Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Amikor a Beszélő számára veled a rendszerváltás környékén Solt Ottilia utoljára interjút készített, a naivabbak úgy képzelték, hogy a világ végre jó irányba fordul, és a megalázottaknak igazság szolgáltatik. Te hogy láttad akkor, és hogyan látod ma? Végül is csak eljött számodra az igazság pillanata, vagy az életed csupán egy kis módosulással folytatódik? 

Ebben a pillanatban az jutott eszembe, hogy ’89 karácsonyán is írtam egy magyartanári képességeimet csillogtatni akaró elmélkedést, első része, a Canto Natale a napokban kezembe került, és arról elmélkedtem benne, hogy itt az idő, hogy ország-világnak megmutathassuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk, és föl fogjuk emelni szavunkat azok mellett, akiket most bántani akarnak. Ilyen naiv gondolat volt a fejemben a politikai fordulatról.

Eszembe jutott, hogy ’52-ben a Fő utcán, hadd mondjam úgy, hogy egy rokonszenves ávós, egy csepeli munkásgyerek, őrnagyi rangban, foglalkozott velem napi tíz órában, hatvan napon keresztül, és ezt mondta: Bulányi mester, mit akar itt maga ezzel a Jézus-szereppel. Én arra gondoltam, hogy egyszer, ha majd a komcsikat üldözik, ezt az ávós őrnagyot elbújtatnám lakásomon, akkor elhinné nekem, hogy ezt a Jézus-szerepet mégiscsak komolyan gondolom.

Valami ilyesmit gondoltam ’89-ben, hogy az elvtársakra nehéz idők jönnek, mi megmutatjuk, hogy mi nem rendszerellenes reakciósok voltunk az elmúlt ötven esztendő alatt, hanem Jézus-tanítványok. Aztán, ha szabad ezt mondanom, belelógott a kezünk abba a bizonyos edénybe, s rájöttünk arra, hogy erről szó sincsen. Egy amerikai barátom elküldött nekem egy amerikai újságot, amely arról tájékoztatott, hogy valami rózsadombi villában létrejött egy találkozó, ahol a világ összes világi és egyházi hatalmasai összejöttek, és megállapodtak 21 pontban, aminek a lényege az, hogy itt nemhogy akasztás nem lesz, nemhogy börtönzés nem lesz, nemhogy vagyonelkobzás nem lesz, hanem még azt sem lesz majd szabad mondani, hogy ejnye-ejnye, annak fejében, hogy az elmúlt ötven esztendő alatt egypár tízezer magyart átküldtek a másvilágra, egypár százezret bebörtönöztek, és kb. tízmilliót megfélemlítettek.

Kijózanodtunk. De hát nem volt rossz ez a kijózanodás, mert így hamarább rájöttem arra, hogy a Bokornak a rendszerváltozás után tök ugyanazt kell csinálnia, amit a rendszerváltozás előtt. Emberről emberre menni, és beszélgetni arról, hogy Jézus mit mondott, mi végre vagyunk a világon.

Mi végre vagyunk a világon – mondod. Ha megengeded, az alkalmi riporter tolakodásával hadd vezesselek vissza életed elejére. Hogyan indultál útnak nyolcvan esztendővel ezelőtt?

„Kócos jobbágyok” (Ady) voltak az őseim. Legnagyobb bánatomra még Pais Dezső professzor úr sem tudott nyomára akadni sehol a Bulányi névnek. Összesen csak annyit tudunk a nyelvtudomány alapján, hogy a mai magyar nyelv bölény szava a honfoglalás korában bülennek hangzott mint török jövevényszó. De a török nyelvnek nem a köztörök, hanem a csagatáj változatát beszélő kabarok e szót velárisan ejtették, tehát a jávorszarvasra nem azt mondták, hogy bülen, hanem bulán. Ebből következtetem azt, hogy őseim a honfoglalók között voltak. A jésülés bekövetkezett a bülennél is: nem bölén, hanem bölény; a bulánnál is bulány. Elhomályosodott e szó értelme, mivel nem török, hanem finnugor nyelven beszéltünk, s amikor megszűnt a Péterfia János típusú névadás, s helyébe jött a Szegedi János meg Debreceni János típusú, akkor hozzákerült a Bulány-hoz is ez az i. A magyar nyelvterület egyetlen pontján található még nevünk a századfordulón. Most már széjjelmentek.

Komáromfüss ez a hely. Gönyűvel szemben, a Csallóközben. Dédnagyapám ott született. A negyvenes években apámnak be kellett szereznie négy felmenőjének keresztlevelét, hogy bizonyítsa: nem zsidó. Így szerezte be nagyapjának, tehát az én dédapámnak a keresztlevelét, és abba ez volt odaírva, foglalkozásként, hogy molitor. A szótárban nem találom, de azt gondolom, hogy hajókirakodó melóst jelenthetett. Nemhiába voltam szállítómunkás tíz évig a Tempónál, már az őseim is gyakorolták ezt a mesterséget. Ez az apai ág.

Az első értelmiségi édesapám. Nagyapám a Magyar utcában kocsmáros volt, de a fiát taníttatta, polgáriba küldte, a felső kereskedelmit is elvégezte, aztán kiment apám a frontra. Jó humorú ember volt: „16 márciusában Doberdón fejlövést kaptam, októberben meg elvettem anyátokat.” Valamikor ’21 körül beiratkozott a Közgazdasági Karra, elvégezte, s a bankszakmában dolgozott. Egészen más az anyai ág, mert majd minden katolikus magyar, legföljebb félig az. Én is, mert anyai nagyapám pesti sváb volt, Stück Ferenc. De a hat elemi ellenére sem közönséges sváb, mert akkor, mikor a Hauer meg a Gerbeaud még sehol sem volt, a Stück Ferenc volt a cukrász ipartestület elnöke, és polgári nevelést biztosított hét gyermekének, amelyikből öt életben is maradt, és az ötödik volt éppen az én édesanyám. Hát így aztán pesti bürgerfamília és kócos jobbágy, csallóközi, ez az eredetem.

A ti családotokban hány gyermek volt?

Hát ez is nagy történet, mert apám a századfordulón (’89-ben) született, fiatalságának megfelelően szabadgondolkodó volt. Hittanórára akkoriban muszáj volt menni, de azt arra használták fel a fiatalok, hogy a tisztelendő bácsinak kellemetlen kérdéseket tegyenek fel. Amikor születtem, akkor is szabadgondolkodó volt, és tájára sem ment a templomnak. A Mester utcában laktunk, és ő a Dorottya utcai Községi Takaréknak volt a dolgozója. A villamosjegy drága volt, úgyhogy a Dorottya utcából a Mester utcáig gyalog ment haza a Ráday utcán keresztül.

Amikor olyan négy-öt éves kisfiú voltam, egy májusi napon keresztülmegy a Bakáts téren, és a májusi litániáról kiszűrődik az orgonaszó. Ő meg úgy érzi, hogy be kell mennie, és a szabadgondolkodó Bulányi Szilárd ott egy álló helyben megtér. Úgy, ahogy ez a XX. századi francia irodalom nagyjaival történt, Claudellel, Peguy-vel és a többivel. Szabadgondolkodó könyvtárát elégeti, Schütz Antal filozófiai és dogmatikai munkáit szerzi be, és jezsuita a családi gyóntató. A nővérem hatéves, én vagyok öt. Ketten vagyunk: a polgári családok kettőkézésének mintájára, és járunk havonta családi gyónásra a páter Omerovicshoz. Ez kb. olyan méretű ember volt, mint te, 120 kilóra becsültük. Egyszer ezt mondja a szüleimnek: kedveseim, én nagyon szeretem magukat, de maguk helyett a pokolba kerülni nem akarok… Ennek következtében aztán háromévenként született egy-egy Bulányi-gyerek, mindaddig, amíg anyám 41 éves nem lett.

Most nem tudtam kiszámolni, hogy ezek szerint hány?

Összesen hét, én voltam a második, és aztán egy nagy szünet, és hét év múlva jött a harmadik gyerek, és aztán háromévenként mindig egy. Az utolsóról, a Marcsuka húgomról úgy beszéltek a rendtársaim, hogy ez a Gyurkának az a húga, amelyik a noviciátusban született, tudniillik én már novíciusban voltam akkor, amikor a hetedik testvér megszületett.

És merre vitt a testvéreid sorsa? Te választottad egyedül ezt a hivatást?

