A mára élő magyar klasszikusnak, mi több, világhírűnek tekinthető Nádas Péter éppen harminc éve jelentette meg első kötetét a Szépirodalmi Kiadónál. A címadó kisregényen (A Biblia) kívül még egy hosszabb novellisztikus szöveget tartalmazott a könyv, ennek A pince a címe. Az impresszum szerint a kis fekete műbőr borítású kötetke 3900 példányban jelent meg, ami egy közepesen sikeres író merész vágyálma manapság, akkoriban viszont kimondottan alacsony példányszámnak volt mondható. Árként 11 Ft van feltüntetve, ehhez nem kell kommentár. Bizony változnak az idők, mon ami, ahogy Nádas egyik legfontosabb pályatársa mondta nem sokkal később publikált kisssregényében. És persze változnak az értékelések is. Nádas kötetét megjelenésekor kitüntetett figyelemmel fogadták, szinte minden kritikusa komoly tehetséget látott a debütálóban, de azt persze senki sem álmodta, hogy milyen magasba ível majd ez az éppen csak megkezdett pálya. És, ha tárgyilagosak vagyunk, azt mondhatjuk, ebből a későbbi felívelésből nem is látszott még semmi akkor, Nádas könyve, mai szemmel nézve – vagyis a későbbi teljesítmény ismeretében – sem több, mint korrekt, a szó minden értelmében becsületes munka, amely azonban nem nélkülöz némi naivitást, némi komolykodó fellengzősséget, tanmesei moralizálást (ez leginkább a már a kortársak által is kevesebbre tartott második kisregényre igaz). Két régi kritikában is különös társaságba került a mai német, sőt amerikai irodalmi szcéna egyik külföldi sztárja. Az akkor még irodalmárként fellépő Kőszeg Ferenc a Kortársban megjelent bírálatában (1968. február) H. Barta Lajos, Bárdos Pál és Pintér Tamás új műveivel együtt tárgyalja A Bibliát. Bár Kőszeg cikke nem hagy kétséget afelől, hogy a négy szerző közül kinek nyújtja a pálmát, a névsor mégis pikáns. Faragó Vilmos az ÉS-ben Moldova György és Solymár József új regényeivel együtt recenzeálja Nádas művét, e cikkben Moldova áll az értékhierarchia csúcsán. Az akkori műbírálóknak még megvolt az esélyük, hogy tárgyilagosan, elfogulatlanul nézzék ezt a kötetet, de kérdés: ma is megtehetjük-e ezt? Megtehetjük-e akkor, amikor a szerző már több mint tíz éve kiadta az Emlékiratok könyvét, amely sokak, sőt majdnem minden szavahihető mai irodalmár szerint a század egyik legnagyobb, európai mércével is kimagasló magyar regénye, és amelyben nyilvánvalóan ott vannak már a harminc évvel ezelőtt megkezdett munka fontos motívumai. Természetesen nem tehetjük meg, vagy ha igen, akkor csak nagyon korlátozott mértékben. Ez utóbbit fogom most megkísérelni.
Ne időzzünk sokáig A pince című novellánál, értékét mi sem jellemezhetné jobban, minthogy az író nem vette fel 1988-ban kiadott, régebbi prózáit összegyűjtő kötetébe. Nádas ítélete helytálló, A pince igen bizonytalan hangszerelésű, meglehetősen didaktikus, néha egyenesen iskolás írás, egy pályakezdő rokonszenves botladozása. Már a főszereplő nevének megválasztása is modoros (Széll Kálmán), és általában is levonhatjuk a következtetést: Nádasnak nem volt és később sem lesz kenyere az egyes szám harmadik személyű történetmondás. Ezt Nádas már a szöveg legelső, a hagyományos írói narratív technikákat kigúnyoló bekezdéseiben nyilvánvalóvá teszi, talán nem túlzok, ha úgy érzem, mára ez a rész vált a szöveg szinte egyetlen figyelemreméltó elemévé. Meg egy dialógustöredék: „Akkor mit akarsz? – Nem akarok szépen hazudni!” A főhős elszánt válasza ez, és mélyen jellemző nemcsak a pályakezdő, de az érett Nádas írói moráljára is. Mindig is a szép hazugságok elkerülésére törekedett, és úgy érzem, A Biblia szövegét is ez az elszánás fűti.
