Skip to main content

Antonioni zsákutcája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


(…) Még egy nagy számot emésztett meg a fesztivál: Michelangelo Antonioni – akit hívei keresztnévrokonához hasonló óriásnak tartanak a modern filmben – bemutatta Blow-up című, Angliában sok-sok pénzért készített filmjét. Antonioni formátuma valóban nagy, kiváló rendezői egyéniség, csupán a témája, az a vetülete a valóságnak, amelyet oly ritka érzékenységgel ábrázol, az tűnik nekem kicsinek. [[Otilde]] a pangás klasszikusa a mai filmben: a céltalan, értelmetlen lézengés, az akváriumlét érzékeltetésében szinte utolérhetetlen: de meddig lehet valaki eredeti és érdekes, aki mindig csak ennyit lát, mindig csak ezt mondja? Ez a filmje, eltérően a korábbiaktól, némi történést ugyan tükröz, de ezt is csak azért, hogy bebizonyíttassék: hiábavaló minden igyekezet, amellyel elménk be akar hatolni a folyamatokba: az emberi cselekményekre nem lelhetünk magyarázatot.

Egy reklámfényképészről van szó, aki, mert mérhetetlenül unja, hogy ostoba modellekkel bajlódjék napestig, akikből mindenféle trükkel rafinált hatásokat kell kicsalnia, elmegy – találomra – a valóságot fényképezni. Egy elhagyott londoni parkban egy különös szerelmespár tűnik fel neki: idősebb, elegáns úr és fiatal lány – ez is téma, közelebb lopakodik hát, lekapja őket, egyszer, kétszer, sokszor. De amikor azok észreveszik, hogy fényképezik őket, a lány utánairamodik, és szenvedélyesen követeli rajta a filmet. Eredménytelenül. Később megjelenik a fényképész műtermében is, s miután nem sikerül másképp megszereznie a negatívot, még fel is ajánlkozik a fiatalembernek. De nem jár eredménnyel ez alkalommal sem. Heves igyekezete csak növeli a fényképész kíváncsiságát: miért kell ennek a lánynak annyira ez a film, mit ábrázolnak azok a képek? Neki áll hát előhívni a filmet, kinagyítva minden részletet. S lám, kiderül, hogy az egyik bokorból egy pisztolyos kéz körvonalai látszanak, a másik alatt egy hulla hever. A nézők detektívregényeken csiszolódott agya lázasan kombinál: valami csapdába csalhatta ez a lány az idős urat, az is elpusztult volna a magányos parkban, ha a fényképész nem zavarja meg az idillt… Kezdődhet hát a krimi…

Ám egy közönséges nyomozás története nem érdekelheti Antonionit, akitől alighanem idegen az ilyen leleplezéshez is szükséges logikai racionalitás. Így is van: nem tudjuk meg, hogy ki volt a lány, ki volt a hulla, és a kiszemelt új áldozat: nem tudjuk meg, ki szorongatta a revolvert, semmit nem tudunk. Nem tudjuk meg, mert a társadalom, a világ, amelyben ez a mi hosszú hajú és neurotikus fényképészünk él, elborult agyú ópiumszívóival, alkoholos és szexuális delíriumban tántorgó figuráival, képtelen az összefüggések felderítésére, képtelen, mert nem érdekli a valóságos viszonyok tisztázása. S mint a befejező képsorból tételesen is kiderül, azért képtelen erre, mert tudata nem más, mint illúziók rendszere, mint kényszerképzetek sora.

Ezt példázza a részeg társaság, amely hajnalban megjelenik a parkban, ahol elkezd labda és ütő nélkül teniszezni, de úgy, hogy mindenki látja a labdát, hallja az ütéseket. Igaz, ez a nagyon is közhelyesnek tűnő jelkép nem magyarázott meg semmit, legfeljebb feleslegesen összefoglalta, amit a film előző képeiben már elmondott, és ami nem azért nem igaz, mert nem valóságos viszonyokat érzékeltet, hanem mert féligazságokat von le belőlük. Épp azt nem látja meg, ami a modern kapitalista lét legszembetűnőbb ellentéte: hisz nagyon is átgondolt, nagyon is racionális világ ez, ha az anyagi érdekeit szolgáló technikáról, a hatalomról és az üzletről, a pénzről és ügyeinek igazgatásáról van szó – és hogy hol, miért őrül meg, mikor mered megbabonázva a nem létező teniszlabdákra, annak is van logikailag kikövetkeztethető, tisztázható oka.

Antonioni, amikor arról faggatták, hogy mit akart mondani ezzel a titokzatos históriával, a Kennedy-gyilkosságra hivatkozott, mint korunk fel nem deríthető titkainak példájára. Ott is volt fénykép meg másféle nyom, mégsem sikerült s talán sohasem sikerül felderíteni az igazi okokat és tetteseket… Tudásunk, íme, korlátozott…!

De kell-e mondanunk, hogy ez a szemlélet, nem pedig az emberi tudás lehetőségei korlátozottak? És hogy nagyon is tudatos erők tették titokká azt, ami – ha ismerhetnénk – alighanem nagyon is szimpla agyak számára is érthető lenne? Sajnos, ez a fajta játék a titokzatossággal – a legjobb szándék ellenére – egyenesen segíti e világ kényes titkainak elpalástolását. S annál inkább, minél nagyobb a művész, aki alkotóképességét rendelkezésre bocsátja.

(Részlet Rényi Péter cannes-i tudósításából. Népszabadság, 1967. május 10.)














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon