Magyarországon a rendszerváltás után rohamosan csökkent az érdeklődés a totalitárius rendszerek iránt. Mintha az ideológiai tabuk ledőlése automatikusan választ adott volna arra a kérdésre is, miféle erők hívták életre és működtették azokat a „szörnyállamokat”, melyeknek Kelet-Európa népei legalább fél évszázadon át alattvalói és áldozatai voltak. A kommunizmus és a fasizmus kritikája ugyan jelen van szellemi életünkben és az oktatásban is, de alapjában véve ideológiai természetű, rutinjellegű és differenciálatlan, vagyis nem vet számot a különböző rendszerek egyedi változataival. Mi több: automatikusan közös nevezőre hozza a két legnagyobb hatalmú és hatású diktátor, Sztálin és Hitler rendszerét, s elsősorban ideológiájuk hasonló, s nem eltérő vonására koncentrál. A hazai közvélemény ingerülten utasítja el a kialakult elméleti konszenzust zavaró megközelítéseket, s nem igényli új, nyomasztó részletek feltárását, mely esetleg oda vezethet, hogy újra „feszegetni kezdik a már lezártnak hitt, fájdalmas kérdéseket”.
Daniel Jonah Goldhagen Nyugaton nagy vihart kavart könyve, Hitler’s Willing Executioners – Ordinary Germans and the Holocaust (Hitler készséges hóhérai – az átlag németek és a Holocaust) 1996 márciusában jelent meg az Egyesült Államokban, majd néhány hónap múlva németül is, sőt az idén már franciául is. Magyarul azonban nem olvasható, sőt legnagyobb közkönyvtárainkból is hiányzik. A hazai lapok és folyóiratok (a Beszélő és a Múlt és Jövő kivételével) nem foglalkoztak vele, holott a szerző által felvetett kérdések a huszadik századi totalitárius rendszerek genezisének alapproblémáit érintik, s közvetlen kapcsolatban állnak a magyar történelem legfájdalmasabb és jórészt mindmáig feltáratlan vonatkozásaival.
Goldhagen terjedelmes, 631 oldalas munkája az utóbbi évtizedekben könyvtárnyira duzzadt és specializálódott Holocaust-irodalom darabjai közé tartozik (persze ennek legjelentősebb alkotásai sem lelhetők fel a hazai bibliotékákban). A munka vitathatatlan érdeme, hogy összefoglalja a különböző értelmezéseket, érthetően és világosan áttekinti azokat a műveket, melyek olyan, a magyar történészek által fel sem tett alapkérdésekre keresnek választ, mint az, hogy milyen társadalmi közegben, milyen célból, mennyire megtervezetten, kik és milyen motivációk alapján hajtották végre az eddig ismert legkoncentráltabb, a legkorszerűbb technikát is felhasználó és ideológiailag legjobban megalapozott népirtást. A vitatható állításokat tartalmazó, helyenként kifejezetten provokatívan fogalmazó könyv három fő részre oszlik. Az első két fejezet a német antiszemitizmusról, a zsidókat „kiküszöbölő” politikai programról, annak előzményeiről és az intézményrendszer kialakulásáról szól, míg a továbbiakban a szerző elméleti megállapításait kívánja igazolni. A harmadik és a negyedik fejezet a tartalékos német rendőrzászlóaljaknak a zsidók ellen elkövetett rémtetteit idézi fel a Szovjetunió megszállt területein és Lengyelországban. Az ötödik rész a munka által való megsemmisítés mechanizmusát vázolja fel, az ehhez kapcsolódó elméleti kérdésekkel, a hatodik pedig az 1945 januárja és májusa közötti úgynevezett halálmenetek tapasztalataiból próbál levonni következtetéseket. A tömeggyilkosságok leírása elsősorban azt a célt szolgálja, hogy elkövetőik személyes motivációit, világképét, a hóhérok mindennapi életét rekonstruálja, s ezáltal a Holocaustot – mely a brutalitás és a halál öntörvényű, teljesen irracionális világaként jelenik meg az áldozatok visszaemlékezéseiben és a szépirodalmi művekben, így Kertész Imre nagyszerű Sorstalanság című regényében is – valahogyan az öldöklést körülvevő világ folyamataihoz kapcsolja, s elfogadható, értelmes (vagy annak szánt) magyarázatokat találjon az őrületes borzalmakra. Goldhagen és a többi történész arra törekszik, hogy miután az áldozatokat többé-kevésbé sikerült azonosítani, „belenézzen a gyilkosok arcába”. Szerzőnk saját kutatásaira és különböző feldolgozásokra támaszkodik. Felhasználja a Nyugat-Németországban a hatvanas években lefolytatott perek iratanyagát, és sokat merít Christopher Browing[1] 1992-ben megjelent művéből, melynek egy emlékezetes epizódját – Josefow lengyel városka zsidó negyedének megrohanását, a kiürítés és deportálás elől rejtőzködők felkutatását és kivégzését – Steven Spielberg is megörökítette a Schindler listája című filmjében. A Goldhagen által bemutatott tényeknek és adatoknak csak kisebb része származik saját kutatásaiból, de a könyvnek nem a forrásközlés a célja, hanem az, hogy rekonstruálja azokat az indítékokat, azt az intézményi és pszichológiai nyomást, mely az „átlag németeket” a Holocaust aktív közreműködőivé és passzív támogatóivá tette.
