Vissza a főcikkhez →

Jászi Oszkár

Előadás 1947-ben a Martinovics-páholyban

Őszintén megvallom, nehéz ebben az órában számot adnom érzéseimről. Huszonnyolc év után jöttem vissza Magyarországra, egy teljesen új országot találtam, sajnos legjobb barátaim közül számosan nincsenek meg, és a nagy reményekre jogosító magyar fiatalságot még csak kevéssé ismerem. Úgy érzem, hiba volna sérelmekről és szenvedésekről beszélni, újra életre hívni az emigráció keserves napjait.

Az én feladatom, azt hiszem, inkább abban áll, hogy a mai történelmi fejlődésnek ebben a zivataros árjában néhány gondolatot tisztázzak, amelyek talán sokak számára idegenek. Magam is tapasztaltam, hogy még intim barátaim körében is egy-egy megjegyzésem, felfogásom nem talált megértésre, hanem ellenkezőleg, bizonyos riadalmat idézett fel, úgyhogy szeretném inkább csak megjelölni azt a vonalat, amely előttem áll, és amelyben Magyarország és az emberiség jövőjét keresem.

Úgy vélem, hogy ez a mai helyzet sok tekintetben megdöbbentő, nemcsak itt, hanem az egész világban. Én évtizedeken át ostoroztam a régi soviniszta politikát, és támadtam a habsburgi monarchia rozoga várát. Úgy érzem, a tisztesség parancsolja most azt a vallomást, hogy ami most történik a világon Hitler óta, de már Hitler előtt is, a különböző nemzeti csoportok üldözése tekintetében, az minden múltbeli kegyetlenséget felülmúl. Én gyakran támadtam Apponyit és társait azért, mert ők azt hitték, hogy a magyar nyelvű oktatás és nevelés erőltetésével egy egységes Magyarországot fognak teremteni. Ennek az abszurditása egészen nyilvánvaló volt, de meg kell mondanom, hogy Apponyi és a többiek sohasem nyúltak olyan eszközökhöz, amelyeket ma úgynevezett liberális és progresszív politikusok alkalmaznak. Apponyinak és társainak sohasem jutott eszükbe, hogy a nemzeti kisebbségeket fegyveres erővel kiűzzék lakóhelyükről, ötven kilogrammos csomagokkal. Ilyesmit el sem tudtunk volna képzelni, és a reakciós nemzedék sem tudta volna. Én nem bántam meg ezt a harcot, de nem szabad a történelmi távlatot meghamisítani, és rá kell mutatni egyes szörnyűségekre, amelyek a múltnál is sötétebb állapotokat teremtenek. A habsburgi monarchia sok hibája és mesterkéltsége mellett is egy nagy területen legyőzte a nemzeti szuverenitások tanát, és egy nagy állami életközösséget teremtett. Ezt persze nem akarjuk helyreállítani. Egyenesen képtelen gondolat lenne, hogy ezek a népek a Habsburg-jogar alatt még egyszer egyesülhetnének. Mégis látnunk kell, hogy miután két nemzedék legjobbjai és igazi progresszívjei állandóan hangsúlyozták a túlzott nemzeti szuverenitások rendszerének tarthatatlanságát, most ezek a nemzeti szuverenitások aranykorukat élik, és olyan követelményekkel lépnek fel, mint talán soha a múltban. Az új hatalmi uralmak eme rendszerében a jogrend illúzió lett.

Fel kell vetni a kérdést, hogy mi okozta a közéleti harcnak ezt a szörnyűséges eldurvulását és a militarista, nacionalista ellentéteknek ezt az orgiáját. És itt azt gondolom, hogy ezt a szörnyű erkölcsi züllést nem lehet egyszerűen Hitlerre való hivatkozással elintézni. Hitler maga is egy nemzetközi bomlásnak a terméke volt. Hogy ő ekkora dinamikát tudott belevinni barbár rendszerébe, az már egy nagy közéleti destrukciónak az eredménye volt. Egész civilizációnk pillérei meginogtak. Azok a pillérek, amelyek a múltban a békés, demokratikus élet előfeltételei voltak.

Melyek voltak ezek a pillérek?

Nem tisztán gazdasági és politikai intézmények voltak ezek, hanem a kategorikus imperativusoknak egy rendszere, amely évszázadokon, sőt évezredeken át fejtette ki hatását az európai népek jellemére. Igen, egy rendszer volt ez, egy vallásos hit és erkölcsi meggyőződés, amelynek igazsága vitán felül állott. Ez a hit évezredek meggyőződéséből született.

Talán a görög sztoa bölcseletét jelölném meg, mint ezeknek az eszméknek az első formulázását. A világ egységének és a szabad egyéniségnek hitvallása volt ez. Azután a természetjog rendszere következett, amely Európában a római jogászoktól kezdve a modern kor liberális és szociális áramlataiig állandóan mint egy szellemi és erkölcsi iránytű szerepelt. Ez a természetjog, amelyben az emberiség legfényesebb elméi hittek, azt jelentette, hogy van egy jog, amely magasabb, feltétlenebb és tiszteletreméltóbb, mint az államnak a joga. Ez a jog a becsületes és gondolkodó embereknek tudatában él, független a mindenkori adottságoktól, és mindenkor kell hogy legyen egy olyan mérték, amellyel a tételes jogi és institúciós berendezéseket mérni kell. Maga a kereszténység voltaképpen ennek az antik szintézisnek továbbfolytatása, népszerűsítése volt, hatalmas művészi és érzelmi alapon.

Most ezt a rendszert, az erkölcsi parancsok, a kategorikus imperativusok rendszerét ledöntötték. Körülbelül a XIX. század második felétől fogva az emberek úgy érezték, hogy nincsen szükségük erkölcsi parancsokra, végleges értékekre. Elég nekik a mindenkori célszerűségre alapított politika.

