A rendszerváltó országokban újabb közellenség, mumus jelent meg: a nemzetközi tőke. A nagyszabású társadalmi, gazdasági, politikai változások mindig kitermelik a mumusokat. Mindig is nagy volt a kísértés arra, hogy az átalakulások kapcsán felmerülő nehézségeket, gondokat kis csúsztatással, kis hazugsággal valaki vagy valami nyakába varrják. Ez sokkal egyszerűbb, mint arra hivatkozni, hogy a békát le kell nyelni, a változásnak ára van, amelyet rendszeresen a legvédtelenebb társadalmi csoportok fizetnek meg.
A bűnbakokkal szemben egyre gyűlnek a vádak. A kifogások természetesen nem mennek túl a puszta felsoroláson. Senki nem veszi a fáradságot, hogy alaposan megnézze, mi is az oka egy-egy bántó anomáliának. De erre nincs is igényük a mumusteremtőknek, hiszen azonnal kiderülne, hogy a dolgok sokkal összetettebbek annál, semhogy mögöttük egyértelműen megvádolható személyeket, csoportokat vagy szervezeteket lehetne találni. Akkor pedig nem ér az egész semmit. Nem használható fel hangulatkeltésre.
A nemzetközi tőkével kapcsolatos aggályokat sok politikai irányzat hangoztatja a szélsőbaltól a szélsőjobbig. A nemzetközi tőke által uralt világgazdaságban megfigyelhető negatív tendenciák gyűjteménye magyarul is megjelent (David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996). De a helyi sérelmek számbavétele is megindult. Az egyik legfrissebb vád az, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok mesterségesen maguk idézik elő kereskedelmi mérlegünk hiányát, mégpedig azért, hogy a hiányon keresztül menekítsék külföldre a hazánkban megtermelt profitot.
Az adatok és a jelenségek leírása tekintetében természetesen nincsen nagy eltérés. A nemzetközi statisztika adatai szerint a transznacionális vállalatok (TNV-k) nemzetközi értékesítései 1993-ban meghaladták a 6000 milliárd dollárt, ami a világtermelésnek mintegy negyedrésze. A világ összes exportjának kétharmad részét TNV-k bonyolítják le. A TNV-k részesedése a termelésben és az exportban ráadásul növekvő tendenciát mutat. Szerepük tehát a világgazdaságban meghatározóvá vált, olyannyira, hogy Magyarországnál nagyobb, befolyásosabb országok sem képesek ma már tevékenységüket ellenőrizni.
A nemzetközi vállalatok szétfeszítették a nemzeti gazdaságpolitikai kereteket. A kormányok egyre kevésbé tudják tevékenységüket befolyásolni. Nem lehet például rábírni őket, hogy beruházzanak valahol, ahol nem akarnak (például válság sújtotta térségekben). Általában egyre kevésbé lehet ezeket a cégeket az egyes kormányok, országok (sokszor konfliktusokkal terhelt) egyéni érdekeinek megfelelően befolyásolni. A globális keretek között működő vállalatok számára az egyes országok érdekei parciálisak. Gazdasági súlyukat kihasználva pedig sikeresen szállnak szembe az ilyen érdekekkel.
De nem csak egyes kormányokkal szemben tudják érdekeiket eredményesen képviselni. Gyakran megesik, hogy saját üzleti érdekeiket követve komoly zavarokat idéznek elő a világgazdaság egészében is. A nemzetközi vállalatok okozta nagyobb zavarok kezelésére csak a kormányok összefogásával van esély. Ebből a célból alakult ki annak idején a hét leggazdagabb tőkés ország rendszeres konzultációinak rendszere – ezt a rendszert most kibővítették, és bevonták Oroszországot is. De még a széles körű nemzetközi egyeztetés sem mindig sikeres.
A nemzeti gazdaságpolitika csökkenő hatékonysága az egyik legfőbb szálka a kritikusok szemében. A balos megközelítések kiindulópontja az erős állami szerepvállalás szorgalmazása a gazdaság koordinációjában. A nemzeti gazdaságpolitikával szemben egyre immúnisabbá váló nemzetközi tőke nem illik bele ebbe a képbe. Jelenléte zavaró, mert reakcióit nehéz előre kiszámítani, illetve mert esetenként alkalmazkodni kell hozzá. Egy másik fontos sajátosság: a nemzetközi vállalatokat nehéz rábírni arra, hogy egyéb gazdaságpolitikai prioritásokhoz alkalmazkodjanak, még akkor sem, ha mindössze a szakmunkásképzésről vagy a magyar mérnökök helyi alkalmazásáról van szó. Nem lehet kötelezővé tenni azt, hogy gyakorlatlan szakmunkásokat alkalmazzanak, amikor tapasztalt, képzett munkaerőből is túlkínálat van. De arra sem, hogy magyar mérnököket saját szempontjukból fölösen nagy létszámban foglalkoztassanak, és hogy a legtehetségesebbeket ne csábítsák külföldre.
A foglalkoztatással összefüggő további súlyos vád, hogy az átlagosat meghaladó mértékben csökkentik a privatizációban átvett üzemek alkalmazotti létszámát. Arra általában nem szokás utalni, hogy a hazai tulajdonban maradt cégek is tömegesen kényszerülnek elbocsátásokra, csak nem merik-tudják lebonyolítani a leépítéseket olyan gyorsan, mint a külföldiek – nem utolsósorban azért, mert nem tudják a végkielégítéseket kifizetni. Ráadásul az átvett vállalatok pénzügyi rendbetétele után galád módon műszaki korszerűsítésbe fognak, ami ritkán jár együtt a foglalkoztatotti létszám bővülésével. Itt az előző rendszer által vállalt teljes foglalkoztatás gondolata köszön vissza: a vállalat kötelessége, hogy a munkásoknak munkát adjon, bár a szocialista rendszerben megszokott funkciókat számon kérni ezeken a vállalatokon eléggé furcsa ötlet.