Nádas 1980-ban írt, de először csak 1994-ben, a róla szóló bibliográfiában publikált életrajzi vázlatában meglehetősen negatívan nyilatkozik a kisregényről. „Néhány nap múlva írni kezdek, valamit, egy történetet, melyet 1962 karácsonyán fejezek be, s A Biblia címet adom neki. Kicsit részegen elégedett vagyok magammal, azt hiszem, életemben először, Magdának viszont nem tetszik, s hogy mennyire igaza van, az csak néhány hete, tizennyolc év múlva válik számomra világossá, amikor el kell olvasnom második kiadásának korrektúráját. Ödipális fogantatású mű, rejtett formában ugyan, de anyám szemüvegén nézem a világot, ez a kötés táplálja, teremti, de ugyanakkor ez a kötés fogja vissza.” Az író szubjektív, némileg önéletrajzi ihletésű, önmarcangoló ítélete szerint bizonyára hiteles és érvényes önbírálat ez, de a mai olvasó – mint e sorok írója is – másért vélheti kudarcnak a novellát. Dokumentumértéke, mondjuk így, irodalomtörténeti helye – persze csakis a későbbi művek fényében – nyilvánvaló; a Nádas későbbi művészetét meghatározó motívumok közül, ha kezdetleges formában is, jó néhány itt jelenik meg először (hevenyészett felsorolásban: a kert; a kutya; a szomszédlány, Éva alakja; a pártközpontban otthonos, régi kommunista apa és anya, a nagyszülők világa; a könyvek könyve, a Biblia jelentősége; a hazugság fogalomköre; a gyerekkori szexualitás; a megalázás és megalázottság dialektikája – és még sorolhatnánk). Megemlíthetnénk még a Nádas művészetét már ekkor is meghatározó erős szenzualitást, azt a mondhatni szenvedélyes odafülelést, odanézést, odaszagolást, mely olyannyira jellemzi az Emlékiratok könyve világérzékelését (erre jó példa, hogy a főszereplő kisfiú nagyon is sok mindenre képes következtetni a fürdőszobából kiszűrődő hangokból); továbbá később legendássá vált szituációérzékét, és azt, hogy írói küldetésének tekinti, hogy elemezze is ezeket a szituációkat. Mindezek, és még mások is (nem utolsósorban a helyes arányérzék), a novella erényeiként értékelhetők. Kőszeg, már említett kritikájában, így jellemzi a kisregényt: „hagyományos módon elbeszélt gyerektörténet”. Ez igaz, a hangsúly, gondolom, a „hagyományos módon elbeszélt” kitételre esik. Ám a dolog egy kicsit bonyolultabb. Nádas, ha ekkor még kissé félszegen és bizonytalanul is, de megkísérli, hogy túlmenjen a hagyományos elbeszélés határain. De arra már nem képes, hogy radikálisan megújítsa a formát. Így aztán, ha nem tévedek, a novella legfőbb problémája a narráció tisztázatlansága lesz: Nádas egyes szám első személyben beszélteti gyerekhősét, de már az első bekezdésben elvéti az intonációt, mintegy keveri az objektív, mindentudó és harmadik személyt követelő hangot, a kis Till György nyilvánvalóan szubjektív, gyermeki megszólalásával. Ekképpen indul a történet: „A rozsdamarta, tövükből meglazult rózsák, a függők és cifra akantuszlevelek hosszan csörömpöltek, ha kinyitották vagy becsukták a nehezen nyíló és nehezen záródó monumentális vaskaput. A kusza, olajozatlan hangok áthatoltak a csendes kerten, s ernyedten verődtek vissza a stukkókkal borított, földszintes villa faláról.” Ez a jól temperált, kissé ódon ízű, kissé méltóságteljes hang a klasszikus, kiegyensúlyozott XIX. századi elbeszélői hangot idézi, igen közel az érett Déry Tibor írói modorához. Ennek az objektum-szubjektum viszonyt még naiv harmóniában érzékelő, problémamentes hangnak semmi köze nem lehet a narrátorrá előléptetett kisfiú útkereső, sokszor tanácstalan, a világot éppen megismerő intonációjához. Nádas monográfusa, Balassa Péter érzékeli is a problémát:
„A Bibliában az egyes szám első személyű én-elbeszélő narrációtípusa egészen hagyományosan kombinálódik az elbeszélő főszereplőként való ábrázolásával mint a narráció folyamatával és dinamikájával” (kiemelés Balassától). Ez az írói problémák iránt oly érzékeny, ám nem túl világos mondat azonban mégsem képes megmenteni a novella kevert és ezért fölöttébb bizonytalan narrációját. Az első bekezdésen kívül még számos helyet idézhetnék, ahol a szöveg, csúnyán szólva, felülstilizált, vagyis jóval meghaladja a történetmondó világának nyelvi határait. Mintha Nádas még nem tudta volna eldönteni, hogy miféle intonációt válasszon, mintha még elég nagy lett volna a vonzása a világot kívülről néző, és azt éppen ezért jól artikuláltnak látó szemléletnek, mintha még nem bízott volna eléggé a vallomás, az emlékezés objektív, világteremtő erejében.
