Az 1967-es Budapesti Nemzetközi Vásár legnagyobb szenzációja az Orion gyár kétéves kutatómunkája eredményeként létrejött első hazai színes tévékészülék, neve találóan COLORION. Alig használható még e korra vonatkoztatva a média vagy a tömegkommunikációs eszköz, sem más egyéb hangzatos kifejezés… Rádió volt, antenna, erősítők, később a televízió, álmok és vágyak, meg az örökké kutató szellem. Ez utóbbit serkentette 1967-ben a politikai akarat, hogy az ország nem maradhat le a fejlődéstől, másrészt gátolta a devizahiány, az importkorlátozás. A színestévé-kísérletek meggyorsítására már korábban megalakult az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság színestévé-albizottsága, melyet dr. Barta István egyetemi tanár irányított. A lemaradás több évtizedes volt, 1944-ben az amerikai CBS már felszólította a rádióipart, hogy gyorsan kezdjenek hozzá a színestelevízió-készülékek gyártásához, igaz, a rendszeres adás csak 1953-ban kezdődött az ún. NTSC szisztémával. Az Európai Rádióunió 1963-as londoni ülésén Nyugat és Kelet küldöttei együtt tanácskoztak a bevezetendő szabványokról. Ekkor már ismert volt a francia Henry de France által 1957-ben nyilvánosságra hozott SECAM (Séquential Mémorie) és a német Bruch által 1962-ben feltalált PAL (Phase Alternation Line) rendszer. De van politikai rendszer is, beleszól a tudósok dolgába; a Szovjetunió és a szocialista országok a SECAM mellett döntöttek. Az utolsó, 1966-os oslói tanácskozásnak sem sikerült az egységes európai színestévé-rendszer létrehozása. 1967-ben tehát itthon mindenki SECAM-ban gondolkodott. „Az eredeti elképzelés az volt, hogy az adót import útján szerzik be, és az ismert nagy cégektől ajánlatot is kértek. Kiderült, hogy a szükséges devizakeret nem áll rendelkezésre, így az Elektromechanikai Vállalatot kellett megbízni az adóberendezés elkészítésével. Az EMV egyéves szállítási határidővel vállalta az adó és antennája leszállítását, az új antenna felerősítése azonban statikai problémát vetett fel. A postai fejlesztéssel párhuzamosan folyt a tévéstúdió színes adásokra való alkalmassá tétele. A televízió 1967-ben megkapta az első Ampex videomagnót, de ezt például házilag kellett a SECAM-adásra alkalmassá tenni.” (Sugár Gusztáv: A színes televízió és a sztereó rádiózás. Ajtósi Dürer, 1995.)
Leleményesség, tehetség és lelkesedés pótolta mindazt, ami alkatrészben és a bélyegét mindenre rányomó drága devizában hiányzott – így mégis sikerült 1969 márciusára az egyelőre napi kétórás színes adást elindítani.
A Rádió 1967-es műszaki szenzációja a bécsi Siemens cégtől vásárolt, sztereó hangverseny-közvetítésekre alkalmas nagy közvetítőkocsi. Megépül a nagyzenekari stúdió 6/2 elnevezésű sztereótechnikai helyisége, melynek áldozatul esik és örökre eltűnik a stúdió hátsó falának híres intarziás falburkolata. A felvételek még évekig monóban készülnek, ezek csak kísérletek, előkészületek, melyek Bognár Ferenc műszaki igazgató, Horváth Gyula és Ujházy László vezetésével folynak. A hangfelvételi területen elterjedő újfajta gondolkodásmód 1967-ben lassan elér még a csigalassúsággal fejlődő szovjet hanglemeziparhoz is, megkezdődik a sztereó lemezek gyártása. „A kapitalista országok hanglemeziparában a kommercializálódás rideg és kemény viszonyokat teremt; amelyik művész eladási statisztikája megáll vagy pláne csökken, annak többé nincs helye a felvételi stúdiókban. A kapitalista hanglemezipar és kereskedelem egészére jellemző profithajhászás ismeretlen a Szovjetunióban és a szocialista országokban, ahol kultúrpolitikai meggondolások alapján kialakított, előre megtervezett program szerint készülnek a felvételek…” (Oldal Gábor: A vájtfülű kutya esete. Zeneműkiadó, 1975.)
1967 áttörés az élő és friss műsorok irányába – írja Lévai Béla rádiókrónikája…, még a „profithajhászó kapitalista lemezipar” felé is kaput nyit a zenei főosztály. E sorok írója 1967 nyarán először jut el Londonba, hogy rádióra hangszerelje az EMI hanglemezcég történetét. A His Master’s Voice, a vájtfülű kutya század elejéig követhető történetébe egy Londonba áttelepült ausztrál klarinétos, a kitűnő Harry Flower „public manager” (rejtélyes kifejezés akkoriban) nyújt betekintést, és a műsorhoz rögtön kéttucatnyi sztereó lemezt ajándékoz. 1967-ben 25 lemezzel nem veszélytelen átjönni a vámon – már egyetlen LP-lemez csomagban való küldése is vámolással jár, pedig a rádió a külföldre járók által behozott vagy rokonoknak küldött felvételeket veszi át csekély díjazásért átmásolásra, így tudja követni a nyugati „hangzásvilágot” (a kábelen érkező, gyakran már élő közvetítések, a nemzetközi egyezmények értelmében küldött szalagok viszont élénk zenekapcsolatot biztosítanak a világgal). Devizaprobléma a hanglemezek importja, a „kapitalista” világból karácsonyra érkezik csekély mennyiség a boltokba, ahonnan órák alatt a pult alól talál gazdára. Ennek a piciny importnak a monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó a szabályozója, mint ahogyan a szocialista behozatalt is ők regulálják a Kultúra Nemzeti Vállalat közreműködésével. A fő siker idehaza a cseh SUPRAPHON, tőlünk keletre a magyar felvételekért állnak sorba… Pedig a MELODIA, a szovjet mamuthanglemezgyár nagyszerű művészekkel jeleskedik, bár a felvételek és a lemeznyersanyag minősége erősen kifogásolható – igaz, mindössze 50 forint az ára (a többi szocialista zenekorong egységesen 70 forintért kínálja magát a kirakatokban). A magyar művészek egyelőre kultúrpolitikai meggondolásoktól vezérelve egy, legfeljebb két lemezt vehetnek fel, a Bors Jenő-féle elit művészpiramis gondolata még szunnyad, bár nemsokára kényszerré válik. Az elvek-megszorítások gyűrűjében is igen-igen kedvező a magyar hanglemez nemzetközi megítélése, a művek elsősorban ritkaságértékük miatt sikeresek.