Így jutott hatalomra egy nagy áramlat, amely megingatta azt a hitet, hogy vannak alapvető, változatlan értékek. Minden relatív, minden mechanikus. Nincsenek intuitív értékek. Minden puszta hasznossági kalkulus. A helytelenül népszerűsített darwinizmus az ember állati mivoltának hangsúlyozása volt; nem tekintve azokat az értékeket, amelyekben az ember puszta állati létét túlhaladta. Azután jött a merev gazdasági determinizmus tana. Eszmék, erkölcsi felfogások mellékesek, ami döntő, az tisztára a gazdasági struktúra vagy ennek a gazdasági struktúrának átalakulása. Tápláld az emberi állatot, és minden probléma önmagától megoldódik. Azaz a jóllakott emberek önmaguktól fognak minden problémát megoldani.

Egy harmadik áramlat is közrejátszott ebben a folyamatban, amely Hobbes felújításával a XIX. században újabb lendületet kapott: csak az erőszak és a hatalom számít. A hatalom minden, ez a leglényegesebb, a jogrend nem más, mint a hatalmasok parancsa. A szellemi küzdelemben végeredményben a hatalom, ha kell, az erőszak fogja a vitákat eldönteni. Itt említem meg a teljesség kedvéért a freudi iskolát is. Az egyedül végleges faktor a szexualitás. Le a „hemmungokkal”, éljétek ki teljesen és gátlástalanul animális életetek teljét. Egyéb filozófiai áramlatokról is lehetne beszélni, amelyek mind az erkölcsi nihilizmus felé sodorták az emberiséget. Itt azért említettem csupán ezeket, mert ezek a különböző áramlatok a legismertebbek, és a közhit, a társadalom ezeket követi.

A szellemi és erkölcsi faktorok relativizálása és lekicsinylése lett e korszaknak igazi levegője. Nincsenek többé alapvető, változatlan értékek, a fejlődést egyszerűen mint anyagi változások függvényét magyarázzák.

Én azt hiszem, hogy igenis vannak ilyen alapvető, változatlan értékek, amelyeket megvalósítani nem tudunk ugyan, de minden nemzedéknek az a feladata, hogy közelebb jusson ezekhez a végső értékekhez. Ezeket azonban puszta empirikus úton nem tudjuk megközelíteni.

Az egész emberi történet minden magasabb megnyilvánulásában harc volt a tényleges adottságokkal és a merőben mechanikus felfogással szemben. Amit demokráciának nevezünk, az is ebből a vallási, erkölcsi és filozófiai szintézisből jött létre. Ezeken a kategorikus imperativusokon alapult az emberi lelkiismeretnek állandó küzdelme a társadalmi adottságokkal szemben. És bebizonyult, hogy nem elég ledönteni bizonyos adottságokat, gátlásokat, hanem mindig egy új, magasabb szintézist kell teremteni.

Vagyis a demokrácia nem egyszerűen bizonyos gazdasági és alkotmányjogi változásoknak a keresztülvitele, hanem legalább éppen olyan fontos az erkölcsi szintézisnek a továbbfejlesztése, a köztudatba bevitele. A demokrácia továbbfejlesztése csak bizonyos erkölcsi meglátások alapján lehetséges. Ilyen mély meggyőződések és hitek nélkül a demokrácia élettelen, alaptalan formulának bizonyult. Csak az erkölcsi parancsok felújítása adhat életet a demokráciának.

És melyek ezek az imperativusok?

A demokrácia lényege az, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „minden ember fenség”. Hogy nem az államért élünk, hanem az állam feladata az embert továbbvinni a végső emberi értékek útján.

Az emberi egyenlőtlenséget bizonyos értelemben sohasem lehet megszüntetni. Ámde az egyenlőtlenséget mérsékelni kell az igazságosság parancsa szerint.

Ugyanebből a felfogásból ered az a meggyőződés, hogy a többségi elv nem a végső lényege a demokráciának. A többségi elv egy szükséges rossz, mert nem tudtunk helyette jobbat és igazabbat keresztülvinni. De ami a demokráciára igazán jellemző, az nem pusztán a többségi elv, hanem a kisebbségnek a joga, hogy a maga élni akarását egy ésszerű rend keretében keresztülvigye, és az uralkodó osztály mellett a maga céljait és felfogását érvényesíthesse.

A demokráciának egyik alapvető parancsolata a vallás és a szellem világának sérthetetlensége. A lélek és a szellem szabad kell hogy legyen; enélkül az egyén rabszolga.

És végül: törekedni kell a háború kiküszöbölésére. Ehhez paktumok nem elegendők. Hazugság minden olyan paktum, intézmény, amely nem egy mély általános emberi, közös erkölcsi és szellemi meggyőződésen alapul. Enélkül a pacifizmus puszta játék. Gondoljunk csak vissza arra a keserves és megalázó szerepre, amely a régi Népszövetségnek jutott, és gondoljunk arra a mai szerepre, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete játszik. Ahelyett, hogy a közös nagy érdekeket valósítaná meg, mindinkább úgy használják fel, mint egy propagandabázist hatalmi érdekek keresztülvitelére.

Mindezeknek az elgondolásoknak eredménye az, hogy a demokráciának igazi ereje csak akkor lesz, ha csakugyan telíteni tudjuk emberi méltósággal és az embereknek egyenlősítésével nem lefelé, de felfelé. Enélkül még nagyobb válságokhoz fog eljutni a világ.

Gyakran eszembe jut Grillparzer szava. Ő már akkor látta, hogy a nemzetiségi elv megfelelő erkölcsi alap nélkül csak újabb katasztrófákhoz fog vezetni. A nemzetiségi elv első küzdelmeiben Grillparzer ezeket a megrendítő szavakat mondta: 

„Der Weg der modernen Bildung führt von Humanität zur Nationalität, von Nationalität zur Bestialität.”

Igazi erkölcsi alap nélkül minden demokratikus kísérlet csak új osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat hozhat, de nem békességet.

Az intézményes forradalmak nem fognak bennünket a nemzetköziséghez elvezetni, hanem a nemzeti küzdelmek kiélezéséhez, új imperializmusok rendszeréhez.

Merőben gazdasági és politikai reformok nem elegendők, ha nem térünk vissza alapvető értékeinkhez. Enélkül a demokrácia új osztályuralmat fog teremteni, és nemzetköziség helyett még inkább kiélezi a szuverenitások rendszerét.