Először is 4:3 a fiúk javára. Kezdődött a sor a nővéremmel. Apám hiába volt bankigazgató, nem volt pénzünk arra, hogy Kamilla elvégezze az orvosi egyetemet, pedig nagyon szerette volna. Zöldkeresztes nővér lett belőle, és ebből a szakmából ment nyugdíjba. Él, hál’ istennek, 80 esztendős, most ünnepeltük meg a 80. születésnapját. Aztán jöttem én, majd a húgom, aki hét évvel fiatalabb nálam: apám nyomdokaiba lépett, fölső kereskedelmibe járt, bankszakmába került; három gyereke és öt felnőtt unokája van. Ebből a szakmából ment nyugdíjba is. A negyedik pap akart lenni, de a piaristákkal nem tudott megbarátkozni, mert nagyon kemény fajta az a piarista. Elmondhatom neked, én tudom legjobban. Azt mondta anyukának, hogy pap leszek, de nem piarista. Nem lett belőle másmilyen se, mert amikor éppen lelkesen írta össze ’42 decemberében, hogy ki mindenkit kell meghívni az én első misémre, ami ’43. február elsején volt, egyik reggel megy ki a HÉV-hez, Mátyásföldön laktunk, az iskolába, és elibe lépett a HÉV-nek, és ott a helyszínen meghalt. Úgyhogy lett volna egy második pap is a családban, de a Jóisten magához szólította. Édesanyámat tulajdonképpen a piarista hittanárnak, Éder-Szászynak ez a mondata vigasztalta meg a temetésen: nem érte, hanem hozzá kell imádkozni. Aztán következett a ’30-ban született Imre öcsém, ő is apám után ment. Közgazdasági egyetemet végzett, még egyetemi előadó is lett belőle. A hatodik testvérem ’33-ban: Laci, aki kultúrpályán mozgott. Kultúrházi igazgató volt, meg az Országos Rendező Irodánál dolgozott. Ő sajnos meghalt. Végül a hetedik gyerek, Marcsuka, cukros volt, és orvosi műhiba következtében a második gyermeke szülésekor ott maradt holtan ő is, meg a gyereke is. Úgyhogy a hétből összesen négyen élünk.

A neved elemzésekor a szarvas név is felbukkan. Eszembe jut a zsoltár: „mint szarvas kívánkozik a friss vizekre, úgy kívánkozik lelkem hozzád, ó Isten”. Gyorsan átugrottad a magad életpálya-választását. Hogyan is történt az – hogy Jeremiás szavait idézzem –, hogy az Örökkévaló rászedett téged? Nem vonzott a bankszakma téged is?

Van egy élményem három- vagy négyesztendős koromból, amikor odahaza vallásról még szó sem eshetett: fölállok a kiságyban, a hálóingem bokáig ér, magamhoz fogom, és azt gondolom, hogy én tisztelendő bácsi vagyok. Amikor aztán rá egy vagy két évre apámnál ez a fordulat bekövetkezik, kerestem valami vastag könyvet, nem tudom, mi, de ilyen tíz centi vastag volt, az volt a misekönyvem, és akkortól kezdve szegény nővéremnek állandóan ministrálnia kellett, mert én miséztem, miséztem. Emlékszem, hogy negyedik elemi után (a Mester utca és a Ferenc utca sarkán laktunk) nyáron minden reggel átmentem a Gát utcai templomban, amelyik azzal a házzal áll szemben, amelyikben József Attila lakott. Senki sem mondta, hogy menjek. Aztán más nyarakon is megcsináltam ezt. Apám örült neki.

Csakhogy amikor 13 éves lettem, kiköltözködtünk Mátyásföldre, és mi, diákok HÉV-vel utaztunk oda is, vissza is egy fél órát. Fiúk, lányok vegyesen. Én hamarosan felfedeztem, hogy a kislányok nagyon szépek. Hát ez a kettő együtt nem megy. Mármint az, hogy katolikus lévén, pap is legyek, meg annak az átélése, hogy a kislányok is nagyon szépek. Rendszeresen jártam az előbb említett Éder-Szászy tanár úrhoz, aki nemcsak gyóntatóm volt, hanem – szinte-szinte Bokor-módon – lelki vezetőm is, ismert, ő ilyen igényesen foglalkozott velünk. Mondta is nekem: Minek neked ez a rengeteg lányismerős, ha egyszer pap akarsz lenni?! De van egy népdal, amely arról énekel, hogy „van a szívnek egy indulatja, amely az én szememet nyitogatja, nyitogatja”. Elbizonytalanodtam. Apám azt mondta, hogy „a palacsintaevés nem erőszak. Ha valakinek nem tetszik a palacsintaevés, mit csináljunk azzal?”

És ez odáig tartott, hogy hiába jött el ’36-ban, mikor nyolcadikos gimnazista voltam, a pályázat beadásának ideje, nem adtam be. Fülig szerelmes voltam valakibe. Ugyanakkor nagy ambíciójú gyerek voltam, országos gyorsíróversenyeket óhajtottam megnyerni, és négy pályázatot készítettem, úgyhogy a soros kislánynak, akibe éppen akkor szerelmes voltam, megmagyaráztam, hogy most egyelőre abbahagyom a vele való foglalkozást, mert nem érek rá. Nem nagyon búsult emiatt, gyorsan talált valaki mást, de én ezzel nem értem rá foglalkozni. Csak amikor megnyertem az összes pályázatot és versenyt, és megdicsőültem az évzárón, ahol folyton kiszólítottak, és megvolt az írásbeli és megvolt a szóbeli is, és azoknál a fránya piaristáknál is sikerült jelesre leérettségiznem ’36. június 2-án, hát abban a helyzetben voltam, hogy na emberke, most mit csinálsz?

Apámmal, anyámmal nem akartam beszélni erről, mert nem tudtak újat mondani. A gyóntatómhoz megint nem mentem, mert ő is egy húron pendült apámmal és anyámmal, azt szerette volna, hogy piarista legyek. Elmentem a Báthori Józsefhez. A Báthori József volt az én legnagyobb tanár-élményem, és a máig tartó szerelmem, a magyar irodalom iránti szerelmemnek ő az okozója. Az ő magyartanári élményét egy Sík Sándor nevű egyén biztosította. Mondtam neki: szeretnék beszélni a tanár úrral. Mire ő: cserkésztábor előtt vagyunk, van 15 percem, ekkor meg ekkor holnap. És elmondtam neki, hogy hát én nagyon szeretnék magyar szakos piarista lenni, de a kislányok is nagyon szépek. Akkor ő nekem ezt mondotta: ide figyelj, én ’19-ben érettségiztem, és akkor azt kérdeztem magamtól – tudod, hogy mi volt ’19-ben –: Hol lehet a legtöbbet tenni ezért az országért? (Átélem magamban, hogy az a Báthori József kérdezi önmagától ezt ’19-ben, akinek Sík Sándor tanítja a magyar irodalmat, és akinek a cserkészparancsnoka Sík Sándor.) És arra az eredményre jutottam, mondta a Báthori, hogy piaristaként. És fejest ugrottam a dolgokba. Ez a mondat döntötte el a sorsomat. Ha Báthori, akit én istenítettem, úgy lett piaristává, hogy fejest ugrott a dolgokba, akkor én is fejest ugorhatok a dolgokba.

Vettem egy ív papirost, hazamentem, megírtam a kérvényt, bementem a Balanyi Gyuri bácsihoz, az igazgatóhoz, hogy már évek óta piarista akarok lenni. Te, ide figyelj – mondta –, ha évek óta piarista akarsz lenni, akkor áprilisban miért nem adtad be a kérvényedet? Akkor neki is el kellett magyaráznom a dolgokat. Na jó, elfogadta. Hazamentem, és bejelentettem apámnak, hogy beadtam a kérvényt. Te, Gyuri, nem kellene erről beszélni? Miről kellene beszélni? Tökéletes volt az öntudatom. Hát mi közük van az „ősöknek” ahhoz, amit én 17 és fél esztendős fejjel elhatároztam, hogy mit akarok az életben? Hát körülbelül így volt.

És akkor magyar szakos tanári diplomát szereztél.

Hát az nem ilyen egyszerű. Akkoriban gyorsított menettel hét esztendeig tartott, amíg egy piaristát kialakítottak, mint púpos gyereket a prés alatt. Egyéves noviciátus, 366 nap. Imádság, rend, fegyelem; valami olyasmi, mint a katonáknál az újoncév. Tanulás is minden mennyiségben. És itt tanultam meg imádkozni. Talán életem egyetlen istenélményét is itt szereztem be. Egyszer elöntött valami egy magábamélyülés során, mégpedig az, hogy többet ki sem akarom nyitni a számat, mert jó az Isten. Ez soha többé nem jött vissza, de egy életre meghatározó volt. Ez Vácott volt. Egy év múlva fölkerültünk a Kalazantinumba, ahol az első évben csak teológiát tanultunk. És utána volt még öt év, amikor párhuzamosan végeztük odahaza a teológiai főiskolát, a Pázmány Péter Egyetemen pedig tanultuk a szakunkat. Két stressz-szituációnk volt, félévben meg év végén, előbb levizsgáztunk az összes teológiai tárgyból, és akkor kezdődött a kollokválás az egyetemen. Hát azt nem mindenki bírta. De akit fölvettek, az már nagyjából olyan volt, hogy bírta. Körülbelül ilyen elképzeléseink voltak a diákjainkról is. Így került aztán sor arra, hogy hét év után pappá szenteltek, és elkezdtem „áldásos” működésemet Sátoraljaújhelyen, ahol mindjárt az első évben nyolc gyereket elbuktattam németből azzal a büszke jelszóval, hogy Patakra is kell diák. Érted? A sátoraljaújhelyi piarista, az ősi sárospataki kollégiumról úgy gondoltam, hogy Pataknak is kell diák, hát buktassuk ki az odavalókat.

Várj csak, német diplomád is volt?

Magyar–német szakos. Két szakosnak kellett akkoriban lenni, mert egy iskolaigazgató csak akkor tudott operálni a tanárokkal, ha azoknak van két szakjuk.

