Merre folyik a történelem?

Marosán György [1]

Fiatal családapa koromban Budapesten, a Duna partján levő lakótelepről gyakran sétáltam le gyerekeimmel az alsó rakpartra. Egy alkalommal négyéves kisfiam hirtelen azt kérdezte: mondd, papa, merre folyik a Duna, és a part mellett örvénylő vízben „felfelé” sodródó falevelekre mutatott. Gyere – mondtam neki –, menjünk csak fel a rakpart tetejére, onnan jobban lehet látni a folyó irányát. Gyakran éppen így vagyunk a történelemmel. Sok év távlatából kell rátekinteni a mindennapok kaotikus eseményeire, hogy kirajzolódjon a fősodrás iránya. Ma úgy tűnik, legalább 500 évet vissza kell pillantani, hogy egyértelmű legyen: a huszadik századdal lezáródott egy korszak, és a huszonegyedikkel egy teljesen új kez­dődött. Ennek az átalakulásnak egyetlen, bár meg­határozó vetületét – a gazdasági növekedés történelmi tendenciáját – villantja fel az alábbi táblázat.1

A táblázat adatai a gazdagság sok ezer évig szinte észrevétlen növekedését követően a XIX. századi nekilendülést és a XX. század robbanásszerű változását mutatják. Ha tehát a polgári társadalom létrejöttének történelmi útelágazásánál „népszavazással” akarták volna eldönteni a „merre tovább” kérdését, a mérleg egyik serpenyőjébe a növekedés és a „boldogság-javak” szélesedő választéka került volna (de csak két évszázad múlva, és akkor is „csak” a többségnek). A másik serpenyő viszont az ehhez vezető út rémségeivel lett volna megtömve. De ne ítéljünk elhamarkodottan. A történelem hétköznapjai – a háborúkról és természeti katasztrófákról szót sem ejtve – egészen a XX. századig mindenütt (és az em­beriség jelentős része számára a mai napig) felfoghatatlan borzalmakkal, betegséggel, halállal, gyilkossággal, fizikai erőszakkal, éhezéssel, elviselhetetlen bűzzel, faggyal, fájdalommal, szennyel, mocsokkal és zajjal voltak (vannak) tele.

	0	1000	1500	1820	1913	1950	1998
Nyugat-Európa	450	400	774	1 232	3 473	4 594	17 921
Kelet-Európa	400	400	462	636	1 527	2 120	5 461
USA	400	400	400	1 201	5 257	9 288	26 146
Latin-Amerika	400	400	416	659	1 511	2 554	5 795
Ázsia (Japán nélkül)	450	450	500	575	543	635	2 936
Afrika	425	416	400	418	585	852	1 368

A globális növekedés tendenciája a Föld különböző régióiban (GDP/fő – $)

Az ígéret azonban – a táblázat ezt tanúsítja – valóra vált. A gazdasági növekedés felgyorsulásának három tényezője: az újítások létrejötte, a fogyasztási javak választékának megsokszorozódása és a polgári társadalom intézményrendszerének kialakulása. E három tényező összekapcsolódása tette lehetővé, hogy az ötletekből termék váljon, az pedig egy gazdasági vállalkozás közvetítésével meghódítsa a piacot. A könyvnyomtatás – hogy csak egyetlen példát említsünk – egyidejűleg találmány, sokféle terméket – vallási vagy politikai kiáltványokat, kulturális alkotásokat vagy éppen erotikus képeket, tudományos ismereteket, szórakoztató leírásokat, de épp így hirdetéseket, számolótáblákat, szótárakat – generáló rendszer, és üzleti vállalkozás. A fejlődés dinamikáját azonban a polgári társadalom intézményrendszere – a magántulajdon, a piac, a hatékonyan működő állam, a demokratikus politikai rendszer és az autonóm személyek szabálykövető magatartása – határozta meg.2 Azok a társadalmak, amelyek bevezették és folyamatosan finomították ezeket az intézményeket, növekedtek és gazdagodtak. Azok viszont, amelyek késlekedtek, vagy elutasították azt, elmaradtak.

