Szikinger István

A rendőrség Magyarországon a rendszerváltás óta először oszlatott fel tüntetést 1997. november 3-án. A fellépés az eddig nyilvánosságra került információk szerint teljes mértékben törvényes és szakszerű volt (feltéve, ha elfogadjuk, hogy a tüntetés jogellenes volt).

Nem tartozik viszont a feloszlatáshoz a rendőrt gépkocsijával állítólag elsodró idős ember megbilincselése és a feltételezett provokátor esetleges bántalmazása, amely ügyekben a hatóság valóban nem jogszerűen járt el. Bilincselni a rendőrségi törvény szerint önkárosítás, támadás vagy szökés megakadályozása, illetőleg ellenszegülés megtörése céljából szabad. Nem hangzott el meggyőző érv amellett, hogy Pongrácz Gergely esetében bármelyik veszély fennállt volna. A rendőrt némi készpénz és ital fejében állítólag leköpő és megütő személy agyba-főbe verése nem csupán a törvényekbe, hanem a civilizált rendfenntartás alapnormáiba is beleütközik. A rendőrségnek egy demokratikus jogállamban soha nem szabad boszszút állnia, a megtorlás az igazságszolgáltatás feladata. Természetesen mindez feltételes módban értendő, hiszen igaza van a belügyminiszternek (Nap-kelte, 1997. november 10.): a bántalmazást csak az eset alapos kivizsgálása után szabad tényként kezelni. Kár, hogy elfeledkezett arról: ugyanez vonatkozik a köpködésre és a rendőr arculcsapására is.

Meglepő az a vehemencia, amellyel egyes képviselők a belügyminisztert és a rendőrséget támadták a tömeggel szembeni fellépés miatt. Meglepő és némileg – sajnos – jellemző. Azért sajnos, mert ez alkalommal is nyilvánvalóvá vált: több fényévnyi távolságra vagyunk a jogállamiságra jellemző gondolkodásmódtól. Ez alól nem okvetlenül kivétel a miniszter sem, aki következetesen használta az „engedélyezett”, illetőleg „nem engedélyezett” kifejezést a tüntetéssel kapcsolatban, holott alapelv, hogy a gyülekezési jog hatálya alá tartozó rendezvények nem engedélykötelesek. A honatyák egészen egyszerűen elfeledkeztek a törvények tiszteletéről. A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény ugyanis valóban egészen világosan kimondja: jogellenesség esetén a rendőrség a rendezvényt feloszlatja, vagyis a testületnek semmiféle mérlegelési joga nincs. A rendőri „brutalitás” miatt érzett felháborodásuk közepette a kritikusoknak valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy pártjaik az előző ciklusban példás konszenzussal szavazták meg a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvényt, amely bizony kifejezetten megengedi a vízágyú, pirotechnikai eszköz és gumilövedék, ingerlőgáz, elfogóháló alkalmazását, de a lóháton vagy járműkötelékben megvalósuló kényszerítést is. Ezekhez képest a rendőrség a valóban legenyhébb eszközt: a testi kényszert alkalmazta, esetenként – egyes beszámolók szerint – gumibothasználattal kiegészítve. Könnyű elképzelni, mit szóltak volna a kormány bírálói, ha a rendőrség az említett keményebb lehetőségek valamelyikével élt volna. Mert most pusztán az történt, hogy a törvény érvényesült. A megnyilatkozásokból azonban úgy tűnik, mintha ezzel senki sem számolt volna. Talán utána kellene gondolni, mi jöhet még, ha valakinek eszébe jut komolyan venni a rendőrségi törvény és más rendőrállami jogszabályok egyes előírásait (például politikai bűncselekmény elkövetőjével szembeni fegyverhasználatot akkor, ha az illető egyébként sem életet, sem más értéket nem fenyeget közvetlenül a lövéskor, tetézve mindezt a törvénysértő parancs végrehajtásának követelményével).

Pedig jó volna, ha legalább a jogállamiság kiépítéséért elsőrendű felelősséget viselő Országgyűlés eljutna odáig, hogy a törvények mindenkire, még saját alkotóikra is kötelezőek. Amikor az 1995-ös munkáspárti népszavazási kezdeményezést elutasította, de más esetekben is, a Ház világosan értésünkre adta, hogy a politikai megfontolásoknak a jogszabályok, sőt az alkotmány ellenében is érvényt szerez. A határőrségnek adott nyomozóhatósági jogkör például egyértelműen ellentmondásban áll az alaptörvény kifejezett rendelkezéseivel, amelyek szerint rendészeti hatáskörben kizárólag az államhatár őrzése, a határrend fenntartása és a határforgalom ellenőrzése végezhető. A törvényhozó azonban egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezt a tilalmat és még azt a fáradságot sem vette, hogy az alkotmányt módosítsa. No persze, van még független magyar Alkotmánybíróság az ilyen sérelmek orvoslására. A törvény szerint Esztergomban, a valóságban Budapesten. Pedig a jogállamiság egyik alapvető követelménye az Alkotmánybíróság szerint is az, hogy „a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket”. [56/1991. (XI. 8.) AB-határozat]. Milyen megismerhetőség és milyen kiszámíthatóság az, ahol a mindenkori hatalom még a saját maga által alkotott szabályokat sem tartja be, ha a napi politikai érdekek mást kívánnak?