Ez a célkitűzés nemcsak azért érthető, mert a végrehajtókra vonatkozó történeti irodalom meglehetősen szegényes, de azért is, mert 1945 óta számos más, kisebb nagyságrendű és eltérő motivációjú népirtás történt, s ezek közül az egyik nemrég épp déli határaink mentén, a volt Jugoszlávia területén. „Ki kételkedik abban, hogy a hutukat Burundiban lemészárló tuszik, vagy a tuszikat Ruandában lemészárló hutuk, vagy a másik milícia civil támogatóit lemészárló libanoni milícia tagjai, vagy a horvátok és a boszniai muzulmánok gyilkosai meg voltak győződve arról, hogy helyesen cselekedtek? Miért nem hiszik el ugyanezt a Holocaust német végrehajtóiról?” – kérdezi Goldhagen.
A diktatúrák véletlenjei és szükségszerűségei
A Holocaustról szólva nem kerülhetjük meg a triviálisnak tűnő, de teljesen még ma sem megválaszolható kérdést: kik gyilkoltak és kiket? Az áldozatokkal kapcsolatban nálunk már 1945 tavaszától, vagyis az első pillanattól kezdve megkezdődött a politikai indíttatású manipuláció, ugyanakkor a közvélemény nemcsak nálunk, de világszerte is csak vonakodva vette tudomásul a zsidókat ért kollektív tragédia dimenzióit, s a népirtást a háborús események „normális” kísérőjelenségeként próbálta feldolgozni. A nürnbergi per során a bírák, politikai megfontolásból, elsősorban a háború kirobbantásának bűnét vizsgálták, a romjaikból újjáépülő országok vezetői pedig azt hangsúlyozták, hogy a nácik a zsidók mellett politikai ellenfeleiket, az ellenállás résztvevőit, túszokat és hadifoglyokat is gyilkoltak. Csak az 1961-ben, Izraelben megrendezett Eichmann-pertől kezdve kezdett tudatosodni a világ közvéleményében, hogy az áldozatok több mint 99 százaléka minden racionális cél és értelem nélkül meggyilkolt zsidó volt. Sokak pedig még ma, az évezred végén sem fogadják el, hogy a náci Németország 1939 és 1945 között egyszerre két, párhuzamosan futó háborút viselt. Egy hagyományosat a nyugati és keleti frontokon fegyveres ellenfelei ellen (igaz ebben a háborúban is, különösen Keleten addig ismeretlen brutalitással és kegyetlenséggel, a hadviselés elfogadott normáit lábbal tiporva), és egy titkosat, minden képzeletet felülmúlót és borzalmasat – mely ráadásul az első, a hagyományos háborút sok tekintetben még hátráltatta is – a fegyvertelen és kiszolgáltatott zsidóság ellen. Míg az előbbi háborúban Hitler az első világháborús tapasztalatokból okulva visszariadt a mérges gázok bevetésétől, az utóbbiban minden aggály nélkül felhasználta azokat „ellenségei”, a zsidó polgári lakosság ellen. Ezt a lehetőséget – igaz, még csak az első világháborús német vereségért felelőssé tett néhány ezer zsidó bankár ellen – már az 1924-ben és 1925-ben írt Mein Kampf című művében felvetette. A Németországgal szemben álló országok katonáinak, illetve polgári lakosainak megvolt a lehetőségük a védekezésre, illetve választhattak, hogy ellenállnak-e, vagy az általuk választott mértékben együttműködnek a megszállókkal. Ugyanakkor a nácik, bár a végrehajtás módszerei körül még voltak viták, s eljátszadoztak a kivándoroltatás háborús körülmények között eleve irreális lehetőségével, 1939 végétől eleve halálra szánták a már „szociális halottnak” tekintett zsidókat, még ha ezt az utolsó pillanatig is igyekeztek titkolni az áldozatok és az egyes országok közvéleménye előtt.