A jobbról érkező bírálatok a nemzetközi tőke hiányzó nemzeti elkötelezettségét kifogásolják. Ezen a hiányon persze csöppet sem csodálkoznak: ez is az áttekinthetetlen nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer összeesküvésének része, állítják. Hiszen köztudott, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények, az IMF-fel és a Világbankkal az élen, a kormányok zsarolásával teremtik meg annak feltételeit, hogy a nemzetközi tőke behatolhasson a nemzeti piacokra… Ez utóbbinak a célja pedig a nemzetek kiuzsorázása, a munkások kizsákmányolása, a helyben előállított profit kivitele az országból. Ez az érvelés egyébként nem új. Ugyanezekkel a gondolatokkal sűrűn lehetett találkozni a magyar sajtóban egészen a 80-as évekig, mikor is Magyarország csatlakozott ezekhez a szervezetekhez. A bírálatok ezek után megszűntek. Állandó az a félelem is, hogy a külföldi tőke, ahogy jött, ugyanúgy el is mehet: ha úgy tartja kedve, bezárja a gyárat, és magával viszi a vagyonát is.
Van egy harmadik csoport is, amelyik pedig humánpolitikai és ökológiai szempontból félti a hazát a nemzetközi tőkétől. A modern kapitalista társadalomban a gyártók maguk siettetik a fogyasztási javak erkölcsi kopását, és az messze megelőzi a fizikai kopást, elhasználódást. Fogyasztási kényszer alakul ki, ami „az anyagi javak habzsolását” eredményezi. Mindemellett pedig nem fordítanak elég gondot a természeti környezet megőrzésére – regenerálására. A kétségkívül riasztó társadalmi folyamatok azonban csak közvetve hozhatók összefüggésbe a TNV-k működésével. A környezetvédelemmel kapcsolatban pedig felmérések kimutatták, hogy a környezetvédelmi törvény késése a külföldi tulajdonú cégek szemében bizonytalansági tényezőnek számított. Természetesnek vették: ugyanúgy, ahogy más országokban is, tevékenységüket Magyarországon szigorúan szabályozzák ebben a tekintetben.
Távol álljon tőlem, hogy a nemzetközi tőke működését holmi szamaritánus vállalkozásnak akarjam feltüntetni. Tőkés társadalmat építünk, amelynek egyik alapvető jellemzője a korlátozott egyenlőség. A tőkés vállalkozó motívuma a gyarapodás, és nem a jótékonykodás. Ugyanígy a külföldi tőke is azért jön Magyarországra, mert profitot akar termelni. Tevékenységük sajátosságait, a befektetések hátterében lévő üzleti megfontolásokat viszont lehetséges vizsgálni. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy a nemzetközi tőkét valamiféle misztikus ködbe burkoljuk, és hogy ennek a ködnek a leple alatt mindenféle képtelenséget állítsunk róla. A Kortenénél alaposabb vizsgálatok már eddig is sok részlettel gazdagították a képet. Ezek ismertetésére teszek kísérletet ebben a cikkben.
A nemzetközi gyártásmegosztás: a transznacionális vállalkozás alapja
A vállalatok egyszerű termékkereskedelmen túlmutató nemzetközi tevékenysége lényegében századunk harmincas éveiben kezdett tömeges méreteket ölteni. Korábban is voltak ilyen vállalatok, az egyik első a Hudson Bay Company volt még a XVII. század végén. Századunkban viszont tömegesen jöttek létre a legnagyobb amerikai és európai vállalatok külföldi leányvállalatai. Ráadásul, a korábban jellemző, a fejletlen (gyarmati) országokba irányuló elsősorban kitermelőipari beruházások mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a fejlettebb régiókban eszközölt befektetések is. Idővel Magyarországon is megjelentek egyes külföldi – főként német (SEL, AEG) és amerikai (pl. Standard Oil) – cégek leányvállalatai. Ezek a beruházások már ekkor is elsősorban a piaci részesedés megszerzését tűzték ki célul. Ennek keretében részben importtal, részben licenc alapú helyi gyártással foglalkoztak.
Lényeges, hogy a gyarmati, kitermelőipari beruházásokhoz képest itt minőségileg más, a helyi piac ellátását célzó befektetésekre került sor. További jellegzetessége volt a fejlettebb térségekbe irányuló beruházásoknak, hogy a TNV központja a leányvállalatokat csak laza szervezetben kapcsolta össze. A leányvállalatok működése nagyfokú önállóságot élvezett. Általában a termelési folyamat egészét helyben végezték, a gyártási folyamaton belül nem volt nemzetközi munkamegosztás (esetleg a nyersanyagellátás kivételével). A nemzetközi vállalatok felépítésének ezt a fajtáját nevezte a korabeli szakirodalom „többközpontúnak” (multi-domestic).
A 70-es évek második felétől világos korszakhatárt lehet felfedezni a vállalatok nemzetközi tevékenységében. A korábbi nagyfokú önállóságot élvező vállalati felépítést felváltotta a nemzetközi tevékenységet szorosan integráló globális szervezet. A globális vállalat működésében az egyes leányvállalatok működése önmagában értékelhetetlen, a gazdasági számítások a vállalat egészére vonatkoznak. A leányvállalatok önállósága jelentősen korlátozódik, termelési tevékenységük leszűkül egy vagy néhány, az adott országban leghatékonyabban elvégezhető munkafolyamatra. Vagyis a leányvállalatok között a gyártáson belüli munkamegosztási rendszer alakul ki.
Az egyik első nemzetközi gyártásmegosztási rendszert a Volkswagen dolgozta ki 1970–75 között. A bogárhátú VW nemzetközi gyártása úgy történt, hogy az alkatrészek többségét Brazíliában gyártották, ahol a kocsik helyi piacra szánt részét össze is szerelték. Az USA piacára azonban az igényesebb közönség által elvárt fődarabokat Németországból szállították. Ezeket a brazil karosszériába az USA-ban szerelték be. A Volkswagenéhez hasonló rendszereket a nagyvállalatok egyre-másra alakítottak ki. Ma már, mint láttuk, a világtermelés tetemes részét ilyen módszerekkel állítják elő. Ez a fajta átfogó, globális szemlélet jellemzi ma már a TNV-ket, ezért van az, hogy mára elnevezésük is „többközpontúról” transznacionálisra, azaz nemzetek felett átnyúlóra módosult.
A transznacionális tevékenység kialakulásának hátterében több műszaki és szervezeti innováció áll. A leányvállalatok közötti együttműködés zavartalanságához nélkülözhetetlen volt a személy- és teherszállítás gyorsaságának ugrásszerű javítása, a sugárhajtású légi közlekedés, valamint a konténeres szállítási rendszerek elterjedése. Az együttműködés irányításához a távközlés és az informatika vívmányai kellettek: gyors és nagy tömegű adatátvitelt biztosító műholdas távközlési rendszerek, gyors és hatékony irodatechnika és számítógépek.
Az integrált nemzetközi tevékenység hatékony irányításához hozzájárult egy vállalatszervezési innováció is, az M alakú szervezeti felépítés, amely a 80-as évek elejétől kezdett tömegesen elterjedni. Korábban a vállalatok fordított U alakú rendszerben dolgoztak, nagyon sok döntési szintet alkalmazva piramisszerűen épültek fel. Ezt a piramist lapította le az M alakú felépítés. Ennek lényege, hogy a stratégiai döntések jelentős részét nem a vállalati legfelső irányítás hozza meg. Például az értékesítéssel kapcsolatos döntéseket már nem a vállalati központban, a piacoktól távol hozzák, hanem a regionális igazgatóságokon. Minden fontosabb piacon helyi igazgatóságokat alakítanak ki, amelyek jelentős önállósággal, döntési jogkörökkel bírnak. A másik lehetőség az egyes termékcsoportok szerinti szerveződés. Háztartás-vegyipari cégeknél például külön igazgatósága van a mosószereket, a kozmetikumokat és a tisztálkodószereket gyártó részlegnek. A lényeg itt is a döntések decentralizálása. Nem ritka a két fő szervezési elv kombinálása sem. Ezzel a feladatok megoldása leegyszerűsödött, a döntésekhez szükséges információk áramlása felgyorsult.
A transznacionális vállalkozás üzleti alapja: a versenyelőny biztosítása
A TNV-k térnyerésével párhuzamosan a közgazdász szakma is megkísérelte megérteni és megmagyarázni a jelenséget. Mindenekelőtt természetesen az érdekelte a kutatókat, hogy miért választják a vállalatok a nemzetközi gyártásmegosztást az egyszerű termékexporttal vagy a licencátadással szemben. A hagyományos, neoklasszikus értelmezés szerint a termelési tényezők – a tőke és a munkaerő – áramlására azért kerül sor, mert azok relatív költségei eltérőek az egyes országokban. Ahol bővebben van tőke ott az viszonylag olcsóbb. Ahol viszont munkaerővel vannak jobban ellátva, ott annak a költsége az alacsonyabb. A két termelési tényező kombinációja akkor optimális, ha az olcsó tőke az olcsó munkaerővel találkozik. Mivel pedig a tőke mobilabb a munkaerőnél, ezért a tőke fog az olcsó bérű országokba áramlani.
A tőke azonban a fejlett országok között is áramlik, sőt a fejlett országok egymás közötti befektetései nagyságrenddel magasabbak, mint a fejletlenebb térségekben történő beruházások. A legújabb adatok szerint a fejlettek a teljes tőkeáramlás több mint kétharmadát bonyolítják egymás között, és a maradék nagyobb része is olyan országokba irányul, mint Tajvan vagy Dél-Korea. A neoklasszikus közgazdasági elmélet általános bírálatának, illetve az annak ellentmondó tapasztalati tényeknek hatására a tőkemozgásokat más alapon is igyekeztek megmagyarázni. Vizsgálták például azt, hogy milyen motívumok késztetik a vállalatokat külföldi beruházásokra. Hymer például azt állította, hogy a vállalatok vagyonában nem csak tárgyi javak találhatók, hanem értékes, tárgyakhoz nem kötődő, immateriális javak is (tudás, tapasztalat, ismeretek). Két azonos adottságú vállalat közül adott piacon mindig az van előnyben, amelyik otthon van, és helyi ismeretekkel rendelkezik. A nemzetközi tevékenység megindításához, a külföldi befektetések megtérüléséhez tehát valamilyen speciális, csak a befektető cég birtokában lévő, versenyelőnyt biztosító értékre van szükség. Ez a külföldi beruházások ún. Hymer-féle feltétele. A versenyelőny származhat termék- vagy technológiai innovációból, de a hatékonyabb szolgáltatásokból, értékesítési rendszerből, vagy akár a fölényes vállalatvezetési szaktudásból is.
A terjeszkedő amerikai TNV-k például hosszú időn keresztül azért élveztek hatalmas versenyelőnyt, mert a már említett M alakú szervezeti felépítéssel nemzetközi tevékenységük hatékonyságát sokkal magasabb szintre emelték, mint a hagyományos szervezetben működő versenytársaik. Az amerikaiak azonban nem csak a szervezeti felépítést exportálták leányvállalataikhoz. A szervezeten túl jelentősen uniformizálták a működés egyéb területeit is, a személyzeti politikától a gyártásszervezésen keresztül a piaci megjelenésig. Az uniformizálás a globális méretekben működő TNV-k egyik fontos jellemzőjévé vált. Erre nem csak az egyszerűbb és hatékonyabb irányítás érdekében volt szükség. Az egyes leányvállalatok, egységek között tökéletes kompatibilitást kell teremteni ahhoz, hogy a teljes nemzetközi rendszert a leghatékonyabban lehessen működtetni. Vagyis a vállalati működésben felhasznált erőforrásokat (beleértve a munkaerőt is), mindig úgy kell tudni allokálni, hogy azt a legjobban lehessen kihasználni. Ehhez viszont az kell, hogy a termelés valamennyi tényezője egymással kicserélhető legyen.