Összességében azonban, a XXI. századból vis­z­szapillantva, 1900 táján még a legfejlettebb társadalmak átlagpolgárának személyes fogyasztásbeli és életminőségbeli szintje is meghökkentően alacsony volt. 1908-ban – írja Brigitte Hamann osztrák tör­ténésznő – az osztrák főváros 800 ezer lakosa közül 80 ezer ágyrajáró.3 Az emberek átlagéletkora 50 év körül volt. A családokban megszületett öt gyerek közül kettő nem érte meg a felnőttkort. A halálozás fő okai az éhség, az alacsony szintű higiénia és az ezek következtében fellépő betegségek, vagyis a szegénység volt. Az elmúlt század azonban – a globális gazdaságba bekapcsolódó országok számára – gyökeres fordulatot hozott. A „gazdagság-robbanást” két tényező váltotta ki: a magas növekedési ütem és a demográfiai átmenet (a halálozási, majd a termékenységi arány lecsökkenése). 1900-ban a magyar polgár jövedelme 1682 $/fő – ugyanekkor az osztrák „sógoré” már 2900 $/fő – volt. A XX. század végén – a több vesztes világháború és szocializmus korszakának többnyire negatív hatásai ellenére – a magyar átlagpolgár 13 500 $-ral rendelkezik. Igaz, ekkorra az átlagosztrák személyes jövedelme – éppúgy vesztes világháborúk és a megszállás után – 28 000 $/főre nőtt.

Ezeket a tényeket a kelet-közép-európaiak hol szomorú beletörődéssel, hol felháborodott dühvel idézik. Holott akár optimizmust is meríthetnének az adatokból: egy ország – történetesen Magyarország – átlagpolgárainak gazdagsága alig néhány évtized alatt megsokszorozódhat. És ehhez még csak nagynak, népesnek, természeti kincsekben gazdagnak és másokat leigázónak sem kell lenni. Éppen azok a kicsiny nyugat-európai országok gazdagodtak a leggyorsabban, amelyeknek sem gyarmatbirodalmuk, sem különleges természeti kincseik, sem hatalmas hadseregük nem volt.4 Még az is lehet, egykor éppenséggel szerencsétlenségnek tekintették, hogy lehetetlen bezárkózniuk, rá vannak kényszerítve a nemzetközi munkamegosztásra, és ki vannak téve a versenynek. A növekedésük forrása a termelékenység emelkedése volt, amely alapvetően két elemből táplálkozott. Egyrészt az emberi tőkébe való befektetésből, amely az iskolázottsággal, valamint a népegészség infra­struktúrájával volt arányos. A növekedés másik forrása: a fejlődést segítő gazdasági és politikai intézmények voltak. Ezek tették a polgárokat a hétköznapokban szabálykövetővé, az üzletben tanulékonnyá és a világra nyitottá.

A gyors növekedés és a demográfiai átmenet az országok egyes csoportjában, míg a lassú növekedés és a demográfiai átmenet megtorpanása (a halálozási arány lecsökkenése, de a születésszám viszonylagosan magas szintje) más országcsoportokban, a XX. század végére egy különös, globális „fogyasztási pi­ramis” kialakulásához vezetett. A XXI. századba átlépve e fogyasztási piramis három – alapvetően eltérő problémákkal küszködő – szintre tagozódik. A piramis talpazatát alkotó négymilliárd ember évi 2000 $/főnél kevesebb – jelentős részük 1000 $/főt sem el­érő – jövedelemből igyekszik fenntartani magát. A pi­ra­mis középén levő 2 milliárd ember 2000–17000 $/fő közötti jövedelemből próbál megélni. A piramis csúcsán 600 millió ember 17 000 $/főnél magasabb jövedelem – és az ezt tükröző fogyasztás – magasságából tekint le az alatta lévőkre.