És hogy mindezek ellenére én optimista maradtam – természetesen nem a saját személyemre és nem is a legközelebbi jövőre vonatkozóan, hanem abban az értelemben, hogy ezek az eszmék tovább élnek, és ha el is nyomják őket, annál diadalmasabban törnek előre későbbi korokban –, azt arra alapítom, hogy a szabadság, egyenlőség, emberi méltóság értékeit nem lehet tartósan visszatartani. Még atombombákkal sem.

Nem szabad csüggednünk, és ki kell tartanunk amaz eszmék mellett, melyek a szabadkőművességet fénykorában vezérelték. A szabadkőművesség régi nagy szellemei jobban tisztában voltak az emberiség útjával. jövőjével, mint a mai utilitarizmus, gazdasági érdek és hatalmi részegség prófétái.

A mi optimizmusunk nem empirikus természetű. Csakis arra alapítható, hogy az emberi természet ősi alapvető értékei az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak, egyre nagyobb intenzitással.

Egy nagy magyar költő szavaival fejezem be:

„Ne gondolj veszteségre / Elvégre partra ér a tört hajó / S ha jó a cél, mit kitűztél magadnak / Akadnak mindig biztos eszközök.”

(Megjelent: Újhold Évkönyv. 1988/1.)

---

Apák és fiúk
– levél a szerkesztőhöz –

Családi vonatkozások feltárása bizonyára nem tartozik a nyilvánosság elé. Mégsem hallgathatjuk el azt a különös megfigyelésünket, hogy Jászi Oszkárt, a magyar demokrácia elismert nagy harcosát és szellemi előkészítőjét, az utóbbi hónapokban a Kommunista Párt táborából egymás után két olyan fiatal újságíró támadta meg, akiknek szülei, mindkettőjük apja is, anyja is, a tizennyolcas demokratikus forradalom aktív szellemi előharcosai közé tartoztak s közelebbi vezérüknek éppen Jászi Oszkárt ismerték el. Nem azt csodáljuk, hogy a fiak, a „második nemzedék”, elhagyták atyáik táborát, hiszen ez nem árulás volt, csak továbbhaladás egy lépéssel: ők egy nemzedékváltás alatt igyekeztek egyénileg megtenni azt az utat, amelyet a társadalom, a nagyobb testű, lassabban mozgó élőlény a francia polgári forradalomtól a szocialista munkásmozgalmakig s a nagy orosz forradalomig másfél évszázad alatt tett meg. Tehát éppen azzal árulták volna el atyáik haladó, mindig az élen járó, forradalmi magatartását s az atyáik diktálta tempót, ha most, fiatalságuk ellenére, megrekednek a tiszteletreméltó emlékű, de túlhaladott tizennyolcas polgári radikalizmusban, s nem mernek továbblépni a demokráciának teljesebb, korszerűbb, ígéretesebb értelmezése felé, amit legjobb meggyőződésük szerint, a Kommunista Pártban találtak meg.

Azt azonban már sehogy sem értjük, miért kellett ehhez az egyenes vonalú, világos továbbfejlődéshez megtagadni az alapot, amelyről elindultak. Ha maga a Kommunista Párt hivatalos történetszemléletében a szocializmus atyjaként vallja és vállalja a polgári forradalmat, október mögött júliust, az Internacionálé mellett a Marseillaise-t, miért kell akkor ebben a nagy pártban egy bizonyos Gimes Miklósnak és egy bizonyos Rubin Péternek egyénileg lekicsinyelniük, „kétes értékű, gyengén demokratikus múlt”-tá lefokozniuk vér szerinti atyjuk ifjúságának mozgalmát s e mozgalom vezérét? Mert hogy Gimes Miklós gyalázkodó cikke „Az elárult Huszadik Század”-ról nem a párt álláspontját képviseli, hanem szerzőjének egyéni ötlete, bizonyítja a párt kiváló fiatal ideológusának, Lakatos Imrének az említett cikkel egy időben a Fórumban megjelent magas színvonalú, tárgyilagos, megértőn vitatkozó bírálata a Huszadik Századnak ugyanerről a számáról. Ez a tanulmány is megerősíti azt, amit sokszor tapasztaltunk, hogy a Kommunista Párt felelős vezetői őszintén hirdetik és kívánják minden jó demokratikus erő összefogását, nemcsak az antifasiszta háborúban, de most, a jelenben is. Nem valószínű tehát, hogy szándékuk szerint való volna visszamenőleg, a múltban kétségbe vonni a magyar demokrácia legjobb harcosainak és hőseinek érdemeit. Miért hát akkor e két ifjú titán támadása? Nem találunk mást magyarázatul, mint a janicsárszellemet, a renegátok szánalmas erőlködését, hogy származásuk „szégyenfoltját” kirívó vakbuzgalmukkal eltakarják, a parvenü annyira megvetett „túlkompenzálási” hajlamát. Hogy renegátnak és parvenünek érzik magukat abban a táborban, ahol emelt fővel büszkélkedhetnének régi otthonukkal: az éppen gyengeségük, kicsinységük, fantáziátlanságuk bizonyítéka. Mert hogy pártjuk volna az, amely – mint Antonius átallott vitézeit Octavianus – az első vonalba küldi őket harcolni a saját vérük ellen – ezt éppen a Kommunista Párt nagy távlatú, bölcs politikáját ismerve, nem tudjuk elképzelni.

---

Vita
Válasz egy förmedvényre

1.


Művelt ellenféllel szívesen vitatkozunk. Félművelt szektariánusra azonban, aki a saját fogalmaival sincs tisztában, kár szót pazarolni. Ilyen például Gimes Miklós, aki a Szabad Nép április 20-i számában fölényes ítéletet mond Jászi Oszkárról és Az elárult Huszadik Századról. Nem is azért válaszolunk a nyegle ifjú zsurnalisztának, mintha méltó ellenfélnek tekintenők, hanem mert ez a förmedvény szinte klinikai tünete egy eltorzult gondolkodásmódnak, amely könnyen válhat szellemi közveszéllyé.