Az uniformizálás veszélye nem újdonság, hiszen ezzel a problémával már Madách Imre is foglalkozott. Az uniformizálásnak is vannak – szerencsére – fontos korlátai. A munkaerő mobilitása korlátozott. Az egyes piacok fogyasztói szokásai meglehetősen rugalmatlanok és eltérőek, bár éppen ezen a területen rendkívül erős a TNV-k egységesítő törekvése. Az uniformizálással a verseny fontos területe maradna kihasználatlanul. Sok TNV üzleti stratégiája ugyanis éppen a megkülönböztetésre épül. A versenyelőnyt szolgáltató plusz tudás, ismeret veszne így el.
A megkülönböztető stratégiát folytató cégek egyik extrém példája a Rolls-Royce autógyártása. A Silver Shadow formatervezése testvérek között is legalább 60 éves, és bár motorja sokat korszerűsödött, ez a kocsi a szögletes formák miatt ma sem túl energiatakarékos. Az áráról nem is beszélve. Ennek ellenére van kereslet rá. Az egységesítő stratégia autóipari példája a Ford T modellje, amiről Henry Ford így nyilatkozott: „Nálam bárki megtalálja a számára megfelelő autót – mert az egy Ford T!” A stratégia egy ideig az úttörő gyártási technológia (tömeggyártás) által biztosított költségelőny miatt sikeres volt. Később azonban a konkurensek felzárkóztak, és a General Motors éppen a sajátos igényekhez igazodó termékváltozatok piacra vitelével majdnem leradírozta a Fordot a pályáról.
A nemzetközi vállalati tevékenység magyarázatát adó következő jelentős elméletet Vernon dolgozta ki. Az iparági elemzésekben alkalmazott életciklusgörbét alkalmazta nemzetközi viszonylatban. Szerinte a műszaki szempontból fiatal iparágak kialakulására nagy valószínűséggel a fejlett ipari országokban kerül sor. Ennek az az oka, hogy ezekben az országokban található megfelelő tőkeerő, szaktudás és tudományos kapacitás, a termelés beindításához szükséges magasan képzett munkaerő és nem utolsósorban az új termékek megvásárlásával járó kockázatot vállalni hajlandó fizetőképes kereslet.
Az iparági életgörbén előrehaladva a termékről szerzett információk, termelési tapasztalatok, piaci ismeretek halmozódnak, a termelés és a kereslet is tömegessé válik. A versenyelőny a kutatás-fejlesztésről az árra helyeződik át. A termelést kihelyezik olyan országokba, ahol az új piaci követelményeknek megfelelő körülmények között lehet gyártani. Olyan országokba, ahol a termékkel és a gyártással kapcsolatos ismeretek kellő szintje halmozódott már fel (a korábban ide is irányuló export miatt), de a gyártás költségei alacsonyabbak, mint az innovátor országban. A termelés ugyanezen logika alapján települ egyre tovább, míg végül az innovátor országban a gyártás teljesen megszűnik.
Vernon elméletének középpontjában a műszaki fejlesztésből, innovációból származó versenyelőny áll. De figyelembe veszi az innovációból kialakított termék keresleti és kínálati viszonyait is. A termelés nemzetközi eltolódására (vagyis a termelés kihelyezésére) éppen azért kerül sor, mert az innovátor ország mellett más térségekben is megismerik az új terméket, és fel tudnak készülni annak fogyasztására, befogadására és gyártására is. Például a 70-es években beindult számítógépek széles körű megismertetésére és alkalmazására irányuló magyar kormányprogram, és ez jelentős mértékben hozzájárult, hogy Magyarország a 80-as években más szocialista országokhoz képest jelentős versenyelőnyre tett szert az informatika területén, és hogy a saját gyártás (összeszerelés) megindulhatott. A termelés kihelyezésének legfőbb ösztönzője az innovátor ország piacán kialakuló erős árverseny. A követő országokban ugyanis, feltéve, hogy a megfelelő szakmai kultúra már kialakult, általában lényegesen olcsóbban lehet gyártatni. A termelés kihelyezésének másik mozgatója pedig az, hogy általa az értékesítés, a piaci részesedés is jelentős mértékben növelhető akkor, amikor az innovátor országban erre már csak kevés lehetőség van, hiszen a piac már telítődött, a verseny pedig egyre élesebb.
Dunning beruházási motívumokat rendszerező megközelítése
A nagyobb elméleti iskolák eredményeit kívánta összefoglalni és ötvözni Dunning „eklektikus elmélete”. Legfőbb hipotézise az, hogy a vállalat az exporttal szemben akkor részesíti előnyben a működőtőke-beruházást, ha a cég ezzel tulajdonosi és tranzakciós költségelőnyökre tehet szert, valamint a helyi termelési feltételek is kedvezőek. Dunning a beruházásokat négy csoportba sorolta. Ezek a helyi erőforrásokat kiaknázó, a piacorientált, a hatékonyságnövelő és a stratégiai előnyöket realizáló beruházások.