Karsai László, a Holocaust ismert hazai történésze a Beszélő 1997. júniusi számában terjedelmes, s helyenként kifejezetten lekicsinylő hangvételű bírálatában Goldhagent a hetvenes évek vége óta tartó „intencionalista-funkcionalista” történészvita szempontjai szerint értékeli, s őt „szélsőséges intencionalistának” tartja. A történészszakmát megosztó ellentét, mely elől Ormos Mária elegánsan kitér 1993-ban megjelent Hitler-életrajzában,[2] feltűnően emlékeztet a marxista filozófusok vitáira a történelmi véletlenről és szükségszerűségről. Számomra a vita a totalitárius rendszerek létrejöttével s belső működésével kapcsolatos tanácstalanságot és bizonytalanságot tükrözi. Az, hogy a zsidók kiirtását dokumentálható parancsban nyíltan soha el nem rendelő Hitler kezdettől fogva tervezte-e a „bűnös nép” kiirtását, vagy csak „menet közben”, a körülmények adta lehetőségekkel élve szánta rá magát, meglehetősen hasonlít ahhoz az elméleti problémához, hogy a kommunizmus deportálásainak és tömeggyilkosságainak „funkcionális” vagy „diszfunkcionális” volt-e a jellege. A nemzetiszocializmus és a bolsevizmus ez irányú összevetését csak az nehezíti, hogy Lenin 1924-es halála után Sztálin lett az SZK(b)P főtitkára, míg viszont Hitler 1933. január 30-tól egészen a háborús vereségig és rendszere összeomlásáig volt „vezér és kancellár”. Ha az utókor problémafelvetései hasonlítanak is, a német nemzetiszocialista és a szovjet kommunista rendszer között a különbség sokkal nagyobb volt, mint a hasonlóság, amit az alapjában véve filozofikus indíttatású totalitarianizmus-kritika (Hannah Arendt, Karl Popper és még sokan mások) nem hangsúlyoz kellőképpen.
„Németország a náci korszakban olyan politikai rendszerrel rendelkezett, mely egyszerre volt diktatórikus és konszenzuális, diktatórikus, amennyiben nem léteztek demokratikus mechanizmusok – mint például választások – abból a célból, hogy Hitlert elmozdítsák a hivatalából. Konszenzuális volt viszont abban, hogy a nép, mely betöltötte a politikai rendszer intézményeit, ugyanúgy, ahogy a széles német közönség, elfogadta a rendszert és Hitler hatalmát, mint kívánatosat és törvényest”, írja Goldhagen[3] könyve 132. oldalán Ian Kershaw neves történészre hivatkozva. Ezt a megállapítását érdemes továbbgondolni, s felhívni a figyelmet arra, hogy Hitler nem verte szét a korabeli német „civil társadalmat”, s nem is helyezte közvetlen, direkt pártirányítás alá, hanem „átprogramozta”. Bár a Gestapo politikai kényszere hatékony volt, Hitler rendszerét hihetetlenül erősen átitatta a „kognitív totalitarianizmus”, mely nacionalista és antiszemita alaptételekre épült.
A nemzetiszocializmus a szó szoros értelmében megmételyezte a korabeli német társadalmat 1933 után, a háború kitörése pedig – Hitler várakozásainak megfelelően – soha nem látott egységbe kovácsolta a különböző rétegeket, melyen ugyan a háború utolsó évében, a normandiai partraszállás után már repedések támadtak, de végül egészen Berlin elestéig kitartott. A nácikat, akik választásokon jutottak hatalomra, a többség támogatta, ellentétben az orosz kommunistákkal, akik 1917 novemberében „légüres politikai térbe” nyomultak be, kihasználva az Ideiglenes Kormány bénultságát, s a hatalmat csak véres polgárháború révén őrizhették meg. Jellemző, hogy Leninnek már 1921-ben el kellett nyomnia addigi meggyőződéses híveinek, a kronstadti matrózoknak a lázadását. Később, a NEP idején komoly engedményre kényszerült saját meghirdetett elveiből, utódja, Sztálin pedig csak a harmincas évek tömeges belső terrorja révén maradt hatalmon, s a rendszer áldozatai valóságos vagy potenciális ellenfelei voltak. A Gulágok rabjait nem „faji” kritériumok alapján válogatták, munkaerejüket pedig – igaz, gyakran eleve elhibázott, primitív, egyenesen gyilkos körülmények között folyó – építkezéseken „hasznosították”.
Hitler eszmerendszere összehasonlíthatatlanul koherensebb és hatékonyabb volt, ami azzal magyarázható, hogy a nacionalizmushoz társuló antiszemitizmus mélyebb visszhangot keltett nemcsak a német, de az egész európai közvéleményben, mint amire az egyenlőség univerzális utópiáját népszerűsítő kommunizmus valaha is képes volt. Míg a wilhelmiánus Németország expanzionista politikáját felelevenítő, s a versailles-i béke igazságtalanságainak hadat üzenő pángermán nacionalizmus csak Németországban és Ausztriában, valamint a kelet-európai német kisebbség körében volt népszerű, addig a fajelméletként kikristályosodott antiszemitizmusnak még a megszállt országokban is komoly tábora volt. A német társadalmat olyan mértékig áthatotta a zsidóellenesség, hogy a háború befejezése után másfél évvel, 1946 végén az amerikai megszálló csapatok szakemberei által elvégzett reprezentatív közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a megkérdezettek 61 százaléka értett egyet rasszistának vagy antiszemitának nevezhető nézetekkel.[4]
Nácik vagy németek?