A XX. század elején a Föld átlagos lakója ritkán járt faluja határán túl. Az életéhez szükséges dolgokat – a termékeket, a munkát és a házastársat – születési helyéhez közel találta meg. A messze vetődött ismerősök beszámoltak ugyan távoli csodákról vagy éppen borzalmakról, de mindezt meseként élték meg. A XXI. század „globális falujában” azonban mindenki tud – gyakran csak tudni vél – mindenkiről mindent. Emberek tízmilliói áramlanak távoli országokba évente – ki szórakozásból, ki kényszerből. Milliók éhhalála és százmilliók pazarló fogyasztása a 6,6 milliárd földlakó szeme előtt zajlik. Ez is oka, hogy a bolygó valamennyi lakosa a leggazdagabbak fogyasztási modelljét követné. Ám ez – az egyébként igazolható – vágy a XXI. században ellehetetlenül. Az ember kitöltötte világának minden zugát, használatba vette minden erőforrását. „Minden emlős ezen a bolygón – fogalmazott a Mátrix című filmben Smith ügynök – ösztönszerűen egyensúlyt alakított ki természeti környezetével. Az ember erre nem volt képes. Egyre csak sokszorozta magát, és újabb területeket hódított meg. Végül a bolygó minden zugát elfoglalta, és kezdte felélni minden erőforrását. Csak úgy tudna tovább élni, ha tovább tudna lépni. Van még egy élőlény, amely ugyanezt a növekedési mintát követte, egy vírus. Az ember ennek a bolygónak a betegsége. Önök a pestis.”

E sokkoló megfogalmazás nem alap nélküli: az emberiség ökológiai lábnyoma – a népességszám, a fogyasztás és a technológia jellegének szorzata – túlhaladta a Föld méreteit. 1900-ban az ökológiai lábnyom alig tette ki a Föld méreteinek 30%-át, és még a leggazdagabb társadalmaké is kisebb volt az adott ország méreténél. 1980 táján azonban az emberiség ökológiai lábnyoma elérte a Föld méretét, és a XXI. századba átlépve 50%-kal meghaladja azt. Ezen belül a leggazdagabb – saját mércéjük szerint egyébként környezettudatos – társadalmak ökológiailag messze túlterjeszkedtek saját területükön. Mi kelet-közép-európaiak is éppen a XXI. században léptük túl saját országaink ökológiai határait. Vagyis nemhogy a fogyasztási piramis csúcsán, a piramis alsóbb szintjein sem követhető a robbanásszerű növekedés XX. századi mintája.5

A XXI. században fellépő problémák (a szegénység, a kiszolgáltatottság és az egyenlőtlenség egyrészről, a „túlfogyasztás” eredményezte életmód-katasztrófák másrészről) a bolygó valamennyi lakosát eddigi – lehet nem szeretett, de megszokott – életformájának és kultúrájának gyökeres módosítására kényszerítik. A globális fogyasztási piramis talpazatát alkotó négymilliárdnyi ember szegénysége – a történelmi és közgazdasági elemzések egyértelműen bizonyítják – saját tradicionális társadalmának intézményeire vezethető vissza.6 Ezek a társadalmak tehát nem azért szegények, mert „intelligenciájuk” alacsony, nem is azért, mert a gazdagabbak „kizsákmányolják” őket. Tradicionális gazdasági és társadalmi intézményeik nem teszik lehetővé a nekilendülést. Egyidejűleg van tehát szükség a növekedés felgyorsítására (a gazdasági és társadalmi reformok útján) és a demográfiai átmenet megvalósítására (szociális és politikai reformok útján). Ez azonban a globális munkamegosztásba való bekapcsolódást, a végletes szabványosítást, a piac és a magántulajdon dominanciáját, a – kialakult hagyományokkal szöges ellentétben levő – demokratikus hatalomgyakorlást és az egyéni szabadságjogok elfogadását követeli. Ennek hiányában a fejlődés útján elinduló országokat fogva tartja a „szegénységi csapda”.7

A folyamat nehézségeit mutatja egy sor, modernizálódó – korábban sikertörténetként is tárgyalt – ország kudarca. Az elmúlt hónapokban került a média címoldalára Kenya – több évtizeden keresztül Afrika mintaállama. A 2007 végén lezajlott „demokratikus” választásokat követően kitört törzsi zavargásokban – a közvélemény számára teljesen váratlanul – a szemben álló felek irtó hadjáratba kezdtek egymás ellen. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt, holott az események előre láthatók voltak. Az ország népessége az elmúlt 80 évben 2,9 millióról 37 millióra növekedett. 2007-ben egy átlagos kenyai nő több mint 5 gyereket hoz világra – az európai átlag 1,6 –, akik közül 4 felnő. Az átlagéletkor 18 év, és a férfinépesség 35%-a 15–29 év közötti. Ez a fiatal, viszonylagosan képzett, mégis munka és jövő nélküli, ezért frusztrált és robbanásveszélyes korosztály 15 éven belül a jelenlegi 5,7 millióról 8,1 millióra nő. A helyzetet súlyosbítja a városiasodás globális trendje.8 A gyorsan növekvő népesség – a falvakban nem találva munkaalkalmat – a városokba tódul. A városlakók aránya a fejlődő világban is eléri az 50%-ot. Ám ezek a városok nem szervesen, hanem rákos daganatként növekednek. Emiatt rendkívül kiszolgáltatottak a környezeti változásoknak (globális felmelegedés) vagy a társadalmi zavaroknak (háborúk, válságok). A sérülékeny állami intézményrendszer könnyen megroppan: ilyenkor a civilizáció szétesik, és elborzasztó események mennek végbe.9