Az egyes szám első személyű megszólalás egyébként is az egyik legproblematikusabb narráció az epikában. A monologikus elbeszélésnek, ha a fikcióban nincs természetes közege a megszólalásnak (napló, levél stb.), meg kell teremtenie a maga helyzetét, mintegy tért, vagyis világot kell növesztenie maga köré, egyébként absztrakttá és a szó minden értelmében céltalanná válik a megszólalás. A minden monológ mögött ott fülelő, beleértett, implicit hallgató kérdésköre ez, ami annyit jelent, hogy a narratív magánbeszéd, ha jelöletlenül is, de mindig szól valakinek, olyan személynek, aki benne él a narráció fiktív világában. (Egy példával érzékeltetve: az Iskola a határon világában a narrátor, Both Benedek elbeszélése, bár jelöletlenül, de spirituális értelemben Medve Gábornak, elhunyt barátjának szól.) Az Emlékiratok könyvében Nádas ezt a problémát sikeresen oldotta meg: elbeszélői mindig valakihez, a regény világában jelen lévő egyik személyhez szólnak, a magánbeszéd többek között ezért válik szituatívvá. A Biblia még nem képes megbirkózni ezzel a nehéz feladattal. Fiatalkori fő művében Lukács tökéletesen jellemezte az itt keletkező formaproblémát. A dezillúziós romantikában „eleven marad egy rezignált érzés: mindennek jönnie kell valahonnan, és tartania kell valamerre; ha nem árul is el értelmet az irány, mégiscsak: irány. És ebből a rezignált, érett érzésből fakadnak az epikusan törvényes születésű, mert tetteket ébresztő és tettekből eredt időélmények: a remény és az emlékezés; olyan időélmények, amelyek egyszersmind le is győzik az időt: az élet mint ante rem megszilárdult egység együttlátása és post rem együttlátó megragadása. S ha ez a forma és az őt szülő idők nem részesülhetnek is az in re naiv-boldog élményében, ha ezek az élmények szubjektivitásra és merő reflexivitásra vannak is ítélve, az értelem megragadásának teremtő érzésétől nem lehet megfosztani őket; ezek a lényeghez való legnagyobb közelség élményei, amelyek egy istentől elhagyott világ élete számára megadathatnak.” (A regény elmélete. Tandori Dezső fordítása.) Első művében Nádas még két úr szolgája, bár csírájában már ott van a szövegben a későbbi fő mű szélsőséges, teremtő szubjektivizmusa, a Lukács által említett ante rem és post rem élmény, de még képtelen lemondani arról, hogy mintegy in re is ábrázolja a világot. A már említett narratív kevertség éppen ennek a formálásnak a problémájára utal. Az in re harmadik személyű objektivitása áll itt szemben a monológ emlékező szubjektivitásával. Vagy másképpen megfogalmazva: a novellát nagyban átható kisrealizmus kerül ellentmondásba az allegorikus, metaforikus művészetakarással. Így aztán A Biblia – összes erényével együtt – csak „szép hazugság” marad. Hogy a „szív őrületét” (Hegel) már-már a paroxizmusig fokozó Emlékiratok könyve képes-e meghaladni az idézett formaproblémát, hogy valóban beteljesülés, vagy csak a formaprobléma magasabb hatványra emelése – ez egy később megírandó elemzés legfőbb kérdése lehetne. De talán e fölöttébb vázlatos kérdésfeltevésből is kitűnik, mennyire szerves és egyetlen problémakörre koncentráló Nádas Péter egész művészete. Megoldatlanságával együtt ezért is érdekes olvasmány a pályakezdő novella.