A helyi erőforrásokat kiaknázó külföldi befektetések célja az, hogy a termelési tényezők költségeiben meglévő nemzetközi eltéréseket kihasználja. A beruházó motívuma a tevékenység nyereségességének, versenyképességének növelése. A kihelyezett termelés terméke exportra kerül, többnyire fejlett ipari országokba. Ez lényegében a neoklasszikus modell vállalata. A megcélzott erőforrások lehetnek természeti erőforrások, munkaerő és az a technológia, üzleti tudás, szervezeti tapasztalat, amely az adott országban befektetéssel megszerezhető stb. Ez utóbbiak bevonása a modellbe már túlmutat a neoklasszikus gondolatmeneten.
A piacorientált beruházók célja a befogadó ország és közvetlen környezetének ellátása termékekkel. Dunning öt különös okot különböztet meg az ilyen beruházások hátterében. Az első a követő beruházás. A beruházó azokban az országokban létesít kapacitásokat, ahol legfontosabb szállítói vagy vevői vannak, mert ezzel biztosítja, erősíti a folyamatos üzletmenetet (ilyenek a magyarországi autóalkatrész-gyártók). Egy másik ok lehet a termékeknek a helyi igényekhez való igazítása vagy a helyi, speciális termelési tényezők bevonásának igénye (pl. egy az adott piacon megszokott alapanyag felhasználása). A helyi piacok ellátása lényegesen olcsóbb lehet helyben történő termeléssel, a termelési és tranzakciós (szállítási) költségek alacsonyabb szintje miatt (például az élelmiszeriparban). A negyedik ok az, hogy a vállalatot versenytársai kényszerítik a globális versenyben arra, hogy bizonyos fontosnak tekintett piacokon megjelenjen. A piaci jelenlét és részesedés a globális stratégia fontos eleme. Végül a befogadó országok lépései, adók, vámok, az import adminisztratív ellenőrzése is késztethet a termelés kihelyezésére.
A hatékonyságnövelő beruházások fő motívuma a már létező, erőforrás- vagy piacorientált beruházások racionalizálása és a földrajzilag eltérő helyeken működő leányvállalatok összehangolt irányítása. A beruházások negyedik típusa stratégiai előnyöket igyekszik érvényesíteni. Ennek keretében külföldi vállalatok értékeit vásárolják meg saját hosszú távú stratégiai céljaik elérésére, főleg nemzetközi versenyképességük fenntartása, növelése érdekében. Ilyen beruházásokat hajtanak végre az integrált globális stratégiát követő nagyvállalatok, de olyan kisebb cégek is, amelyek a nemzetközi tevékenység első lépéseként az ismeretlen piacon versenyképességet biztosító vállalatfelvásárláshoz folyamodnak (megveszik a cég egyéb vagyona mellett a piaci ismeretet is). Ilyen felvásárlásra jó példa a Chinoin felvásárlása a Sanofi által. A Sanofi elsősorban a szovjet piaci részesedést és néhány eredeti gyógyszer gyártási lehetőségét vásárolta meg.
Dunning szerint a forrás- és a piacorientált beruházások a bemutatkozó, első befektetések. A hatékonyságnövelő és stratégiai előnyökre törekvő befektetések általában pótlólagos jellegűek, tehát már létező kapacitásokat változtatnak meg. Ilyen pótlólagos beruházásnak tekintendő az újrabefektetett profit is. A működő tőke nemzetközi áramlásában az elmúlt 10-15 évben megfigyelhető változások nagyrészt e két utóbbi beruházástípus térnyerésére vezethetők vissza. A hatékonyságnövelő befektetéseket az amerikai eredetű transznacionálisok egyébként már a 60-as években megkezdték, elsősorban azok a cégek, amelyek már kiterjedt nemzetközi tevékenységet folytattak. A stratégiai beruházásokra valamennyi fontosabb piacon egyaránt a 80-as évektől kezdve került sor, döntően azért, mert a versenytársakkal minden piacon egyidejűleg indult meg a konkurenciaharc.
Bár a nemzetközi működőtőke-áramlás egészét tekintve a fejlett piacgazdaságok túlsúlya miatt a két utóbbi beruházási típus gyors terjedése volt jellemző, az újonnan iparosodó országok (Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong) kezdő beruházásait még az első két típusba sorolhatjuk. Ugyancsak kivételt jelentenek az újonnan megnyíló piacok, vagyis például az átalakuló országok piacai, ahová jelentős mennyiségben érkezett forrás- és piacorientált befektetés. Ugyanakkor mindkét esetben rendkívül gyorsan megindult a hatékonyságjavító és a stratégiai beruházások végrehajtása is.
A nemzetközi tőkeáramlások legújabb tendenciái
A 70-es évek közepén a nemzetközi működőtőke-áramlásokban jelentős változások indultak el, amelyek 1985-től tovább gyorsultak. Korábban soha nem tapasztalt fejleményekre került sor. Mindenekelőtt hatalmas mértékben emelkedett a tőkeáramlás bővülésének üteme. Míg korábban évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetközi tőkeáramlás volumene megkétszereződjék, most az 1985 és 1995 között eltelt tíz esztendő elég volt hozzá, hogy háromszorosára emelkedjék. A nemzetközi tőkeáramlások felgyorsulásának hátterében több, párhuzamosan kibontakozó folyamat figyelhető meg. Egyrészt kibővült a tőkeexportőr országok köre több délkelet-ázsiai országgal, amelyek korábban csak mint befogadó ország voltak jelen. Másrészt a tőkeáramlás – a hagyományos kitermelő- és feldolgozóipari működőtőke-beruházások mellett – kiterjedt a szolgáltatóiparra és mindenekelőtt a pénzügyi szolgáltatásokra is.