A világ kétmilliárd feltörekvő polgárának – közéjük tartozunk mi, kelet-közép-európaiak is – a helyzete más szempontból ellentmondásos. Kiléptek a nemzeti nyomorból, és bekapcsolódva a globális gazdaságba esélyt kaptak a felzárkózásra. Életfeltételeik folyamatosan javulnak, helyzetüket mégis kilátástalannak érzik. A szorítónak érzett szűkösség további enyhülését csupán a fogyasztás növelésétől remélik. Ám mindenki a nála gazdagabb nemzetekkel, térségekkel, szakmákkal és személyekkel veti össze magát. Így a szemet szúró különbség „lenullázza” elégedettségünket. Ezért érzi magát – életét a gazdagok szemüvegén keresztül szemlélve – Kelet-Európa becsapottnak.  A következmény: mindenütt előretörnek az „antiglobalista”, „antikapitalista” és „antiliberális” jelszavakat használó – valójában megvalósítható koncepció nélküli – populista politikai irányzatok.

Az országok e széles csoportjának – Ázsia, Dél-Amerika és Kelet-Európa társadalmainak – felzárkózása a XXI. században ugyan töretlenül folytatódik, ám az átlagpolgár ebből csak azt veszi észre, hogy a társadalmán belüli jövedelemkülönbségek nőnek, közben a gazdagabbaktól elválasztó szakadék nem csökken. Ezért egyre nehezebben fogadják el a történelem által a felzárkózókra kényszerűen kirótt feladatokat: a fegyelmet, a kemény munkát és a lemondást. A politikai váltógazdaság keretében egymást követő kormányok saját ígéreteik és a körülmények nyomására sodródnak. Kelet-Közép-Európa – be­ékelődve a feltörekvő ázsiaiak és a már beérkezett nyugat-európaiak közé – egyre ingadozik a veszélyekkel teli, de lehetőségeket jelentő nyitás és a biztos leszakadást jelentő bezárkózás között.

A piramis csúcsának 600 millió módos polgára  – az alul lévők számára érthetetlen módon – szintén boldogtalan és depressziós. Pedig a XX. század „boldogságszintjük” folyamatos emelkedését hozta. Ám nagyjából a 70-es évek elején – 20 ezer $/fő nemzeti jövedelem táján – a pénz (és a fogyasztás) boldogsággeneráló hatása váratlanul lecsökkent.10 A fejlett társadalmakban a nemzeti jövedelem folyamatos növekedése ellenére az önmagát boldognak tekintő emberek aránya évtizedek óta nem emelkedik. Ez arra utal, hogy a „jól-lét” egyre kevésbé a jövedelemtől, inkább az okosan megválasztott életmodelltől függ. A többség azonban elégedettségét – részben a „választékrobbanás” miatt – még mindig a fogyasztáshoz köti. Ez a reakció különösen kelet-európai szemmel érthető. Amikor F. D. Roosevelt elnököt – az anekdota szerint – megkérdezték, milyen könyvet adna a szovjet polgárok kezébe, amely a napnál világosabbá tenné számukra a kapitalizmus felsőbbrendűségét, meghökkentő válasza ez volt: a Sears áruház katalógusát.11 Ma már bármelyik hazai bevá­sár­lóközpontban is több millió termék – sok tucat tv-, mosógép-, számítógéptípus, legalább száz ing-, farmer-, ezernyi sampon-, teafajta, számtalan könyv, gyógyszer, bizsu, biztosítás és banki szolgáltatás – közül választhatunk.12 A közgazdászok által készletegységnek (stock keeping unit – SKU) nevezett „önálló” termékek köre az időszámításunk táján elérhető legfeljebb 1000-ről a múlt évi karácsonyi bevásárlásnál elénk táruló legalább egymilliárdra nőtt. A korai elődök és a jelenkor gazdagsága közötti különbséget nem a néhány százszoros jövedelembeli, hanem a megszerezhető választékbeli százezerszeres nagyságrend fejezi ki.