Mindezek előrebocsátásával érdemes eltűnődni azon, hogy megalapozott-e, s ha igen, milyen mértékig, Goldhagen terminológiája, melyet könyvében használ a gyilkosokról szólva. Ő rendszeresen és következetesen németekről ír könyvében, bár tudatában van annak, hogy ezzel sokkolja olvasóit. „Az átlag németeket rasszista, démonikus antiszemitizmus kerítette hatalmába, ehhez nem férhet kétség” – jelenti ki megfellebbezhetetlenül egy helyütt, s könyve telis-tele van ilyen és ehhez hasonló „nemzetkarakterológiai” megállapításokkal. Ezeket hosszas történészi fejtegetésekkel igyekszik megalapozni, melyek okkal keltenek kétséget, s nemegyszer viszolygást olvasóiban.
Véleményem szerint kizárólag történészi módszerekkel élve ugyanúgy képtelenség bizonyítani egy nép „eredendő hajlamát” a zsidók gyűlöletére, mint ennek az ellenkezőjét. Az 1935. novemberi „nürnbergi törvények” társadalmi támogatottságát is csak találgatni lehet, ráadásul fel lehet tételezni, hogy jó néhányan, akik a bevezetése idején viszolyogtak tőle, utóbb, mint magától értetődőt, elfogadták. Goldhagen könyvének borítóján egy 1935. augusztus 15-én tartott berlini tömeggyűlés fotója látható, melyet az antiszemita törvények bevezetésének támogatására szerveztek. Karsai László felvilágosít arról, hogy sokan otthagyták a gyűlést, mert Julius Streicher alpári hangvételű szónoklatai viszolygást keltettek bennük. Goldhagen ezért tévesen általánosít. Annak van nagyobb jelentősége, hogy hányan mentek el és maradtak, vagy annak, hogy hányan hagyták faképnél az alantas lelkű Streichert, aki ügyetlen propagandistának bizonyult, s utóbb ezért kegyvesztett lett? (A Der Stürmer hírhedt szerkesztőjének semmiféle szerep sem jutott a Holocaust végrehajtásában, s félreállított vidéki lapszerkesztőként érte meg Németország 1945-ös összeomlását.) Bár az dokumentálható, hogy a zsidó üzleteknek a nácik által meghirdetett 1933-as bojkottja, vagy az 1938. november 9–10-i „Kristályéjszaka” pogromjai bizonyos ellenállásba ütköztek a jobb érzésű németek részéről, az sem vitatható, hogy az antiszemitizmus, mely kezdettől fogva Hitler politikai filozófiájának centrumában állt, s amelyet mint elméleti programot soha nem módosított, nemcsak a német társadalmat hatotta át a harmincas évek végére, de szinte az összes kelet-európai országban mély gyökereket eresztett.
Vagyis ha Goldhagennek kritikusai a szemére vetik, hogy „átlag németekről” beszél, s arra hivatkoznak, hogy a náci párttagokban nem bővelkedő, viszonylag magas átlagéletkorú, családapákból álló tartalék rendőrhadosztályok tagjai nem voltak azonosak a német néppel, mégis kinek a bűne volt a népirtó hitleri politika végrehajtása? Az összes keresztény nemzeté és népé, beleértve az Egyesült Államokat is, mely nem volt hajlandó befogadni az üldözötteket? Az a megállapítás pedig, hogy a Holocaust végrehajtásában más európai népek jelentős csoportjai is közreműködtek, vagy legalábbis passzívan támogatták a világtörténelem legnagyobb „etnikai tisztogatását”, árnyalja ugyan, de nem csökkenti az 1933 és 1945 között élt, gondolkodni és cselekedni képes németek felelősségét.
Térjünk azonban vissza Goldhagen könyvének ahhoz a joggal vitatható tételéhez, mely szerint a középkori vérvádas pogromoktól egyenes vonal húzható egészen a Holocaustig, s amely szerint az antiszemita hagyomány a német kultúra elválaszthatatlan és szerves része volt. Ez nem más, mint a Sonderweg – a külön út – ismert elmélete, melyet olyan neves magyar teoretikusok is osztottak, mint Lukács György Az ész trónfosztása vagy Bibó István Az európai egyensúlyról és békéről 1943–44-ben írt könyvében. Ez utóbbi munka második, önállóan is megjelentetett fejezete A német hisztéria okai és következményei címet viseli, s meggyőződésem szerint érdemtelenül kevés figyelmet kapott, holott rávilágít a Holocaustot végrehajtók patologikus kollektív pszichózisának problémájára.