A nemzetközi pénzügyi befektetések a működőtőke-befektetéseknél is sokkal gyorsabban bővültek az elmúlt 10-15 évben. A pénzügyi befektetéseket a működőtőke-beruházásoktól az különbözteti meg, hogy céljuk sohasem egy-egy vállalat feletti ellenőrzés, irányítás megszerzése. A pénzügyi befektetők között kiemelkedő szerepet játszanak a nagy biztosítótársaságok, egészségügyi vagy nyugdíjalapok. A pénzügyi befektetők tőkéjük magas hozamú és biztonságos megtérülését akarják elérni, amire a feldolgozóipar általában csak korlátozottan kínál lehetőséget. Ezért ezek a befektetések különböző értékpapírok vásárlására irányulnak, amelyek között vegyesen vannak vállalati részvények, kötvények, bankok, pénzintézetek vagy a különböző országok jegybankjai által kibocsátott kötvények, más értékpapírok.
A pénzügyi befektetők a tulajdonukban lévő értékpapírok (portfoliójuk) szerkezetének alakításával, a papírok adás-vételével foglalkoznak. Az ilyen befektetések közvetlenül általában nem áramlanak át a termelésbe, hatásuk a vállalatokra legfeljebb közvetetten, a tőzsdei árfolyamokon keresztül érvényesül. A keresett vállalati papírokat kibocsátók könnyebben jutnak tevékenységük finanszírozásához forrásokhoz, pénzhez.
A tőkeáramlások ugrásszerű bővüléséhez hozzájárult a nemzetközi társaságok üzleti stratégiáiban végbement jelentős változás is. Korábban az üzleti, konjunkturális kockázatokat úgy próbálták kivédeni (és profitjuk szintjét stabilizálni), hogy egymástól nagyon eltérő ágazatokban és távol eső földrajzi környezetekben szereztek érdekeltséget. A régi logika szerint arra számítottak, hogy egyszerre mindenhol nem üthet be krach.
A tőkés fejlődés trendjének megváltozása a 70-es évek végétől egyre inkább kikezdte ezt a fajta stratégiát. A kiterjedt érdekeltségi rendszereket a vállalatok nem tudták hatékonyan működtetni. Ráadásul ebben az időszakban kezdett kibontakozni az elektronikára alapozott technológiai forradalom, amely egy sor komoly műszaki fejlesztési feladatot jelentett. Ezeket a szétszórt tevékenységi szerkezetű konglomerátumok képtelenek voltak megoldani. Következésképpen igyekeztek megszabadulni azoktól az érdekeltségeiktől, amelyeket nem tudtak hatékonyan működtetni. Részvénycsomagjaikat a tőzsdéken igyekeztek értékesíteni. A kapott pénzt pedig többnyire a most már leszűkített tevékenységi körükhöz tartozó kapacitások megszerzésére fordították.
A megváltozott vállalati stratégia egy másik következménye volt az is, hogy az alaptevékenységükhöz közvetlenül kapcsolódó érdekeltségeiket igyekeztek saját tulajdonba vonni. A termelők például lehetőleg saját értékesítési hálózatot hoztak létre. De a szolgáltatások súlya is rendkívüli mértékben megnőtt a fejlett gazdaságok termelési és fogyasztási szerkezetében. Az elektronikára alapozott új szolgáltatások tucatjai fejlődtek ki rövid idő alatt. Megnőtt tehát a szolgáltatóiparba irányuló befektetések aránya a nemzetközi tőkeáramlásokon belül is.
A most leírt változások jellegének megértéséhez három kiemelkedően fontos tényezőt szükséges megvizsgálnunk. Ezek: a piac mint befektetői motívum szerepe, a költségcsökkentési törekvések és a tőkekoncentráció hatalmas mértékű emelkedése.
A piac mint beruházási motívum fejlődése
Már az 1985 előtti működőtőke-áramlási folyamatok is időben és térben differenciáltak voltak. A hagyományos gyarmati tőkebevitelt kiegészítette a periféria centrumhoz közelebb fekvő térségeibe irányuló modernizációs beruházás (Anglia–USA XVIII–XIX. sz., Anglia, Franciaország, Németország–Közép- és Kelet-Európa, XIX–XX. sz., Japán–DK-Ázsia XX. sz. stb.). A modernizációs beruházások motívumai eltértek a gyarmatosító beruházásokéitól. A modernizációs beruházások azért jöhettek létre, mert a fogadó ország képes volt a beruházásokat saját gazdaságába integrálni, a feldolgozóipar szükségleteinek megfelelő termelési infrastruktúrát és munkaerőt biztosítani és az előállított termékeket maga felhasználni. Ahhoz, hogy a működőtőke-beruházások egy adott országban meginduljanak, már ekkor is arra volt szükség, hogy az illető országban egyidejűleg meglegyenek egyrészt a termelés feltételei (környezet, infrastruktúra, munkaerő, esetleg helyi nyersanyagok), másrészt a felvevőpiac (a donor ország keresleti szerkezetéhez hasonlítható fogyasztási szokások és szerkezet). Nem véletlen például az, hogy a hatalmas kiterjedésű Brit Birodalomban azok a földrajzi területek jutottak a befektetések oroszlánrészéhez, amelyeken az Európából betelepült lakosság magas aránya mind a termelési hátteret, mind a fogyasztópiacot biztosította a beruházásokhoz, vagyis a beruházásokat ismert, csaknem hazainak tekinthető feltételek közé telepítették.