A választékrobbanás azonban különös – nem szándékolt – következményekre vezetett. Nőtt a vásárlásra kényszerűen fordítandó idő. Amit meg­nyertünk azzal, hogy hatalmas bevásárlóközpontokban vásárolhatunk, annak többszörösét veszítjük, amikor az áttekinthetetlenné szélesedett válasz­tékban keressük a nekünk éppen megfelelőt. Így a gazdag válasz­ték ahelyett, hogy – mint korábban – elégedettségünket növelte volna, a valóságban frusztrálttá tesz. A pszichológusok által kog­nitív disszonanciának nevezett jelenség – amikor döntéseinket követően meggyőzzük magunkat arról, hogy helyesen választottunk – az ellenke­zőjére fordult.13 Hiába töltünk sok időt a vásárlással, hiába gyűjtöttünk össze minden lehetséges információt, még haza sem értünk, már azt gondoljuk – rosszul döntöttünk. Elége­det­len­sé­gün­ket azután újabb vásárlással igyekszünk enyhíteni. „Régen, ha az emberek boldog­talanok voltak – mondja Arthur Miller Alku című darabjának főhőse –, templomba mentek, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak.” Az emberek egyre növekvő százalékát jellemzik kényszeres vásárlóként: olyan terméket vesz meg, amire nincs is szüksége. Az ellenállhatatlan csábítások hatására tehát mind többen messze túllépik a lehetőségeiket. Az egyéni csődök száma megállít­hatatlanul nő. Közben pedig a megvásárolt dolgok – élelmiszer, ruha, lakberendezési tárgy, ajándék – legalább ne­gyedét használat nélkül kidobjuk. A végeredmény: a szinte áttekinthetetlen választék elbizonytalanít, a korlátlan fogyasztás lehetősége kielégületlenséget kelt, a végletekig felsrófolt elvárások teljesíthetetlensége pedig depressziót szül.

A piramis csúcsán ezért érzik egyre többen – elveszett a jövő. Erre figyelmeztet a hirtelen meggazdagodottakat fenyegető „sudden wealth syndrome” vagy az „affluenza” különös fogalmaival leírt személyiségzavar terjedése.14 E „betegségeket” azonban sem a magas növekedési ütem, sem az újraelosztás nem orvosolja. A csúcsra értek számára a ma még égetőnek érzett egyenlőtlenség gondja egyetlen – de nem várt – módon enyhülhet, úgy, hogy lényegtelenné válik. A vagyoni különbség elveszíti évezredeken keresztül „élvezett” prioritását. A jövedelmek különbségét egyre kevesebben tekintik súlyos társadalmi gondnak, hiszen boldogságuk alapvetően életmódfüggő. A változásra utal különös életmódmozgalmak térnyerése: önkéntes egyszerűség15, a kommunalizmus16, a piacot kikerülő csererendszerek17 és a wikinomics18. Ám az új közösségek és az új személyiség születése a gazdag társadalmakban sem konfliktusmentes.

A globális egyenlőtlenség orvoslását tehát az teszi oly bonyolulttá, hogy – ellentétben a korábbi korszakkal – egészen eltérő terápia szükséges a föld különböző régióiban. A négymilliárd szegény problémája – nem lebecsülve az újraelosztó mechanizmusok jelentőségét – csak a növekedés felgyorsításával és a demokrácia fejlődésével orvosolható. Bármely nemzetnek – a mai jómódúak mintájára – magának kell létrehoznia gazdagságát, és megvalósítania az egyenlőséget. Mindez azonban az – ellentmondásos hatású – piac és a magántulajdon, illetve az egyéni szabadságjogok és a politikai demokrácia intézményeinek függvénye. Hiába hát a nagy szerencse (nyersanyagkincsek felfedezése) vagy a számolatlan külső támogatás, a nem megfelelő kultúrával rendelkező egyént, közösséget, országot az csak tönkre, és nem boldogabbá teszi.19

