bekezdésekkel) nem megkérdőjelezni, ellenkezőleg, megerősíteni igyekeztem Pléh Csaba gondolatmenetének lényegét. Azt nevezetesen, hogy olvasatomban az egyetemről való álmodozások korával szemben végre higgadt, tárgyszerű, rákérdező és vitatandó gondolatokra van szükség a magyar egyetem jövőjének alakításához. Mert – és ez is Pléh írásának tanulsága – ez a jövő valóban most alakul. Jómagam egy olyan probléma felvetésével próbáltam csatlakozni a remélhetőleg elinduló „polgári okoskodás” kibontakozásához, amely hitem szerint bizonyosan megszűnik, ha Pléh Csabához hasonlóan mások is bekapcsolódnak a diskurzus felépítésébe, közös nyelvének kialakításába.
Jegyzetek
[1] Az MKM háttérintézményeként működik az Oktatáskutató Intézet, amely komoly publikációs tevékenységet is folytat, egyebek között kiadja az Edtuatto című folyóiratot.
[2] Ilyen például a többkarú tömegegyetemek feltétlen szorgalmazása.
[3] Lásd az igen elterjedt, meggondolatlan hivatkozásokat a távol-keleti felsőoktatásra.
[4] A Műszaki Egyetemen Fehér Márta vezetésével folyó munkára utalok.
[5] Pedig a nemzetközi filozófiai irodalomban több olyan irányzat is dívik, melyek széles körű elméleti affinitásra számíthatnának Magyarországon a felsőoktatási gondolkodásban. Egy funkcionalista-rendszerelméleti megközelítés (Parsons, Luhmann, Münch) alapsémája szerint az önállósult, elkülönült felsőoktatási alrendszer eredményeit és belső rangsorát, vagyis az eredményekéi értelmező, hitelesítő pozíciókat valamilyen médiumnak kell közvetíteni, ami képes a többi alrendszer nyelvére lefordítani azokat, esetleg a különböző szférák interpretációjához kell hordozóeszközt nyújtani – ez lenne a nyilvánosság, a köztér. Egy osztályharcos vagy Bourdieu-hívő álláspont harcot, érdekérvényesítést és hatalmi pozíciókat lát az akadémiai világban, amit egyebek között a kommunikáció szimbolikus tőkeallokációjával, a nyelv uralmi-legitimáló eszköztárával ír le. Feyerabend tudományos mandarinizmus-ellenes követői pedig azt mondanák, hogy mivel maga a tudományos módszer is konvenció és konszenzus eredménye csupán, amelyet a szabad polgárok okos gyülekezetének kell elfogadnia, a tömegkommunikáció az átvilágítás és ellenőrzés eszköze a külvilág számára, és a találkozás terepe a tudomány konszenzust kereső polgárainak.
[6] Bessenyei István kandidátusi értekezése és Tóth Tamás modernizáció-elméleti munkái mellett.
[7] J. Ben-David: The Scientists’s Role in Society. Prentice-Hall, Enlewood Cliffs, New Jersey, 1971.
[8] Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető, Budapest, 1989. Uő: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Budapest, 1992. Pokol Béla elméleti és politikai-publicisztikai munkásságának az összevetésére itt nincs mód, teljesítménye a funkcionális rendszerelmélet interpretációjában, illetve a professzionális intézményrendszerek elméletének kidolgozásában azonban minden politikai rokon- vagy ellenszenvtől függetlenül jelentősnek számít.
[9] Az egyéb okok írásomon messze túlvezető, politikai-tudománypolitizálási elemzéseket kívánnak, amitől el kell tekintenem.
[10] Két változást regisztrálhatunk ugyanakkor: Magyar Bálint miniszteri kinevezésével egy meghatározó súlyú politikus került a felsőoktatáshoz, míg Pokorni Zoltán frakcióvezetővé válásával oktatási szakértőből lett formálisan elismert pártvezető.
[11] Az is kívánatos volna persze, ha mind a Magyar Rektori Konferencia, mind a hallgatók képviselete erősítené ezt a véleménycserét.
Pléh Csaba és Fábri György írásával kapcsolatban várjuk olvasóink véleményét!
- Játéktér [6]