Bibó Guglielmo Ferrero nyomán a „politikai hisztéria” és a „közösségi hisztéria” fogalomkörében elemzi a korabeli német társadalmat, melyet szerinte is hosszabb ideje áthatott a „patologikus antiszemitizmus”. Meggyőződésem, hogy a szociálpszichológia adja meg a kulcsot nemcsak a németek és az osztrákok, de a többi európai nép antiszemitizmusának megértéséhez. A vallási hagyományok által meghatározott gondolati pályán mozgó, kiterjedt politikai és gazdasági érvrendszerrel alátámasztott bűnbakképzés együttesen hatott, s a vádak rárakódtak a Zsidó alakjára, ahogy ezt Saul Friedländer: A náci antiszemitizmus – egy tömegpszichózis szerkezete című alapvető munkájában megállapítja. Ő is abból indul ki, amit Bibó jól látott azokban a tragikus években, de nem merte nyíltan leírni; az a zsidóüldözés és népirtás, amit a nemzetiszocialista propagandától és a Führertől megbabonázott németek véghezvittek, mindenekelőtt a kollektív pszichopatológia körébe tartozik.
Goldhagen tudatosan nem egy hermetikusan elzárt koncentrációs tábor fanatizált őreinek peranyagából merít, hanem a viszonylag laza fegyelmű, a hátországgal és a megszállt Lengyelország életével állandó kapcsolatban álló tartalékos rendőrhadosztályok által véghezvitt tömeggyilkosságokat rekonstruálja. Bár gyakran hivatkozik a zsidókkal kapcsolatos „kognitív modellre”, valójában nem szentel elegendő figyelmet annak a kollektív pszichózisnak, mely a korabeli németeket áthatotta, s amelyet a „fronton” véghezvitt tevékenység megerősített és fixált. „A gondolkodás, az érzelmek és az aktivitás tehát betegesen hozzákötődik egyetlenegy élmény egy bizonyos értelmezéséhez. Ebben a megrögzült, bénult állapotban az aktuális problémák megoldhatatlanná válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal. Ezt azonban a közösség, csakúgy, mint az egyén, nem képes bevallani, és nem is meri magának bevallani” – írja Bibó, majd hozzáteszi: „A hisztérikus lélek keres valakit – vagy valakiket –, akikre minden felelősséget ráháríthasson, s magát minden felelősség alól felmenthesse: mumusokkal népesíti be a világot.”[5]
A vérvád pszichózisa
Világos, hogy a kritikus pont a német, az osztrák és a kelet-európai társadalmakban a „zsidókérdés” volt, melyet az összes társadalmi problémával kapcsolatba lehetett hozni, a munkanélküliségtől a járványos betegségekig, a háborús kudarcoktól az erkölcsi züllésig, a gazdasági válságtól a népszaporulat csökkenéséig. A „mumus” a Zsidó alakjában kéznél volt, s a téves gondolati és érzelmi pályát, melyen haladva a rendőrhadosztályok tagjai a tömeggyilkosságokban való részvételt is elfogadták, az állam és a hadsereg minden rendelkezésére álló eszközzel legitimálta és honorálta. Az analitikus szociálpszichológia megkülönböztet „felettes én” és „ösztönén” típusú sztereotípiákat és belőlük kisarjadó előítéleteket.[6] Az előbbire a francia forradalom idején megnyilvánuló, „az arisztokraták összeesküvésére” vonatkozó, mészárlásokhoz vezető hisztérikus félelem az adekvát példa, de például a kommunista pártok propagandistái is hosszabb időn át (igaz, csökkenő hatékonysággal) terjesztettek hasonló szerkezetű előítéleteket. Az „ösztönén” típusú előítéleteket és szorongásokat az elfojtások táplálják: az összes bűnt, melyet civilizációs gátlásaink elnyomnak, szívesen vetítjük rá a tőlünk eltérő normarendszer szerint élő kisebbségek tagjaira, így például a mai Magyarországon a cigányokra, Franciaországban az arabokra, Amerikában a feketékre.
Nos, a huszadik századi európai zsidók az előítélet és a hisztéria addig ismert legszörnyűbb csapdájában vergődtek. Az asszimilált, nyakkendős német zsidókra, akik a „felettes én” szorongásait testesítették meg a németek számára, a nácik még az „ösztönén” típusú vádakat is ráolvasták, míg a szegény, vallásukhoz ragaszkodó kelet-európai zsidókat, akik az „ösztönén” legalantasabb vonásait hordozták (büdös, koszos, aljas stb.) a „felettes én” félelmeire építve is démonizálták. Ez ad magyarázatot arra, más okokkal együtt, miért hihették a német rendőrök, hogy a szerencsétlen, állati sorba taszított lengyel zsidók tehetnek a Hamburgot ért sorozatos szövetséges légitámadásokról. Persze abban, hogy ezek az otthon köztiszteletben álló családapák hogyan sodródtak a tömeggyilkosságok örvényébe, szerepet játszott a tudatos kondicionálás is. Goldhagen idézi például az SS-nek azt a „módszertani” utasítását, hogy előbb célszerű zsidó fiúk és férfiak gyilkolásához hozzászokni, hogy később már gyermekek és nők mészárlása se keltsen morális aggályokat a hóhérokban. Hatott az „ostromállapot” pszichózisa, és a szolgai mintakövetés is. Mindezen túl az is ismeretes, hogy a téves eszmék és a bűnös tettek tragikusan megerősítik egymást: az utóbbiak akár öntudatlan elkövetése után az előbbiek már igazolásul szolgálnak. Ez a lelki folyamat az egykor létező értékrendet visszájára fordítja, és létrehozza a cinikus parancsnokok és ideológusok számára ideális eszközül szolgáló kőszívű robotgyilkosokat. Bármilyen megdöbbentő is, tény, hogy a mészárlások pszichológiai hatása alól a tartalékos önkéntes rendőrök parancsnokának, Wolfgang Hoffman kapitánynak a helyszínre látogató terhes felesége, sőt a 101. sz. zászlóalj vöröskeresztes nővére sem tudta kivonni magát: nemcsak végignézték férfiak, nők és gyermekek százainak hetente, naponta ismétlődő elpusztítását, de hazaküldött leveleik szerint még kedvük is telt a látványban.