Ilyen körülmények között gyönge mentségül szolgál a vádaskodóknak, hogy a mérlegelés nélküli feloszlatási kötelességet a rendőrség idáig soha nem vette komolyan. Szinte dicsekvésképpen hangzott el, hogy a rendszerváltás óta nem történt tömegoszlatás, holott számos olyan eset volt, ahol erre a súlyos beavatkozásra sort kellett volna keríteni. Ezek sorába tartozik például a taxisblokád, de azon kívül is sok jogellenes megmozdulás volt. Szabó Máté rendőrségi források alapján közli, hogy az 1989 és 1994 közötti 766 tüntetésből 59 egyértelműen jogsértőnek minősült. Eszerint még a vitatott minősítésű rendezvények leszámításával is az összes demonstrációnak legalább 7,7%-át fel kellett volna oszlatni (The Police and the Mass Demonstrations in the Press of Hungary, kézirat, 1997. IV. sz. melléklet). Talán furcsán hangzik olyasvalakitől, akit rendőrpárti körökben engedékenységgel, a hatalom gyengítésének szándékával vádolnak, mégis kimondom: nem az a baj, hogy a rendőrség most tömeget oszlatott, hanem az, hogy idáig nem tette. Más oldalról: az én gyakran félreértett kérdésem nem az, hogy kemény vagy puha-e a rendőrség, hanem az, hogy törvényesen működik-e. Amint éppen a gyülekezési jog példája mutatja: a következetes törvénysértés (vagyis az eddigi jogellenes, és nem csupán a betiltott rendezvények feloszlatásának elmulasztása) lehet humánus, lehet jobb, mint a rosszul sikeredett törvény, mégsem megbocsátható. Helyesen utalt ugyanis a miniszter arra, hogy jogállamban minimális elvárás a törvény szerinti cselekvés, különösen azok esetében, akik másokkal szemben éppen a jog tiszteletét akarják kikényszeríteni. Az is tény, hogy erről a szabályozási anomáliáról – hogy tudniillik még a nyilvánvalóan nem súlyos jogsértéseket is, mint például a rendezvény megadott idejének túllépését, mérlegelés nélküli feloszlatással kell szankcionálni – a jogalkotás előkészítésére köteles szervek tudtak, mégsem tettek semmit a törvény megváltoztatására.

De térjünk vissza arra a kérdésre: jogszerű volt-e egyáltalán a tüntetés. A kérdés korántsem egyszerű. Való igaz, hogy a törvényes, bíróság által is jóváhagyott tiltó határozat ellenére zajlott le a tüntetés. Csakhogy sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak nincs joga egy tüntetést betiltani! Erre vonatkozóan is el kellene olvasni a törvényt azoknak, akik olyan fölényesen oktatnak ki másokat a törvényességről és a rendről! A gyülekezési törvény 8. § (1) bekezdése ugyanis félreérthetetlenül rögzíti, hogy mindössze a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen vagy időben való megtartását lehet megtiltani. Sem a törvény betűjét, sem annak szellemét nem sérti tehát, ha például egy az Országgyűlés működésének veszélyeztetésére hivatkozva a Kossuth téren betiltott megmozdulást a Hűvösvölgyben tartanak meg, méghozzá az eredetileg megadott időpontban. A közhatalom – és ez napnál világosabban kiderül a törvény szövegéből – ugyanis csak meghatározott és szűk körre korlátozott szempontok érvényesítésére kapott feljogosítást, azok sérelmének hiányában a gyülekezési szabadság erősebb a bürokrácia működési érdekeinél. Itt a törvény félreérthetetlen.

Teljesen más az a kérdés, hogy mi a gyakorlati teendő akkor, ha valaki a tiltásban foglaltaknak eleget téve kívánja módosítani a rendezvény helyszínét vagy időpontját. A jogszabály erről hallgat. Megítélésem szerint abból kell kiindulni, hogy a gyülekezési jog gyakorlása engedélyhez nem köthető, a konkrét tiltás alapjául szolgáló szempontokat azonban, mindenekelőtt pedig a határozatban foglaltakat, tiszteletben kell tartani. Ebből következik, hogy a helyszínre vonatkozó tiltás esetén a rendezvény máshol megtartható, az időbeli tiltás pedig nem akadályozza például a közlekedést lassító demonstráció csúcsidőn kívüli lebonyolítását, ha a tiltó határozat a csúcsforgalom miatti közlekedési nehézségeken alapul. Közbevethető természetesen, hogy a joggal való visszaélés volna, ha például a délutáni csúcs helyett a reggeli telítettség idején rendeznék a demonstrációt, vagy éppen az egyik bíróság helyett a másikhoz vonulnának, veszélyeztetve annak zavartalan működését (ez is ok lehet a helyszínt vagy időpontot érintő tiltásra). Ez így van, ezért a magam részéről minden ilyen esetben szükségesnek tartom, hogy a rendezők egy további, egyszerűsített és gyorsított eljárás keretében közöljék a rendőrséggel, hol és mikor kerül sor a tüntetésre, egy olyan helyszínen és időpontban, ahol az már nem veszélyeztet védett érdekeket.