A másik lényeges befektetési áramlat és motívum minden kétséget kizáróan a centrum országai között érvényesült, de csak később bontakozott ki. Ezeket a befektetéseket a világpiac felosztására irányuló törekvés motiválta (pl. a gépjárműiparban, vegyiparban). Az első amerikai beruházások hátterében az a törekvés állt, hogy jelen legyenek a főbb, az amerikaihoz hasonló szerkezetű és fejlettségű piacokon. Ugyanez a motívum figyelhető meg a japán működőtőke-beruházások jelentős része mögött is, legalábbis a centrum országaival kapcsolatban. A japán beruházások első generációja az exportot elősegítő beruházás volt: képviseletek, márkaszervizek, vevőszolgálatok, ügynökségek létesültek a fejlett országok piacain. A japán tőkeexport kibontakozása tehát párhuzamosan folyt az exportoffenzívával. A beruházások későbbi fázisában a japán beruházások szerkezete megváltozott, elsősorban a főbb piacokon érvényesülő protekcionizmus, illetve a japán gazdaság dinamikus fejlődése miatt dráguló hazai termelés miatt. A költségcsökkentő beruházások először a 70-es évek második felében jelentek meg tömegesen a délkelet-ázsiai országokban, a kereskedelemfejlesztő beruházások pedig a 80-as években a fejlett országokban. De a kiindulás a piaci részesedés megszerzését segítő beruházás volt. Az 1985 után megfigyelhető eltolódások (az újonnan iparosodó országok és a dinamikusan fejlődő európai országok befektetései) szintén a piacszerzéssel magyarázhatók.
A globalizálódó világgazdaság működési jellemzőihez a vállalatoknak maguknak is igazodniuk kell. Globális üzleti stratégiákat alakítanak ki, amelyben egyszerre számolnak minden, a termelés és az értékesítés szempontjából lényegesebb térséggel. A közép- és kelet-európai országokat is ilyen szempontból ítélik meg: olyan, jelentős potenciális kereslettel rendelkező térségnek tekintik, amelynek egyes országaiban a termelési kultúra is viszonylag magas színvonalú, vagyis ahol technikailag is elképzelhető a gyártás.
A piac a beruházók mai megfontolásaiban általában regionális piacot jelent. A beruházásaikat pedig úgy telepítik, hogy a megcélzott regionális piac legkedvezőbb beruházási és gyártási feltételeket nyújtó országába vagy országaiba települnek. Közép- és Kelet-Európában Magyarország és Lengyelország a telephelynek leginkább alkalmas ország. Az egyes régiók között ilyen szempontból nincsen verseny: a globális üzleti stratégia lényege a főpiacokon való egyidejű részvétel. Erre közvetlen bizonyíték is van. Az UNCTAD vizsgálata szerint a japán multik elterjedt stratégiája volt a regionális kulcshálózatok kiépítése. Ezek „regionálisan integrált, függetlenül működtethető, valamely főpiacra koncentrált tengerentúli befektetések hálózatai”. Tehát vélhetőleg a magyarországi beruházások nem vonnak el tőkét Portugáliából, de a kínai befektetések sem Magyarországtól. Éppen ezért tévedés a kínai fejlődést például ebből a szempontból a magyarral összehasonlítani, netán Kínát követendő példaként beállítani.
Csakugyan a költségcsökkentés az átalakuló országokban történő beruházások fő célja?
A beruházások másik lényeges motívuma a költségcsökkentés. A költségcsökkentési szempontból kiválasztott telephelyek közé nagy valószínűséggel azok az övezetek sorolhatók, amelyek a hárompólusú világgazdasági rendszer egyes gócainak érdekszférájába tartoznak. Hagyományosan ilyen pl. az USA számára Latin-Amerika, de főként Mexikó, Japán számára egyes délkelet-ázsiai országok (bár itt az USA jelenléte is érzékelhető), az EU-beli exportőrök számára pedig Észak-Afrika és a Közel-Kelet (Törökországgal). Az UNCTAD idesorolja Kelet-Európát is, de a besorolás vitatható. Felfogásunk szerint ugyanis lényeges, hogy a költségelőnyök (elsősorban az olcsó munkaerő) kihasználására települő cégek általában a megtermelt árutömegnek csak nagyon kis részét értékesítik az előállítás helyén. A zöm exportra kerül. Egy másik fontos ismérv, hogy ezek a befektetések tömegtermelésben alkalmazható, olcsó betanított munkát keresnek. Kétségtelen, hogy van térségünkben sok olyan befektetés, amelyre e két kritérium áll. De a befektetések java része nem ilyen.
Hanink ismerteti azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek a globális piacon az úttörő befektetők követésére ösztönzik a többi piaci résztvevőt is. Ez a „követő hatás” rendkívül szemléletesen mutatkozik Kína és Magyarország esetében is, és jól szemlélteti, milyen erős a globális verseny ezeken a piacokon is. Vagyis a követő stratégiát választó vállalatok nem csupán termékfejlesztéseikben, marketingmódszereikben, árpolitikájukban stb. követik a piacvezetőket, de külföldi terjeszkedésükben is. A növekedés motívuma minden szervezet sajátja, ezért a gazdálkodószervezeteké és az azokból felépülő korszerű gazdaságoké is. A nemzetközi terjeszkedés igénye a kevés szereplős (oligopol jellegű) piacon nagyon erős, hiszen a centrum országaiban a piaci telítettség adott szintje mellett nagyon nehéz növelni a piaci részesedést. Az intenzív árverseny miatt a tőke megtérülése is lassul. Az expanzió logikus útja tehát a magasabb tőkemegtérülést ígérő újabb piacok megnyitása, a perifériák bevonása a centrum vérkeringésébe.
Valahányszor egy vállalat beteszi a lábát egy-egy újabb országba, ez az oligopol jellegű világpiacon való elmozdulást jelent a piac egyensúlyi állapotától. Az stratégiai egyensúly helyreállítása érdekében a versenytársak is beruháznak az adott országban. Más esetekben viszont az ellensúlyt a kihívott fél egy másik piacon igyekszik megtalálni. A General Electric magyarországi befektetéseit egyes elemzők például annak tudják be, hogy a fényforrások amerikai piacán a GE jelentős piacvesztést szenvedett el. A veszteségért az európai piacon kárpótolta magát azzal, hogy a Tungsramon keresztül jelentős európai piaci részesedést is vásárolt. Ezzel visszaállította korábbi globális piaci részesedésének mértékét. Hasonló politika következménye a Suzuki-beruházás is. A Suzuki azért ruházott be úttörőként Magyarországon, mert más piacokon túl erősnek vélte a konkurenciát.