A fogyasztási piramis felzárkózó milliárdnyi polgárának helyzete – látszólag – egyszerűbb: csak semmi lazítás, kemény munka és – még egy ideig – lemondás. Cserében a „boldogság-javak” bővülő vá­lasztéka már csak kéznyújtásnyira van. A XX. század utolsó évtizedében született generációkat azonban nem lelkesíti a protestáns etika életprogramja. Ők – a globális média sugallta mintákat követve – élvezni akarják az életet: kevesebb felelősséget, rövidebb munkaidőt és még több szabadságot akarnak. Nem vesznek tudomást arról: amíg nem értél a csúcsra, nincs megállás. Különös módon azonban azok sem adhatják át magukat a gondtalan fogyasztásnak, akik már a csúcsra értek. Számukra a boldogság a fogyasztáson túl, az értelmes élet megtalálásában érhető el. A XXI. század igazi kihívása, hogy a történelemben először most vetődik fel ez a kérdés nem néhány ezer, hanem sok száz millió ember számára. Az új életprogram, az egyedi „boldogságstratégia” kiformálása azonban a múlt mintáival való teljes szakítást követel.

Végső soron tehát a piramis mindhárom szintje ugyanazzal a problémával – a kultúraváltás gondjával – küszködik. A kultúrát azonban nem úgy váltja az ember, mint a ruhát. A megszokott – nem feltétlenül szeretett – kultúra elveszítését az egyén halálként éli meg. Az új kultúra esélyt ugyan ad, de biztosítékot nem az újjászületésre. Ezért érezzük, hogy ma nemhogy a megoldásokat, még a feladatot sem látjuk világosan. Csak az világos, hogy – a nemrég elhunyt világhírű amerikai közgazdász – K. Gal­braith csaknem fél évszázaddal ezelőtt leírt gondolatai napjainkban igazabbak, mint valaha: „Berendezni egy üres szobát bútorokkal, egy dolog. Folytatni azt, és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az éppen ilyen tragikus volna.”20 A XXI. században azonban Galbraith mondanivalója már nemcsak a gazdagok, hanem a feltörekvők klubjának két­milliárdnyi egyéne számára is megszívlelendő: a valódi öröm a fogyasztáson túl, a kultúra szférájában található.

Jegyzetek

1   Angus Maddison: Measuring and Interpreting World Economic Performance 1500–2001. Review of Income and Wealth, 2005 March.

2   L. Harrison – S. Huntington: Culture Matters. Basic Books, 2002. 

3   Brigitte Hamann: Hitler. Bécs, Európa Kiadó, 2000.

4   Francois Bourguignon – Christian Morrisson: Inequality Among World Citizens: 1820–1992. The American Economic Review, 2002 Sept. 727–744.

5   James Martin: The Meaning of the 21st Century. Riverhead, 2006.

6   Douglas A. Hibbs, Jr. – Ola Olsson: Geography, biogeography, and why some countries are rich and other are poor. PNAS, 2003 Sept. 

7   Martin Wolf: Why Globalization Works. Yale University Press, 2005.

8   Jessica Marschall: Megacity, megamess. Nature, Vol. 437. 2005 Sept. 312–314.

9   Emlékezzünk a New Orleans-i áradás megrázó szociális következményeire.

10  Diane Coyle: The Soulful Science. (What Economist Really Do, and Why It Matters). Princeton University Press, 2007, 110.

11  Alain de Botton: Status Anxiety. Penguin Books, 2005, 40.

12  Eric D. Beinhocker: The Origin of Wealth. Harvard Business School Press, 2006, 9.

13  Barry Schwartz: The Paradox of Choice. HarperCollins, 2004.

14  John De Graaf – David Wann – Thomas H. Naylor: The All-consuming Epidemic. Berrett-Koehler, 2001.

15  Elgin Duane: Promise Ahead. William Morrow, 2001.

16  Gerald Delanty: Community. Routledge, 2003; Etzioni Amitai: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

17  Collin C. Williams: A Commodified World. Zed Books, 2005.

18  Don Tapscott – Anthony D. Williams: Wikinómia. HVG Könyvek, 2007.

19  Carl M. Daniel – John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Typotex, 2002.   

20  K. Galbraith: The Affluent Society. New York, 1962, 273.

• Játéktér [6]