E patologikus szemlélet alapja az a ki nem mondott tétel, hogy aki nem marxista, az reakciós. Vagy más változatban: aki nem kommunista, az antikommunista. Vagy: aki nem tartozik a munkás- vagy parasztpártokhoz, az a munkásság és parasztság ellensége. Esetleg így: aki nem lelkesedik az osztályharc kiéleződéséért, az fasiszta.

Ha ezt a hamis tételt Gimes (vagy akárki, aki így gondolkodik) nyíltan kimondaná, nem lenne szükség vitára. A nyilvánvaló képtelenség önmagát cáfolja. Aki pedig magától nem látja meg benne a képtelenséget, azt úgysem lehet meggyőzni. De akik, mint Gimes, ilyen eszmezavarban sínylődnek, gondosan ügyelnek arra, hogy az esztelenséget ne ebben a közvetlen, könnyen leleplezhető formában tárják az olvasó elé. Ehelyett elferdítik a fogalmakat, meghamisítják a tényeket, letagadják a történelmet, és hiányzó logikájukat azzal a lendülettel pótolják, amellyel nagy emberekbe és szellemi értékekbe belerúgnak.

2.


De menjünk sorjában, azaz kezdjük a végén, hiszen a logikátlanságnak úgy sincs sorrendje. A cikk befejezését idézzük, rövidítve: „Ha a Huszadik Század a kor követelményeihez alkalmazkodva azt hirdetné, hogy az értelmiség helye a dolgozók oldalán van, ez üdvözlendő cselekedet lenne.” Ezt írja Gimes az új Huszadik Századról, amelyet ezek szerint – nem olvasott. Mert ha olvasta volna, észre kellett volna vennie, hogy például e sorok írója huszonnyolc oldalon keresztül csakugyan épp ezt hirdeti, magyarázza, tanácsolja a dolgozó értelmiségnek, sőt a haladó polgárságnak is. Bevezető cikkünk is ebben a szellemben idézi a lap múltját, s ugyanezt üzeni Jászi Oszkár is, a munkásság, parasztság és „teremtő szellemiség” egységfrontjáról szólva. Lehet-e vitatkozni olyan kritikussal, aki vagy nem olvassa el azt, amit bírál, vagy letagadja a tényeket?

Minthogy tehát G. M. szerint mi nem ezt hirdetjük, ezért „felemeli szavát” az ellen, hogy „a Huszadik Század részben túlhaladott gondolatainak cégére alatt azok próbáljanak egy új reakciós ideológiát becsempészni a demokráciába, akik a maguk mérsékelten haladó múltját is elárulták”.

Vajon kikre gondol itt, többes számban, G. M.? Logikailag azt kellene föltennünk, hogy ez a lesújtó ítélet az egész lapra, vagyis első számunk valamennyi írójára vonatkozik. Tehát többek közt Vámbéry Rusztem, Károlyi Mihály, Kemény György, Görög Imre, nyilván e sorok írója is, úgyszintén a New Yorkban kommunistának tartott Lindeman professzor, sót alighanem maga Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij is reakciót csempésznek és múltjukat árulják a H. Sz. „cégére” alatt.

Ha G. M. ily világosan beszélne, nem kellene tovább vitatkozni. A tényhamisítók kedvenc módszere azonban a rejtett általánosítás. G. M. tizenöt cikkíró közül kiválaszt egyet, annak is csak néhány mondatát; azt boncolja, csűri-csavarja félkolumnás rögeszmefuttatásának kilenctized részében. A többi cikket meg sem említi; nyilván, mert nem is olvasta; ez azonban nem akadályozza abban, hogy amit ebből az egy cikkből leszűrni vél, ki ne terjessze a többi tizennégy íróra, az egész lapra is.

3.

Normális észjárású olvasó számára ez egymagában elegendő bizonyíték arra, hogy G. M. nem tárgyilagos, hogy az ítélet, amit kimond, valójában előítélet. Nekünk azonban, amikor ezt a „bírálatot” elemezni próbáljuk, úgy látjuk, egy abnormális észjáráshoz kell igazodnunk. G. M. szerint ugyanis nem baj, ha valaki előítéletekkel terhelt. Sőt, csak az gondolkodhatik helyesen, csak az ítélhet igazságosan, akinek jól kifejlett előítéletei vannak. Egész komolyan megró bennünket azért, mert előítéletek nélkül, szenvedélymentesen akarjuk vizsgálni a társadalmi kérdéseket. „Miért ne lehetne a tudós jogos »előítéletekkel« eltelve a fasiszta gyilkosok iránt, miért ne szolgálhatná tudományos munkásságával szenvedélyesen az elnyomott népek és osztályok ügyét?” – kérdi. Minthogy krónikus fogalomzavarok gyógykezelésére nem vállalkozunk, e költői kérdésre csak ennyit felelünk: Nagyon rosszul állna a demokrácia és a humanitás ügye, ha a fasiszta gyilkosok üldözéséhez előítéletekre lenne szükség. Mi úgy véljük, nyugodtan lehet üldözni őket a legcsekélyebb előítélet nélkül, pusztán az igazság és emberség törvényeinek nevében, annak a száraz tényállásnak alapján, hogy gazemberek.

Aki pedig a tudós szenvedélyét az igazság iránt, a progresszív lélek szenvedélyét egy jobb világ iránt nem tudja megkülönböztetni, például az alkoholistának, a fanatikusnak, az érdekeiben vagy dogmáiban elfogult embernek a józan észt elhomályosító dühös szenvedélyétől, az vagy olvasni, vagy írni nem tud. Lehet, hogy egyiket sem.

4.