A 101. sz. tartalékos rendőrzászlóalj tagjai Hamburgból érkeztek a megszállt Lengyelországba. A nagy kikötővárosról szólva érdemes megjegyezni, hogy az angol megszálló csapatok hatóságai 1945 őszén észlelték, és a jelentéseikben is beszámoltak róla, hogy Hamburgban (ugyanúgy, ahogy egyébként 1946 májusában Magyarországon) hírek keringenek keresztény gyermekek eltűnéséről, akikről feltételezik, hogy a zsidók bosszúvágyának estek áldozatul. A vérvád felbukkanása azért figyelemre méltó, mert a legprimitívebb formában hozza felszínre a „felettes én” és az „ösztönén” félelmeit, szorongásait és a hozzájuk tapadó, elfojtott agressziót. Goldhagen is hivatkozik arra, hogy 1914 előtt Németországban és Ausztriában tizenkét jelentősebb vérvádperre került sor 1867 és 1914 között. Nem egyet közülük, például a xautenit a nácik, főként a már említett Julius Streicher nyíltan manipulálni próbáltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy egy-egy perre akár több száz kollektív hisztéria is juthatott, mely tápot adott az előítéletek burjánzásának. Ezeket utólag roppant nehéz kimutatni (bár például Németországban, Ausztriában és Magyarországon is világosan rekonstruálhatók számos szakmai, társadalmi és érdekvédelmi testület, valamint az egyetemi diákszövetségek működésében), de jóval többet árulnak el a zsidók megítéléséről, mint a politikai színpad süllyesztőjéből előbukkanó, majd eltűnő antiszemita pártok választási eredményei. (Magyarországon például, ahol a világ első antiszemita törvénye, a „Numerus Clausus” megszületett 1920-ban, az Országos Antiszemita Párt vezére, Istóczy Győző már vagy három évtizede kibukott az országgyűlésből.)
A vérvád, mint az irracionális zsidógyűlölet modellje, az elfojtott szorongás és agresszió kivetítése, nyilvánvaló szerepet töltött be az 1933 és 1945 közötti német antiszemitizmus sztereotípiáinak létrehozásában és elterjesztésében. Goldhagen könyvének borítóján, mint már említettem, az 1935. augusztusi berlini antiszemita nagygyűlés résztvevői láthatók. Jól olvashatók a jelszavak: Die Juden sind unser Unglück (A zsidók a mi szerencsétlenségünk) és Frauen und Mädchen, die Juden sind euer Verderbers! (Asszonyok és lányok, a zsidók a megrontóitok!). Bár ez a nyílt és durva, szexuális motívumokat sem nélkülöző zsidóellenes uszítás a harmincas évek végére, amikor a zsidókhoz való viszony „konszenzuálissá” vált a Harmadik Birodalomban, némiképp halkult és tökéletesedett, vessük össze e jelszavakat a Deutscher Wochendienst 1943. április 2-i számának vádjaival, melyekből Hilberg, a nagy Holocaust-történész idéz: „A zsidók esetében nem arról van szó, hogy bűnözők akadnak közöttük (ilyenek minden nép körében akadnak), hanem arról, hogy minden zsidó bűnös gyökerekből ered, és a valódi természete a bűnözés. A zsidók nem olyan nép, mint a többi, hanem pszeudo-nép, melyet a bűnözésre való örökletes hajlam tart össze… A zsidók megsemmisítése nem jelent veszteséget az emberiségnek, hanem ugyanolyan hasznos, mint a halálbüntetés vagy más óvintézkedés egyéb bűnözők ellen.”[7]
Nácik, zsidók, kommunisták
Külön is érdemes szólni a nácik, az általuk faji kritériumokkal definiált zsidók és a kommunizmus viszonyáról. Karsai László, aki a „funkcionalista” Holocaust-felfogáshoz áll közelebb, s hajlik arra a nézetre, hogy hatmillió zsidó kiirtása „az események logikájából” következett, ezt írja a Beszélő júniusi számában megjelent, Történészek, gyilkosok, áldozatok című cikkében: „A bolsevik forradalmárok között éppen úgy, mint a magyarországi, németországi elvbarátaik soraiban, túl sok zsidó származású volt ahhoz, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című brosúra ne tűnjön beteljesülő próféciákat tartalmazó írásműnek.” A zsidók túlreprezentáltsága a baloldali politikai mozgalmakban, így a kommunista mozgalomban is, ténykérdés, ugyanúgy, ahogy