Mind a teológiai tanulmányaid közben, mind pedig a magyartanári stúdiumaid idején voltak-e meghatározó élményeid, valami, ami valamilyen irányt mutatott?

Te, én erről a hét esztendőről azt mondom, hogy szellemi kéjhömpöly. El nem tudod képzelni, hogy kiket lehetett akkor hallgatni a Pázmány Péter Tudományegyetemen: Horváth Jánost, minden idők legnagyobb irodalomtörténészét, Szekfű Gyulát, s ellenlábasát, Mályusz Elemért, a filozófiai katedrán ott volt a Brandenstein Béla, aki rendszert alkotott, a néprajzi katedrán a Györffy, akiknek a tanítványaiból lett aztán a Györffy-kollégium, a művészettörténeti katedrán a Hekler és a Gerevics, a pedagógiai katedrán a Prohászka Lajos. Halmoztam az élvezeteket.

Odahaza pedig, szerintem a XX. század első felének legnagyobb magyar teológiai gondolkodójának, a Schütz Antalnak az árnyékában éltünk. Egy folyosón laktunk vele. Nem mindent ő tanított, de az Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-jének szemelvényszövegeit ő tanította nekünk a házi főiskolán, professzor volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen, de az ő filozófiáját és az ő dogmatikáját nyeltük be. A katolikus teológia akkoriban nem biblikus hangsúlyú volt (annyira sem, mint most), hanem az, amit protestáns nyelven rendszeres teológiának mondanak. A filozófia és a dogmatika volt a dolgoknak a lényege és meghatározó része számomra.

Hozzájárult még ehhez a Sík Sándor hatása, akihez én újból és újból odasomfordáltam, amikor följött Szegedről, ezt a problémámat megbeszélni, például előadtam néki a Kalazantinum „közép-latin himnusz kiejtési gyakorlatát”. És ez csak az egyik vonulat volt. Amikor szentülésemnek tetején elhagyom a noviciátust, bennem csak belülről élni akarás volt.

Kaptunk három nap szabadságot a noviciátus végén, hazamehettünk, mielőtt bevonulunk a pesti Kalazantinumba, hogy ott elkezdjük az első teológiai évet. Alig vártam, hogy a három nap leteljen. Nem érdekelt engem a külvilág, bár szerettem a szüleimet és testvéreimet. Amikor belépek, az első héten, mondják, hogy ja, kedden este vacsora és a kompletórium között van a szabad fórum. A szabad fórum az annyit jelent, hogy valamelyik kispap dumál a többinek.

Hát ott van a hatodévesek között a Gerencsér Pista, aki lobogtatja a legújabb Ludas Matyi füzetet, amit a Szabó Dezső írt, dupla füzet, amelynek az a címe, hogy Ede megevé ebédemet. Alcím: Milyen szekfű nyíl Schittenhelmel Ede sírján. A szekfű az a Szekfű Gyula professzort jelentette. Itt arról volt szó, hogy a Magyar Szemlében, a kor legrangosabb folyóiratában Szekfű a tavasszal írt egy cikket: jár a németvölgyi temetőben, rábukkan egy sírra, meghalt 1849-ben a szabadságért Dzhittenhelm Eduárd. Ennek nyomán Szekfű elkezd arról elmélkedni, hogy az új Blut und Boden ideológia alapján Sch. E. tulajdonképpen fajáruló, mert egy Schittenhelm Eduárdnak nem illik meghalnia a magyar szabadságért. Na hát csak ez kellett a Szabó Dezsőnek, hogy megírja az Ede megevé ebédemet. Ez egy gyorsíráskönyvből vett mondat, amelyben csak e meg é betű van. Szabó Dezső elmondja, hogy vegye tudomásul a Szekfű Gyula, hogy őneki már minden könnye elfolyt a magyarért, és ő a Schittenhelmel Eduárdért nem hajlandó sírni. Semmi szükség sincsen a svábok asszimilációjára, csak vigye el őket a Hitler, ha már a svábok beleszerelmesednek a Blut und Bodenbe. Nem óhajtja az asszimilációt, mert hogyha egy tolnai sváb sváb marad, akkor Tolnában marad. De ha egy tolnai svábból magyar lesz, az följön a minisztériumba, és száz magyart úgy dirigál, mintha azok is tolnai svábok lennének.

Hát egy új világ tárult fel előttem. Rájöttem, hogy az anyukámat Stück Gizellának hívják. Hát én is egy ilyen káros elem vagyok a nemzettesten belül? Alig várom a következő vasárnapot. Egyik vasárnap látogathattak bennünket, a másikon hazamehettünk, mi pestiek. És megyek, és mondom apámnak a boldog igéket. Hallgatja, és én mondom, Bulányi a Bulányinak. Akkor még nem írta meg Németh László a minőség forradalmát a mélymagyarságról, de én már tudtam, hogy én mint Bulányi igazi magyar vagyok, aki miatt a Szabó Dezső is sír. Apám hallgatja, és közben anyám átjön a szobába, és odaszól neki: te, a Gyuri mindennap reggelire megeszik egy svábot. Anyám hallgatja: svábbogarat? Dehogyis svábbogarat, hanem olyan svábot, mint amilyen te vagy!

Na most ez a piarista kispapoknál levő szabad fórum, amint kiestem a noviciátus nagy életszentségéből, azonnal megismertetett az egész népi irodalom problémával. Kovács Imre Néma forradalom: hárommillió koldus országa vagyunk. Pillanatokon belül a Németh László Kisebbségben című könyve lesz a biblia. Keresztury Dezső proszemináriumán vagyok. Szekfű Gyulát hallgatom, és Szekfű Gyula arra méltat – nem tudom, már mi címen –, hogy egyszer behív a szobájába, és azt mondja: tisztelendő úr, ugye Keresztury tanár urat okos embernek tartja? Amikor Keresztury egyetemi hallgató volt, Szabó Dezső ott beszélt a gólyavárban, s minden szavát elhitte. Megjelenik Németh László Szekfű Gyula című könyve, amelyben minden keresztvizet leszed róla. Erről Szekfű nekem azt mondja: tudja, tisztelendő úr, a Németh Lászlónak az a heurisztikai elve a magyar történetben, hogy annak az ellenkezője igaz, amit én a Magyar Történetben írok.

És pillanatok alatt odatalálok a Szerb utcai Püski-boltba, és látom Sinka István könyveit. Fölfedezem magamnak Sinka Istvánt. Harminc esztendővel később egy Bokor-karácsonyesten úgy mutatom be a Bokor tagjainak Sinkát, mint aki nekem Keresztelő Szent Jánosom volt a Jézus felé vezető úton. Keresztelő Szent Jánosom csak, mert Sinkától még nem találtam el Jézushoz, ahhoz a marxisták kellettek, de az egy későbbi történet. Tehát egyfelől a teológiában az optimumot kapom, a hivatalos szellemi világban olyat, ami nem volt máskor a XX. századi Magyarország szellemi életében.

A Hamvas Bélát is észreveszem. És azt a Sziget-kört, amelyben egy Kerényi meg egy Hamvas Béla, meg még egypár ilyen, a Holnapot készítő és arról gondolkodó ember ül, és közben a népi dübörgésnek is a kellős közepébe kerülök. Szekfű mindenkit meghív nekünk. Egy külön kis kör alakul. Veres Pétert is meghívja. Csizmásan, nyakkendő nélkül jelenik meg körünkben. Ma is hallom ezt a mondatát: mert minden nemzet a maga urbánus rétegében pusztul és paraszti rétegében szaporodik. Csodálatos volt az az ifjúság. Minden könyvet megvettek nekünk a Kalazantinumban. És ezt karácsonykor kitették az egyik teremben, előadások akkor nem voltak, és nem tudtuk, hogy vizsgára készüljünk, kollokviumra készüljünk, vagy olvassuk az új csodákat, a Kodolányi-regényeket, a Nyírő-regényeket, a Németh László-regényeket, a Tamási Áron-regényeket, a Márai-regényeket. Egy olyan csudálatos virágzása volt akkor a magyar irodalomnak, hát csurog a nyálam, ha arra gondolok. Tehát amíg én pappá szentelődtem, addig legalább három nagyon jelentős hatást kaptam.

Vegyük azért még egyszer sorba, hogy mi ez a három jelentős hatás?

Schütz Antal, a Pázmány Péter Tudományegyetem és a népi irodalom.

Ha jól számolom, ’36-ban érettségiztél?

Igen.

Akkor ez a hét év ’43-ban járt le, nem könnyű időszak. Az ország szenvedései minden szempontból, és nem csupán a svábok németes hangzású neve feltűnő, hanem itt szenved nálunk a zsidóság is. Mit láttál ebből?

’43-ig semmit. Én a zsidóproblémával felszentelésem után találkoztam egzisztenciálisan. Korábban teljesen elfoglalt bennünket a tanulás. Emlékszem a következő, ebéd alatti beszélgetésre: áttörés a Don-kanyarban… Mellettem ül egy tőlem fiatalabb piarista, aki alapvizsgára készül, és mondja, hogy nem bír tanulni, mert folyton a rádiót kell hallgatnia… emiatt dühöng. Erre a másik azt mondja neki: üzend meg annak a hülye Hitlernek, hogy hagyja abba, mert neked alapvizsgáznod kell. Ez a világ.