Ezek után az edzett olvasó talán nem is fog a fejéhez kapni, ha azt hallja, hogy Gimes szellemi függetlenségünket is elvi alapon kifogásolja. Gyanúsak vagyunk neki, mert nem tartozunk egyik párthoz, osztályhoz és semmilyen érdektársasághoz sem. Függetlenség? „Ilyen persze nincsen és nem volt – Írja –; egyetlen sajtótermék sem független, akár anyagi, akár szellemi függésre gondolunk, azoktól, akik pénzelik és szerkesztik.” Ez valóban monumentális megállapítás. Különösen, ami a szerkesztést illeti. G. M. korszakos felfedezése azt jelenti, hogy a lábam nem független tőlem, mert kénytelen arra menni, amerre én akarom. Nos, ameddig csakugyan arra megy, amerre én akarom, s nem amerre mondjuk az őrmester úr parancsolja, addig magamat némi joggal talán mégis függetlennek tekinthetem. A Századunkat például az ellenforradalmi korban öt éven át e sorok írója szerkesztette, sőt „pénzelte” is. Be kell ismernem, hogy a lap ezek szerint csakugyan nem volt független – tőlem. Egyetlen mentségem e zsarnokságért az, hogy ugyanakkor mindenki mástól, például a mindenkori kormánytól is, mindvégig független maradt, amíg épp ezért be nem tiltották.

Tagadhatatlan, hogy a Huszadik Század sem független szerkesztőjétől. S minthogy nekünk nincsenek titkaink, azt is eláruljuk, kik „pénzelik”. A kezdőtőkét a lap régi barátai adták, minden kikötés nélkül, biztosítva a szerkesztő teljes szabadságát. Azóta pedig a lapot azok „pénzelik”, akik előfizetnek rá, vagy megvásárolják az egyes számokat. Megértjük, hogy G. M. számára ez különös, sőt hihetetlen. Ő valószínűleg úgy képzeli, hogy egy lap kizárólag érdekcsoportok, pártok, esetleg közületi szubvenciók segítségével tarthatja fenn magát. Nos, valóban előfordul ilyen eset is. Mi azonban bízunk abban, hogy a H. Sz. függetlenségét a függetlenül gondolkodó emberek érdeklődése fogja továbbra is biztosítani.

5.

Az az egyetlen cikk, amelyet G. M. kritikusi figyelmére méltatott, s amelyből, mint archimedesi pontból forgatja ki gondolatainkat s hajítja be a reakciós világűrbe, Jászi Oszkár beköszöntő írása. Az első számban több helyütt is hangsúlyoztuk, hogy a H. Sz. szabad szószék volt és marad, minden közleményéért írója felel. Jászi cikkéért tehát egyedül Jászi felel. S minthogy ő, mint magánlevélben közölte, nem óhajt válaszolni Gimes művére, ezen a ponton is lezárhatnék a vitát. Jászi Oszkárt „megvédeni” Gimes Miklóssal szemben, majdnem ugyanolyan ízléstelenség lenne, mint maga a támadás volt.

Gimes azonban mindazt a vádat, amit a H. Sz. ellen szór, Jászi cikkére alapítja. Azért becsmérli őt, hogy a lapot rágalmazhassa, így hát ez a „Jászi-ügy” mégsem kizárólag Jászi ügye. Annál kevésbé, mert az alulírott szerkesztő a maga felelősségén túlmenően is, teljes mértékben azonosítja magát Jászi Oszkár cikkével.

6.


Mint Rákosi Jenőtől Milotayig és Rajnissig olyan sokan s oly meggyőzően bebizonyították már, Jászi hosszú élete során annyi mindent árult már el: istent, hazát, becsületet, a magyarságot, hogy semmi meglepő sincs abban, ha Gimes szerint ezúttal, a változatosság kedvéért, a saját múltját árulja. Sokat aligha kaphat érte, hiszen mint Gimes oly kifejezőén mondja, ez a múlt csak „mérsékelten haladó” volt. Vagyis, ha jól értjük, két évtizedes harc az ellenséges magyar közvéleménnyel és úri hatalommal, mindvégig a munkásság és parasztság oldalán, a feudalizmus és uzsorakapitalizmus ellen, választójogért, földreformért, a dolgozók jólétéért, a nemzetiségek jogaiért, aztán az októberi forradalomban országért és békéért, az emigrációban Horthyék ellen, akik Károlyin kívül senkit sem gyűlöltek úgy, mint őt – végül az oberlini katedrán nemzedékek sorát nevelve tudományra és haladásra, közben új és szüntelen harc cikkekben, rádióban a világfasizmus ellen, Amerika progresszív ifjúságának szellemi mozgósítása a demokrácia döntő csatájára – mindez, G. M. szerint, legföljebb „mérsékelten haladó” magatartás volt.

Miért nem mondja egyszerűbben, hogy már ez is mind, elejétől végig reakciós aknamunka volt? Mert ez lenne logikus. Ha Jászi ma reakciós, akkor kezdettől fogva az volt. Aki ugyanis olvasta régebbi műveit – Gimesről persze ezt nem tételezzük fel –, annak el kell ismernie, hogy Jászi sohasem írt, tanított mást, mint amit mostani cikkében hirdet.

Gimes szerint Jászi, amikor „megtagadja a racionalizmust és a szabadgondolkodást, amelynek következetes továbbfejlesztése a materializmushoz vezethetett volna”, ezzel tulajdonképpen „saját gondolatrendszerének alapjait rombolja le”. Filozófiai műszavak értelmét használat előtt tisztázni illenék. A szabadgondolkodás szerintünk nem egy befejezett filozófiai rendszer, hanem egy szellemi magatartás. A babonáktól, előítéletektől, dogmáktól mentes gondolkodást jelenti. Ezt Jászi sohasem tagadta meg, most sem. De épp mert a szabadgondolkodás semmi esetre sem lehet dogmatikus, nem kötheti le magát egyik vagy másik filozófiai irány mellé s tehát nem lehetnek materialista „kiskátéi” sem. A szabadgondolkodó természetesen a ráció alapján áll, csak az észt ismeri el a megismerés eszközének; nem kell azonban okvetlenül a materializmus alapján állnia.

De mit ért Gimes egyáltalán materializmuson? A szónak tudvalevőleg többféle értelme van. Ha azt a múlt századi, legrosszabb fajtájú naiv metafizikát érti, amelyet ma már művelt marxisták is csak vulgármaterializmus néven emlegetnek: ezt nemcsak a modern filozófia, hanem a modern természettudomány is valóban régen meghaladta már. Ezt a világnézetet Jászi sohasem vallotta. Mint pártatlan szerkesztő azonban természetesen helyet adott a régi H. Sz.-ban ennek az akkor még divatos irányzatnak is. Éppen ezen Gimesnek tökéletesen igaza van abban, hogy a régi H. Sz. gondolatai „részben túlhaladottak”. Például ebben a „részben” is. De ezt épp maga Jászi állapította meg.