például a történészek és az újságírók között is. Ennél azonban jóval többről volt szó. Az antiszemita politika, mely a cári Oroszországban már 1880 és 1885 között pogromokban nyilvánult meg, s Németországban ugyanúgy, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában, a politikai antiszemitizmus első fellángolásához vezetett, a szó szoros értelmében a baloldali politikai mozgalmakba sodorta az emancipálódott zsidók jelentős részét. A zsidóellenes törvények, Hitler antiszemita tébolya azután végképp az egyetlen reálisnak tűnő politikai alternatíva, a kommunizmus hívévé tették a kelet-európai zsidóságot. Az „intencionalistának” nevezhető – azaz az 1917-es orosz forradalmat kezdettől fogva a destruktív erők megnyilvánulásaként leíró – amerikai történész, Richard Pipes írja: „Beindult egy ördögi kör: a zsidókat üldözték, mert állítólag kommunista érzelműek voltak, aminek az lett a hatása, hogy csakugyan kommunista érzelműekké váltak a túlélés érdekében; azután meg ez az átpártolás szolgált a további üldöztetés indokául.”[8]
Nem kétséges, hogy a kelet-európai zsidók végzetét az is okozta, hogy nemcsak a német, de a litván, a lett, az észt, az ukrán, a lengyel, a szlovák, a magyar és a román nacionalisták is halálos ellenségüket, a bolsevik veszély megtestesülését látták bennük, még akkor is, ha az áldozatok a politikai aktivitásnak addig semmiféle jelét nem mutatták. Goldhagen – mintegy azt a saját tételét cáfolandó, hogy a heves antiszemita gyűlölet kizárólag a németek „differentia specificája” lett volna – részletesen leírja, hogyan vettek részt a Hiwik (Helfwilliger: önkéntes segítő, a németek többnyire ukrán vagy litván pribékje) a zsidók lemészárlásában. Mi több: könyvében két megrendítő fényképet is közöl arról, hogy litván civil férfiak miként vertek agyon bunkókkal zsidókat a németek szeme láttára Kovnóban, 1941 júniusának végén. A mészárlásban buzgólkodó Hiwiket – egyebek mellett – nyilvánvalóan az is motiválta, hogy a zsidókat tették felelőssé azért, hogy Litvániát 1940 nyarán megszállták a zsidók által több helyen örömmel fogadott szovjet csapatok, és a GPU több mint százezer litván „nacionalistát” deportált az ezt követő hónapokban. Hasonlóképpen terhelte a lengyel polgári lakosság viszonyát a zsidókhoz Kelet-Lengyelország szovjet lerohanása, majd az azt követő tragikus események, melyeket a „bűnös nép” számlájára írtak.
Az 1919-ben egyszer már kipróbált bolsevizmustól való félelem Magyarországon is fontos komponense volt az antiszemitizmusnak, nemcsak a háború végéig, ameddig „a zsidó veszély elleni védekezést” a hivatalos politika szervezte és támogatta, de még 1945 után is. A poszt-Holocaust periódusban egész Kelet-Európán, főként Lengyelországon, Szlovákián és Magyarországon végighullámzó vérvádhisztériák és pogromok (lásd ezekről Az utolsó vérvádak című könyvemet) azért is figyelemre méltóak, mert lehetővé teszik a Holocaustot előidéző és végigkísérő kollektív pszichózis rekonstruálását és tanulmányozását. Ne feledjük: ezekre az antiszemita jellegű tömegmegmozdulásokra akkor került sor, amikor a hadicselekmények már megszűntek, az uszító propaganda elhallgatott, és a németek nyomásával sem kellett számolni. A zsidó=kommunista evidencia egyaránt nyilvánvaló volt az 1946. májusi kunmadarasi és a júliusi kielcei pogrom résztvevői számára, akikre ugyanakkor a legprimitívebb vérvádas hiedelmek és a szabad rablás vágya is hatottak. Tömegpszichológiailag egyébként teljesen érthető, hogy a Vörös Hadsereg kiszámíthatatlan önkényeskedéseit, a „malenkij robotot” és a kommunista demagógiát a demoralizált tömegek összefüggésbe hozták a zsidókra szórt irracionális vádakkal, különös tekintettel arra, hogy az újdonsült kommunista garnitúra és a rendőrség vezetői között a várakozásnak megfelelően „túl voltak reprezentálva” a zsidó származású káderek.