Engem fél évvel hamarább szentelnek, ’43 januárjában, mert Újhelyben az egyik német szakos piaristának a szíve fölmondta a szolgálatot, és nyugdíjazni kellett, ’43. február 3-án én elkezdem tanári működésemet, és tudomásul kellett vennem, hogy a három zsidó gyerek nem tornázhat együtt a többivel. És ennek így kell lennie, mert ez miniszteri rendelet. Szóval ez az a szituáció, amikor én elkezdek viszolyogni, hogy mi ez. Még a tojáshéj a fenekemen, eszem ágában nincs, hogy ez ellen valamit lehet csinálni, csak valami nagyon rossz érzés kerülget. A nyári diszpozíció engem el is visz Újhelyről, és Tatára kerülök.

És egy kínos esetem támad. Minden piarista gimnáziumban, minden osztályban volt egy-két zsidó gyerek, és azt mondta, nem emlékszem annak a fiúnak a nevére, aki zsidó volt, a Faller Gusztinak, aki nem volt zsidó, és nem tudom, hogy a Faller Guszti mit mondott, de ez a zsidó gyerek azt mondta, hogy az ilyenek, amint bejönnek az oroszok, lógni fognak. És eljut ez az ügy hozzám, mint osztályfőnökhöz. Ez lehet kb. ’44 januárjában. És én csak annyit tudok, hogy nekem itt most intézkednem kell. Behívatom a zsidó gyereknek az apját, és azt mondom neki, hogy legyen kedves megmagyarázni a fiának, hogy ilyet nem lehet mondani. A tanév véget ér március vagy április végén a bombázások miatt, és akkor következik a csillagfeltevés.

Ismerem a rabbi lányát, marha intelligens és a piarista diákok korrepetálásával is foglalkozik, és hallom azt, hogy ezeket összeköltöztetik. Az ostromot a szüleimmel együtt töltöm, egy Nyugatra ment családnak a lakásában a Szentkirályi utcában, és ’45. január nem tudom, hanyadikán jöttek be az oroszok, és csász, csász. Jöttek, és elszedték az óráinkat, és utána jött a malenki robot, de férfiaknak.

Hát anyánkat a frász kerülgette. Az apám is, én is férfiaknak minősültünk. Apám akkor volt 52 éves, én meg 24-25 éves. Igazán férfinak minősültem, és vittek ki bennünket. Hát egy ágyút kellett áttolni a Szentkirályi utcából a gólyaudvarhoz. Kaptunk egy csomag Kossuth cigarettát és elengedtek. A nagymama a Dob utcában lakott. A Szentkirályi utcából megyünk hozzá. A Dohány utcai templomnál, amikor megyünk, éppen akkor tódulnak ki a gettóból a zsidók, és én reverendában vagyok, mert akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy katolikus pap nem reverendában jár (biztos valami gyanúsat csinál, ha nincs reverenda rajta), és az egyik gettóból kiszabaduló zsidó odajön, és átölel, hogy „csakhogy már keresztényt is látott”. Pár nap múlva apám egyik barátja lett a MÁV vezérigazgatója, protekcióval kaptam egy vagont, amibe beszállhattam, és három nap alatt meg is érkeztem Debrecenbe, az új állomáshelyemre. Idősebb rendtársaim között voltak, akik bekapcsolódtak a zsidómentésbe, Egyed Andris például, de én nem, ilyesmivel nem foglalkoztam. És akkor megérkezem Debrecenbe, de az egy új fejezet.

Hadd mondjam el, hogy nagyon szomorú voltam, amikor a tatai rendházban fölolvasták a status domust – így mondták –: hogy a következő évben kik fognak tanítani, és én nem voltam benne, hanem a végén: Bulányi György pedig megy Debrecenbe. Fölálltam, és kimentem az ebédlőből, és bementem a szobámba, hogy el ne bőgjem magam a nyilvánosság előtt, és a felettem járó Darvasi Misi bejött, és vigasztalt. Odanőttem azalatt az egy év alatt Tata közéletéhez, templomaihoz, népfőiskolájához, minden csudához. Olyan volt nekem ez az áthelyezés, mint ablakos tótnak a hanyatt esés.

De lementél Debrecenbe.

Én az ostrom alatt is az írógépet a térdemen tartva írtam a soha el nem készült, nem tudom, hány kötetre tervezett doktori értekezésemet, amit Horváth Jánosnak készítettem volna, Arany János és a magyar versritmus címmel. Volt egy aktatáskám, abban volt a fehérneműm meg a doktori értekezésem. Volt még egy írógépem is – ostrom-felszerelésként. Debrecenben jelentkeztem a házfőnöknél. Összesen egy piarista volt a rendházban. Bevonultam az egyik szobába, és írtam tovább a disszertációmat, mindaddig, amíg be nem kopogtatott Kolakovics. Ez ilyen álnevű horvát jezsuita, akiről a házfőnököm, László Miska azt mondta, hogy a prépost-plébános, Bánáss, a későbbi veszprémi püspök azt mondta, hogy leigazolta magát nála ez a krobót, adjon már neki egy szobát a rendházban. Ott volt az egyik szobában.

És bejött hozzám, megkérdezte, hogy ráérek-e szerda délután, mert neki a Nyilastelepen van egy munkásleány csoportja, és ezek a munkásleányok se horvátul nem tudnak, se németül, és hogy elmennék-e tolmácskodni. Elmentem vele, és 15-16 éves lányok voltak ott, és arra emlékszem, hogy a fiúkról volt szó, szerelemről, és magyarázta nekik németül, hogy mit kell csinálniuk, hogyha a lányok szerelmesek meg a fiúk szerelmesek a lányokba, és én ezt fordítottam. Aztán még egyszer bejött a szobámba, akkor azt mondta, hogy ő most gyónni akar. Meggyónt. Magamra maradtam, és azt mondtam, hogy na Bulányi, te most egy szentet gyóntattál. Aztán harmadszor is bejött, és akkor már azt mondta, hogy őneki most már tovább kell mennie. Öt-hat heti tartózkodása alatt létrehozott itt egy felnőttcsoportot, egy diákcsoportot, egy munkásfiú csoportot meg egy munkáslány csoportot. A diákcsoportot szeretné rám bízni. Mondom, jó, de minek? Azt mondja azért, mert olyan idők jönnek, hogy az egyház csak kicsi, családoknál összejövő, földalatti jellegű közösségekben fog tudni fönnmaradni. Ő volt az öregebb, elhittem neki. Nem vitatkoztam, csak azt kérdeztem, hogy mit csináljak velük… magyartanár vagyok… a Kalazantinumban nagy népdalkultúra volt, meg népi táncolni is tudtunk. Azt mondja, hogy ezek nem lesznek jók, hanem szedjem elő a teológiai jegyzeteimet, és magyarázzam nekik, hogy miből lehet tudni azt, hogy van Isten, meg azt, hogy van lélek, s hogy a lélek halhatatlan stb. Hát így indult ez. Ez ’45. februárban vagy márciusban volt, úgyhogy én készen kaptam egy csoportot, csodálatos gyerekek voltak. Forrai Kati, a magyar zenei óvodaképzésnek az abszolút csillaga. Forrai Pityu: ez lenne a mai magyar piaristaságnak az abszolút csúcsa, de mire a börtönből kijöttem, már halott volt. Forrai mamánál kosztolt a horvát jezsuita, nálunk csak lakott. Kállay Emil. Ők mind ebben a legelső csoportban voltak. Meg az a Teri, aki behozta neked a szőlőt. Akit mint a rongyot vágnak ki tanárként ’61-ben Magyarország középiskoláiból. Ő is magyar szakos. Kirúgják, mert összeszűri a levet Kállay Emillel (akit szintén kirúgnak a papi munkából, s három évre beáll rádiószerelő munkásnak). Ifjúsági munkát csinálnak. Berényi Dénes, a Magyar Tudományos Akadémiának a nem tudom, kije, szóval ilyen jellegű gyerekeket szedett ő össze kapásból, mert Forrai Pityu mindenkit levett a lábáról, ő volt az adjutánsa. Ővele többet beszélgetett, mint velem. Hát ezért kellett – Isten rejtett akaratából – a rendkormánynak engem odahelyeznie, bár elsírtam a bánatomat a tatai igazgatónak, és megmagyarázta, hát tudod a Báthori most az igazgató Debrecenben, és Debrecenben kereskedelmink is van, és a kereskedelmibe kell egy jó gyorsírótanár, és aztán Báthori mint asszisztens közel van a tűzhöz, nem érdekli őt, hogy Tatán van egy jó magyartanár. Hát hol voltam akkor én már a gyorsírástól. Nagyon bánatos voltam. Gyorsírótanárnak vittek a rend szándéka szerint, és Isten szándékai szerint meg azért vittek oda, hogy a Kolakovics bejöhessen a szobámba.

Elkezdtél gyorsírást tanítani, és volt egy diákcsoportod.