A rend kedvéért megjegyzem, hogy ezt az értelmezést nem mindenki osztja. Méltán neves szakemberek állították: a jogerős tiltás – még akkor is, ha az valóban csak konkrét helyre vagy időre vonatkozik – megköveteli, hogy újra lefolytassák az egész eljárást, vagyis az új rendezvény előtt legalább három nappal ismét bejelentést kell tenni a rendőrségen, ahol ezúttal is megnyílik a tiltás lehetősége. Ez a felfogás azonban szerintem ellentétes a gyülekezési törvénnyel és az alkotmánnyal. Még egyszer emlékeztetek arra, hogy bejelentésről, nem pedig engedélyezésről van szó. Ha tehát a rendőrség ismeri a demonstráció jellegét és a biztosítás szempontjából lényeges tényeket, a tiltó határozatban foglalt akadályt pedig elhárították, akkor indokolatlan és méltánytalan a gyülekezési jog gyakorlásának immár semmivel alá nem támasztható akadályozása. Magyarán: ha egy szervezetnek vagy mozgalomnak fontos például a rendezvény dátuma, és bármely okból nem tudtak vagy nem akartak jóval korábban bejelentést tenni, akkor szükségtelen és aránytalan korlátozás a megrendezést egy módosított és nyilvánvalóan elfogadható helyszínen gátolni. Hangsúlyozom: az újbóli bejelentést természetesnek tartók nézetét semmiféle tételes rendelkezés nem támasztja alá. Ellenkezőleg, mind a nyelvtani, mind a logikai, mind pedig a történeti értelmezés arra mutat, hogy a gyülekezési jog gyakorlása nem tehető függővé egyszerű bürokratikus érdekektől.

Még egy anomália: a jogalkotó 1989-ben nem akart politikai mérlegelési jogot adni a rendőrségnek. Ez a magyarázata a merev feloszlatási szabálynak. Ebből azonban az is következik, hogy a rendőrségnek nincs joga olyan rendezvényeket megtiltani, amelyek nem veszélyeztetik a bíróságok vagy képviseleti szervek zavartalan működését, nem járnak a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével, csak ha például valamely kisebbség kiirtásának szükségességét és módozatait tűzik napirendre. Ha viszont az ilyen gyűlés elkezdődik, azt fel kell oszlatni.

A gyülekezési törvény számos pontja alkalmatlannak bizonyult a valóság kezelésére. A megoldatlan problémák mögött, sőt részben azok okaként a rendőrség szerepének félreértése húzódik meg. Magától értetődik, hogy a depolitizált szervezetnek nem adható olyan mérlegelési hatalom, amely elkerülhetetlenné teszi politikai szempontok latolgatását. A kiút a kikényszerítés és az érdemi döntések elhatárolásában keresendő. Magyarán: a jogilag szigorúan körülírt, ám a gyülekezési jog gyakorlásának valamennyi korlátjára kiterjedő betiltási hatáskört civil hatóságoknak kellene átadni, a rendőrség szerepét pedig az eddigieknél is jobban a közvetlen végrehajtásra szűkíteni. Elég nagy baj, hogy a jogalkotásért felelős szerveket ez idáig egyáltalán nem érdekelte. Még nagyobb baj, hogy a törvényhozás éppen a jogállami követelményekkel ellentétes úton indult el: a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 19. §-a a maga körében nem szűkítette az említett hatalmat, hanem éppenséggel az alapjogok szervezeti érdekek alapján történő érdemi korlátozására adott jogot nem csupán a rendőri, hanem általában a fegyveres szerveken belüli vezetésnek. Másképpen fogalmazva: a maga körében egyszerűen felszámolta a gyülekezési jogot. A jogszabály parancsnoki engedélyhez köti a bárki – tehát akár civil – által szervezett gyűlést a szolgálati helyen. A szolgálati hely azonban földrajzilag nem határolható be, a fogalom szervezetre, nem pedig valóságos helyre utal. A rendelkezés tehát értelmezhetetlen (ezt is tudták a jogszabály előkészítői), elvi jelentősége mégis óriási. Lehetővé teszi, sőt megköveteli a vélemények tartalma szerinti értékelést, ennek érdekében pedig bevezeti a rendezvényen elhangzó beszédek, megnyilatkozások előzetes cenzúráját. Jó volna, ha nem kellene megvárni, amíg ebből is „napirend előtti botrány” kerekedik.

Ha most véleményem szerint mellé is fogtak a rendőri feloszlatás módszereit bíráló képviselők, a veszély más vonatkozásokban ugyan, de valóságos: a törvényhozás néhány szörnyszülöttje (például rendőrségi törvény, szolgálati törvény, határőrségi törvény) akkor fogja rettenetes arcát megmutatni, ha valaki elkezdi komolyan venni a bennük foglalt rendőrállami előírásokat. De lehet, hogy akkor már nem lesz módunk ezen nyilvánosan felháborodni.

• A hónap üzenete