Ha pedig Gimes a történelmi materializmusra gondol: ezt Jászi ugyancsak azért nem „tagadhatta meg”, mert sohasem esküdött rá. Ellenkezőleg: már több mint negyven évvel ezelőtt ő írta a materialista állambölcseletről magyar nyelven az első komoly, tudományos bírálatot. Az elmélet módszertani előnyeit, számos értékes fölfedezését mindig elismerve, mégsem tekintette soha a társadalomkutatás egyetlen kalauzának, s mindig fenntartotta vele szemben kritikai, mérlegelő álláspontját.

Mit tagadott hát meg Jászi saját „mérsékelt” múltjából?

7.


Jászi Oszkár sohasem volt marxista. Ez persze nem annyit jelent, hogy tagadta volna az osztályharc tényét, vagy hogy ne ismerné el a marxi elmélet számos igazságát. Sőt, egy szabadabb, dogmátlan értelemben mindig szocialistának vallotta magát. A kommunista eszmékkel viszont csakugyan sohasem értett egyet. S azzal a gyakorlattal sem, amely a társadalmat ezen az alapon akarja két élesen szembenálló táborra hasítani, kizárva a haladás csatasoraiból mindenkit, aki nem vallja a marxi elméletet.

Gimes épp azért támadja Jászit, mert ezt a felfogását ma sem tagadta meg. Mert „külellenség vagy ellenforradalom” helyett sokkal inkább attól a „belső veszélytől” óvja a magyar demokráciát, amelyet ez a hasadás jelenthet. Nos, lehet, hogy Jászi tízezer kilométer távolságból alábecsüli a hazai és a világ-ellenforradalom veszélyeit. De minél fenyegetőbb ez a veszély, annál ésszerűbb lenne kiszélesíteni a demokratikus arcvonalat. Ezzel szemben Gimes (és akik vele egyetértenek), mindenáron szűkíteni akarják. „Reakciósnak” rágalmazzák azokat, akiket a tegnapi reakció éppúgy üldözött, mint őket, s akik a mai reakció minden kísérletével, bár más pontról, éppoly élesen szembenállnak. Ahelyett, hogy régi fegyvertársak kezét keresnék, beléjük marnak. Mi ez, ha nem a politikai elmebaj egy fajtája?

Mindezt persze épp az nem értheti meg soha, aki ezt a veszedelmet maga szítja. Gimes szerint Jászi, amikor egységre int bennünket, ezzel „a népi demokráciát támadja”, és „az antikommunizmus zászlaját bontja ki”. Megnyugtathatjuk: Jászi nagyon jól tudja, hogy a kommunistákra szükség van, s nélkülük a magyar demokrácia nem képzelhető el. De nincs szükség arra a korlátolt szektariánus ideológiára, amelynek látóköre az osztályharci szempontokon nem terjed túl, s amely a progresszív erők egyesítése helyett az ellentétek kiélezésére akar országot és jövőt építeni – ellenforradalmi veszély közepett! És amely a kommunistává vedlett tegnapi nyilast közelebb érzi magához, mint azt a független gondolkodót, aki fél évszázad óta a maga egyenes útját járja, dolgozva és harcolva és szenvedve eszményeiért.

Jászi szerint a magyar demokrácia alapja csak „minden munkásrétegnek közös érdekekben való egyesítése” lehet. G. M. szerint ez „támadás a népi demokrácia ellen”. Hát nem ezt az egyesítést hirdeti-e a hivatalos magyar politika, s mindegyik koalíciós párt? S nem az veszélyezteti-e a demokráciát, aki, mint Gimes, a haladó erők egyesítése ellen dolgozik?

Jászi Oszkár világéletében a magyar sors Kasszandrája volt. Most is egy veszélytől óvja volt hazáját. A távolból ösztönszerűen érzi azt a merev polarizációt, amely az együvé tartozókat szétválasztani törekszik – a reakció szívbéli örömére. A régi ország nem hallgatott a jós-szóra – mi sem hallgatnánk rá, magyar demokrácia?

De ez persze már nem Gimes Miklósnak szól. Hogyan is érthetné meg ezt az a zavart lelkű fiatalember, aki Jászi Oszkárt Sulyok Dezsővel állítja párhuzamba?

„Ne mondja senki, hogy ez kicsinyes akadékoskodás” – írja Gimes. Jó, nem mondjuk. Csak rosszhiszemű korlátoltság.

8.

A Szabad Népnek ugyanabban a számában, amely G. M. agyarkodását közölte, olvastuk Révai Józsefnek ezt a mondatát: „Tudjuk és elismerjük, hogy a nem marxista pártokban is vannak kitűnő demokraták és hazafiak.” Ezt a rövid mondatot, a Kommunista Párt egyik szellemi vezérének szájából, mindenesetre sokkal jelentősebbnek tartjuk, mint G. M. egész cikkét. Úgy véljük, Révai ebben a néhány bölcs szóban épp azzal a polarizációval száll szembe, amelyet Jászival együtt mi is kárhoztatunk.

Engedje meg Gimes Miklós, hogy magunkat is azok közé a jó demokraták és hazafiak közé sorozzuk, akikre Révai gondolt. És bízunk abban, hogy a Kommunista Párt felfogását inkább Révai József, mint Gimes Miklós cikke fejezi ki.

Ha ebben mégis tévednénk, az mindenesetre igen lesújtó lenne. De úgy véljük, nem ránk nézve.