A gyorsírást talán heti két órában tanítottam, mert Báthori, az igazgató látta, hogy teljesen tönkre vagyok menve. Már nem tegezett, hanem magázott. Mondom: igazgató úr, hol vagyok én már a gyorsírástól!? Azzal kárpótolt, hogy azonnal osztályfőnöknek tett meg ötödik gimnáziumban, amiért verekedtek a két osztály magyartanárai egymással. És mondom: igazgató úr, ezt én igazán nem kívánom. Mire ő: nem akarom, hogy egy fiatal elkeseredjen. Szóval a gyorsírás nem volt jelentős akkor már az életemben. Elkezdtem a normál tanári működésemet a református kollégiumban. Azért a református kollégiumban, nem a mi gimnáziumunkban, hanem az ősi református kollégiumban, mert amikor megindult az oroszok bejövése után az élet, összesen annyi gyerek volt, hogy egy osztályban elfértek, úgyhogy én valamikor februárban elkezdtem valamelyik osztályban tanítani vagy a magyart, vagy a németet reverendában, a református kollégium egyik nagy osztálytermében.

Nem dugtak a hónod alá valami Károli-bibliát vagy ilyesmit?

Két értelmes ember volt akkor főpap Debrecenben. Az egyik Révész, a református püspök, a másik a Bánáss. És ezek ’44 végén tudták már, hogy ökumenizálni kell. Nem protokoll ökumenizmus, kisközösségi ökumenizmus volt ez… Összejöttek hétről hétre, baráti alapon, teaivás mellett, és beszélgettek. Nem úgy, ahogy most: ökumenikus hit van, te eljössz ide prédikálni, majd én hozzád… hanem barátság alakult ki. A szituáció olyan volt ’44 végén, hogy Révész számára a Bánáss nem volt pápista, és a Bánáss számára a Révész nem volt kálvinista. Keresztény testvérek voltak.

Tehát ’45 tavaszán vagyunk, és számodra megzörren a „bokor” ennek a szerb jezsuitának…

Horvát!

Bocsánat, horvát jezsuitának a közreműködésével. És van egy csoportod. És hogy nőnek ki az ágacskái aztán ennek a bokornak?

Hát nem jött el az az idő ’45-ben, amiről a Kolakovics beszélt, de ez a társaság együtt volt, és én azt csináltam, hogy vasárnaponként a diákmise után bementünk az egyik osztályterembe, és mivel a Kolakovics-féle csoportban lányok is voltak, a Svetits Intézet diákjai, azzal szórakoztattam őket, hogy részint magyarságtudományi, részint teológiai kérdő mondatokat gyártottam le a hét folyamán, és a Kállay Emil, aki adjutánsom volt, széjjelvitte ezeket az érdekelteknek. Nem tartottam semmiféle előadást, hanem: kérem, az első kérdésre kinek van valami válasza stb. És összevitatkoztak. Ez folyt ’48-ig.

1948 júniusában jött az államosítás, s itt volt az idő, amiről Kolakovics beszélt. Úgyhogy ’48 nyarán már illegális, 15-15 fős lelkigyakorlatokat tartok. ’48 szeptemberében, a nyaralás végén megalakulnak a csoportok, bölcsészek, orvostanhallgatók, fiatalasszonyok, férfiak. Ezzel egy időben az történik velem, hogy elkap egy olyan fejfájás, amivel a háziorvosunk nem tud mit csinálni. Szól a házfőnökömnek, hogy valami komoly baj van. A házfőnök tudja, hogy Bulányival nem lehet okosan beszélni, szól Sík Sándornak, s közli vele a háziorvos terápiás javaslatát: két hónapra ki kell kapcsolni Bulányit a munkából. És ezt Sík Sándorral mondatják meg nékem. Na de a Bulányi mindenkinél okosabb óhajt lenni, és azt mondom, hogy decemberig engem az ávó biztosan elvisz, hát négy hónapom van, most menjek el üdülni? Úgy képzeltem akkor, hogy addigra kisközösséggé alakítom fél Magyarországot, de minimum Debrecent és a Tiszántúlt, amelyeket Pintér Laci bácsi mint a csonkaváradi egyházmegye ordináriusa, rám bízott. Még titkárnőm is volt. Te, ilyen magasra azóta se vittem. Ő fizette a titkárnőt. Sík Sándor békén hagyott: legyen úgy, ahogy akarom. Hát nem vitt el az ÁVO. „Félholtan” csináltam végig ezeket a Bokor története szempontjából legjelentősebb esztendőket. Újból és újból olyan fejgörcsöket kaptam, hogy csak intravénás koffeininjekciókkal tudtak lábra állítani. Ez a börtönbe is elkísért.

’49 tavaszán meghívnak Szegedre. Teri osztálytársa gyógyszerész akart lenni. Nem volt ilyen fakultás Debrecenben, Szegedre kellett mennie, ahol elmondta a nyári lelkigyakorlat szövegeit, és Lakos Bandi, aki velem egykorú „menő” ifjúsági lelkipásztor volt, meghívott. Mi volt a különleges? Amikor megalakultak ezek a kisközösségek, elővettük az evangéliumot, és pillanatok alatt rátaláltunk arra, hogy szeressétek ellenségeiteket, s azt is felfedeztük, hogy 2000 esztendős vagy inkább 1700 esztendős múltunk során abszolút nem voltunk keresztények, Szent Istvántól kezdve, mert Thonuzoba in fide vanus, Nolmit esse christianus, azaz, ha nem akarsz megkeresztelkedni, akkor lovaddal, feleségeddel együtt eltemetünk elevenen.

És megfogalmazódik bennünk ez a mondat: ha Szent Pálnak jó volt az evangélium hirdetésére a rabszolga-társadalom, akkor nekünk jó lesz az evangélium hirdetésére a kolhoztársadalom. Azt is fölfedeztük, hogy Jézus elfelejtett a tiszta férfiasságról beszélni, amiről a Tóth Tihamér beszélt. Egyéb problematikája volt: ne nagy légy, hanem kicsi; ne gazdag, hanem szegény; és ne gyilkos, hanem üldözött. És az alapélmény akkor úgy fejeződött ki, hogy te, itt van egy katolikus pap, aki tud másról is beszélni, mint a hatodik parancsról, amivel az ifjúság torkig volt már. Van egy tartalmi mondanivalóm, hogy hoppá, az evangéliumban valami egyébről is szó van, mint amit idáig a hittankönyvekben tudomásul vettünk. És van egy formai mondanivalóm: év közben a kisközösség, nyáron pedig a három-négy napos lelkigyakorlat. Az illegalitás összes szabályai szerint, amit lassan megtanultunk, de ami persze semmit sem ért, mert amikor bekerülök a börtönbe, akkor az „őrnagy úr” becenevükön emlegeti a közösségem tagjait. Azt mondja, vegyünk egy intelligens nőt a maga gyerekei közül, mondjuk a Kovács Terit. A mi nagy vigyázásaink ellenére is, hogy egyenként érkezünk szünetekkel, egyenként megyünk el, mégis tudnak mindent világosan.

’48-ban bekövetkezik a fordulat, te maradsz továbbra is tanár?

Nem, Laci bácsi kinevez debreceni egyetemi lelkésznek. Úgyhogy én ’48 szeptemberében reggel 7 óra 15-kor az egyetem legnagyobb termében megkezdtem a hittanórát. Mindaddig, amíg egy decemberi délutánon meg nem érkezik a szobámba a MEFESZ négy küldöttje. Három fiú, meg egy lány. Fölszólítanak: foglaljak állást a Mindszenty reakciós politikája ellen. Mondom, ide figyeljenek, a Mindszenty az más nemzedékhez tartozik, mint én, úgyhogy sok mindent másképpen gondolok, mint ő. És én ezt hajlandó vagyok el is mondani egy feltétellel: maguk is elmondják, hogy maguknak Rákosi Mátyásban mi nem tetszik. Erre fölálltak.

És másnap reggel, ahogy elkezdtem az előadásomat, éppen Isten létének igazolása volt a téma, kinyílik az ajtó, és bevonul kétszáz népi kollégista. Hát ebben a stresszben én szárnyakat kaptam, és igazoltam Isten létét filozófiai alapon. Elérkezik a 8 óra, abbahagyom, mert 8.15-kor kezdődnek az előadások.

Tanár úr, egy pillanatra! Odapenderült valaki a katedrához, és elmondta, hogy ő nem a vallás ellen van, de a nép egyetemén olyan ember, aki nem hajlandó szembefordulni Mindszenty népellenes reakciós politikájával, nem taníthat. Kérem, tanár úr, távozzék! Óhajtja, hogy mondjak valamit? Azt mondja, hogy nem óhajtja. Ettől függetlenül én továbbra is kaptam a havi 300 forint kongruát, azon a címen, hogy egyetemi lelkész vagyok, egészen 1951. november 30-ig, és működtem a domonkosoknál, az egyetemisták templomában, meg a Szent Annában is.

1951. november 30-ával kellett végrehajtani a szerzetesrendek államosítását, ki kellett költöznöm a rendházból. Ebben a szituációban a közveszélyes munkakerülők státusába kerültem bele, nem kaptam többé a 300-at. Gyerekeim elintézték, hogy három forintért kapjak ebédet egy néninél, s még vacsorára is jutott belőle. Nem hittem el neki, de ő azt mondta, hogy ebből kijön. Valószínűleg miseintenciókból éltem, de éreztem, hogy ez nem jó, úgyhogy megindítottam a folyamatot, hogy valami környékbeli általános iskolába elhelyezzenek.