A hazai Holocaust-kutatások
Végezetül érdemes kitérni a magyar Holocaust-történetírásra is. Megtettünk-e mindent a források feltárásáért, azért, hogy nemzetközi összefüggésekbe helyezve megismertessük a magyar zsidóság huszadik századi kollektív tragédiáját? Vizsgálta-e valaki érdemben, hogy terheli-e felelősség, s ha igen, mekkora, a korabeli magyar társadalom egyes rétegeit a közel 600 000 magyar zsidó legyilkolásáért?
Ne legyenek illúzióink: a helyzet siralmas. Ideológiai görcsök, szakmai érdekek és pénzhiány egyaránt akadályozza a kutatást. A források feltárása és kiadása sem fejeződött be, vagyis még arra sem tudunk válaszolni, hogy pontosan mi és hogyan történt a Magyarországról deportált zsidókkal 1944–45-ben. Súlyos adósságainkat szimbolizálja, hogy A magyar Holocaust című nagyszabású művet a New Yorkban élő Randolph L. Braham írta meg angolul, s jelentette meg az Egyesült Államokban, először 1981-ben. Az amerikai professzor 1988-ban magyarul is kiadott tényfeltáró munkáját többen követik, többek között Szita Szabolcs, Stark Tamás, Molnár Judit és Karsai László is, aki a népbírósági perek anyagait dolgozza fel és jelenteti meg. De még ezen a téren sem kaptak „zöld utat” a kutatók: jellemző módon a Ságvári Ágnes által összeállított, a vidéki levéltárak Holocaust-anyagát tartalmazó, fellelhetetlen 21 darabból álló füzetsorozat, melyet a Magyar Auschwitz Alapítvány Dokumentációs Központja publikált 1994-ben, könyv alakban még mindig nem látott napvilágot. A késlekedés egyik oka feltehetőleg az, hogy ebből az anyagból kiviláglik, mit tett a magyar közigazgatási apparátus a zsidó vagyonok kisajátításáért, s hogyan készítették elő már 1941-től kezdve az önkormányzatok tisztviselői, a pénzügyőrség, a rendőrség, az egészségügyi és szállítási szervek a vagyonkisajátításokat, majd a deportálásokat.
Ahogy a magyar zsidók történetét történészeink „elvi alapon” nem hozzák összefüggésbe a zsidóság egyetemes történetével, úgy a magyar Holocaust történetét sem kapcsolják össze a kelet-európai zsidók kiirtásával. Az egyetlen kivétel Schmidt Mária könyve a nácik által felállított Budapesti Zsidó Tanácsról.[9] Pedig ha más nem, Goldhagen művének a „zsidó munkával”, a háborús német gazdasággal, és a halálmenetekkel foglalkozó fejezetei arra intenének, hogy vizsgáljuk meg, mennyiben jutottak a többi kelet-európai zsidóhoz hasonló, s mennyiben eltérő sorsra a Magyarországról deportáltak. S mert a Holocaust-tudomány nem kizárólag történetírás, ideje lenne legyőzni a történészszakma idegenkedését más tudományok, így a szociálpszichológia vagy akár a teológia eredményeitől. Ahogy a Holocaustot nem lehet összefüggéseiből kiszakítva, előzményeitől és társadalmi hatásaitól függetlenül vizsgálni, a kizárólag a magyar zsidók sorsát rekonstruáló kutatásokon túl kellene lépni. Itt lenne az ideje például annak, hogy komplex módszerekkel rekonstruáljuk a keleti frontra küldött munkásszázadok keretlegényeinek, a deportáló csendőröknek vagy a nyilas különítmények tagjainak a gondolatvilágát, erkölcsi felfogását, s összehasonlítsuk azt a többi gyilkoséval, akár olyan sokkoló módon, ahogy Goldhagen tette.
Nem vitás: a Hitler készséges gyilkosai joggal vitatott mű, mely azonban nem véletlenül aratott világsikert. Egyértelműen bizonyítja, hogy a Holocaust-történetírás dossziéját sehol – Magyarországon a legkevésbé – sem lehet lezárni.
Jegyzetek
[1] Christopher Browing: Ordinary Man. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland, 1992
[2] Ormos Mária: Hitler. T-Twins Kiadó, 1993, 428. old.
[3] Ian Kershaw: The Myth of Hitler, 1981
[4] Goldhagen hivatkozik Frank Stern: The Whitewashing of the Yellow Badge: Antisemitism and Philosemitism in Postwar Germany (Oxford: Pergamon Press, 1992) és Richard L. Merrit: Public Opinion in Occupied Germany: The OMGUS Surveys 1945–1949 (Urbana: University of Illinois Press, 1970) című munkáira.
[5] Bibó István: Válogatott tanulmányok. Magvető, 1986, I. kötet, 377–378. és 379. old.
[6] Lásd erről Bettelheim B. – Janowitz M.: The Dynamics of Prejudice: A Psychological and Sociological Study of Veterans, New York, 1950, Harper és Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 1997
[7] Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews, 656. old.
[8] Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Európa, 1997, 378. old.
[9] Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Minerva, Budapest, 1990
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]