Csécsy Imre

A Huszadik Század és a radikalizmus


Hogy semmilyen pártérdek sem kötelez okvetlenül elfogultságra és rosszakaratra, hogy a harcos marxizmus szemszögéből is lehet a más nézetű, becsületes törekvést legalábbis hozzáértéssel bírálni, azt számunkra megnyugtatóan igazolja egy másik ifjú kommunistának, Lakatos Imrének lapunkról a Fórumba írt kritikája. Lakatos nem kevésbé rendíthetetlen marxista s nem is kevésbé szigorú kritikus, mint Gimes, de összehasonlíthatatlanul tájékozottabb, és mélyebbre lát. Bár cikkéből – mint értesülünk – a szerkesztői gondosság jóformán minden kifejezett elismerést kihúzott „helyszűke miatt” –, s csak a kifogásokat hagyta benn: még ebben a formában is elfogadjuk egy baráti vita alapjaként. S erre a vitára nem a védekezés kényszerít, hanem a komoly bíráló megbecsülése kötelez bennünket.

Lakatos abból az alaptételből indul ki – s ehhez mindvégig ragaszkodik –, hogy a régi Huszadik Század a polgári, sőt kispolgári radikalizmus irányzatát képviselte, s az új Huszadik Század is ezt a célt tűzte maga elé. Ennek az irányzatnak pedig L. I. szerint már az első világháború előtt is az volt a legfőbb gyöngéje, hogy ugyanakkor, amikor a feudalizmus ellen harcolt, a kapitalizmus irányába akart „haladni” – s nem vette észre; hogy a kapitalizmus Magyarországon már lepaktált a feudalizmussal, s közös frontot épített ki a munkás- és paraszt-törekvésekkel szemben. Ez tehát annyit jelent, hogy Jásziék polgári radikalizmusa a valóság téves felismerésén alapult, s így valójában az egész irányzat már az első világháború előtt elavult volt.

Ezért – írja Lakatos – „a népi demokrácia a polgári radikalizmustól gyökeres önkritikát vár. Ha ezt a Huszadik Század úgy tudná elvégezni, hogy a szavára hallgató rétegeknek világos utat mutasson, méltóvá válna a folyóirat legjobb hagyományaihoz”.

Egyetértünk Lakatossal abban, hogy ez a feladat a H. Sz.-ra vár. Már csak azért is, mert ehhez mindenesetre több tárgyilagosság kellene, mint amennyit például még a kitűnően képzett Lakatos Imrének is világnézeti elkötelezettsége megenged. (Szerinte például e sorok írója múltkori cikkében úgy véli, hogy „mégis az lenne a legjobb, ha a mai átalakulásban is döntő részt kapna a polgárság” – holott a cikkben erről egy szó sincs.) Lakatosnak a régi radikalizmusról mondott ítélete is túlságosan egyoldalú; ennek a mozgalomnak történeti helyét valamivel magasabb szempontból kellene meghatározni. De mindez az új Huszadik Századnak csak egyik feladata lehet – semmi esetre sem egyetlen feladata. A H. Sz. ugyanis, mint a múltban sem volt, a jövőben sem óhajt pártfolyóirat lenni. S így erényeit vagy hibáit sem lehet egyetlen pártirányzat mérlegén lemérni.

Tegyük fel, hogy mindaz, ami ebben a kritikában Jásziékra vonatkozik, igaz lenne. Akkor sem helytálló a bírálat magával a Huszadik Századdal s a régi Társadalomtudományi Társasággal szemben. Mert a H. Sz. és a T. T. nem csupán Jászinak és körének szócsöve volt, hanem – mint bevezető cikkünkben rámutattunk, s mint különben is köztudomású – közös szellemi fóruma minden akkori haladó törekvésnek, a marxi szocializmusnak és a parasztfölszabadításnak is.

Jászin kívül például ott volt ebben a táborban, s nem is mint közkatona, hanem mindig az élen, Szabó Ervin is. Egy időben a H. Sz.-ot is szerkesztette. Az akkori idők legszélsőbb szocialistája volt, a szindikalizmusnak nemzetközileg is elismeri vezére. Tudjuk, hogy az ő emléke a legújabb magyar marxista irodalomban már „revízió” alá került. L. I. is csupán egy zárójelre méltatja ezt a nagy szocialistát, aki a mai felfogás szerint eltért a „vonaltól” („a T. T. hatása Szabó Ervinre”). Illetéktelennek érezzük magunkat arra, hogy a szocialisták Szabó Ervin-vitájába beleszóljunk. Mi mindenesetre kegyelettel valljuk őt a magunkénak akkor is, ha a munkásmozgalom nagyjai közül ki is törölnék emlékét. Szabó Ervin tagadhatatlanul kritikus szellem volt, minden dogmától idegenkedő, önálló és művelt emberfő; Marx némely gondolatát épp a marxi eszmék szemszögéből bírálta; Engelsért nem túlságosan rajongott. De ha L. I. szemében ezek szerint Szabó Ervin „nem is számít”, mindenesetre ott voltak a H. Sz. táborában a legszilárdabb marxisták is; a nagy halottakon, Kunfin, Rónain kívül például a Szovjetunió kitűnő közgazdásza, Varga Jenő is. És csak át kell lapozni a H. Sz. régi évfolyamait, hogy meggyőződjünk, mennyire nem egyoldalúan polgári, még csak nem is „polgári radikális” volt a lap iránya. De belátjuk, nem könnyű dolog a tényekre hallgatni, ha az embernek van már egy előre pontosan kidolgozott véleménye, s azt tekinti kritikusi feladatának, hogy ezt a tényekre ráhúzza.

Egyébként a régi H. Sz. már csak azért sem lehetett a polgári radikalizmus szócsöve, mert a lap 1900-ban indult meg, amikor polgári radikális pártnak, sőt ilyen mozgalomnak sem volt még híre-hamva. A radikális párt csak 1914-ben alakult meg, a háború alatt azonban jóformán semmi tevékenységet sem fejtett ki, s csak egy vagy két hónappal az összeomlás előtt, 1918 őszén lépett akcióba. A marxista írók épp Jászi szerkesztése alatt tettek szert növekvő súlyra a lapban.