Augusztus 27-én még Pesten voltam a kalazantinumi Szt. József-ünnepségen, este még elmentem egy csoporttalálkozóra. Korábban hazamentem, mondtam, hogy gyerekek, idejében le kell feküdnöm, majd elmondtam még a breviárium hátralevő részét, s álomra hajtottam a fejem. Kis albérleti szoba volt, egy öreg néninél és bácsinál, gyermektelen házaspárnál.

Éjfél felé hallom, hogy csöngetnek, és mire kinyitom a szemem, addigra már bent vannak… a szobámban… Fegyver van magánál? Nincs. Jó, öltözzön fel. Megkérdeztem, hogy breviáriumot vigyek-e a szobából. Azt mondták, azt hoz magával, amit akar. Úgyis mindent elvesznek. Rám rakták a karperecet, bevittek a Kossuth utcai rendőrőrsre… Mellem magasán tartottam megbilincselt kezemet. Azt hittem, úgy kell. Az őr rám szólt: engedje le a kezét. Aztán ott két óra hosszat feküdtem egy priccsen.

Akkor kinyílt az ajtó, visszaültettek a Pobjedába. Amikor megvilágosodott, megkérdeztem breviáriumozhatok-e. Éjszaka… a Kossuth utcából a Széchenyi utcába mentünk kifelé. Ha a végén jobbra fordulunk… akkor a Gulag, a Szovjetunió következik, ha balra, akkor Pest. Balra fordultunk. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy balra fordultunk. Már pirkadt, amikor az elővárosba érkeztünk. Elfüggönyözték az ablakokat. Egyszer csak egy udvarban álltunk meg. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Falhoz állítás, és a normál besorolási procedúra.

Vissza tudsz emlékezni, hogy mik viharzottak át rajtad, mikor kikászálódtál az ágyból? Tudtad, hogy mi a Gulag?

Nem értettem, hogy miért húzódik ez annyira.

A börtönnel életed egy új szakasza kezdődik. Ez is „bokor” volt?

A börtönévek? Hát az a főiskola volt. Egy elzárt világból egy más világba került az ember. Mert a reverendás emberekkel más nyelven beszéltek.

Hogy is mondod, az elzárt világból egy más világba?

Az elzárt világból.

Az nem elzárt világ volt?

Az egy más világ volt.

De nem elzárt világ.

Ott volt az egész politikai, vallási és szellemi krémje a magyar társadalomnak. Egyik vezérkari tiszt barátom mondta, hogy ti, tanárok, hülyébbek vagytok a sokévi átlagnál, mert állandóan gyerekekkel foglalkoztok, akiknél ti vagytok az okosabbak. A nem tanárok azok hasonló okosakkal dolgoznak együtt. Nagy főiskola volt az.

Hetekig voltam kettesben az Antal Pista bácsival, aki igazságügy-miniszter és kultuszminiszter volt a Sztójay-kormányban. Még Gömbössel jött Szegedről. Érdekelt, hogy hogy kell csinálni az államhatalmat. Millió kérdésem volt. Azt mondja Antal Pista bácsi, hogy te olyan jókat tudsz kérdezni, elfelejtem, hogy börtönben vagyok. És addig-addig kérdeztem, hogyan tudtátok mindig, hogy mit kell csinálni, hogyan nem felejtettétek el a teendőket, míg azt mondja, tudod, ott volt a miniszterelnökségi államtitkár, a Bárczyházi Bárczy István. Annak volt egy gépírónője, a szeretője, az tudott mindent, hogy mikor mit kell.

Vagy együtt voltam Varga Bandival, a „rajkossal”. Tíz évvel volt idősebb tőlem, a magyar irodalom szerelmese ő is. Miniszteri tanácsos volt a Népjóléti Minisztériumban, a felesége svéd nő, a Rädda Barnen címén jött Budapestre, egymásba szerettek, elvette feleségül. A Rajk-per idején volt egy féléves gyerekük.

Így mesélte: egyik késő este csöngetés, a miniszter elvtárs kéreti magához. Mondja a feleségének, hogy jön mindjárt. Beültetik egy kocsiba, és egyszer csak kiszáll egy udvaron. Magabiztosan megy föl a szobába, de nem a miniszter, hanem valaki más van ott, ezt mondja neki: mit gondol, miért van itt? Hát majd megmondják az elvtársak. Ebben a pillanatban két ember neki, gyomorszájon vágják: mik vagyunk mi neked, te piszok, és hülyére pofozzák. Ez így ment három napig. Három nap után világos lett előtte: vagy bevallja, hogy amerikai kém, vagy elevenen agyonverik. Úgyhogy három nap után mondja az előadónak, hogy most vallani akarok. Megfürdették, orvosilag leápolták, visszaadták emberi külsejét, és közösen megkonstruálták a történetet: van kint rokona Angliában vagy Amerikában. Írt-e nekik levelet. Igen, igen, ő írt nekik levelet. S megcsinálták közösen a történetet, és aláírta, hogy imperialista kém. Megnyugtatták: „életfogytot is kaphat”. Nem akasztják fel, az az életfogyt.

Elmondta, hogy volt ott egy Frici, akit szembesítettek Rajkkal. Rajk elmondja a Fricinek, hogyan esküdtek ők össze a népi demokrácia ellen. Frici mondja, hogy ebből semmi se igaz. Rajk: Fricikém, tudod, hogy hogy kell. Megmagyarázták nekik: ha párttag, akkor megérti azt, hogy a pártnak ez az érdeke. Jó, halálra ítélik majd, de életfogytot kap. Szóval nem volt kecmec.

Megismertem a csendőröket. Ott volt az Árbicz Jani bácsi, aki komcsi ügyekkel foglalkozó csendőr volt. Vele is voltam egy zárkában. Mesélte: „Kihallgatáson előadást tart nekem a muksó arról, hogy micsoda fasiszta módszerekkel éltünk, pofoztuk az embereket.” Azt mondja Jani bácsi nekem: te, egy darabig viseltem, majd ezt mondtam a kihallgatónak: előadó úr, legalább mi, szakemberek, egymás között ne mondjunk ilyesmiket.

Mi, papok mondtuk a filozófiát és a teológiát. Zárkán voltunk, nem munkán. Volt időnk reggeltől estig elég.

A vezérkari tisztek pedig elmondták a hadiakadémiának mind a három évfolyamát. Az volt a hatalomgyakorlás főiskolája. Hogyan kell a hatalmat megdönteni? Hogy kell forradalmat csinálni? Nemcsak hadműveleteket, hanem benső ügyeket is. Egy nemzettesten belül. Ennek hatására az ember tintás ujjú gimnazistának érezte magát. De magukkal az ávósokkal való találkozás is létrehozta ezt. A kihallgatóm elmondta, hogy szervezett munkásfiatalok közt volt olyan szólás, hogy hülye, mint egy gimnazista. Demény Palival is voltam egy zárkában.

Mikor derült ki számodra, hogy te miért is vagy bent?

Nekem semmi kétségem nem volt, hogy én miért is vagyok bent.

Tőled nem kérdezték meg, hogy tudja-e maga, hogy miért van itt?

Nem, nem. Tőlem nem kérdeztek ilyesmit. Az első három nap az előadó azzal szórakozott, hogy bebizonyítsa nekem, hogy nálam gyávább, gennyesebb, szarosabb alak nincs a világon. „Fölmenti magát, hogy köphessen.” Miután megtörtént ez az agymosás, már én is ott tartottam a negyedik nap, hogy rendesen fogok viselkedni, és csinálom azt, mondom azt, amit kell. Legnagyobb meglepetésemre jött egy új előadó, akiről úgy tudtam, hogy csepeli munkásgyerek. Hatvan napon keresztül napi tíz órában foglalkozott velem, tanulmányozta a mozgalmat. Volt benne valami emberi vonás. Azt mondta: Bulányi, a maga a világnézete számára nálunk nincs szabadság. Tudták, hogy a gondolkodásom nem feudális, klerikális, úri-papi gondolkodás. „Nem várhatjuk meg, amíg maga nekünk meggyakorlatoztatja a kommunistákat.” A marxizmus kellett ahhoz, hogy megérezzem, én csak az elszakított magyarságért, a hárommillió koldusért síró kis nacionalista vagyok, de azok emberiségben gondolkodnak. A marxizmus lépcsőjével jutottam ahhoz, hogy Jézus is ebben a szélességben gondolkodott, de ő akasztás nélkül akarta megoldani a problémát. Én a hagyományos nagykonstantini kereszténységből Sinka és marxizmus-lépcsőkön keresztül jutottam el ahhoz a Jézus-látáshoz, amely meghatározta későbbi pályámat.

Mi került a vádiratba?