Kogut véleménye szerint a multinacionális vállalatok közép-európai terjeszkedésének célja, hogy a privatizáció lehetőségeit kihasználva a meggyengült helyi szállítókkal szemben erős (ha lehet monopol jellegű) piaci pozíciókat építsenek ki. Ez ismét a piacszerzési motívumra utal. Kogut végül arra a következtetésre jut, hogy a Közép- és Kelet-Európába irányuló működőtőke-befektetések „a nagy multinacionális társaságok nemzetközi versenyének kiterjesztése néhány oligopol piaci szerkezetű iparágban, a távközlésben, a gépjárműgyártásban és fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban”. De az oligopol piaci szerkezet működési sajátosságai a működőtőke-exportjának hátterében általában is megfigyelhetők, nem csak a mi térségünkben.
A piaci koncentráció növekedése
A nemzetközi tevékenység egyik legfontosabb célja a termelés méreteinek növelése, illetve a tőkekoncentráció. A globális vállalat termékeivel egyidejűleg akar a piacra lépni valamennyi fontosabb piacon. A vállalati működés egyik legfontosabb mércéje is a vállalatok világpiaci részesedésének változása lett a profit vagy az árbevétel alakulása mellett. És a vállalatok minden tőlük telhetőt meg is tesznek a koncentráció fokozása érdekében: megindul a versenytársak kiszorítása a piacokról, másokat felvásárolnak vagy beolvasztanak. A vállalati koncentráció egyes iparágakban (pl. elektronika, gyógyszeripar stb.) rendkívüli mértékben felgyorsult. A koncentráció fokozása a verseny korlátozása mellett a hatékony, nagyszériás gyártás kialakításához szükséges tőkekoncentráció létrehozását, illetve az így előállított árutömeg értékesítését is szolgálja. A legmagasabb fokú tőkekoncentráció a repülőgépgyártásban jött létre. A McDonnel-Douglas és a Boeing közelmúltbeli fúziója azt jelenti, hogy a nagyméretű, kontinensek közötti forgalmat bonyolítani képes repülőgépek gyártása lényegében két cégre korlátozódott (a másik az Airbus). Szakértők szerint azonban a Boeing egyedül is képes lenne kielégíteni a világ teljes keresletét a már meglévő kapacitásai kihasználásával.
A szükséges tőkekoncentráció biztosítása, illetve a költségek és a kockázatok megosztása érdekében a globális cégek helyenként együttműködési rendszereket alakítottak ki egymás között. Az együttműködések, stratégiai szövetségek közvetlen céljai között leggyakrabban a költséges kutatási-fejlesztési tevékenység közös végzése szerepel. Ugyancsak gyakori az egymást kiegészítő profilokkal rendelkező cégek közös piaci (értékesítési) fellépése. A széles körű igényeket egyformán magas színvonalon kielégítő termékek teljes választékát egyre kevesebb gyártó képes előállítani, ezért lépnek szövetségre az egyes piaci szegmensekre specializált gyártók. Más esetekben az együttműködés célja nagyobb gépek, berendezések közös gyártása, ahol az önálló együttműködő gyártók valamely részegységre szakosodnak a nagyobb széria által kínált előny elérésére. Ismét a repülőgépiparból véve a példát, ilyen együttműködés eredménye az Airbus konzorcium, amelyben négy európai ország vezető vállalatai fogtak össze az amerikai erőfölény ellensúlyozására. Önállóan ezek a vállalatok képtelenek lettek volna a versenyre a nagyméretű utasszállító gépek piacán. Az együttműködés, a szövetségek léte a versenynek csak a korlátozását jelenti, nem teljes megszűnését. Más területeken, termékek tekintetében és főként a stratégiai szövetségek között továbbra is érvényesül a verseny. És jóllehet a Rolls-Royce részt vesz az Airbus konzorciumban, ez nem zárja ki, hogy hajtóműveket adjon el a legnagyobb vetélytárs, a Boeing számára.
A méretek növekedése miatt a vállalatok döntő többsége, még a globális vállalatok is képtelenek arra, hogy egy-egy üzletág teljes szélességében fenntartsák versenyképességüket. A versenyképesség kulcsa ugyanis egyre inkább a piacvezető szerep. A piacvezetés jelenthet műszaki vezető szerepet vagy költségvezetést. A vezető pozíció fenntartásához a versenyelőnyt rendszeresen újra kell termelni, amihez a rendszeres termékfejlesztés és innováció, illetve a gyártástechnológia korszerűsítése kapcsolódik. Ez utóbbi a folyamatos költségcsökkentés legfontosabb módszere. A vezető szerep fenntartásának költségeit a teljes termékkínálatra csak kevés globális vállalat képes finanszírozni, ezért kénytelenek specializálódni bizonyos termékkörre vagy piaci szegmensre, ahol piacvezetők maradnak. A specializált piacok vezetői közötti együttműködés gyakori jelenség.
A külföldi (nemzetközi) tőke működésének megértése alapvetően fontos a velük szemben követendő politika kialakítása szempontjából. A külföldi tőke megjelenése Magyarországon is sokféle kedvező és kedvezőtlen hatással járt együtt. Természetesen arra kell törekedni, hogy elsősorban az előrevivő hatások érvényesüljenek. Ilyenek a foglalkoztatás, a technika-transzfer, a helyi beszállítói hálózat bővítése, gazdaságunk bekapcsolása a világgazdasági munkamegosztás rendszerébe. A kedvezőtlen jelenségeket hatékonyabban lehet kezelni a működés megértése révén. Egy dolog biztosan állítható: a nemzetközi tőke mumusként való kezelése nem segít sem a kedvező hatások kiaknázásában, sem a lehetséges negatív hatások enyhítésében.
- Játéktér [6]