Abból tehát, hogy a később megalakult radikális pártnak ugyanaz a Jászi Oszkár állott az élére, aki a H. Sz.-ot is szerkesztette, nem kellett okvetlenül annak következnie, hogy a lap szellemi iránya e párt politikai irányával egybeessék. Mint láttuk, nem is következett. S így abból sem következik szükségképp ilyen alárendeltség, hogy a H. Sz. jelenlegi szerkesztője a mai Radikális Pártnak is egyik vezetője. A koincidencia persze akkor sem volt, s ma sem véletlen. Miként Jászi, a jelenlegi szerkesztő is a szellemi függetlenséget kedveli. Mégpedig irodalomban és politikában egyaránt. De épp ezért fenn akarja tartani a lapnak azt a hagyományát, hogy minden progresszív irány – ha tárgyilagos formában és megfelelő színvonalon jelentkezik – megszólalhasson benne.

Hogy aztán csakugyan sikerül-e ezt az „egységfrontot” legalább ebben a lapban megvalósítani, az már természetesen nem egyedül a szerkesztőn múlik.

Cs. I.

(Huszadik Század, 35. évf. 2. sz. 1947. május–június)

---

Illyés Gyula
Beatrice apródja (részlet)


Csécsy Imre galileista diákként rövid ideig titkároskodott Jászi Oszkár mellett. Egy életen át adott vigasztaló példát a hűségről, egy eszme és egy ember iránt. Közvetlenül tapasztalhattam. Visszatértem után Magyarországra, az ő révén jutottam szerény hivatalnoki állásba (és a Huszadik Század híveinek szűk körébe), ahol végül már csak ő vihetett hangot, mint a születésétől fogva haldokló Századunknak utolsó szerkesztője és törik-szakad kiadója. Hol nyílt, hol titkos levelezésben állt a külföldön élő Jászival. így nemcsak arról kaptam jó hátterű képet, hogy mit tett Jászi még itthon a nemzetiségi kérdés megoldásáért, hanem mit még az emigrációban. Már a háború után Csécsy Imre leánya, Csécsy Magda közvetítésével ért a megtiszteltetés, hogy Jászi eszmecserére hívott, Párizsban. Ó néhány hét múlva Amerikába visszakészült. Magam is út előtt álltam, vissza Magyarországba, ezúttal sem könnyű szívvel; olyan esetleges faggatások miatt, melyek célját és következményeit a kérdezett nem tudta eleve.

Ablakával udvarra szolgáló kis szállodai szobában beszéltem Jászi Oszkárral, életemben először és utoljára.

Ismeretlenül is a nagyon régi ismerősök meghatottságával szorítottunk kezet: világ választott el egymástól bennünket, de gondolataink nagyon sokszor találkoztak. Fölgyújtotta a villanyt.

Ez hát az az arc, melyről csillagsugárzást olvasott le egy kudarcaival is hősi polgári elit. Amelytől Ady és Károlyi a tudomány jósigéit várta. Megilletődve ültem le Jászi Oszkárral szemközt.

Maga elé irányította a lámpát, a keze alá: egy kis zsebnaptárszerű könyvecskét vont ki a zsebéből. Már az a szokása, mondta, hogy beszélgetése kulcsszavait rögtön papírra veti. Nem bízik az emlékezőképességében, viszont velem a magyar állapotokról óhajt őszintén beszélni, pontos adatok és tüzetes véleményem lejegyzésével; tanulmány lehet belőle. Nekem még (és már) akkortájt is hosszú szépírói fejezeteket kellett papírra vetnem, hogy egy-egy adatot és véleményt pontosan írásba tegyek, főleg tanulmányban. Értékes embernek öreg korában is marad férfias fény az arcán. Ritkán láttam mélyen művelt embert a gyanútlanság ilyen magaslatán.

Volt nekem annyi kérdenivalóm tőle, mint neki tőlem. Így a beszélgetést az ő múlt- és jelenbeli véleményére igyekeztem fordítani. Szerettem volna megkímélni, letéríteni a jegyezgetésről. De a kérdéseimet is följegyezte, mint jellemzőeket. Föl azt is, hogy mi érdekel amerikai meglátásaiból. Így végül egészsége felől érdeklődtem. A szobaasszony behozta a teát. Nem tölthette ki. Vendéglátómnak saját eljárása volt a teaágy, majd a forró vízzel fölöntött tea elkészítése a megmelegített csészében. Ezt magyaráztattam el.

Már a búcsúvétel előfutamaiban megilletődve emelte föl fejét arra, hogy valamikor egy Sárvíz melletti falu földes padlatú szobájában egy diák idézeteket írt ki (és kommentált) az ő egyik (pályakezdő) könyvéből, a Művészet és Erkölcsből. Öregesen reszketeg kezébe vette a kis noteszt, a ceruzát.

A hajdani könyv kapcsán terelődött a szó arra a felelősségre, amely egy eszme akármilyen (tehát nemcsak művészi) megformálóit terheli, ha az az eszme pályát kezd, fölnő s fölnőttként cselekszik is, önállóan. De mégsem önállóan! Mert hisz nemzőjük mégsem engedheti teljesen szabadon. A világ elvárja tőle, hogy rájaszóljon, ha neveletlenkedik; tagadja meg, ha elvadul. Milyen szép volt növendékeszmének a Keleti Svájc, hát még a kossuthi konföderáció megújított terve! Micsoda társaságba keveredett! Még a „határok spiritualizálódásának” kisütői is afféle gyámfiuknak fogadták volna. Nem kellett volna már csak a jó hír kedvéért keményebben tisztázni a fogalmakat? – „ön, aki a nemzeti és nemzetiségi, sőt felekezeti torzsalkodásokat oly élesen látta és bélyegezte meg egykor… Ha ön és önök továbbra is au-dessus de la mélée hirdetnek igét, nemcsak hazafelé (a határon innen és túl), hanem a világ felé? Elsősorban a hozzánk legközelebb eső világ felé? Nem lett volna-e morális föladat, hogy…”

Abba az álkérdésbe bonyolódtunk bele – pontatlan kifejezéseim folytán –, hogy az eszmék vagy a néptömegek sorsáért érezzen-e mélyebb felelősséget a szellemi embereknek az az együttese, amelyben a moralisták és művészek során ott vannak természetesen a visszhanggal rendelkező politikusok és a fuvalom-halk lírikusok is.

Tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Szavak helyett ezt azzal fejeztük ki, hogy a szokásos kézfogáshoz a második szorítás után mindketten odatársítottuk a bal kezet is.

• Befejezetlen jelen