Hát a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének a bűntette: a 46/7-es törvény. Volt ’46-ban a debreceni tanári karban egy olasz szakos nő, a Kolezsanka, annak a férje jogász volt. Bennünket, piaristákat nem nagyon érdekelt a politika, de amikor a parlament meghozta a népi demokrácia védelméről szóló törvényt, a 46/7-et, akkor azt mondta a jogász: gyerekek, ebbe most már minden belefér, el vagyunk veszve. Kisgazdapárti kormány hozta meg ezt a 46/7-est. Aki nem azt gondolja, amit a komcsik akarnak, az a demokrácia ellensége. Így volt…

Ért-e valamilyen csalódás, kiderült-e számodra, hogy valaki, esetleg tanítványaid vagy környezeted együttműködött a hatóságokkal?

Nézd, a lehető legegyszerűbb eset voltunk az ÁVO számára, mert amikor a Grősz-per után, ’51-ben bekövetkezik az, hogy minden püspöki aulába beültettek egy ávóst, akkor ez az ávós panaszkodik a papoknak, hogy ez a Bulányi olyan fanatikus, hogy őt is meg akarja téríteni. Amikor ’51-ben kivétel nélkül minden pap elment Debrecenbe a papi békegyűlésre, az utána következő ebéden az öreg hetvenesztendős Molnár prépost (együtt ebédeltünk), felém fordul: „A vértanúságot eljátszottuk!” Lehúzza magára a vizet az öreg hetven-néhány esztendős prépost a taknyos fiatal pap előtt – előttem, aki egyedül nem ment el.

Mindenki mondja, Bulányi csinálja tovább a kisközösséget, és én egy pillanatig nem tagadtam ezt az ÁVO előtt. Én tudtam, hogy ez a mi dolgunk, hogy kisközösséget csináljunk. Hogy nem írtuk ki a falitáblára? Nem volt falitáblánk. Én nem tagadtam semmit sem. Mondott is olyasmit az őrnagy: Ez mozgalom? Egy nagy fene. Csak a kék szeme, a hullámos haja, meg a serdülő lányok rajongása. Hát hol volt ez lebiztosítva? Hát tudnak maguk konspirálni? Maga kiszolgáltatta a párt irgalmának a fiatal, csoportjához tartozó családapákat. Csak a párt irgalma következtében nem viszik el őket a Duna–Tisza-csatornát ásni. Közülünk nem kellett senkit sem hülyére verni azért, hogy valljon. Nem volt mit tagadnunk: hát persze, hogy ezt csináljuk.

Mindent megtettek azért, hogy a megfélemlítés következtében már a letartóztatásunk előtt széjjelverjék a munkát. Úgy akartak bennünket bebörtönözni, hogy akkor vigyenek el, amikor már nincsen semmi sem a munkánkból. Éreztem a szelét aknamunkájuknak, mert hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik ember bolondult meg. Például nem vagyok otthon, elmentem Pannonhalmára könyvet írni. Egyik csoporttagunk összehívja a népet: „nyilvánvaló, hogy ezt abba kell hagyni.” Néznek rá a többiek, hogy mi baja van ennek, eddig normális ember volt. Ilyesmik történtek. Másvalaki átmegy a túlsó oldalra, hogy ne kelljen a csoporttársával találkoznia. És a következő tanévben Debrecenből Kőszegre helyeztek, ahol senki sem ismer. Ezek nyilvánvaló dolgok voltak előttünk.

Egy éjszaka nem ment az illető haza. Megkérdezték tőle, hogy óhajtja-e még a napvilágot látni… Ha igen, akkor itt írja alá, hogy jelentést fog tenni, hogy mi folyik a csoportban, és hogy ez államtitok, és az államtitok megszegéséért tíz esztendő jár. Az, aki tegnap még normális volt, most pedig elfordítja a fejét, amikor az utcán találkozunk. Mert ez nyilvánvaló dolog volt. Hogy az egész országban kivel mi történt, azt nem tudtam. ’52-ben az összes országos vezetőt lefejezték, de hogy kit hoztak be, kit nem hoztak be, azt csak a tárgyaláson tudtam meg. Az ÁVO nem volt hülye, hogy ne tudná, kik voltak a legjelentősebb vezetők. Akik nem voltak ott a tárgyaláson, azokat beszervezte az ÁVO. Hogy ez csalódást okozott?

Ilyen helyzetben sok minden megfordult az ember agyában. Kihallgatás során is, miért nem kerestek engem meg, hogy én az ügyemet megmagyarázzam. Ezek marha jó pszichológiai érzékkel dolgoztak, és nem szerettek lebőgni. Nem szerettek olyan emberrel találkozni, akire ha ránéznek, azt érzik, hogy rosszul választották meg a házszámot, ahova bekopogtattak. Nagyon keményen ment a dolog, nehezen maradt odabent az ember állva.

Külsőleg nagy pofája volt minden rabnak a „téglák” ellen, mert aki időnként a zárkából eltűnt, arról tudták, hogy a politikai tiszthez ment, és ott köpni kellett. Azért nem gondoltam akkor ilyesmire, mert akik ezt a kisközösségi munkát csinálták, a magyar katolikus papság legelszántabb emberei voltak. Hogy ezen én akkor spekuláltam volna, hogy ki tudja, hogy behúzták-e egyiküket… biztosan tudom, hogy nem volt bennem azok iránt, akik nem buktak le, semmiféle bizalmatlanság.

Mózes a pusztában ámulva szemlélte az égő csipkebokrot, amely, noha égett, mégsem hamvadt el. Mikor elvittek, akkor hitted, hogy a te „bokrod” sem lesz lángok martalékává, hanem megmarad és tovább nőnek az ágai?

’51 tavaszáig, a Grősz-perig fölfelé ment a vonal, mert az ötvenes évben az Actio Catholicá-t is bevettük. Endrey Mihály volt az A. C. püspöke, és az irodájában, piros bársony fotőjökben terveztük meg az ’51. év nyári ifjúsági lelkigyakorlatokat; három szinten: akik már ’49-ben és ’50-ben is voltak lelkigyakorlaton; második szinten, akik csak ’50-ben voltak, és harmadik szinten azoknak, akik még nem voltak. Papok és apácák, az ország leghatékonyabb ifjúsági vezetői voltak ott. De a Grősz-per után mindez vízbe fulladt. Endrey még egy lelkigyakorlatra eljött, de ott már az állam iránti hűségről beszélt, és mondta nekem: „száraz vagyok”, azaz az egyetemisták lelkigyakorlatra utaztatásra több pénzt nem adott. Úgy látszott az ’50/51-es tanév végére, hogy omlik össze minden. És akkor kaptunk egy új injekciót Miskolcról. Mert az egyik bölcsészhallgatónő Debrecenből elment ’50 nyarán Miskolcra, ahol működött Orosz Árpád (él még, nyolcvanvalahány esztendős), aki neki valamelyik faluban hitoktatója volt, és elmagyarázta a hitoktatójának, hogy mit csinálunk Debrecenben. Orosz Árpi szárnyakat kapott ettől, és az ő neveléséből egy csapat átjött ’51 szeptemberében Miskolcról, úgyhogy nekem két új egyetemi közösségem támadt, és ezek között volt Merza Jóska és Petőfi Sanyi, aki később világhírű nyelvészprofesszor lett.

Úgyhogy egy új, hatalmas lendületet kapott a dolog, de ’52-re olyan irtózatos volt a nyomás, hogy egyetlen lelkigyakorlatot tudtam már csak összehozni. Az ország legkülönbözőbb részeiből jöttek, és mindennap más debreceni tanyán voltunk, s nekem, a fejfájásom miatt, már jártányi erőm nem volt. De azért kapargattam magamat, és azt gondoltam, azzal jöttem vissza a nyár végén Debrecenbe, hogy mindent folytatok az ’52/53-as tanévben, és ha lehet, valami általános iskolában elhelyezkedem tanárként. Tehát azzal mentem el, hogy él a mozgalom, és a kint maradók majd folytatják. Az előadóm azt mondta, hogy ide figyeljen, a kint maradó embereknek megmondjuk, hogy kirakatban mozognak, és ha nem értenek az okos szóból, akkor majd behozzuk őket ide. ’55-ben kezdték gyűjteni a második Bulányi-per számára az embereket, mert le tudták ugyan bénítani azokat, akikkel én közvetlen kapcsolatban voltam, de azokat, akiknek az ország legkülönbözőbb részén lelkigyakorlatokat tartottam, azokat nem tudták lebénítani. Úgyhogy én bent vagyok a Gyűjtőfogházban, s időnként jönnek hozzám előadók. Egyikük azt mondja, hogy Bulányi úr, az elvetett mag kizöldült. Az, hogy ez akkor mit jelentett nekem, el tudod képzelni. Azt, hogy a dolog él ám tovább akkor is, hogyha az enyéimet lebénították. Hogy lebénították, azt sem tudtam, mert akkor ávós börtönből madár se ki, se be, se beszélő, se levél, se csomag, és amikor Nagy Imre kormányra kerül, mi mindent tudtunk, mert a vendéglősnek a Gyűjtőfogház mellett, annak volt megafonja, és az úgy irányította a megafont, hogy valamelyik Csillag szárnyán szóról szóra lehetett hallani Nagy Imre beszédjét. Ugye ez futótűzként elterjedt, és ennek hatására még a következő Nagy Imre-beszédet követő szombaton volt még bilincsbe húzás, az volt a kínzási eszköz bármi fegyelmi vétségért, most nem mesélem el, fájdalmas dolog volt, elájultunk bele, de egy vödör vízzel egészségügyi ellátásban részesítettek, és akkor magunkhoz tértünk, és ’53 novemberében volt a nagy zárkaátrendezés. Mikor körülnéztünk, abban a szárnyban, ahova bennünket vittek, ott voltak a nyilasok, ott voltak a csendőrök, ott voltak a rajkosok, a papok. Hát egy nyilas azt mondja, hogy ahol mi vagyunk, abból jó nem lehet. Hát kiderült, hogy kiszűrték a díszpintyeket, és az összes többivel megindult a normális menet: csomag, beszélő és levelezés… A Nagy Imre-korszak előtt akkor az volt bennem, hogy hát talán kibírok majd 15 évet, talán kiengednek, és talán akkor még élnek a szüleim, és Mátyásföldön az ebédlőben a nagyasztalnál fogunk misézni. Ez volt akkor.

Lassan telt ez a periódus?

Hát adva van a kihallgatási idő, adva van a Markóban eltöltött idő, és utána kezdődik a kisfogházban a magánzárka is. Amelyiknek nincsen határa. Könyv nélküli magánzárka. Akadt, aki évekig volt könyv nélküli magánzárkán, halálra volt ítélve, és nem tudta, hogy megkegyelmeztek neki, és minden kulcsnyitás azt jelenthette, hogy viszik akasztani. Nálam hat hétig tartott ez. Ez volt életem legszentebb időszaka, ez a hat hét magánzárka. Be volt osztva az egész napom. Olyan szent sosem voltam, mint abban a hat hétben. És akkor azért normalizálódtak a dolgok, s folyt a zárkákban a politizálás. Akármit csináltak, a hírek bejöttek. Csak volt smasszer, aki valakinek valamit súgott; meg a rab ki is találta. Tudtuk azt, hogy az oroszok kivonulnak, mert letelt a tíz esztendő, és megtudtuk, hogy a Varsói Szerződés következtében mégsem szabadulunk. Mindent tudtunk, és folyton reménykedtünk. Én időnként az Istennel pereltem, hogy meddig csinálja még ezt, hát minden tönkremegy, hát nincs mentsége a saját ügyére? Ilyen volt.

És Ő csendben hallgatott, aztán egy idő múlva megnyílt az ajtó. Mikor?

’56. október elején kitörtünk. Bennünket nem a nemzeti csapatok, vagy mi a csuda szabadított meg, mi annak rendje-módja szerint kitörtünk. Ez egy börtönlázadás volt, de ezt sokszor elmeséltem. Aztán következett a bujdosás, aztán elkaptak, és visszavittek. Másfél évig bujkáltam, ’58 áprilisában kaptak el.

És ez egy önként vállalt házi őrizet volt, vagy azért valahogyan mozogtál?

Találkoztam emberekkel… csináltam a dolgom tovább.

De amikor kitörtetek a börtönből, akkor hasonlót éreztél, mint naivan a rendszerváltás környékén? Vagy munkált benned a sejtés, hogy Isten börtönpasztorációban jelöli ki számodra a szolgálati helyet?

Te, ilyen magasztos gondolat soha az eszünkbe nem jutott, hogy most börtönpasztorációt végzünk. Ki akartunk szabadulni. Azt akartuk, hogy innét menekülni lehessen. Ott kialakult személyiségek voltak, én nem térítettem meg senkit, a Demény Pali nem térített meg engem a Spinoza hitére, én sem térítettem meg őt a katolikus dogmatikára. Megvolt a véleményünk mind a kettőnknek arról, ami az országban folyik; neki mint kommunistának, nekem meg mint nem kommunistának. Emlékszem, hogy egyszer egy katolikus pap egy református atyafinak gyúrta a fejét, hogy hát milyen fontos is az ökumenizmus. A református atyafi egy fél óráig becsülettel hallgatta, és azt mondta, hogy ide figyelj, engem hagyj békén, menj a papomhoz, mi azt hisszük, amit ti nekünk mondtok. Kialakult emberek voltak. Ott a Jóisten elpasztorálta az embereket, mert emlékszem valakire, aki azt mondotta, hogy abból, amiért idehoztak, semmi sem igaz, de megérdemlem, mert nekem nem számított az, hogy vasárnap, én csak dolgoztam, dolgoztam a pénzért. Megérdemeltem, hogy idekerültem. Ezt maga a Jóisten elvégezte ott. De ott szövegelni nem lehet.

Egy időben papok vagyunk együtt egy zárkában. Köztük Faddi Ottmár is. Egy váci egyházmegyés pap elkezd siránkozni, erre meg Ottmár akarja mondani neki a szent szöveget. Dühbe gurul a siránkozó: „Hát ide figyelj, pofázni én is tudok, mondtam is, és prédikáltam is, hogy Uram, üss, vágj, csak odatúl kegyelmezz. Ha résztvevő szavad nincs, akkor fogd be a pofád.” Nem lehetett ott szent szövegeket mondani. Nem volt rá szükség. Ebben a szituációban mindenki tudta, hogy hogyan áll az Úristen színe előtt, az ateista is.

Olyan volt, hogy egy-egy jámbor katolikus boldog volt, hogy pappal volt egy zárkában. Vagy amikor már jött csomag, és a csomagban volt mazsolás tészta, akkor a raborvostól szereztünk fiolát, és beleraktuk a fiolába a mazsolát, meg egy kis vizet, és bort csináltunk, és miséztünk. Kekszet használtunk ostyának. A csendőrök voltak a házi munkások, azok vitték a többi zárkába a „kenyeret”. Püspöki engedély nélkül, közönséges laikusok. Szóval vallási élet is volt, de akik ott voltak, tudták, hogy miért voltak ott.

’58-ban megint csak az ágyadban feküdtél, mikor elfogtak?

A Göncz Árpád unokanővérével, Fekete Gabival volt randim, aki az ’56-os második Bulányi-per egyik csoportjának a vezetője volt: csoportjában papok is voltak. Nagyon ügyes nő volt, ő mondta, hogy az unokaöccsét meg kell ismernem. Hát a bujdosásom idején ilyesmikkel szórakoztam…

Gabival voltam az 59-es villamos megállójában: Álljanak a kerítéshez! S vittek a Fő utcába. Az előadó: „Akkor most szépen földiktálja, hogy kiknél bujkált. A nevüket mondjam be? Számomra ez erkölcsi lehetetlenség. Igen? Fölpattant. Magas rangú tiszt jön be. Mi itt a probléma? Mondom, az előadó azt mondta, hogy… Mire ő: Akkor vigyék a zárkára. A Gyűjtőbe kerültem vissza. Megtanultam a suszterájban, hogyan kell ócska bakancsból nem ócska bakancsot csinálni. És minden reménytelen volt.

A legjobb, dörzsölt ügyekben is járatos ügyvédet fogadták meg a szüleim. Jogi abszurdum volt, hogy bennünket fogva tartanak, mert az ’56-os perben megállapították, hogy a kisközösség nem 46/7-es ügy, hanem csak a gyülekezési joggal való visszaélés (Gömbös ’30-ban hozott egy ilyen törvényt), és annak a fölső büntethetőségi határa két esztendő. Úgyhogy ’56-ban két esztendőnél többet nem is róttak ki: ’56 tavaszán volt a tárgyalás. Ennek következtében apám törvényességi óvással fordult a legfelsőbb bíróság elnökéhez, és a Holló nevű dörzsölt kommunista párttag zsidó ügyvéd kezébe adták ügyemet. Ez azt mondta, hogy reménytelen, le fogja ülni.

Balogh páter elmegy az igazságügy-miniszterhez, Nezválhoz ’60-ban, és még le sem rakta a székre a maga 150 kilóját, a miniszter már mondja: – Ugye a Bulányi-ügyben jött? Hát igen, abban. Én akkor már Nosztrán voltam, a perzsaszőnyeg-szövödében. Négyezer csomót tudtam csinálni naponta egy műszakban. Ez volt a norma. És ebédre mindig visszavittek a zárkába, mert így volt nekik egyszerűbb. Éppen finom krumplis tészta volt az ebéd… Bulányi, jöjjön minden cuccával… A minden cucc a csajka volt meg a kanál… Uramisten, már megint újabb „ismerjük meg hazánk börtöneit” című vándortúra következik.

Mentem. Visz a smasszer valahová. Szembe jön egy másik: „Maga az, aki életfogyttal szabadul?” kérdezi. Így tudtam meg, hogy véget ért a „műszak”. Mert az ott nagy eset volt, hogy életfogytos szabadul. És akkor vittek, kiadták a civil ruhát. Öltözzön föl. Fölkötöm a nyakkendőt, bejön a politikai tiszt, na hogy érzi magát? Kicsit jobban, másképp. Gyorsan, gyorsan, mert elmegy a vonat. Elvittek Márianosztrára, ott volt Juhász Miklós, Sigmond Ernő… velem együtt ítélték el őket. Bevittek bennünket kocsival Szobra a vasúti állomáshoz. Jegyet váltottak Budapestre. Ernő bácsi megszólal mögöttem: Retúrt váltottak?

(A beszélgetés folytatását következő számunkban olvashatják.)

• Beszélő-beszélgetés